Az apostoli feltámadás-kérügma a „szent sír” kontextusában (Márk 16,1–8)
2025.04.19. Edward Schillebeeckx
Az eredeti Márk-evangélium utolsó szakasza (16,1–8) Márk előtti hagyományon alapul. A kritikai exegézis szerint ez a hagyomány, amely eredetileg független volt a szenvedéstörténet befejezésétől (Mk 15,42–47), alighanem a 16,2; 16,5-6 és 16,8a versekben őrződött meg. Mégis elgondolkodhatunk azon, hogy valójában nem ez utóbbi hagyományrészlet volt-e az, amelyre a Mk 15,42–47 – Márknál korábbi – hagyománya épült.[1] Ennek hangneme túlontúl egyértelműen utal arra, hogy a feltámadás hitén alapul (és így előreutal a 16,2; 16,5.6.8a versekre). Minthogy a Mk16,1; 16:7 és 16:8b márki szerkesztői betoldás, a régebbi hagyományelem a következő szekvenciát tartalmazza:
„A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. [Az asszonyok] kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket”.
A történet központi mozzanata az angyal üzenete (valójában nincs szó „megjelenésről”: az angyal nem érkezik és nem távozik, hanem „ott ül”). Az „angelolfánia” stílusa (az angyali megmutatkozás formája) arról tájékoztatja az olvasót, hogy a Megfeszítettbe és Feltámadottba vetett apostoli hit isteni kinyilatkoztatás az egyház számára. Nyilvánvaló, hogy az elbeszélés már feltételezi a feltámadásba vetett keresztény hitet. A szakasz különlegességét azonban az adja, hogy a jeruzsálemi ősegyházban ez az apostoli hit együtt járt a szent sír meglátogatásával. Az első keresztények ekkor vallási szertartást végeztek: a kora reggeli sírlátogatás során a zarándokok megvallották a feltámadásba vetett apostoli hitet. A perikópa a Jézus jeruzsálemi sírját övező tiszteletre és liturgikus praxisra utal vissza.
Ma már nem állapítható meg, hogy ez a szokás történetileg összefügg-e azzal, hogy Jézus halála után néhány nő felkereste a sírt. Annyi azonban bizonyos, hogy létezett olyan hagyomány, amely Jézus sírját összefüggésbe hozta néhány nővel vagy legalábbis a magdalai Máriával. Márk kiemeli, hogy nők egy csoportja tanúja volt – nem annyira Jézus temetésének és az esemény részleteinek, mint inkább – a sírbatétel helyének (Mk 15,47; vagyis a jeruzsálemi gyülekezet tudta, hová fektették őt). Szakaszunkban az üres sír nem a fordítottjára enged következtetni (nincs itt, tehát feltámadt). Ellenkezőleg, Márk ezt írja: „Feltámadt, nincsen itt” (16,6b). A jeruzsálemi sírtisztelet hagyománya a feltámadásba vetett apostoli hithez kapcsolódik, jóllehet egy keresztény prédikáció meghallgatása a témáról Jézus sírjának meglátogatása során olyan különleges vallásos atmoszférával bír, amelyet csak a helyszínen lehet megtapasztalni. A lényeg azonban a feltámadt Megfeszítettre tett kifejezett utalás, amelyet a Jézus neve előtt (a görögben: után) álló „názáreti” jelző még inkább hangsúlyoz. E megjelölésnek gyakran fájdalmas felhangja van: a názáreti tulajdonképpen azt jelenti: „a kivégzett”.
Mind az ApCsel 4,10, mind pedig a Márk 16,6 olyan összefüggésben beszél a Názáretiről, amely a „keresztet” szembeállítja a „feltámadással”. Az angyal üzenete egyértelműen a Megfeszített feltámadására utal. A Jeruzsálemben, s főként a szent sírnál hirdetett feltámadás-kérügma rendeltetése az volt, hogy felidézze a keresztre feszített Názáreti Isten általi életre keltésébe vetett hitet. A húsvéti üzenet „Istentől” jön, isteni kinyilatkoztatás; ez a lényege az angyal, az Istentől küldött hírnök jelenlétének a történetben. ‘Feltámasztatott’ (szándékosan így, befejezett szenvedő igealakkal): a feltámadás Isten üdvözítő cselekedete Jézusban. A megfeszített ember a Feltámadott, a Feltámadott az, akit megfeszítettek, és ez Isten kinyilatkoztatása, nem pedig olyasvalami, amit emberek találtak ki.
Egy zsidó keresztény számára az a hely, ahol Isten beszél és kinyilatkoztatja magát, a Szentírás. Ezért hangzik a korai apostoli hitvallás így: „Feltámadt … az Írások szerint” (1Kor 15,4). Az angyal semmi olyat nem mond, amit a keresztény közösség ne tudott volna már korábban is. Maga a közösség Isten kinyilatkoztató kegyelme alapján artikulálja hitét a Megfeszítettben és Feltámadottban; Jeruzsálemben pedig mindezt különleges kontextusban teszi: azon a helyen, „ahová őt tették”. Jézusnak sírja lett a Megfeszített és Feltámadott legfőbb szimbóluma, „emlékműve”. A hívőt elirányítják a sírtól, hogy hallgassa a feltámadás üzenetét. E tekintetben az első keresztények valóban zsidók voltak: az isteni kinyilatkoztatások az egész Ószövetségben és a judaizmusban szentélyekhez vagy szent helyekhez kötődnek. A Mk 16,1–8 azt sugallja, hogy a feltámadás a hit misztériuma, amelynek ez a szent hely a negatív szimbóluma. Jeruzsálemben ez másutt nem lehetséges, a szent sírkamra itt valóban a feltámadásba vetett keresztény hit vallási jelképe. Ám semmikép sem apológia, nem bizonyíték, nem hitvédelmi célt szolgál. Jézus sírja az a hely, ahová a keresztények azért jönnek, hogy megvallják a feltámadásba vetett hitüket. Jeruzsálemen kívül – és ezért a hivatalos keresztény igehirdetésben – a szent sír történetének nincs semmilyen funkciója, következésképp sem a hitvallás, sem a kérügma nem említi az üres sírt. A Márk 16,7 az első tanúja annak a tradíciónak, amely két hagyományvonal – a feltámadt (s majd eljövendő) Emberfiába vetett egyetemes hit és a Jézus sírjáról szóló jeruzsálemi hagyomány – összekapcsolására törekszik.
