Legyőzni a halált – gondolatok a húsvéti reményről

Az adatok riasztónak tűnnek: akár keresztények vagy ateisták, akár vallásos vagy szkeptikus emberek, akár katolikusok vagy evangélikusok között végeznek felmérést, az eredmény mindig ugyanaz: a halálon túli életbe vetett hit fogyatkozni látszik, nem is beszélve a testi feltámadás keresztény hitéről. 

De csakugyan annyira meglepő ez a megállapítás? A feltámadásba vetett hit sosem volt velünk-született, és a halálon túli élet gondolata (a „lélek halhatatlansága”, ahogy a régi, ismert kifejezés szól) szintén minden, csak nem magától értetődő. Az ember, a szó és lélek által létező lény, túlságosan is a természet része ahhoz, hogy elhiggyük: valami örök és halhatatlan lakozik benne. Minél jobban belelátunk életünk biológiai és fizikai összefüggéseibe, annál inkább felismerjük mélységes véletlenszerűségét, és annál inkább elhalványul a gondolat, hogy valami elpusztíthatatlan él bennünk, vagy – másképpen fogalmazva – hogy életünkben bárminek is lehetne szó szerint örök értéke.  

Az örök életet soha nem lehetett látni, s nyilván nem lehetett volna lefényképezni Jézus feltámadását húsvét reggelén. Alighanem ez is felesleges kérdés (mert hogyan is lehetne belegyömöszölni a végesbe azt, ami örökkévaló: mint minden téren túli térbeliséget, mint minden időn túli időbeliséget?). De ha félretesszük is a halottak feltámadásának és a halálon túli életnek a kérdését – mert megválaszolhatatlannak és talán értelmetlennek tartjuk –, akkor is felmerülnek egészen más jellegű, tagadhatatlanul sürgető kérdések. 

Képzeljünk el valakit, aki minden energiáját arra fordította, hogy másoknak lehetővé tegye a méltó életet – olyannyira, hogy ezt a saját életlehetőségei szenvedték meg, sőt talán bele is halt. Valóban lényegtelen, hogy a tér és idő határain túl igazságot szolgáltatnak-e neki vagy sem? Amikor olyan embereket – szülőket, barátokat, tanárokat –, akiknek sokat köszönhetek, elragad a halál, nem az emberség gesztusa-e, hogy vágyom visszafizetni nekik a sok jót, amit velem, nekem tettek?

Ezért megkockáztatom a következő tézist: ha csak a legcsekélyebb lehetősége is megvan annak, hogy van élet a halálon túl, akkor ez a lehetőség égető módon kell, hogy érdekeljen bennünket. Mert ha nem létezik, akkor nem lehet jóvátenni, amit mások ellen vétettem, és megadni, amivel másoknak tartozom. Sőt, ami még rosszabb: akkor nem lesz üdv(össég) az örökkévalóságig sem annak a sok-sok embernek, akik életükben erőszakot és elnyomást szenvedtek el. A történelem összes áldozata, a népirtó háborúk, a járványok és éhínségek összes halottja földbe kaparva és elfeledve maradna. A legcsekélyebb mértékű igazságérzet sem maradhat közömbös a kérdés iránt, hogy feltámadunk-e egy napon, vagy sem. Talán arra a következtetésre juthatunk, hogy elképzelhetetlen, mit is kellene elképzelnünk az „örök élet” vagy a „feltámadás” szó hallatán (mert amit ezek a szavak jelentenek, meghaladja a képzeletünket). De közömbösnek lenni a halottak lehetséges feltámadásának kérdésével szemben, sőt, érdektelenként vagy lényegtelenként elutasítani (mert megválaszolhatatlan)  – ez inkább azt mutatja, hogy nem igazán értettük meg, miről is van itt valójában szó. 

