Schillebeeckx-impulzusok – Kézikönyv és szöveggyűjtemény
2023.12.11. Balogh Vilmos Szilárd
Bár a magyar teológiai irodalom nem igazán ismeri a flamand-holland domonkos teológus, Edward Schillebeeckx (1914–2009) munkásságát, mégsem túlzás azt állítani, hogy ő az egyike a huszadik század legnagyobb hatású katolikus gondolkodóinak. Tanítványa és hosszú ideig munkatársa, Robert Schreiter 2010-es felmérése szerint teológiájával nyolcvankét doktori disszertáció foglalkozott. Ehhez társul további tizennégy immáron befejezett, valamint kilenc még folyamatban lévő doktori eljárás. Így talán az sem meglepő, hogy teológiai örökségével két, a közelmúltban megjelent kötet is foglalkozik. Az egyik kézikönyv formájú, tanulmányokból álló bevezetés, a másik a terjedelmes Schillebeeckx-irodalomból készült szöveggyűjtemény.
A két kötet ismertetése előtt ejtsünk néhány szót arról, milyen hatások nyomán vált Schillebeeckx nemzetközileg elismert tudóssá, számtalan nyelvre lefordított vaskos kötetek bestseller-szerzőjévé, és a hollandiai katolikus egyház prominens képviselőjévé.
Schillebeeckx – Pályakép
Edward Schillebeeckx 1914. november 12-én született a belgiumi Antwerpenben tizennégy gyermekes katolikus nagycsalád hatodik gyermekeként. Már az általános iskolában kitűnő tanuló volt, majd családi döntés alapján a Turnhoutban működő jezsuita kollégiumba és internátusba került. További tanulmányait már szerzetesként végezte, miután 1934 szeptemberében belépett a genti domonkosokhoz. A rendi keret azonban nem jelentette azt, hogy a világ eseményei elkerülték volna. Határozott nézetei voltak az egyháznak a világban betöltött szerepéről. Életrajzírója, Erik Borgman szerint éppen ezért választotta a domonkosok rendjét. Úgy vélte ugyanis, hogy itt találja meg azt a teológiai irányulást, ami később teológiájának vezérmotívuma lett: a kultúra teológiáját.
Filozófiát az ismert németalföldi filozófusnál, Dominicus De Petternél tanult. Nála sajátította el a klasszikus metafizikát, valamint a tamási ismeretelméletet, amelyeket azonban mestere összekapcsolt az Edmund Husserl, valamint az egzisztencialista filozófusok által a tudásról és a szubjektum szerepéről folytatott filozófiai vitákkal. Schillebeeckxet lenyűgözte a filozófia, különösen Aquinói Szent Tamás filozófiája, De Petter nyomán azonban azt is világosan látta, hogy szükség van az Aquinói modern értelmezésére. A domonkos hagyománynak megfelelően elsősorban magát Tamást olvasta, nem pedig műveinek későbbi értelmezéseit. Ebben látta a forrásokhoz visszatérő megújulás lehetőségét.
A források és a megújulás gondolata járja át a tamási szentségtanról szóló doktori értekezését is.1 A disszertáció előre jelzi későbbi teológiájának fő irányvonalát: az Istennel való találkozás értelmezésére tesz kísérletet a hagyomány és a mai világ figyelembevételével. A tomista teológiai vizsgálódásokat a „szentség” fogalmának alapos történeti és bibliai elemzése vezeti be, majd a szöveg utat nyit a liturgikus gyakorlat megújítása felé. Tárgyalja a szentségek platóni és arisztotelészi értelmezése közötti különbséget, valamint a liturgia szimbolikus cselekményének alapját képező történelmi megtestesülést.
1958-ban Schillebeeckxet a hollandiai Nijmegeni Katolikus Egyetemen (ma Radboud Egyetem) a dogmatika és a kereszténység-történet professzorává nevezték ki. A katolikus egyház Flandriában és Hollandiában egyfajta virágkort él át. Ezzel szinte egyidejűleg hirdeti meg XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. A zsinathoz fűzött várakozások teológiai lelkesedést szülnek. Schillebeeckx 1961-ben új teológiai folyóiratot indít.2 Az első szám bevezetőjében a következőket írja: „Sok szó esik arról, hogy mi az új a katolikus teológiában manapság. Ez nem szabad, hogy zavart vagy gyanakvást keltsen bennünk. Nem másik teológiáról van szó, hanem az egyház régi teológiájáról, amely azonban hangsúlyosabban ragadja meg a hit valóságát.” Ugyanebben a számban a holland püspököknek a zsinati kihívásokkal kapcsolatos elgondolásai olvashatóak: „a katolikus élet belső megújulását és reformját” várják. A dokumentum nagyrészt Schillebeeckx munkája, aki a holland püspökök tanácsadójaként a zsinaton és utána is fontos szerepet játszott.
Schillebeeckx áttekintette a zsinat munkáját.3 Dicsérte és fontos vívmánynak tartotta az egyház nyitottságát a világ és modern kor iránt, a Szentírás szerepének megerősödését az egyház életében, a vallásszabadság elismerését és a történelemben élő ember üdvösségének teológiai hangsúlyozását. Ugyanakkor tartott tőle, hogy a zsinat ürügy lesz a valódi és tartós újítások elhalasztására, s hogy a zsinati dokumentumok dogmatikai következményeivel nem foglalkoznak többé, hanem a zsinat „pasztorális” jellegére helyezik a fő hangsúlyt. Gyanította, hogy egyesek visszaélnek a zsinati dokumentumokkal, és ezáltal további polarizáció jön létre. Úgy vélte, a zsinat csak kezdet volt, a munka java csak ezután következik. 1965-ben Karl Rahnerrel, Yves Congarral, Hans Künggel és Johann Baptist Metzcel együtt a zsinati eszmék továbbgondolására megalapította a Concilium című nemzetközi teológiai folyóiratot.
