A Ferenc pápa által elindított szinódusi megújulás egyik legígéretesebb területi fejleménye és egyben intézménye, a német Szinodális Út „kifejezetten és jól körvonalazottan azokat a kényes témákat tűzi napirendjére, amelyek elhallgatása évek óta akadályozza az egyházon belüli kommunikációt és az egyház reformját. Időközben nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a »forró« témákat nem lehet kikerülni, mivel olyan strukturális és kulturális tényezőket érintenek, amelyek elősegítették a visszaéléseket. Miről is van szó? A hatalom gyakorlásáról, a döntésekben való részvétel követeléséről, az egyház átláthatóságának szükségességéről, a papok életformájáról és szerepéről, a szexualitás és a szexuális sokféleség egyházi megítéléséről, valamint a nők helyzetéről az egyházban”.*

A párbeszéd gyakorlatát laikusok és klerikusok szoros együttműködése keretében megvalósító németországi tanácskozások nemcsak azért kerültek reflektorfénybe, mert a – valóban – katolikus egységet létrehívó eredendő sokféleség és teremtő szabadság jegyében határozott tartalmat adnak a szinodalitás fogalmának, amely alapvető változások nélkül könnyen üres kategória marad. Hanem azért is figyelmet érdemelnek a Szinodális Úton születő belátások, mert a demokratikus egyeztetés tapasztalatát is magába építő mintával szolgálnak arra, hogy miként haladható meg a feudális elemeket sem nélkülöző egyházi hatalomgyakorlás folytathatatlan hagyománya.

Martin Kirschner és Julia Knop fentebb idézett tanulmánya erre a kérdésre is kitér – de ugyanígy olvasóink figyelmébe ajánlhatjuk egyéb, a Szinodális Úthoz kapcsolódó írásainkat (lásd itt, itt és itt). A németországi folyamat előtörténetéről és legfontosabb tartalmi mozzanatairól részletesen számolt be főmunkatársunk, Balogh Szilárd az Egyházfórum 2020/3. és 4. számában. Együtt járás – szinodális út című áttekintő tanulmányát, valamint annak A szinodális út munkaanyagai és indulása Németországban címmel megjelent folytatását testvérlapunk szíves engedélyével vesszük át.

Az alább következő, teológiai és spirituális vonatkozásban egyaránt rendkívül gazdag – egyúttal az idők jeleit éles figyelemmel fürkésző – szöveg e kiemelkedő esemény Iránymutató dokumentuma. („Orientierungstext”), ugyanakkor – meggyőződésünk szerint – napjaink egyik legfontosabb egyházi megnyilatkozása. Magyar nyelvi környezetben az elmúlt hónapok során főként kétkedő szólamok, illetve félinformációk és megalapozatlan állítások helyettesítették a Szinodális Út célkitűzéseinek tárgyszerű bemutatását. Az első és eddig egyetlen tartalmas híradás a hivatalos magyar egyházi sajtóban csupán 2022. december 12-én és 13-án jelent meg: a Magyar Kurír és a romkat.ro közölte azt a beszédet, amelyben a Német Püspöki Konferencia elnöke a Vatikánban vette védelmébe a Synodaler Weg alapgondolatait és eljárásmódját. Az Iránymutató dokumentum közreadásával a Mérleg szerkesztősége nem csupán a hiteles tájékoztatás alapvető feladatának teljesítéséhez igyekszik szerény eszközeivel hozzájárulni, hanem a szinódusi folyamat magyarországi horizontjának tágítását is szeretné előmozdítani.

A megtérés és a megújulás útján

(A Szinodális Út közgyűlése által 2022. február 3-án elfogadott szövegváltozat)

(1) A szabadulás története, amely szerint Isten kivezette népét az egyiptomi rabságból, a látással és a hallással kezdődik: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát” (Kiv 3,7). Isten látja az emberek nyomorúságát, meghallja és orvosolja azt – ez az örömhír. Ennek az üzenetnek a követése ma is azzal kezdődik, hogy meglátjuk a sebzetteket és a kirekesztetteket, meghallgatjuk az elnémítottakat és az elítélteket, Isten népének elhallgattatott, s mégis lázadó tagjait. Ferenc pápa a szegényekről írja: „[…] sok mindenre képesek megtanítani minket. […] Hivatásunk, hogy […] megértsük őket és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk.”[1]

(2) A szükség felismerése, Isten Igéjének meghallgatása, valamint az egymásra figyelés mindenfajta szinodalitás alapvető vonása. Együtt kell keresnünk Istennek az Egyház és világ számára adott tanácsát, hogy megtehessük a szükséges lépéseket. Az Egyház igazságkeresésében nélkülözhetetlen a párbeszéd. Miként VI. Pál pápa mondta Ecclesiam suam kezdetű enciklikájában: „A párbeszédben az ember felfedezi, mennyire különbözőek azok az utak, amelyek a hit világosságára vezetnek, és hogyan lehet mindegyiket ugyanarra a célra irányítani. […] Ennek a gondolkodásnak és türelemnek a dialektikája teszi lehetővé, hogy mások véleményében is felfedezzük az igazság elemeit” (86). A párbeszéd résztvevői együtt keresik az igazságot, tisztelik egymást, nyitottan fogadják a többi résztvevő meglátásait. A párbeszédet a különböző felfogások, értékelések és szempontok éltetik, amelyek így hallhatóvá válnak. Cseppfolyóssá válnak azok az elképzelések, amelyek a jó érvek és új felismerések hatására már nem tarthatóak. A párbeszédek a legjobb esetben új, közösen elfogadott felismerésekre vezetnek – még akkor is, ha bevált nézeteket erősítenek meg új érvekkel. A párbeszédek persze arra is megtanítanak bennünket, hogy együtt éljünk mindazzal, ami idegen és érthetetlen, és elviseljük a feloldhatatlan nézeteltéréseket (vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes/GS 43). Végül, de nem utolsósorban: a valódi párbeszéd nem áll meg a beszélgetésnél – döntésekhez és az új felismeréseket hasznosító cselekvéshez vezet.

