„Ragyogó példa” – Szinodalitás és demokrácia

A katolikus egyháznak el kell döntenie, hogy a demokrácia vagy az autokrácia, az emancipáció vagy az elnyomás mellett áll-e ki. Az egyház és a politika globális korfordulóhoz érkezett.

---

Hadd jegyezzem meg rögtön az elején, hogy a katolikus egyház szinodális folyamatával kapcsolatos jelenlegi viták – Németországban és világszerte – többről szólnak, mint csupán az egyházon belüli álmokról, érzékenységekről és félelmekről. Az egyház és a demokrácia jövőjéről van szó. A katolikus egyházon belüli eseményeket nem lehet elválasztani a világpolitika, világtörténelem és világvallások dinamikájától. A korforduló nem csak katonai, illetve honvédelmi téren figyelhető meg. Olyan globális változásokat élünk át, amelyek nyomán új világrend jön létre.

A katolikus egyházon belüli vita tétje épp ezért az, hogy a jelenlegi világméretű konfliktusokban melyik oldalra kíván sorolni az egyház. Vajon a demokrácia vagy az autokrácia mellett áll ki? Az emancipációt vagy az elnyomást támogatja? Egy nyitott és liberális vagy egy zárt és patriarchális társadalom mellett emel szót? Teológiai alapfogalmakkal szólva: vajon az egyház a szeretet vagy a hatalom pártján áll? Ezáltal viszont a jelenlegi konfliktus az egyház lényegét érinti: hű marad-e önmagához, vagy elárulja az evangéliumot?

Az egyház alapzata az evangélium. A názáreti Jézus zsidó vándorprédikátorként maga is korfordulót hirdetett: elközelgett az Isten országa. Az embereknek mindent újra kell gondolniuk, de örüljenek, és higgyenek az örömhírben, amely azt üzeni, hogy maga Isten fogja kivezetni a világot válságos állapotából. Isten meggyógyítja a betegségeket és a szenvedést, megvigasztalja a gyászolókat, véget vet az igazságtalanságnak. Mindezt emberek által cselekszi. Jézus Isten műveként értelmezte működését, és azt a feladatot adta követőinek, hogy ugyanígy tegyenek: forduljanak az éhezők, az idegenek, a mezítelenek, a betegek és a bebörtönzöttek felé.

Jézus mindent a legkisebbek mércéjével mér. A végidőt hirdette, nem törődött a hivatali struktúrákkal, a hatalom gépezetével és a társadalmi formákkal. Miután mint politikai lázadót kivégezték, tanítványai őt állították reményeik és hitük középpontjába. Minden ellenkező látszat ellenére kitartottak Jézusnak abban a reménységében, hogy a világban uralomra jut a jó. Meggyőződésükké vált, hogy Isten Jézusban végtelenül közel jött a világhoz és az emberekhez. Jézus zsidó szeretetparancsából – szeressük Istent és felebarátunkat – az a gondolat született, hogy Isten maga a minden ellentmondást, ellentétet és különbséget kibékítő szeretet. Jézus Isten szeretett Fia lett, aki által mindazok, akik hisznek benne, Isten fiaivá és leányaivá válnak. A keresztények örömhíre tehát az, hogy felvétetnek Isten szeretetébe. Ennek pedig az a feltétele, hogy ők maguk is szeressenek, sőt, ellenségeiket is szeressék. Az itt röviden vázolt evangéliumnak ahhoz, hogy jelenvaló maradhasson a történelemben, ismételten be kellett illeszkednie mindenkori társadalmi, politikai és kulturális környezetébe. Az ókorban ezt oly módon tette, hogy a konstantini fordulat után a római hatalmi apparátus részévé vált. Az efféle fordulatok szükségessé teszik a társadalmi struktúrákhoz való gyakorlatias alkalmazkodást. Az államalkotó kereszténységnek tehát újra kellett gondolnia viszonyát a gazdasági, politikai és katonai realitásokhoz. A népvándorlás idején túl nagy kihívást jelentett a teljes erőszakmentesség eszménye. A tulajdonról való radikális lemondás sem lehetett az e világban otthonra lelt keresztények gazdasági szükségleteinek alapja.

A pápaválasztás: a szinodális struktúrák utolsó maradványa

A Nyugatrómai Birodalom bukása azt eredményezte, hogy az egyházi hierarchia a kultúra, az oktatás és a politikai közösség egyetlen mértékadó működtetőjévé vált. Az európai középkorban szerzetesek, papok és püspökök váltak birodalmi tisztviselőkké, sőt birodalmi hercegekké – sokszor csak ők tudtak írni és olvasni. A késő ókori, mindenekelőtt pedig a középkori viszonyok a későbbiekben is meghatározták a katolikus egyház önértelmezését.