Schillebeeckx a holland püspökök tanácsadójaként a Holland Lelkipásztori Zsinat (1966–1970) idején is tevékeny volt. A püspökök a II. Vatikáni Zsinat eredményeit és következményeit kívánták feldolgozni a holland egyház szempontjából. A zsinat határozatai nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki, ám hatásuk megnövelte a távolságot a progresszív és konzervatív katolikusok között. Schillebeeckxet a progresszív oldal képviselőjének tekintették, annak ellenére, hogy ő maga a visszafogottság híve volt. Az egyházi és társadalmi viták eredményeként teológiájának fontos témája lett a politika. A politikára reflektáló teológiai megfontolásait Jürgen Habermas társadalomkritikai elméletének és Johann Baptist Metz politikai teológiájának a felhasználásával fejlesztette ki.
Röviddel a II. Vatikáni Zsinat után Schillebeeckx teológiája drámaian megváltozott. Saját megfogalmazása szerint ez a korabeli filozófiai hermeneutika teológiai recepciójának volt a következménye. Szerinte a hermeneutika az a gondolkodásmód, amellyel a keresztény üzenetet általában, és különösen a Szentírást a modern viszonyok közepette értelmezhetjük, miközben hűek maradunk Isten Igéjéhez. A hermeneutika egyrészt a hagyomány helyes megértését szolgálja, másrészt annak tartalmát a mai emberhez igyekszik közelebb hozni. A hermeneutikai reflexió lehetőséget adott Schillebeeckxnek arra, hogy rámutathasson egy új teológiai alapvetés lehetőségére, amely szerint a tapasztalat és az értelmezés oly módon működhet, ahogyan Isten kinyilatkoztatja magát a történelemben. A hermeneutikai integráció tehát nem egyszerűen a keresztény üzenet kontextualitásának és történetiségének teológiai felértékelése, hanem Schillebeeckx számára a kinyilatkoztatás elgondolásának módja is: az a forma, amelyet a kinyilatkoztatás a világban ölt. A kontextus és az értelmezés szentségi értelmet kap nála: bennük tapasztalható meg Isten jelenléte. Így válik a jelenkori történelem értelmezése teológiájának elsődleges forrásává (locus theologicus). A kinyilatkoztatás értelmezései maguk is történetek az üdvözítő Krisztus-eseményről. Ebben a teológiai reflexióban a hermeneutika több mint módszertan: a valóság szövetének lényeges része, ennyiben tehát a teremtésben megtörténő kinyilatkoztatás folyamatához és szerkezetéhez kapcsolódik.
Annak felismerése, hogy a történelem, a tapasztalat és az értelmezés a teológia forrásai, nagy hatással volt gondolkodásának további fejlődésére. 1968 után többször is elhatárolódott De Petter neotomista metafizikájától, így tehát saját zsinat előtti publikációinak szemléletétől és ideológiai hátterétől is. Tanári tevékenysége a zsinat után intenzívebbé vált: előadásainak tárgya a hermeneutika és a krisztológia volt. Közben krisztológiai trilógiájának első kötetén dolgozott. Hatalmas mennyiségű exegetikai irodalmat tanulmányozott át az első kötethez, amelynek a Jézus – egy élő története (1974) címet adta.4 A mű voltaképpen annak a zsinati követelménynek tett eleget, amely szerint a Szentírás szerves részét képezi az egyház és a teológia életének. Az eredmény egy exegézisre épülő szisztematikus teológia lett. A trilógia második kötete hollandul az Igazság és szeretet, kegyelem és felszabadítás (1977) címet viselte.5Ez a könyv sokak szerint Schillebeeckx egyik legfontosabb műve, az első kötettel együtt a huszadik század legfontosabb krisztológiai műveként tartják számon. Az 1977-es mű a négy evangéliumon kívül az Újszövetség többi könyvét is tárgyalja, továbbá foglalkozik a kegyelem, az üdvösség és az emberi szenvedés misztériuma körüli kérdésekkel. Ekkoriban dolgozza ki – Johann Baptist Metzcel párbeszédet folytatva – politikai teológiáját is.