I. Tájékozódás a szinodális úton

(3) A Németországi Katolikus Egyház 2019. advent első vasárnapján megkezdett Szinodális Útja a hit alapján folytatott, meghallgatásra és látásra vezető párbeszéd, amelynek nyomán mérlegelhetünk és cselekedhetünk. Az egyház nagy válságával veszi kezdetét. Befogadja az MHG tanulmányból* érkező impulzusokat. A szinodális gyűlést valamennyi tagjának és a párbeszédben részt vevő összes résztvevőnek az észrevételei, értékelése és szempontjai éltetik. Különösképpen meg kell hallanunk a hatalommal való visszaélés és a szexualizált erőszak által érintettek hangját. Szükséges, hogy nyitottak legyünk az új felismerésekre, és a jövőben ezek alapján cselekedjünk. A Szinodális Út éltetője ezenkívül az, hogy mind az egyházon belül, mind az egyházon kívül párbeszédre törekszik különböző emberekkel és csoportokkal. A párbeszéd fontos résztvevői a püspökök. Az egység szolgálatát végzik saját helyi egyházukban éppúgy, mint az egyetemes egyházzal és Róma püspökével közösségben. Figyelniük kell arra, amit Isten népe hisz. Ezért is rendkívül fontos, hogy mindenkinek legyen hangja és beleszólása, ne csak azoknak, akik vezető pozíciót töltenek be az egyházban.

(4) A Szinodális Útnak megbízható tájékozódásra van szüksége. Az egyház Isten erejében érzékeli azt a kihívást, amely nem letagadni, hanem leküzdeni kívánja a spirituális hatalommal való visszaélést, nem pazarolja el, hanem tartósan használja a hit erőforrásait. Isten támogatása nélkül az Egyház elveszett. Szembe kell néznie saját történelmével, és nyitnia kell a jövő felé. Új erőkre és szövetségekre van szüksége, amelyek segítenek abban, hogy levonja a gyakorlati következményeket.

(5) Isten Igéjének közös hallgatása képessé tesz bennünket arra, hogy válaszokat kapjunk a kor, a hit és az egyház sürgető kérdéseire. A nemi erőszak, a szexuális és spirituális visszaélés, valamint ezek eltussolása megtörtént egyházunkban, és rendszerszintű okai vannak. Az egyház nagy szenvedést okozott struktúrájával, tetteivel és nézeteivel.

(6) Amikor a helyes irányt keressük, teológiai tisztánlátásra van szükségünk. A teológia feladata, hogy feltárja a hitnek azokat a forrásait, amelyekből az egyház megtéréséhez és megújulásához szükséges impulzusok származnak. „Annak érdekében pedig, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként, azáltal, hogy `átadták saját tanítóhivatalukat`”. (II. Vatikáni Zsinat, Dei verbum, 7. – hivatkozás Iréneuszra: Adv. Haer. III,3,1). Isten egész népének a hangja számít; különösen fontos a „szegények melletti döntés”, amely magából az evangéliumból fakad.[2]

(7) Az iránymutató dokumentum feladata, hogy tisztázza az egyes fórumok tevékenységének teológiai alapját, amelyre a fórumok munkája és az egész Szinodális Út evangelizációs szolgálata épül. A fórumok munkája az alábbi témakörökben zajlik: „Hatalom és hatalommegosztás az egyházban – megosztás és részvétel a küldetésben”, „Papnak lenni – ma”, „Nők egyházi szolgálatban és tisztségekben”, valamint „Sikeres kapcsolatokban élni – a szeretet megélése a szexualitásban és partnerségben”. Az iránymutató dokumentum alapkérdésekkel foglalkozik: a kinyilatkoztatás megértésével, az egyház küldetésével és a teológiai minőséggel. Ezután következhet a további építkezés.

(8) A Szinodális Útnak ugyanúgy szüksége van a spirituális támaszra, mint a teológiai vitára. A Szinodális Út nem létezhet istentisztelet és imádság nélkül. Nem létezhet konzultáció és döntéshozatal nélkül. A pro és kontra érveket tisztességes módon meg kell osztani egymással. Ez nem csak az emberi jogokkal van összhangban – amelyeket természetesen tiszteletben kell tartanunk –, hanem még mélyebben azzal a „szabadsággal Krisztusban”, amelyről Pál apostol szenvedélyesen beszél (vö. Gal 5,1), és amely szerint nem szabad tiltani a gondolkodást és a beszédet, nem szabad félni a szankcióktól és a diszkriminációtól. Ugyanakkor azonban ez a szabadság a ránk hagyományozott hit iránti közös felelősségre is hív bennünket. A döntéseknek megalapozottaknak kell lenniük, és tetteknek kell fakadniuk belőlük.