A feltámadásba vetett bibliai hit egyik mozgatója az igazságosság vágya, különösen azok esetében, akiken már nem segíthet az emberi jobbító szándék. De ez még nem minden. A feltámadás ennél is többre törekszik. Képzeljünk el egy olyan embert, akinek az intellektuális becsületesség, az igazmondás, sőt a szó szoros értelmében vett igazság a legértékesebb – nem kellene-e vágyakoznia az örök, isteni fényben való élet után? Hiszen csak ilyen fényben láthatnánk a dolgokat olyannak, amilyenek valójában. 

Furcsa, hogy értelmünk és érzékszerveink kinyitnak bennünket a világra, ugyanakkor be is határolnak, és akadályozzák, hogy igazán a dolgok mélyére tekinthessünk. Szemünk, hallásunk, tapintásunk, egész értelmünk és felfogóképességünk mindig csak részben képes megragadni a valóság teljességét. Sőt, szinte úgy tűnik, hogy testünk, az a közeg, amelyen keresztül hozzáférünk a világhoz, mindig elidegenít minket a világtól a maga igazságában. Úgy érezzük, hogy éppen ez szakít el az igazságtól. Ebből fakadóan viszont halálunk talán nem annyira a szellemünk pusztulása, meghalása, ahogyan azt mindig gondoljuk és amitől félünk. Talán éppen fordítva van: szűk és korlátozott érzékszervi és szellemi képességeink a haldoklás folyamatában a valóság egészére lelnek. Ebben az összefüggésben Karl Rahner egyszer arról beszélt, hogy az ember szellemi lelke „összkozmikussá” válik: „nagyobb közelségbe”, bensőségesebb, „mélyebb és átfogóbb nyitottságba” jut, a „világ egységének megfoghatatlan, de nagyon is valóságos alapja felé”. Ebben „a világ minden dolga összekapcsolódik” – olyan folyamat ez, amely csak a halál pillanatában következhet be, ha egyáltalán bekövetkezik. (Önkéntelenül eszünkbe jut a szókratészi-platonikus filozofálás azon belátása, hogy az igazi filozófusnak mindig haldoklónak kell tekintenie magát, mert a valóság egészéhez közelít.) Kitágulunk, kapcsolatba kerülünk mindennel, ami van, „panoptikussá” válunk. Egy ilyen folyamat persze mindig fájdalmas, ahogyan a fiatal pillangónak is fájdalmas feltörnie kemény bábját, hogy végre kibújjon a fényre. És mégis, ha ragaszkodnánk földi lárva-létünk megszokott burkaihoz, akkor nem vennék el tőlünk (esetleg erőszakkal), és soha nem láthatnánk meg a nekünk ígért fényt. Az igaz, isteni megismerés vakító fényét, a húsvéti nap fényét – azt a fényt, amelyről Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelében azt mondja, hogy benne „szemtől szembe megismerjük egymást”, ahogyan mi is „teljesen” megismerjük őt (és ez valóban szeretetként értendő; vö. 1Kor 13,12).

„Felismerni”, valóban felismerni, ahogyan mi is „valóban” felismertté váltunk – ezzel elérkeztünk egy harmadik motívumhoz, amely a feltámadásba vetett bibliai hitben is helyet kapott; talán ez a legmegrendítőbb mind közül. Van, akinek a szeretete elhunyt barátja iránt sok évvel a halála után sem aludt ki, akinek gondolatai önkéntelenül többször is elkalandoznak hozzá, az ismerőshöz, a szeretetthez, aki most hallgat, és mégis, furcsa módon még hallgatásában is nagyon közeli. Különös, hogy a halottak mennyire jelen lehetnek életünkben. Vannak olyanok, akik nem tudják elengedni barátaikat, akiknek az elhunyt jelenléte szinte érzékinek mondható módon természetes (Fridolin Stier, e nagy író és bibliatudós naplóbejegyzéseiben rendkívül megható tanúságtételek találhatók erről). 