Új irányt mutató krisztológiai műveivel Schillebeeckx nemzetközi elismerést és hírnevet szerzett. Az egyház vizsgálatot indított ellene, mivel 1968-ban kételyek merültek fel munkájának ortodoxiája kapcsán. A Hittani Kongregáció 1976-ban úgy döntött, hogy kérdéseket tesz fel a szerzőnek.6 A kérdések főként a történeti-kritikai módszerre, Jézus emberségének, prófétai szerepének a szokásos krisztológiai jelzőkkel szembeni állítólagos túlhangsúlyozására, a Szentháromságra és Jézus szűzi fogantatására vonatkoztak. Schillebeeckx nem szorítkozott a kongregáció kérdéseinek megválaszolására, hanem a trilógia második kötete után Időközi jelentést7 írt. Több mint egy évvel később, 1979 decemberében került sor a végső megbeszélésekre Rómában. 1980. november 20-án kelt levelében a kongregáció arra kéri Schillebeeckxet, hogy magyarázzon meg néhány pontot, és mellőzze a kétértelműségeket. Schillebeeckx megállapítja: „Ez a levél sem tartalmazott elmarasztalást. Nyitva maradtak olyan kérdések, amelyekben nem értek egyet az egyház tanításával, de összeegyeztethetőek a hittel. Ez a különbség nagyon fontos.”8
1982-ben az európai társadalom fejlődéséhez és kultúrájához való jelentős hozzájárulásáért Schillebeeckx kapta a rangos Erasmus-díjat. Tudományos munkásságában új terület feldolgozását kezdte meg: az egyházi szolgálatok, illetve a papság teológiájával foglalkozott. A Hittani Kongregáció 1984. június 13-án levelet küldött neki, amelyben az 1979-ben az egyházi „vészhelyzet” (paphiány) miatt másokkal együtt kifejtett nézeteinek9 a felülvizsgálatára szólította fel. Voltaképpen az eucharisztia kiszolgáltatóiról 1983. augusztus 6-án kiadott vatikáni irat (Sacerdotium ministeriale) megfogalmazásait kérték számon tőle. Megígérte, hogy egy új könyvben foglalkozik majd a kérdéssel, amit meg is tett. 1985-ben jelent meg Az emberarcú egyház című monográfiája,10 amelynek záró mondata így hangzik: „Ha az egyház vezetői jobban bíznának Isten Lelkében, aki az egyházi közösségben, sőt azon kívül, a világi eseményekben is kifürkészhetetlen szerepet játszik, hozzásegítenék keresztény közösségeinket, hogy – az egyházi tanítóhivatal állandó, de visszafogott felügyelete (episzkopé) mellett – nagyobb evangéliumi életerővel működjenek.” Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusa 1986. szeptember 15-én kelt levelében az egyházi tanítással ellentétesnek minősíti Schillebeeckx elképzelését a papi szolgálatról, elítélésére azonban nem kerül sor.
Ekkorra már (1982 szeptemberétől) Schillebeeckx a nijmegeni egyetem professor emeritusa. Búcsúelőadásában11 olyan teológiáról beszél, amely kritikusan mozog a „hagyomány” és a „(mai) helyzet” (situation) között. Ez a szellemi mozgás szüntelenül új válaszokat és új reflexiót igényel, „örökös dialektika” figyelhető meg ugyanis „az evangélium egyetemessége, amely minden kultúrát kritikusan kihív és meghalad, valamint az evangéliumnak az egyes kultúrákban történő konkrét megnyilvánulásai között. Az evangélium csak konkrét részlegességként képes kinyilatkoztatni az Istentől származó üdvösség egyetemességét.”
Az egyházi szolgálatokról szóló könyve, valamint néhány rövidebb írását és prédikációit tartalmazó két kötete mellett Schillebeeckx további két fontos munkával is megörvendeztette olvasóit. Az egyik a meghirdetett trilógia harmadik kötete, amelynek angol kiadása az Egyház: Isten emberi története12 címet kapta. Bár az angol cím ígérete szerint az egyházzal foglalkozik, ez azonban a könyvnek csak mintegy a harmadát teszi ki. Az egyház témáját azután kezdi el tárgyalni, miután összegezte és újra megfogalmazta antropológiáját és hermeneutikáját, valamint kifejtett néhány fontos krisztológiai fogalmat (feltámadás, „Isten országa”). Ez a legkönnyebben olvasható könyve – kiváló bevezetés egész életművéhez.
Schillebeeckx utolsó műve találóan a „teológiai végrendelet” címet viseli.13 A mintegy hatvan oldalas önéletrajz mellett rövid esszéket tartalmaz. Témái (dogma, teremtés és kegyelem, eszkatológia) egyértelműen elárulják, hogy Schillebeeckx teológiájának középpontja a dogmatikában rejlik. Minden hermeneutikai munkája és politikai elkötelezettsége ellenére végső soron mégis az Isten és az ember közötti kapcsolat természetét próbálta kifejteni. Úgy vélte, a hermeneutika és a politika szerves részét képezi ennek a teológiai feladatnak. Utolsó éveiben bizonyos értelemben visszatért kezdeti érdeklődéséhez, a szentségek teológiájához. A szentségek új megközelítésén dolgozott, sok jegyzetet készített, de ez a könyv már nem készült el.
2009. december 23-án Edward Schillebeeckx hosszú betegség után hálaadással, csendben elhunyt. Halálakor vele volt régi barátja, Hadewych (Dory) Snijdewind O.P., aki betegsége alatt is ápolta. Ő jegyezte fel utolsó szavait: „Dory, Isten hív engem.” Délután negyed hatkor Edward Schillebeeckx válaszolt a hívásra.
Tanulmányok Schillebeeckxről
Stephan van Erp és Daniel Minch (szerk.): T&T Clark Handbook of Edward Schillebeeckx, T&T CLARK Bloomsbury Publishing Plc, London 2020 (első publikáció), 480 o.
A bevezetésnek is szánt kézikönyv négy fő részre tagolódik, amelyek tematikusan, az időrendet is figyelembe véve követik egymást.