II. A teológiai helyek és idők újrafelfedezése és kapcsolódása

(9) A teológia az egész egyház életére nézve mérvadónak számító kinyilatkoztatás ismeretének forrásaiból táplálkozik. Ezek a források a teológiai helyek (loci theologici). Ide tartoznak a teológiai idők is, amelyekben Isten hangjának „most”-ját minden alkalommal más-más kontextusban fedezzük fel (vö. Zsolt 95,7; Zsid 3,7). Ezeken a helyeken és ezekben az időkben ismerhető fel, hogy Isten mit akar emberi módon mondani az embereknek, és hogy mit hallanak meg az emberek hitük szerint Isten szavaként. Fontos, hogy ezeket a helyeket és időket pontosan azonosítsuk, helyi értéküket differenciáltan határozzuk meg, és pontosan tisztázzuk egymáshoz való viszonyukat. A hit liturgikus ünneplésében, az evangélium hirdetésekor és a világban a felebaráti szolgálat révén lelhetők fel.

(10) A teológia legfontosabb helyei közé tartoznak a Szentírás és a hagyomány, az idők jelei és Isten népének hitérzéke, a tanítóhivatal és a teológia. Egyetlen hely sem helyettesítheti a többit, mindegyiknek szüksége van arra, hogy a többiektől különbözzék és azokhoz kapcsolódjon. Mindezeket a helyeket minden egyes korban ismételten újra fel kell fedezni és egymáshoz kell kapcsolni, hogy Isten ígéretének hűsége nemzedékről nemzedékre megújíthassa az Egyház hitét. E helyek mindegyike mindenkor többletígéretet hordoz, amelyet más helyek és más idők nem csökkenthetnek, hanem erősíthetnek.

(11) Az iránymutató dokumentum „a szentírás és a hagyomány” alapfogalmaiból indul ki – ezek szabnak irányt a hit tanúsításának –, beszél továbbá az idők jeleiről – ezek teszik lehetővé, hogy felismerjük a kairoszt, a jelenben rejlő esélyt (vö. Lk 12,56) –, és „Isten népének hitérzékéről”, amely a Szentlélek ígérete alapján „nem tévedhet a hitben” (II. Vatikáni Zsinat, Lumen Gentium/LG 12). Az iránymutató dokumentum egymásra vonatkoztatja a „tanítóhivatalt” és a „teológiát”, megnevezi mindegyikük sajátos felelősségét és közös küldetését. Így szolgálja a hit igazságát, amely Isten üdvözítő Igéjében rejlik.

(12) A teológia helyeinek és ideinek felfedezése és összekapcsolása itt és most a hit kifejeződése, amely Isten Igéjének hallgatásában egyesíti és felszabadítja az egész egyházat. Ez a bibliai Isten-tapasztalat Izrael reménységében gyökerezik: „Szavad fáklya a lábam előtt, világosság ösvényemen” (Zsolt 119,105).

A Szentírás és a hagyomány feltárása

(13) Az egyház számára alapvető és irányadó a Szentírás – mint legfőbb zsinórmérték (DV 21) – és az élő hagyomány tanúbizonysága. Ezért a Szinodális Út mércének tekinti mind az Írást, mind a hagyományt.

(14) A Szentírás és a hagyomány sokkal több követendő normánál. Nyitottá tesznek a hitre, hogy Isten minden teremtményét szereti. A Biblia elbeszéli, hogyan fedezték fel az emberek Isten szeretetét, igazságosságát és irgalmasságát Izrael történelmében, Jézus küldetésében és a fiatal egyház útjain. A hagyomány világossá teszi, hogy Isten közös történelme az emberiséggel minden nemzedékben folytatódik, mert Isten népe „mindenkor” bízhat Istenben (Zsolt 62,9), aki minden ígéretére „igent” mond (vö. 2Kor 1,20).

(15) A katolikus Egyház számára lényeges, hogy a Szentírást és a hagyományt ne egymás ellentétének tekintse, hanem összehangolja egymással, és teljes többszólamúságában tárja fel mindegyiket mint Isten Igéjének emberi tanúbizonyságait. Egyrészt a Szentírás maga is hagyomány, hiszen a zsidóságban gyökerező egyház hagyományában alakult ki. Másrészt a hagyomány Isten Igéjét közvetíti azáltal, hogy az „Írások szerint” (1Kor15,3–4) alakítja magát. A Szentírás értelme a hagyományban tárul fel, a hagyományé pedig a Szentírásban. Ezért a Szentírást a hagyomány fényében, a hagyományt pedig a Szentírás fényében kell olvasni és értelmezni. „Ez a Szent Hagyomány, valamint az ó- és újszövetségi Szentírás olyan, mint egy tükör, melyben a földön vándorló Egyház szemléli Istent, akitől mindent kap” (DV 7). A Szentírás tanúságot tesz az élő Istenről, aki megteremti, megtartja és megváltja az embert.