Annak, hogy a Márk-evangéliumban a feltámadásról szóló elbeszélés létfontosságú kontextusa egy olyan sír, amelynél liturgikus szertartás zajlik, mélységesen emberi vonatkozásai vannak. Az eredeti történet – az asszonyokról, akik húsvét reggelén Jézus sírjához mennek – etiológiai kultuszlegenda, amelynek rendeltetése, hogy magyarázatot adjon a jeruzsálemi gyülekezet (legalább) évente megismétlődő látogatására a sírnál, melynek során leróják tiszteletüket a Feltámadott előtt, és meghallgatják a Mk 16,1–8 alapjául szolgáló, még felismerhető történetet a Márk előtti hagyományból.
Egy zarándokhelyen a kultikus ünneplés mindig megelőzi az etiológiát [az eredettörténetet]. A történetírás sokszor még azt sem tudja megmondani, hogy az emberek miért zarándokoltak először egy adott helyre. A struktúraelemzés és a szemiotika sokat segített a modern embereknek abban, hogy megértsék az „üres sír” első látásra zavarba ejtő tényét a feltámadás már adott kontextusában. Az elemzés kimutatta, hogy a feltámadás kérügmáját már eleve feltételezik a sírra tett utalások. A feltámadás hite nem kapcsolódik közvetlenül ahhoz a zsidó antropológiai felfogáshoz, amely a feltámadást a test egyfajta „újraélesztésének” tekinti (mint Lázár történetében), és amely egészen más, mint Jézus testi feltámadásának eszkatológiai jellege. Ez az eszkatológiai jelleg válik érzékelhetővé a sírkamra emberi szimbolikájában. Az üres sír a halál súlyos jele és eleven jelképe: az a hely, ahol a legegyértelműbben tapasztalható meg egy személy hiánya. Jézus sírja „a halál helye”, s nem egy élő [mert újjáélesztett] ember lakóhelye!
A jeruzsálemi történetben ez a hely egyszerre Isten üzenetétől visszhangzik: „Ő él! Feltámadt!” A sírt egy fiatalember (vakító) fehér ruhája tölti be. Erre szegeződik minden figyelem, s nem arra, hogy ki van vagy nincs jelen. A halál helye az isteni kinyilatkoztatás helyévé válik. A fehér jelenés mintegy érvényteleníti annak jelenlétét, amit az érkező asszonyok keresnek: a bebalzsamozandó holttestét. Az angyal azért van ott, hogy meghallgassák. Jézus él, ezért nem a sírboltban, nem a halál helyén kell keresni! A történet egyetlen ponton sem foglalkozik a holttesttel, akár van, akár nincs – hacsak nem az asszonyok fejében, akik nem élő személyt, hanem egy halottat keresnek. Ez alapvető tévedésük – amint a Lk 24:5 fogalmaz: „Miért keresitek a holtak között az élőt?”. Az asszonyok megérkezésekor kiderül, hogy a halál lezárt szent helye, a sír már nyitva van: a követ elhengerítették. Az elhengerített sírkő deszakralizálja a halált, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor a szent zsidó szombat a végéhez közeledik, és felkelőben van a nap, elérkezett a reggel, az első profán hétköznap és munkanap kezdete (Mk 16,1–2). A sötétség világossággá válik. Még mielőtt az asszonyok belépnének a sírba, maga az elbeszélés avatja be az olvasót a misztériumba: új korszak virradt.
Amikor Márk elbeszélte ezt a jeruzsálemi történetet, a „szombat utáni első nap” már rég keresztény vasárnap volt. A régiből az újba való radikális átmenet áthatja az egész történetet, amelynek rejtett súlypontja a várakozás a gyorsan közelgő parúziára. A sírhely „megnyílt” szent övezetének megfelelője az üres sír. A halál zárt tere átadta helyét a feltámadás nyitottságának; a halállal ellentétben a feltámadás nyitott, nem betegesen szent. A zárt szent teret mintegy „profanizálja” az elhengerített kő – az üres tér az új teljesség negatív megfelelője: nincs itt, feltámadt! Mivel ezt a pozitív hírt nehéz szavakkal kifejezni, maga a sír üressége válik beszédessé. Ez a márki hagyomány mélységesen antropológiai intenciója: kimondhatóvá és mindenki számára hozzáférhetővé tenni a kimondhatatlant, a Megfeszített életre keltését.
Nem kell filozófusnak vagy teológusnak lenni ahhoz, hogy valaki higgyen a feltámadásban (vagy elutasítsa azt). Az evangéliumok nem hajlandóak beszámolni magáról a feltámadás történéséről, amely ezért a tapasztalat és a nyelv szempontjából csakis üzenetként válik hallhatóvá és a híradás történeteként meghallgathatóvá.
(Mérleg-fordítás)