Az első rész „Források” címmel összegyűjtött tanulmányai azokat a hatásokat tárgyalják, amelyek Schillebeeckxet domonkos teológusként érték. A kötetet Wilhelmus Valkenbergnek (Catholic University of America) Aquinói Tamás Schillebeeckx gondolkodásában betöltött szerepéről szóló fejezete nyitja. Schillebeeckx doktori disszertációját rendtársa, Marie-Dominique Chenu irányításával írta Tamás szentségteológiájáról. Az itteni tanulmány célja annak megmutatása, miként alakította Tamás Schillebeeckx teológiájának az egész pályafutását átívelő főbb témáit. A kötet egyik szerkesztőjének, Stephan van Erpnek (KU Leuven/RU Nijmegen), valamint Dries Bosschaertnak (KU Leuven) közösen írt fejezete Schillebeeckx mesterének, Dominicus De Petternek a hatását elemzi. De Petter a huszadik századi katolikus filozófia fontos alakja volt: Leuvenben modern filozófusok – köztük Immanuel Kant és Edmund Husserl – gondolatait közvetítette hallgatóinak, miközben kidolgozta saját „realista metafizikáját”, amely kihívást jelentett az uralkodó, de gyorsan hanyatló újskolasztikus szintézissel szemben. A Karim Schelkens (Tilburgi Egyetem/KU Leuven) és Jürgen Mettepenningen (KU Leuven) által írt fejezet részletes képet ad arról, hogyan fogadta be Schillebeeckx a II. Vatikáni Zsinat előtt – elsősorban Franciaországban és Belgiumban – fontos impulzusokkal jelentkező ún. nouvelle théologie eszmeiségét. A tanulmány szerzői Schillebeeckxet ebben a mozgalomban helyezik el. Fontos háttérinformációkkal szolgálnak a teológiai megújulás élére álló jezsuitákról és domonkosokról, különösen a domonkosok párizsi iskolájáról, a Saulchoirról, amelyet 1942-ig Chenu vezetett. Nyilván nem szabad alábecsülni a domonkos rend jelentőségét a katolikus élet huszadik századi megújulásában. Erik Borgman (Tilburgi Egyetem) és Anton Milh (KU Leuven) fejezete Schillebeeckxnek a domonkos lelkiséggel kapcsolatos, nem gyakran idézett írásait vizsgálja, rávilágítva, hogy Schillebeeckx elsősorban dominikánus volt: Ez a hagyomány alakította hitét, életét és teológiáját. Végül Anthony J. Godzieba (Villanova University) a „fenomenológiai kontextust” vizsgálja, vagyis arra keresi a választ, miként jelenik meg Martin Heidegger és Maurice Merleua-Ponty gondolatisága Schillebeeckx teológiájában. Ezt a sokszor félreértett fenomenológiai keretet alkalmazza Schillebeeckx Jézus feltámadásának megközelítésére.
A II. rész „A II. Vatikáni Zsinat és következményei” címet viseli és Schillebeeckxnek a zsinattal kapcsolatos tevékenységét tárgyalja. Nemcsak tanácsadói szerepével foglalkozik, hanem az ellene indított vatikáni vizsgálatokkal, illetve gondolkodásának „hermeneutikai fordulatával” is. Schillebeeckx a zsinat idején kezdett el intenzíven foglalkozni hermeneutikával, egzisztencialista filozófiával, nyelvészeti elemzésekkel és a biblikus történeti-kritikai módszerrel is annak érdekében, hogy a keresztény hit tartalmát a modern ember számára érthetőbbé és megközelíthetőbbé tegye. Joris Geldhof (KU Leuven) és Leo Kenis (KU Leuven) ezt a részt Schillebeeckxnek a zsinat előestéjén, különösen a holland püspökök körében végzett tevékenységének részletes teológiai és történeti bemutatásával kezdi. Az előkészületeket a szerzők Schillebeeckx átfogó szentségtani világképébe illesztik és rámutatnak, hogy ez a megközelítés a zsinaton és az azt követő években is munkájának lényeges része maradt.
Stephan van Erp (KU Leuven/RU Nijmegen) tanulmánya Schillebeeckx zsinaton végzett teológiai tevékenységét elemzi. A Gaudium et spes konstitúció tervezetét Schillebeeckx olyan lehetőségnek tekintette, amely utat nyit az egyház és a világ közötti közeledés számára. A téma újragondolásával összhangban Daniel Minch (a kötet másik szerkesztője, Universität Graz, ma: Universität Münster) a Schillebeeckx gondolkodásában bekövetkezett „hermeneutikai fordulatot” vizsgálja, különös tekintettel a filozófiai hermeneutika és a kritikai elmélet integrálására és módszertani alkalmazására. A Minch által írt két fejezet közül az első a hermeneutikai fordulat körülményeit mutatja be, valamint a zsinat alatt, illetve utána felmerült, a keresztény hit hiteles és hűséges közvetítése iránti aggodalmakat veszi számba. A Nijmegenben tartott kurzusok alapján Minch részletesen elemzi Schillebeeckx teológiai hermeneutikai oktatómunkájának fejlődését, jól szemléltetve „elmélet” és „gyakorlat” összhangját. Minch másik tanulmánya „szintetikus” megközelítésben mutatja be Schillebeeckx hermeneutikáját és annak a szerző krisztológiájában betöltött szerepét. Nyomon követi a kritikai elmélet beépülését Schillebeeckx teológiájába, beleértve olyan gondolkodók munkásságát is, mint Theodor Adorno és Jürgen Habermas. Jól kivehetővé válik itt az elmélet és a gyakorlat közti közvetítés szándéka, főként akkor, amikor az ember a történelemben megtapasztalható konkrét szenvedéssel szembesül. Minch ezt követően a „hagyomány” és a (mai) „helyzet” kulcsfogalmait vizsgálja Schillebeeckx érett teológiájában.