(16) A Biblia arról a „kezdetről” tanúskodik, amely Isten műve azáltal, hogy Isten újból és újból kimondja szavát (vö. Zsid 2,3). Ezért a Bibliának, amely alapvető tanúság Isten Igéjéről, a hagyomány mellett és a hagyománnyal szemben is különleges jelentősége van. Nüsszai Gergely görög egyházatya úgy tekintett a Szentírásra, mint „minden tanítás igazvoltának biztos kritériumára” (Contra Eunomium 1,315). Az Isten Lelkében olvasott Szentírás az a „zsinórmérték”, amely az egész Egyház életében és küldetésében eligazítást ad – ma és holnap is (DV 21).

(17) A Szentírás a hit megújulásának, a helytelen cselekedetek bírálatának, a szabadságra való bátorításnak, a megváltás reményének, a szeretetre való felhívásnak és az igazságosság keresésének a forrása. A Bibliát Isten ihlette. Azért íródott, hogy hangot adjon a szegényeknek, vigaszt nyújtson a gyászolóknak, megszabadítsa a megkötözötteket, és teret adjon Isten kegyelmének – a mindenkori „mában” (vö. Iz 61,1–2; Lk 4,18–19). A Biblia az Istenbe vetett hitet, a felebarát iránti szeretetet és a megváltás előízét nyújtó megújulás reményét közvetíti.

(18) Ugyanakkor a Biblia olyan könyv is, amely sokak számára nehezen megközelíthető. Egy immáron letűnt korszak nyelvén íródott. Világképe részben a múlté. Rengeteg olyan írást tartalmaz, amelynek jelentése és összefüggései kritikus kérdéseket vetnek fel. A Bibliával egyre-másra visszaélnek, arra használják, hogy hatalmat gyakoroljanak mások fölött. Ezért is különösen fontos a jó szövegmagyarázat. Akik hisznek, soha sem a Biblia betűjéhez ragaszkodnak, hanem az „életet adó Lelket” akarják lélegezni (2Kor 3,6).

(19) A Szentírás mindenekelőtt azt nyilatkoztatja ki, hogyan jön létre és miként nyilvánul meg a hit. A keresztény Biblia a világ teremtésétől a világ beteljesedéséig terjedő ívet rajzol. Azzal kezdődik, hogy Isten szól (Ter 1), és azzal végződik, hogy mindenkit megáld (Jel 22,21). A szivárvány az egész emberiséggel kötött szövetség jelévé válik (vö. Ter 9,13). A Biblia felidézi Izrael maradandó küldetését, az Egyiptomból való kivonulást (Kiv 12-15), Isten kinyilatkoztatását a Sinai hegyen (Kiv 19-40). Hangot ad a bölcsességnek és a próféciának. Lukács evangéliuma szerint Mária kifejezi, hogy Isten a szegények oldalán áll: „A hatalmasokat ledöntötte trónjukról, és a megalázottakat felemelte” (Lk 1,52). János evangéliuma szerint Isten örökkévaló Igéje Jézus Krisztusban testté lett (vö. Jn 1,14). Az Újszövetség tanúságot tesz a Jézusra való emlékezésről, aki születésében, életében, halálában és feltámadásában Istennek az emberiséghez való végtelen közelségét (vö. Mk 1,15), a bűn feletti ítéletét (Mt 25), az „elveszettek” keresését (vö. Lk 19,10) és az élet „bőséges” átadását (Jn 10,10) tárja fel. Az Újszövetség elbeszéli a fiatal Egyház indulását, amely minden nép köréből szeretne embereket megnyerni a hit számára: „Nincs többé zsidó és görög, nincs szolga és szabad, nincs férfi és nő, mert ti mindannyian egyek vagytok Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). A Biblia minden Jézus Krisztusban hívőt összekapcsol zsidó hittestvéreivel. Biztos alapot nyújt az élő Isten megismeréséhez (vö. Ozeás 6,6), és elősegíti a Jézussal való barátságot (vö. Jn 15,12–17). Tovább adja Jézus ígéretét, miszerint Ő úton lévő egyháza mellett marad a „világ végezetéig” (Mt 28,20).

(20) Az Egyház hite összekapcsolódik azzal a meggyőződéssel, hogy a bibliai könyvek azt az „igazságot” tanítják, „amit Isten a mi üdvösségünkre le akart íratni a szent iratokban” (DV 11). A II. Vatikáni Zsinat ebben a kijelentésben az Újszövetségre hivatkozik: „Minden Istentől ihletett írás hasznos a tanításra, a feddésre, a rendreutasításra s az igazságban való nevelésre is, hogy Isten embere hozzáértő és minden jó tettre kész legyen” (2Tim 3,16–17).

(21) A Biblia sokféleképpen jelzi a hit egységét, amely nélkül nincs sokféleség, és a hit sokféleségét, amely nélkül nincs egység (Róm 12,1–8). A kánon rengeteg hangot gyűjt össze, amelyek különböző nyelveken, különböző hangnemekben és távolba mutató jövőképekben fejezik ki az istenkeresést, az Istenben meglelt örömet, az Istenre vonatkozó kérdéseket, de az Istenre vonatkozó kételyeket, az Istennel való küzdelmet, valamint újra és újra az Istenre való rácsodálkozást is. A szövegek sokoldalúságában erős kórus alakul ki, amely az evangélium dallamát énekli annak hullámvölgyével, az emberi élethez tartozó minden harmóniával és disszonanciával együtt „az idők kezdetétől az idők végezetéig” (1Krón 16,36), annak a „reménységnek” az alaphangján, amelyet Isten maga ad, „hogy feltámaszt minket” (2Makk 7,14).