A klérushierarchiának például több köze van a nemesség középkori rendszeréhez, mint Jézus üzenetéhez. A papságra és a világi hívek kétosztatú rendje önmagában is a nemesség és a köznép középkori dichotómiáját tükrözi. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az egyház feudális átalakulása eltörölte az ősegyház demokratikus struktúráit – így az apostolok vagy a püspökök megválasztását. Az újkorban még erőteljesebbé vált a hatalompolitikai hierarchia és kialakult a pápaság abszolutizmusa. Ugyanakkor paradox módon épp a pápaválasztásban őrződött meg az eredetileg jóval szinodálisabb egyházi struktúra utolsó maradványa.

A modern kereszténység – a protestantizmus – kihívása után a felvilágosodás, majd pedig a francia és amerikai forradalom is radikálisan megkérdőjelezte a középkori egyházi struktúrát. Válaszul a középkori rendiségre és a kora újkori abszolutizmusra rögzült egyház megkeményítette álláspontját és az I. Vatikáni Zsinaton (1869–1870) a modernséghez alkalmazkodva megideologizálta saját hatalmi apparátusát.

Küzdelem a múlt démonaival

Mindent nagy erővel démonizáltak: a sajtószabadságtól a vallásszabadságig, a liberális demokráciától a szocializmusig, a modern filozófiától a természettudományokig. A II. Vatikáni Zsinat óvatos nyitással próbálkozott a modernség új fejleményei felé, arra törekedett, hogy visszatérjen az evangéliumhoz, amelyet ki kellett szabadítania a történelem során rárakódott ideológiák alól. Az egyház azonban mindmáig küszködik múltjának démonaival.

Az evangélium és a kereszténység nem feltétlenül ellentétes a nyitott társadalommal, a demokratikus állammal és az emancipációs törekvésekkel. A nyugati szabad világ kialakulása nagyon is visszavezethető az evangéliumra. Ám most nem szeretnék olyan genealógiákkal foglalkozni, amelyek mindig sebezhetőek, mivel mindig ambivalensek. Annyi bizonyos, hogy a modern Európa a zsidó vallás, a görög gondolkodásmód, valamint a késő ókori és a középkori kereszténység talajából nőtt ki.

A modern kor lényegéhez tartozik, hogy minden embert ugyanolyan sérthetetlen méltóság illeti meg, amilyet a keresztény hagyomány eleinte csak Jézus Krisztusnak tulajdonított. Már a középkori misztika is ugyanazt az isteni jelenlétet feltételezte minden emberben, mint amely Krisztusban volt meg. A reneszánsz humanizmusa abban látta az ember méltóságát, hogy szabadon választhat: Istenhez vagy állathoz kíván hasonlóvá válni? A reformáció pedig – azzal együtt, hogy továbbra is szorosan kötődött a középkori vallásossághoz – újfajta közvetlenséget állított az egyén és Isten között. Megszűnt a papság üdvösségközvetítő szerepe. Széles körben elismert tény továbbá, hogy a modern demokráciák a kereszténységből, közelebbről a reformáció baloldali spektrumából fejlődtek ki.

Nemcsak a kapitalista gazdaság (Max Weber), hanem a demokrácia korai formái is – Svájcban, Hollandiában, Angliában és Skóciában, az USA-ban és Franciaországban (Ernst Troeltsch) – a kálvinizmus talajában gyökereznek.

A döntő kérdés az, hogy ki részesül Isten Szentlelkében: csak a hierarchiához tartozó hivatalviselők vagy minden egyes hívő? A politika nyelvére fordítva: ki a szuverén? Az uralkodó, Isten kegyelméből, vagy a nép, saját szabadságának köszönhetően?

A keresztény hit lényege abban áll, hogy a Názáreti Jézusban Isten egyszer s mindenkorra testté lett. Krisztus Lelke által Isten minden emberben megszületik. Ez azonban azt jelenti, hogy az emberi individuumot feltétlen méltóság illeti meg, ami a német Alaptörvényben is kifejezésre jut. Az ember értelmi képességét és a szabadságát hagyományosan az isteni méltóság megvalósulásának tekintik. Minden demokrácia alapja az a gondolat, hogy az ember eleve szabad és értelmes lény. Csakis ezt alapul véve jogos az a feltételezés, hogy a szuverenitás hordozója a népakarat.