Visszatérve a zsinat közvetlen történelmi eredményeire, Erik Borgman (Tilburgi Egyetem) és Thijs Caspers a hollandiai utóhatásokról számol be. Schillebeeckx közvetlenül a zsinat után Hollandia vezető katolikus teológusa volt. A tanulmány kiemeli, mennyire fontos volt számára az a teológiai kihívás, hogy a keresztény hitet, és különösen a krisztológiát, a modern ember számára érthetővé tegye. Laura Tack (KU Leuven) mélyebben foglalkozik a schillebeeckxi krisztológia kérdésével, főként az abban felhasznált történeti kritikai forrásokkal. A fejezet elemzése rávilágít arra, mennyire következetesen használja Schillebeeckx a Bibliát, a biblikus kutatás eredményeit, finom megközelítéseit teológiájában. A II. rész utolsó tanulmányát Leo Kenis (KU Leuven) és Lieven Boeve (KU Leuven) jegyzi. A szerzők tömören vázolják a Hittani Kongregáció által Schillebeeckx ellen lefolytatott három eljárást. Ezek közül a második – a Jézus-kötetekkel kapcsolatos ügy – a legismertebb. A fejezet rámutat, hogy a II. Vatikáni Zsinatot követő, szerte az egyházban megtapasztalható erős optimizmus ellenére milyen lassan változtak és változnak a struktúrák, és milyen visszarendeződések közepette ellenőrizte a tanítóhivatal továbbra is a teológiai kutatást.
A III. rész, címének megfelelően „Teológiai témákról” szól. Olyan hagyományos tanokkal kapcsolatos schillebeeckxi elképzelésekkel foglalkozik, mint a megváltás, a kegyelem és Mária szerepe az egyházban. Bár Schillebeeckxet gyakran „filozofikus/politikai” gondolkodónak tartják, teológiáját mindig is jellemezte a katolikus hagyomány iránti elkötelezettség. Ez nyilvánvalóvá válik Philip Kennedy (University of Oxford) Schillebeeckx istentanáról szóló írásában. Kennedy szerint Schillebeeckx teológiája két „pillérre” épül: a Teremtő Istenbe, valamint a Jézus Krisztusba vetett hitre. Jézus az a „koncentrált teremtés”, akiben az emberek üdvösségre lelnek. Martin G. Poulsom (University of Roehampton) elmélyíti az előző tanulmány teremtésteológiáját, amelynek forrásaként Aquinói Tamást nevezi meg. Rámutat, hogy miként segíthetnek nekünk ma Schillebeeckx teremtéshitre vonatkozó meglátásai a jelenkori ökológiai válság közepette. Joris Geldhof (KU Leuven) vizsgálódásai Schillebeeckxnek a „szentségek szakramentális teológiájára” irányulnak, vagyis az egyes szentségeket egy átfogó szentségtani szemlélet alapján tárgyalják. Geldhof nem pusztán a korai Schillebeeckx doktori disszertációjának megfogalmazásait vizsgálja, hanem azokat a későbbi kutatásokat is, amelyek a liturgiának, az eucharisztiának és „az élet szentségeinek” a keresztény hit megélésében betöltött szerepére vonatkoznak.
A „Schillebeeckx-tanítványok” első nemzedékéhez tartozó Mary Catherine Hilkert (University of Notre Dame) két fejezetben részletezi Schillebeeckx teológiai antropológiájának fejlődését. Schillebeeckx maga soha nem írt külön kötetet erről a témáról. Hilkert a fellelhető implicit megfogalmazásokat egyértelműsíti, írása kitér mind a „korai”, mind pedig a „későbbi” schillebeeckxi szövegekre. Az első tanulmány az 1950-es évektől a ’60-as évek végéig vizsgálja az antropológiai megfogalmazások fejlődését, míg a második a hermeneutika és krisztológia felé történő elmozdulást elemzi. Hilkert pontosan írja le a krisztológiai trilógiában kifejtett kapcsolatot szoteriológia, krisztológia és antropológia között. Christiane Alpers (Katholische Universität Eichstätt-Ingolstadt) „Krisztus és a kegyelem” című fejezetében vitatja azt a nézetet, amely szerint saját érveire támaszkodva Schillebeeckx túl könnyelműen igazította a keresztény üzenetet a modern világhoz. Alpers tanulmánya részletesen összehasonlítja Schillebeeckx nézeteit a kortárs Henri de Lubacéval, akit a modernitás kérdéskörére vonatkozóan gyakran ellenpéldaként emlegetnek.
Bernard P. Prusak (Villanova University, USA) Schillebeeckx Jézus feltámadásáról vallott gondolatait vizsgálja. A tanulmány elemzi az 1974-es Jézus-könyvben adott értelmezést, valamint a későbbi „pontosításokat”, az 1980-as években az egyházi szolgálat és az ekkleziológia kérdései felé való odafordulás miatt bekövetkezett változásokra is kitekintve. Julia Feder (Creighton University) Schillebeeckx Máriáról és a mariológiáról szóló írásait értékeli, kiemelve, hogy a teológiai szakirodalom ezt a szempontot eddig nem igazán vette figyelembe. Kathleen McManus (domonkos nővér, Blauvelt, NY) Isten országának eszkatológiai jelentőségét vizsgálja. Kifejti, hogyan lehet a szenvedéstörténeteket az eszkatológiai üdvösség fényében szemlélni. Schillebeeckx negatív kontrasztélmény fogalmát a peremre szorult csoportokra, különösen az elszegényedett, a mindennapi életben erőszakot elszenvedő nőkre alkalmazva bemutatja a szenvedés és az ellenállás dialektikáját, amely Schillebeeckx szerint Isten jelenlétét és Istennek a népével való szolidaritását jeleníti meg.