(22) A Bibliában az Isten lelke által ihletett (sugalmazott) emberek emberi szavakkal tesznek tanúságot Isten Igéjéről. Saját idejükben és helyükön hallották, és leírták, hogy az emberek bármikor és bárhol, olvasás, elmélkedés, a Szentírás tanulmányozása közben hallhassák Isten vigasztaló és felszabadító Igéjét. Szent Ágoston ezt így fogalmazta meg: „Isten az emberek által beszél az emberek módján, mert így szólva keres bennünket” (Ágoston: De civitate Dei XVII 6,2). Az Isten és az ember szava közötti feszültségben rejlik, hogy a Szentírás értelme soha nem merül ki, hanem azt mindig újra és egyre mélyebben kell felfedezni.

(23) A Biblia nem rögzíti korának világképét, nemi szerepeit, értékeit. Inkább változtat az uralkodó megszokásokon, hogy teret adjon Istennek, és teret nyisson a szabadság felé. De még ezekben a változási folyamatokban is időhöz kötött. Ezért a Biblia semmit sem veszített aktualitásából és jelentőségéből. Üzenetét azonban mindig meg kell védeni azokkal a kísérletekkel szemben, amelyek a Bibliára hivatkozva megpróbálják félreállítani, diszkriminálni és uralni azokat az embereket, akik lelkiismeretük alapján az Egyház normáitól eltérően élnek és hisznek.

(24) Az Egyház minden nevéhez méltó reformjának a mértéke a Szentírás. A Biblia nem másolandó mintákat ad, hanem impulzusokat és kritériumokat, amikor új utakat kell járni és új kihívásokkal kell megbirkózni. A Szentírás iránytű, hogy Isten segítségével új utakat járjunk. Ösztönzi a kreativitást és a kritikát, segít felfedezni a régit és az újat. XXIII. János pápa magyarázta: „Nem az evangélium változik, hanem mi kezdjük el jobban megérteni” (Apoftegma, 1963. május 24.).

(25) A Bibliát úgy kell értelmezni, hogy az evangélium üdvözítő erejét hirdethessük. Ez az üdvözítő erő a hit (vö. Róm 1,16–17). Az értelmezés lehetősége és szükségessége magában a Bibliában rejlik: a Tórát úgy kell alkalmazni, hogy a bölcsességet megélhessük, a próféciát megszívlelhessük. „Aki olvassa, értse meg“ (vö. Mk 13,14). Az Egyház története egyben a Szentírás értelmezésének története is, amely a szó szerinti értelmet a lelki értelemmel, a történeti jelentést pedig a jelenkorival kapcsolja össze. A szentírás-értelmezés célja mindig az, hogy Isten hangját „ma” meghalljuk, és hagyjuk, hogy áthassa szívünket (vö. Zsolt 95,7; Zsid 3,7).

(26) A Biblia értelmezéséhez szükség van kritériumokra. Lényeges, hogy figyeljünk a szövegek eredeti jelentésére, a Szentírás egészének egységére, valamint az Egyház hagyományával való kapcsolatára (vö. DV 12). Pontosan azokban a kérdésekben, amelyekben a Szentírás mai iránymutatásaira figyelünk, az értelmezésnek nyitottnak kell lennie a természet-, humán- és társadalomtudományok új felismeréseire. Ezen túlmenően nem feledhető, hogy minden korban új kérdések merülnek fel, amelyekre a Biblia nem ad közvetlen választ. Az Egyház szentírás-értelmezésének feladata marad továbbra is az, hogy Isten szavát a Biblia sok szavában hallhatóvá tegye. A Szentírás az éltető Lélek tágasságában megnyílik a hit tanúságtétele előtt (vö. 2Kor 3,6).

(27) A Biblia értelmezése valamennyi bibliaolvasó dolga, hogy ki-ki felfedezze Isten történetében a saját élettörténetét. Vagyis a hit kezdeti és alapvető tanúságtételeit a Bibliában megtaláló egész egyház feladata. Ezt kell hirdetnie ismételten minden egyes nemzedéknek. Az igehirdetés, a katekézis és a hitoktatás nagy feladata nemcsak abban áll, hogy tájékoztat a Bibliáról, hanem azt minden egyes kor számára feltárja, mint emberi szóban megnyilvánuló isteni szót. Az értelmezés a teológia dolga, amelynek „lelke” a Szentírás tanulmányozása (DV 24). Ugyanis a teológia képes arra, hogy tudományos magyarázatot adjon a Biblia keletkezésére, valamint annak felismerésére, hogyan olvasták és értelmezték újra és újra az idők folyamán. A Biblia értelmezése nem utolsó sorban a tanítóhivatal feladata, amelynek azonban figyelembe kell vennie és fel kell használnia a teológiai kutatás szabadságát és a hívek hitérzékét. A II. Vatikáni Zsinat szerint az a feladata, hogy Isten írott és áthagyományozott Igéjét „hitelesen” (authentice) magyarázza. Ezzel nem „Isten Igéje fölött”, hanem annak „szolgálatában” áll (DV 10). A tanítóhivatal az az egyházi tekintély, amelyet hit és erkölcs kérdéseiben meg kell hallgatni és követni kell. Feladata, hogy tanúságot tegyen a Szentírás hiteles értelmezéséről (vö. DV 10), és gondoskodjék a hívek számára gazdagon megterített „Ige asztaláról” (DV 21), s hogy a Szentírás értelmezésében a minden hívőhöz „közel lévő” Isten Igéje érvényesüljön (MTörv 30,14; Róm 10,8). A hagyomány Isten Lelkének kreativitásáról tanúskodik, aki minden korban és minden helyen a megtérés és megújulás útján vezeti az Egyházat.