E helyütt nem tekinthetjük át az ebből a demokratikus alapállásból adódó összes a problémát. Óhatatlanul felvetődik a kérdés: létezhet-e egyáltalán általános népakarat (volonté générale): kibetűzhető-e egyáltalán ilyen akarat, lehetséges-e egyáltalán politikai konszenzus, mi több, szükség van-e egyáltalán a politikai közösség efféle általános alapjára. Itt azonban olyan megfontolásokra is utalhatunk, amelyek rámutatnak, hogy a posztmodernség differencia-érzékenysége, igénye a sokféleségre és az elvi pluralizmusra mind magát a tényt, mind pedig konkrét formáit tekintve vallási eszmékből alakult ki (Jean-Luc Nancy). Elegendő itt csupán Jacques Derrida beszédét emlékezetbe idéznünk: mindenki más mássága ugyanazt a transzcendenciát hordozza, mint Jahvéé.

A vallás és a politika elválaszthatatlanul összefügg. Amint Georg Friedrich Wilhelm Hegel kijelentette: egy szabadságszerető vallás híveit nem lehet elnyomni, egy autoriter vallás híveit pedig nem lehet felszabadítani. Példaként egyrészt a katolikus Spanyolországot említi, amelyet Napóleonnak nem sikerült felszabadítania, másrészt a kálvinista Hollandiát, amelyet Alba hercegének nem sikerült elnyomnia. Érdemes ma ebben az összefüggésben többek közt Afganisztán elbukott demokratizálódását figyelembe vennünk. Amennyire életszerűtlennek tűnik egyetlen okra visszavezetni vallás és politika kapcsolatát, olyannyira igaz, hogy a kulturális és szellemi környezeten, nem utolsó sorban pedig a vallási viszonyokon múlik, hogy egy adott társadalomban milyen politikai rendszer lehetséges. Ezzel korántsem tagadjuk a demokrácia gazdasági, hatalmi-politikai vagy technikai feltételeinek fontosságát.

Az evangélium mint ihletforrás

Ernst-Wolfgang Böckenförde alkotmányjogász Hegelre hivatkozva jelentette ki, hogy a szabadelvű szekuláris állam olyan előfeltételekből él, amelyeket ő maga nem képes garantálni. Jürgen Habermas filozófus ehhez kapcsolódva próbálta meg a vallás motivációs erőforrásait gyümölcsözővé tenni a politikai közösség számára. Habermas posztszekuláris társadalmakról beszélt, amelyeknek újra kell gondolniuk vallási eredetüket, hogy megfelelő jövőjük legyen. A megújult vallásosságnak eszerint központi szerepe volna a demokrácia megújításában.

Az a remény, hogy a szovjetrendszer bukása után a liberális demokrácia szerte a világon elterjed (Francis Fukuyama), nem vált valóra. Ehelyett kultúrák vagy legalábbis politikai rendszerek konfliktusa állt elő. Legkésőbb Oroszország Ukrajna elleni agressziója nyomán vált nyilvánvalóvá, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia eszményét korántsem tartják mindenütt kívánatosnak bolygónkon. Ehelyett tekintélyelvű államok és struktúrák bizonyulnak világszerte sikeresnek.

Minden bizonnyal Európa gyarmati történelme, valamint a Nyugat sokszor következetlen és önző politikája tette hiteltelenné a nyitott, felszabadító, pluralista, az emberi jogokra és az emberi méltóságra épülő politika modelljét. Ugyanígy az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a tekintélyelvűség kísértése a nyugati demokráciák legbelsejében is veszélybe sodorja a liberális állam alapját. A modernség különböző formáinak többpólusú világában korántsem biztos, hogy mindenütt jelen van a másfélék, a kisebbségek, a peremre szorultak, a társadalom vesztesei iránti érzékenység. Sokkal inkább a nemzeti és vallási identitás, a homogén társadalmak, a múltbeli vagy jövőbeli nagyság vágya nyomul előtérbe. Az emberiség azonban semmiképpen sem engedheti meg magának az új nacionalizmusokat, imperializmusokat, a térségi önzés különböző formáit. Az emberiség sürgető problémái azonnali hatállyal megkövetelik a vallások, kultúrák és nemzetek békés és igazságos együttélését.

A globális emberi jogokról és az általános emberi méltóságról szóló viták nélkülözhetetlen segítséget jelentenek a mélyreható problémák megoldásához. A Nyugat szempontjából ez azt jelenti, hogy legelőször is gyökeresen meg kell újulnia: újra el kell köteleznie magát az egyetemes emberi méltóság mellett, és egyúttal meg kell tennie a régóta esedékes lépéseket az éghajlat megmentése, a globális társadalmi és gazdasági igazságosság megteremtése és a világbéke megőrzése érdekében. Ez azonban nem lehetséges másként, mint gondolkodásunk átfogó megújításával. Mindannyiunknak át kell rendeznünk életünk prioritásait. Tekintettel a kilátástalannak tűnő helyzetre alapot kell vetnünk a reménynek, hogy sikerülni fog. Olyan öröm és boldogság távlatára van szükségünk, amely túlmutat anyagi szükségleteink kielégítésén. Pontosan ezt követelte meg és hirdette Jézus.