A Daniel Speed Thompson (University of Dayton) által írt fejezet a tanítóhivatal és a tekintély kérdéseit vizsgálja Schillebeeckx teológiájában. Thompson az apostoliság és az apostoli folytonosság katolikus hagyományát veszi számba. Felidézi Schillebeeckxnek a tekintély alázatosabb megközelítésére vonatkozó felszólítását és összehasonlítja Ferenc pápa gyakorlatával. Mary Ann Hinsdale (Boston College) az utolsó, egyházi szolgálattal kapcsolatos schillebeeckxi írásokat elemzi. Kiindulásként párhuzamot von a Schillebeeckx által megtapasztalt szolgálati válság, valamint a szexuális visszaélések válságából fakadó mai szolgálati és tekintélyi válságok között. Ennek fényében vizsgálja az 1980-as években bekövetkezett változásokat, amelyek nyilvánvaló módon befolyásolták Schillebeeckxnek az egyházi vezetésre és szolgálatra vonatkozó megfontolásait. Majd Hinsdale rámutat, miként segíthetik mindezek a megfontolások a mai keresztényeket a ma megtapasztalható szolgálati válsággal való szembenézésben.
Végül a IV. rész, „A kultúra teológiája” a modern társadalomban megélt hit megtapasztalása szempontjából fontos témákkal foglalkozik. Roger Haight (Union Theological Seminary) arra keres választ, hogyan lehet a Krisztusban való üdvösséget értelmesen megtapasztalni a mai, „posztmodern” világban. Érvelése szerint Schillebeeckx krisztológiája a történetiségből, a negativitásból és a gyakorlatból levezetett elveken alapul. Ezek lehetővé teszik számunkra, hogy plauzibilis és hiteles krisztológiai választ adhassunk valós emberi kérdéseinkre. Michael E. Lee (Fordham University, New York) a felszabadulás és az üdvösség problémájával foglalkozik. Okfejtése Schillebeeckx teológiájának és a latin-amerikai felszabadítás teológiájának közös gyökereit a nouvelle théologie-ban ragadja meg. Edmund Kee-Fook Chia (Ausztrál Katolikus Egyetem, Melbourne) az „európai kontextusból” való kitörésre tesz kísérletet, amikor megvizsgálja Schillebeeckx gondolatainak recepcióját az ázsiai teológiában és a vallási pluralizmus teológiájában. Véleménye szerint Schillebeeckx krisztológiája hasznos és konstruktív válasz a Ratzinger által jegyzett Dominus Iesus exkluzivizmusára, valamint azokra a problémákra, amelyeket ez a dokumentum a globalizált világban a vallásközi párbeszéd és a pluralizmus számára okozott. A kötet lezárásaként Elizabeth M. Pyne (Fordham University, London Centre) a kortárs ökológiai válság fényében olvassa Schillebeeckx teológiáját. Pyne amellett érvel, hogy Schillebeeckx teológiája konstruktív képet nyújt az emberiségnek a természeti világhoz való viszonyáról. Ebből a modellből kiindulva a szerző olyan „természetpolitika” mellett teszi le voksát, amely összhangban van a teremtésbe vetett keresztény hittel, és amely kiindulópontként szolgálhat a jelenlegi válság evangéliumi kezeléséhez.
A kötet szerkesztői előremutató, de bevezetésnek is alkalmas kézikönyvet készítettek. Nem csak Schillebeeckx alapvető teológiai gondolatai jelennek meg ezeken az oldalakon, hanem a továbbgondolás számos lehetősége is. Schillebeeckx nem akart „teológia iskolát” létrehozni, de a tanulmányokból kiderül, hogy mégiscsak ilyesmi történt. Nem az „örökkévalóságnak” írt, hanem abból a meggyőződésből, hogy minden egyes korban újra kell gondolni a teremtő Istenbe, valamint a megfeszített és feltámadt Krisztusba vetett hitet. Nem igazán jósolható meg, milyen irányú fejlődés bontakozik ki a jövőben. A kötet tanulmányozása azonban nem hagy kétséget afelől, hogy Schillebeeckx megfontolásai forrásként, inspirációként, ösztönzésként jelen vannak a 21. század teológiájában. Követői vele együtt vallhatják, hogy
„minden, az igazságosságért, a békéért és a teremtés épségéért végzett emberi cselekvés egyúttal a néma Isten ajándéka”.
Szövegek Schillebeeckxtől
Stephan van Erp és Daniel Minch (szerk.): T&T Clark Reader in Edward Schillebeeckx, T&T CLARK Bloomsbury Publishing Plc, London 2023 (első publikáció), 368 o.