(28) Az egyházat útja során mindenkor Isten Lelke vezeti. Így jön létre az egyház hagyománya. A hagyomány nem merev, hanem élő valóság. Isten Igéjét közvetíti, amelyről mindenekelőtt a Szentírás tesz tanúságot, hogy a hitről való emberi tanúságtételben – az ünneplésben, a tanításban és a hitből fakadó szolgálatban – mindig és mindenütt hallható legyen Isten Igéje. Így a hagyomány az egyház, a hit és a keresztség egységét az adományok és a hivatások sokféleségében valósítja meg (vö. 1Kor 12,12-17; Ef 4,4–5). A hagyomány az evangélium apostoli hirdetésén alapul. Folyamatosan tovább kell adni. Lyoni Iréneusz szerint az apostolutód püspököknek az a feladatuk, hogy megbízhatóan tanúskodjanak az evangélium igazságáról (vö. Adversus haereses 3,3). Mindazok, akik az igehirdetés szolgálatában állnak, arra hivatottak, hogy felismerjék és tanúságot tegyenek az evangélium felszabadító igazságáról, hogy az egyház minden tagja növekedhessék a hitben (vö. Ef 4,11–21).

(29) A tradicionalizmus hibája, hogy többnyire csak az egyháztörténelem utolsó előtti korszakát ismeri el kötelezőnek, a hagyomány gazdagságát megkurtítja, vagy valamely rendszer keretébe kényszeríti. A hagyomány azonban élő valóságként fejlődik az idők változásai közepette, a kultúrák sokféleségében és az Isten misztériumát ünneplő, nagyságát hirdető és akaratát kereső hívők közösségében. Madeleine Delbrêl francia írónő írja: „Mindig készen állunk arra, hogy útnak induljunk, mert korunk így formált minket, és mert Krisztusnak lépést kell tartania a mai tempóval, hogy az emberek között maradhasson”.[3]

(30) A reform a hagyomány szerves része: az istentisztelet átalakul, a tanítás fejlődik, a karitász tevékenysége kibontakozik. A hagyomány dinamizmusa az egyház és a hit jelenlegi formájának újragondolását segíti annak érdekében, hogy ismételten mint Isten ajándékát fogadja be és alakítsa tovább . Az egyház hagyománya nyitott saját környezetére, amelyben új felfedezések, új felismerések és új tapasztalatok születnek. Ezek próbára teszik az áthagyományozott hitet és új válaszokat követelnek, amelyek mélyebb tanúságot tesznek Isten kinyilatkoztatott igazságáról, szolgálják az egyház növekedését, az evangélium hirdetését és az úton járók közösségét mindazokkal, akikre Isten kegyelme kiterjed. A népek filozófiája és bölcsessége, a tudomány és a művészetek, az emberek élete és az egyház szociális munkája ismételten inspiráló tényezők voltak a múltban, és ma is alkalmasak arra, hogy a hagyomány továbbfejlődhessen és kibontakozhasson. A prófétai hangok nem csak az egyházon belül, hanem azon kívül is megtalálhatók. Az emberek életkörülményei és életvitele idővel változik. Ezeket a változásokat a hagyományok is alakítják, és viszont: a változások segítik a hagyományok alakulását.

(31) Ahhoz, hogy a jelenségek bőségében, a kor ellentmondásai közepette a helyes útról szóló vitában felismerjük és mindig képesek legyünk újra felfedezni az Isten Igéjét hűségesen közvetítő hagyományt, kritériumokra van szükségünk. A kritériumok nem redukálhatók bizonyos megnyilvánulásokra, rítusokra vagy struktúrákra. Sokkal inkább Isten Igéje maga alkotja a hagyományt. Senki sem állíthatja magáról, hogy ő Isten Igéjének birtokosa. Minden hívő meghívást kapott arra, hogy meghallja az Igét és tanúságot tegyen róla (vö. Róm 10,17). Ami igazán lényeges: az istenszeretet előmozdítása (vö. MTörv 6,4–5). Az Isten iránti szeretet a felebaráti szeretetben nyilvánul meg (vö. Mk 12,28-34). Ahol Isten „emberbarátsága” az emberek életében megnyilvánul Ttit 3,4), ott eleven a hagyomány.

(32) A II. Vatikáni Zsinat szerint különbséget kell tennünk a hagyomány és azon hagyományok között, amelyek egy adott kor és kultúra embere számára a hit szempontjából fontosak és hasznosak voltak, de nem általános érvényűek, és nem öröklődnek nemzedékről nemzedékre, hanem felismerhető bennük a beszűkülés, a túlzás és bizonyos helyzetekhez való merev ragaszkodás. A hagyomány nem létezik hagyományok nélkül, hanem csak a sokféle hagyományban. Ahhoz azonban, hogy a hagyományt fel lehessen ismerni bennük és belőlük, hagyománykritikára van szükség. A hagyománykritika része az egyház folytonosan megújuló tájékozódásának, amely az idők jeleit figyelembe véve a Szentírás tanúságtételéhez igazodik.