Mi történik ott valójában? Mondhatjuk-e, hogy valaki egyszerűen csak emlékezik elhunyt barátjára? Nem fordítva van-e – hogy nemcsak ő emlékezik elhunyt barátjára, hanem a barát is emlékszik rá? Nem valamiféle spiritiszta sugallatot teszek itt, hanem teljesen komolyan mondom. Azt is szoktuk mondani, hogy „eszembe jutott” valami: egy ötlet, egy gondolat, egy emlék. Hány legjobb gondolatom nem is tőlem származik, hanem szó szerint „eszembe jutott”, „beesett”. Aztán „intuícióról” vagy „ihletről” beszélünk, és észre sem vesszük, hogy az ilyen kifejezésekkel mennyire primitív vallási kontextusból származó nyelvezetet használunk. Vajon egy elhunyt szerettünk jelenléte nem „világosíthat-e meg” minket ilyen módon is? Nem tud néha szó szerint „eluralkodni” rajtunk? S a fájdalmasan hiányolt személy egy pillanatra ott van … testközelben.

Két húsvéti történet – mindkettő János evangéliumában olvasható – csodálatosan megvilágítja mindezt. Kora reggel van. Mária Magdolna a sírnál áll és sír. Egyetlen, szomorú, zokogó fájdalom. Megkérdezi az ott megpillantott férfit, akiről azt hiszi, a kertész, hogy hová vitte szeretett Urának testét. És a kertész a nevén szólítja: „Mária!”. Ekkor felismeri benne a szeretett Urat, és kitör belőle: „Rabbuni!”, „Kedves Mester!”. Mindössze pár szót váltanak, bensőségesebb beszélgetést azonban n-ehéz elképzelni. Patrick Roth német-amerikai költő egyik frankfurti poétika-előadását ennek a János-evangéliumbeli jelenetnek szentelte (vö. Jn 20,14–16), amely lenyűgözően fejezi ki az elhunyt szeretett személy jelenlétének szinte fizikai tudását. 

Vagy a másik történet a tanítványokról a tónál (vö. János 21,1-14). Egész éjjel keményen dolgoztak, de a hálók üresek maradtak. Most, hajnalban, a csónakból megpillantanak valakit a parton. És ismét elég egyetlen pillantás és egyetlen szó: „az Úr az”, mondja a tanítvány, akiről azt mondták, hogy Jézus szerette őt, és Péter a tóba veti magát, hogy átússzon hozzá, a régen látotthoz, aki most megjelent.

Az ilyen történetekből mindenekelőtt egyvalami válik világossá: az, hogy nyitott vagyok-e a halálon túli élet kérdésére, s hogy vágyom-e arra, amit a bibliai hit a feltámadásról ígér, alapvetően attól függ, hogyan viszonyulok az élethez, ahogy itt és most élem. Örök élet…? Ezt a kérdést a kívülálló megfigyelő pozíciójából nem lehet tárgyilagosan eldönteni. Az, hogy a húsvéti üzenet hitre indít-e, nagyban függ az élethez fűződő viszonyomtól. Ha az igazság szenvedélyes keresése hajt; ha éhezem az igazságosságot (különösen azokra tekintve, akik az emberi szerencsétlenség történetében az út szélére kerültek); ha szívem a halálon túli barátságtól lángol, akkor legalábbis éber maradok Jézus feltámadásának üzenetére, ahogyan azt az újszövetségi iratok hirdetik nekünk, s talán kételkedve, de mindig vágyakozva nyúlok utána. Mert A feltámadás bibliai üzenete azt tárja fel, ami mindannyiunkkal megtörténik majd: az üdvösséget.

Másrészt ha bambán és tompán viszonyulok ahhoz a kérdéshez, hogy mi tartja legbelsejében össze a világot, ha gondolkodásomat elsősorban a haszon és a költség józan számítása határozza meg, s ha a halottak sorsa többé-kevésbé hidegen hagy, akkor ez az üzenet valószínűleg nem fog megérinteni.

A feltámadás utáni vágyakozás tesz bennünket a szó teljes értelmében emberré. Éhezzük az igazságot, szomjazzuk az igazságosságot és hűségesek vagyunk a szeretetben – a halálon túl is.

(B.V.Sz fordítása)