Ennek az angol nyelvű, Schillebeeckx szövegeiből válogató gyűjteménynek („olvasókönyvnek”) a létrejöttét számos tényező tette időszerűvé. A fentebb ismertetett „kézikönyv” nyomán alapvető igénynek látszott, hogy eredeti szövegek közvetlenül is megjelenjenek, mégpedig a mai tudományos irodalomban szokásosan, vagyis angolul. Ennek megfelelően a kötet szerkezete és tartalmi egymásutánisága a kézikönyvben bemutatott tudományos elemzések kísérője kíván lenni. Nyilvánvalóan hivatkozni lehet a 2014-ben angolul kiadott „Schillebeeckx összes” tizenegy kötetére.14 A terjedelem viszont az ismerkedni vágyókat első pillanatra „elijesztheti”, hiszen a jelentős Schillebeeckx-kötetek egyenként hat-hétszáz oldalasak. Szövegválogatás már korábban is készült. Aaz elsőt a „Schillebeeckx-tanítványok” első generációjához tartozó Robert J. Schreiter (+2021) szerkesztette 1984-ben,15 a kötethez maga Schillebeeckx írt előszót. Ma már csak antikváriumokban elérhető. Említettük, hogy Schillebeeckx 1982-es nyugdíjazása után is jelentetett meg jelentős munkákat. Ezekből a Schreiter-féle válogatásban nem találunk semmit, ami szintén indokolttá teszi egy új válogatás közzétételét.16
Természetesen voltak más válogatások is, főként az időközben megtartott Schillebeeckx-konferenciáknak köszönhetően. Mára a „Schillebeeckx-tanítványok” (Schillebeeckx-kutatók) három generációját szokás megkülönböztetni. Az első nemzedék Schillebeeckxnél tanult, vagy tudományos pályafutása során nála tevékenykedett – ide tartoznak leghíresebb tanítványai: Erik Borgman, Robert J. Schreiter (meghalt 2021-ben), Mary Catherine Hilkert és Philip Kennedy. Alapos és sokrétű munkájuk eredménye Schillebeeckx teológiájának az egész világra kiterjedő ismertsége és recepciója. Írásaik a következő nemzedékek számára alapvető inspirációt jelentenek. A második generáció az 1990-es években és a 2000-es évek elején kezdte teológuspályáját. Tagjai az elmúlt évtizedekben a Schillebeeckxről szóló irodalom széles skáláját fedik le publikációikkal Európában, Ázsiában, Ausztráliában és Észak-Amerikában. A tudósoknak ez a csoportja akkor kezdte pályafutását, amikor Schillebeeckx teológiai örökségét a korszak hivatalos egyházi körei meglehetősen rossz szemmel nézték. A Schillebeeckxről 2008-ban rendezett első nagy nemzetközi konferencia17 óta a Schillebeeckx-kutatók harmadik generációja jelent meg a drasztikusan megváltozott tudományos és teológiai környezetben. Ők azok, akiknek az életét a XXI. század eleji konfliktusok és válságok jellemzik, és ez a tény alapvetően befolyásolja érdeklődésüket, Schillebeeckx-értelmezésüket.
A „szöveggyűjtemény” azok számára készült, akik érdeklődnek Edward Schillebeeckx teológiája iránt, egy fajta „első ismerkedést” kínál. Nemcsak a teológiát hallgatók és teológiatanárok forgathatják haszonnal a kötetet, hanem mindazok, akik komolyan veszik a Szent Anzelm-i „megértést kereső hit” (fides quaerens intellectum) kihívását.
A kiválasztott részletek megőrzik Schillebeeckx stílusát és formáját: nem korlátozódnak egy-két bekezdésnyi szövegre, hanem egységes egészet alkotnak. E kitűzött cél elérése Schillebeeckx munkásságának töménysége miatt nehézségbe ütközik: a teológus gyakran több szálat szőtt egybe vagy egyszerre több témát dolgozott fel. Ez különösen igaz a Jézus-kötetekre. Jó döntés tehát a hosszabb szövegegységek bemutatása, egyrészt azért, mert megőrzi gondolkodásának jellegét és összetettségét, másrészt azért, mert így jobban érzékelhető, hogyan dolgozott Schillebeeckx.
A szöveggyűjtemény (olvasókönyv) négy fő részre tagolódik. A kötet szerkesztői a kézikönyvnek megfelelően ezeket tekintik Schillebeeckx gondolkodása szervező elveinek: Források, A II. Vatikáni Zsinat és utóélete, Teológiai témák és A kultúra teológiája.
Az első rész (Források) Schillebeeckx teológiájának alapelveivel, azok alkalmazásával foglalkozik. Ezek részben saját életének forrásai. Az itt bemutatott fejezetek a tomizmus, a metafizika és a fenomenológia, a nouvelle théologie és a domonkos lelkiség hatását ölelik fel, egymással meglepően szoros kapcsolatban. Schillebeeckx korának teológusai Aquinói Szent Tamásra hivatkoztak, és a neotomizmus – amelyet a Saulchoirban domonkos mentoraitól, Chenutól és Congartól tanult – szerves része volt a később nouvelle théologie-ként ismertté vált irányzatnak. Az elnevezést („új teológia”) kezdetben kimondottan pejoratív értelemben használták, ugyanakkor előkészítette az egyház és a teológia zsinati megújulását. A metafizika a katolikus teológia fontos vitatémája volt és az is maradt, miközben a XX. században a skolasztikus és újskolasztikus metafizikai szintézis válságba jutott. Schillebeeckx új filozófiai módszerek (egzisztenciális fenomenológia és hermeneutika) alkalmazásával adott választ erre a krízisre, és újragondolta az egyház és a világ közötti kapcsolatot. A domonkos lelkiség erősen kapcsolódik a tomizmushoz és a nouvelle théologie-hoz: Tamás a domonkos élet ihlető forrása, és Schillebeeckx számos rendtársa szintén domonkos volt, akik ugyanúgy élték hivatásukat, mint ő.