(33) A hagyomány alanya maga Krisztus, aki Lelkében gyűjti össze Isten népét. Isten népében különböző tagok, karizmák és adományok léteznek. A lényeg a közösség, amely a hitben formálódik nemzedékről nemzedékre, helyről helyre. Ezért a hagyomány elválaszthatatlan Isten népének hitérzékétől (sensus fidei fidelium). Isten népének hitérzékében jut érvényre, benne válik felismerhetővé és jelenvalóvá a Szentírás és a hagyomány. A hitérzék a mindenkori jelenben írja tovább az egyház hagyományát azáltal, hogy a Szentírás tanúságtételéből indul ki és értelmezi az idők jeleit. Így válik valóra az ígéret, amely szerint Isten Lelke megtartja és vezeti népét az evangélium teljes igazságában (vö. Jn 16,13).

(34) Az emberi hagyományok sokaságában a hagyomány megkülönböztetése olyan feladat, amelyet – ugyan más előjelek mellett (vö. Mk 7,8) – már a Biblia is felvet. A Szentírás adja meg az elbírálás kritériumait. Ugyanis Isten Igéjét a Lélek vezetésével olvasva feltárul a minden egyes korban újra meghatározandó eredeti értelem. Az idők jelei megmutatják, milyen irányban kell a hagyománynak tovább fejlődnie. Isten népe a hitérzék segítségével, a Lélek erejével felismeri, hogy merre vezetnek a hit útjai: mit kell megtartani a múltból és mit kell elvetni, mit kell továbbfejleszteni és mit kell újonnan integrálni. A teológia reflektál arra, ami hagyományként érvényes, vagy érvényes volt és érvényesnek tekinthető. A tanítóhivatal feladata, hogy a hagyományt az élő hit forrásaként folyamatosan feltárja, védelmezze a félreértelmezésektől, kritikus időszakokban a meghallgatás és a megkülönböztetés révén előmozdítsa az Egyház egységét.

(35) Az evangélium felszabadító erejének a Szentírás és a hagyomány értelmezésében kell megnyilvánulnia. Ugyanis a Szentírás és a hagyomány Isten Lelke által az írott szóból az élet közepébe, a múltból a jelenbe és a jövőbe vezet. A Szinodális Úton, vagyis az Egyház által járt megtérés és megújulás útján a Szentírás és a hagyomány döntő tájékozódási pontnak számít. Mindenki szemét felnyitja, aki értelmet és boldogságot, vigaszt és erőt, szolidaritást és reményt keres élete útján.

Az idők jeleinek és a hívők hitérzékének felismerése

Az egyház azt a megbízást kapta, hogy mindenkori jelenében Isten üdvözítő és felszabadító jelenének a helyeként értelmezze az idők jeleit.

(36) Az egyház feladata, hogy tanúságot tegyen Isten igazságáról. Ezt csak akkor képes megtenni, ha a Szentírás és a hagyomány mellett gondosan megvizsgálja és értelmezi az idők jeleit, miközben Isten üdvözítő és felszabadító jelenlétének a nyomait kutatja. Fontos ugyanis, hogy az idők jeleinek közvetítésével fedezhetjük fel Istent az emberek történelmében és jelenében. Így lesz képes az egyház megfelelő választ adni – mind a jelenben, mind pedig a jövőben – arra a kérdésre, hogy mi az emberi élet értelme és hogyan lehetséges a rossztól való megváltás.

(37) A II. Vatikáni Zsinat felfedezteti velünk, hogy feladatunk „vizsgálni és az evangélium fényénél értelmezni az idők jeleit” (GS 4). Ez azt jelenti, hogy Isten népe „próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, […], így tehát az elmét az igazán emberi megoldásokra irányítja” (GS 11). Ebben a konkrét értelemben a jeleket a teológia „helyeként” értelmezzük. Megkülönböztetés révén felismerhetők a korszakos változások közepette az emberi élet minden területén, mindenütt az egész világon. A II. Vatikáni Zsinat példákat mutat a kortipikus jelenségek kétértelműségére: „Az emberi nem még soha nem bővelkedett ekkora gazdagságban, ilyen lehetőségekkel és gazdasági hatalommal, s mégis a föld lakóinak igen nagy része éhezik és nélkülözések közt gyötrődik, és megszámlálhatatlan az analfabéták száma. Az embereknek még sohasem volt ilyen erős érzékük a szabadság iránt, mint ma, s közben a társadalmi és lélektani szolgaság új formái jelentkeznek” (GS 4). XXIII. János pápa az idők reményteli jelei – „Isten jelenlétének vagy szándékának igazi jelei” (GS 11) – közé sorolja a „munkásosztály gazdasági-társadalmi felemelkedését”; a népek „emberi családdá” való összenövését, amely hamarosan nem ismer többé idegen uralmat; és végül, de nem utolsó sorban a „nők növekvő részvételét a közéletben” (Pacem in terris 21-25; vö. 45–46.67.75). XXIII. János pápa szerint az ilyen és ehhez hasonló idők jeleiben az emberek felfedezik, hogy „mi az igazság, mi az igazságosság, mi a szeretet és mi a szabadság. … De ez nem elég! Ilyen módon az emberek felismerik személyes létezőként az igaz Istent, mint az emberi természetet meghaladó személyes lényt. Így jutnak el oda, hogy Istennel való kapcsolatukat életük alapjának tekintsék, amelyet belülről, vagy közösen a többi emberrel együtt megélnek.” (Pacem in terris 45).