Az evangélium a szükséges megújulás ihletforrása lehet e világ keresztényei számára. Olyan ösztönzést adhat, amilyet máshonnan nem kaphatnának meg. És elősegítheti olyan vívmányok továbbfejlesztését és terjesztését, mint a felvilágosodás, a demokratikus alkotmányos állam, vagy mint a nők és a különböző bőrszínű, eltérő társadalmi és gazdasági hátterű emberek emancipációja. Az evangélium a teremtés megőrzését is előmozdíthatja.

De mindez csak akkor lehetséges, ha maguk az egyházak úrrá lesznek jelenlegi válságaikon. A katolikus egyház számára ez azt jelenti: újra meg kell tanulnia úgy tekinteni a hagyományra, mint a dinamikus átalakulás hajtóerejére. És nem szabad többé elavult, kiszolgált, feleslegessé vált struktúrákat saját középpontjának hinnie. A katolicitás nem abszolutista hatalmi struktúrákhoz, anakronisztikus erkölcsi elvekhez vagy mágikus gyakorlatokhoz való ragaszkodás, hanem hűség az evangéliumhoz.

A katolikus egyház természetesen sokat változott, nem utolsósorban Ferenc pápa idején. Remény ébredt a változásra. Az argentin pápa élesen bírálta az egyházon belüli klerikalizmust. Sürgette a teremtés megőrzését. Elítélte a kapitalizmust. A nők egyenjogúságát illetően azonban visszafogottabb volt. Az egyház decentralizálását szorgalmazta, és igen, elindította az egyetemes egyház szinodális folyamatát. Ám mindezek együttvéve is egy abszolút uralkodó kívánságai és intézkedései maradnak, aki nem akarja vagy nem tudja megbontani a patriarchális rendi struktúra alapzatát. Egy új uralkodó bármikor eltörölheti az előző monarcha reformjainak többségét. A nép hangjára való odafigyelés mindaddig erőtlen, amíg maga a hatalmi szerkezet nem változik meg. Éppen ez az értelme és célja minden szinodalitásnak.

A világméretű szinodális folyamat a katolikus egyház kísérlete arra, hogy belülről megújuljon, ledobja magáról a történelem élettelen ballasztját, és újra meghallja az evangélium ígéretét.

Miért ne mondhatnánk ki a d-vel kezdődő szót? A szinodalitás útja az egyház demokratizálódásához vezethet – annak minden következményével együtt. Olyasmit jelent ez, hogy az egyházi tisztségeket és feladatokat az egyes hívők, illetve a közösség lelkéből kiindulva kell megalapozni, és fel kell adni a feudális vagy abszolutista hatalmi struktúrákat. A papokat, püspököket és pápákat – amiként a női papokat, püspököket és pápákat is – szinodális keretben, bizonyos időre lehet és kell megválasztani úgy, hogy a hatalom átadható legyen másoknak.

Ha az egyház valóban komolyan veszi az emberi méltóságot, akkor a nők jogai terén is ténylegesen úttörővé kell válnia – nem csak Európában. A nők még mindig burjánzó diszkriminációja az egekbe kiált. Amikor a nőket kizárják a „péteri” felszentelt szolgálatból, ugyanakkor több „máriás” feladat elvégzését várják el tőlük – például az egyházi adminisztrációban –, akkor ez a merev kétosztatúság, a nemek sokat hangoztatott polaritása messze elmarad mind a Biblia, mind a humántudományok diskurzusa mögött. 

A katolikus egyháznak végső soron szembe kell néznie a kérdéssel: a történelem melyik oldalán akar állni? Aligha tagadható, hogy a katolikusok nagy része támogatja a demokráciát, az emancipációt és a valódi sokféleségükben és sebezhetőségükben elfogadott emberek iránti tiszteletet. Az egyház tényleges szerkezete azonban magába foglalja a tekintélyelvűséget és az emberi méltóság semmibevételét. Ha az egyház, amint azt sokan várva várják, hozzá akar járulni a demokrácia megmentéséhez és megújításához, nem elég, hogy követelményeket támaszt a külvilággal szemben. Neki magának kell ragyogó példaként élen járnia.

A világnak szüksége van az egyházra. A világegyháznak pedig szüksége van a szinodális folyamatra – különösen a németországi Szinodális Útra, amelynek végső kudarca Kelet-Európa és a globális Dél katolikus egyháza számára is katasztrófa lenne. Mert a keresztény üzenet – az, hogy Isten mindannyiunkban emberré akar lenni, számrazásra, osztályra, nemre és szexuális irányultságra való tekintet nélkül – nemcsak Németországban érvényes, hanem az egész világon, az egyházban éppúgy, mint az emberiességen alapuló demokráciában.

(Mérleg-fordítás)