A második rész (A II. Vatikáni Zsinat és utóélete) írásaiban a zsinat idején írt, majd az utóhatásokat elemző gondolatokkal találkozunk. Visszatekintve jól látható, hogy a II. Vatikáni Zsinat és az azt követő események jelentős fordulópontot jelentenek Schillebeeckx teológiai módszerében. Izgalmas, ahogy a közvetlenül a zsinat lezárása után keletkezett szövegeket a szerkesztők későbbi gondolatsorokkal szembesítik. Miként utaltunk rá, a legjelentősebb módszertani fejlemények közé tartozik az, ahogy Schillebeeckx az egzisztenciális hermeneutikát beépítette teológiai reflexiójába, s főként ahogy aztán a keresztény hit kortárs megértésének eszközeként alkalmazta. Ez az 1960-as évek végén a Max Horkheimertől, Theodor Adornótól és Jürgen Habermastól merített neomarxista kritikai elmélettel egészült ki. Ezeknek a forrásoknak a feldolgozásával Schillebeeckx olyan eszközökre talált, amelyek segítették hagyománykritikáját, a történelemben meglévő diszkontinuitások elemzését, de lehetővé tették számára a „negatív kontraszttapasztalat” kategóriájának kidolgozását is. Egyesek ezt tekintik a rendszerező teológiában nyújtott legjelentősebb teljesítményének. A második rész ezért a II. Vatikáni Zsinatról, a hermeneutikáról, az egyházról és a világról, valamint a történeti kritikai módszerről szóló fejezeteket tartalmaz. Daniel Minch (Ruhr Universität, Bochum) bevezetőjében Schillebeeckx zsinati közreműködését ismerteti, majd azt mutatja, be, hogy miként fogadta be és alkalmazta Schillebeeckx a kritikai hermeneutikát, illetve a történeti kritikai módszert, amelyet aztán krisztológiájának első köteteihez felhasznált az 1970-es években. Ebben a részben találhatók az egyház szerepét és a modern világban elfoglalt helyét bemutató zsinat előtti és utáni szövegek, amelyekből azt is megtudjuk, hogy mit gondolt Schillebeeckx a II. Vatikáni Zsinatról, illetve hogy a zsinat hogyan maradt el attól, amire talán szükség lett volna egy alaposabb teológiai megújuláshoz.
A harmadik rész (Teológiai témák) Schillebeeckx álláspontját gyűjti össze a keresztény hit alapvető kérdéseiről. Bár a nijmegeni katolikus egyetemen a dogmatika és a kereszténység története tanszéket vezette, csak roppant leegyszerűsítés árán nevezhetnénk dogmatikusnak. Pályafutását a szentségek értelmezésével, Aquinói Tamás szakértőjeként kezdte, a II. Vatikáni Zsinat előtt tartott kurzusai nagyon is hagyományos témákat és megközelítéseket tükröznek. Írásai azonban a teológia szinte minden területét érintették. Leginkább a fundamentális teológia kutatójaként ismerjük, aki a teológiai antropológia és episztemológia által felvetett kérdésekkel foglalkozott, de a katolikus teológia klasszikusabb területeit sem hanyagolta el. Utolsó publikációja a szentségekkel kapcsolatos megfontolásait tartalmazta az ún. „rituális tanulmányok” fényében. Erről a témáról halála előtt egy új könyv megírását tervezte.
A harmadik rész a leghosszabb, tizenegy fejezetből áll. Témái: Isten teológiája, teremtés, szentségtan, teológiai antropológia, krisztológia, kegyelem, Jézus feltámadása, mariológia, eszkatológia, tanítóhivatal és szolgálat. A részhez a bevezetőt Julia Feder (Creighton University) írta, aki szerint az írások valójában három központi témát fognak át: az üdvösség, Jézus személye és az egyház témáját.
A negyedik rész (A kultúra teológiája) egyrészt válaszokat ad azoknak a tudósoknak, akik a hit és a kultúra kapcsolatáról kérdezték Schillebeeckxet, másrészt azokat a „kísérleteket” mutatja be, amelyek révén ő maga igyekezett megfogalmazni saját „kultúra-teológiáját”. Schillebeeckx tanítványa, Erik Borgman ezt a kérdést állította Schillebeeckxről írt teológiai életrajzának középpontjába.18 A második világháború utáni, gyorsan szekularizálódó Észak-Európában Schillebeeckx olyan teológiát tartott szükségesnek, amely képes kritikusan viszonyulni a változó kultúrához. A gyorsan változó környezetben a teológiának minderre kritikusan kell reagálni, nem engedheti meg magának, hogy lemaradjon. A kultúráról és a szekularizációról szóló, napjainkban is időszerű fejezetek mellé a politikai és felszabadítási teológiáról, valamint a pluralizmusról szóló szövegek kerültek. Ez utóbbi két téma aktualitása a más vallásokkal és világnézetekkel folytatott párbeszéd szempontjából is fontos, miközben az evangélium felszabadító magját is meg kell őriznie. A végtelennek tűnő konfliktusok, az éghajlatváltozás és az újjáéledő tekintélyelvűség által jellemzett jelenben a politika és a felszabadítás bizonyulhat az alapvető teológia fő tartópillérének. Bevezetőjében Elizabeth M. Pyne (Mercyhurst University) rövid elemzést ad a „kultúra” fogalmának összetettségéről, tisztázza a Schillebeeckx gondolatmenetében egymásra épülő fejezetek közti kapcsolatot: a kultúra teológiája előbb a szekularizációval foglalkozott, majd a politikai és teológiai felszabadítás került a középpontjába.
Befejezésül az „első generációs” Schillebeeckx-tanítvány, Philip Kennedy tanulmányának záró sorait idézzük:
Schillebeeckx Istenről szóló beszédében az a legmeglepőbb és legeredetibb, hogy az emberiesség meghatározását Istenben és nem az emberben találja meg. Innen ered az a megfogalmazása, hogy Isten „emberibb minden embernél”; „Jézus üzenetével és életmódjával, szavaival és tetteivel újrafogalmazza, hogy mit jelent embernek lenni, és mit jelent Istennek lenni. És ezt úgy teszi, hogy az emberiességet Isten természetévé nyilvánítja.” „Végső soron Jézus is, akit [Isten] egyetlen szeretett Fiának nevezhetünk, olyan emberi lény, mint te és én, csakhogy ő emberibb”. Schillebeeckx teológiájában Jézus az emberiesség paradigmája és Isten példázata, akit Schillebeeckx latinul Deus humanissimus-nak, azaz a legemberibb Istennek nevez. (Kézikönyv, 236.o.)