(38) Az idők jelei olyan pillanatokat jelölnek, amikor valami jelentős dolog tárul fel, és döntésre kényszerít. Időablakot, momentumot, kairoszt jelentenek. Így a mai idők jelei bibliai alapokon állnak (vö. Lk 12,56). A Názáreti Jézus megjelenésével beteljesedik az idő, és „közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Jézus élete és sorsa Isten megváltó-felszabadító közelségének megtestesült jele az ember múltjában, jelenében és jövőjében. Ezért az időknek ezek a jelei soha sem maradhatnak következmények nélkül. Jézus Krisztus a már beteljesedett idővel szemben megtérésre és tanítványságra hív. A mai idők jeleinek tehát el kell gondolkodtatniuk bennünket. Szakítanunk kell megszokott gondolatainkkal és cselekedeteinkkel. Az egyházi életben is új kezdetekre késztetnek ezek a jelek bennünket.

(39) A történelmi és társadalmi jelenségek sokaságát tekintve az idők minden jelét mérlegelnünk kell, és meg kell vizsgálnunk jelentőségüket a hit és az egyház szempontjából. Így fedezhetjük fel bennük Isten jelenlétét, így igazodhatunk el személyes, társadalmi vagy akár egyházi életünkben. Hogy ez a „munkásosztály gazdasági-társadalmi felemelkedése” vagy a „nők közéletben való részvétele” esetén reményteljes, az nyilvánvalónak látszik. A növekedési válság vagy az elért szabadság és az újfajta rabság egyidejű megjelenése viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy az idők számos jele kétértelmű jel, amely egyszerre utalhat üdv(össég)re és katasztrófára. Meg kell tehát különböztetnünk az idők jeleit. Mi gyógyír, amiben megsejthetjük Isten jelenlétét? És mi méreg, amit az evangélium fényében, Isten üdvözítő és felszabadító közelségének és Jézus Krisztus bűnbánatra hívó szavának világosságánál le kell győznünk?

(40) Ez a megkülönböztetés nem új. A bibliai írások is figyelmeztetnek a „lelkek megkülönböztetésére” (vö. 1Kor 12,10), és óva intenek a tévútra vezető „hamis prófétáktól” (1Jn 4,1–6). Az idők jeleit a Lélekben, Jézus Krisztus életében és sorsában kell értelmeznünk. Maga a Feltámadott küldi el segítő Lelkét tanítványainak (vö. Jn 16,7 sk.). A Lélek segít megkülönböztetni azt ami bűnös attól, ami igaz útra vezet, segít megkülönböztetni a kártékonyt az üdvöstől, és segít felismerni „Isten jelenlétének és szándékának valódi jeleit” (GS 11).

(41) Ahhoz, hogy az idők jeleit Isten Lelkének erejében felismerjük és az evangélium fényében értelmezzük, az összes többi „teológiai hely” és hitforrás együttes figyelembe vételére és összjátékára van szükség. A Szentírás kezünkbe adja azokat a kritériumokat, amelyek segítségével különbséget tehetünk igaz és hamis prófécia között. A hagyomány tanúsága szerint a lelkek megkülönböztetése minden korban minden egyes hívő és az egyházi intézmény közös feladata volt. Ez a megkülönböztető munka változó körülmények közepette változó sikerrel valósult meg. Szükséges hozzá mindenkinek a közreműködése és szakértelm: azokéra, akik különösen közel állnak az emberek mindennapi világához, és azokéra, akiket tanítói hivatallal ruháztak föl. Így biztosítható a hitvallás egyidejű folytonossága és jelenkori érthetősége, befogadhatósága, hatóereje. A teológia pedig biztosítja a kapcsolatot azokkal a felismerésekkel, amelyeknek a tudományos diskurzusban, az ökumenikus és vallásközi párbeszédben – az eltérő kulturális kontextusoktól függően – hozzá kell járulniuk az idők jeleinek értelmezéséhez.

(42) A többi tudomány meglátásai nem hagyhatók figyelmen kívül, mivel egyedül ezek tárják fel az élet számos olyan területét, amelyet a Szentírás vagy a hagyomány nem (teljesen) fed le. A tudományok saját törvényeiket fejtik ki („a földi valóságok autonómiája”: GS 36). Ha „módszertani kutatásuk […] valóban tudományos módon és az erkölcs normái szerint halad”, a tudományos ismeretek „soha nem kerülnek valódi konfliktusba a hittel, mert a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek” (GS 36). Ezért a tudományokkal folytatott párbeszéd összességében ugyanúgy elengedhetetlen az idők jeleinek értelmezéséhez, mint a hithez.

(43) A szexualizált erőszak áldozatainak felháborodása valóban az idők jele. Szörnyű katasztrófára hívja fel a figyelmet – nevezetesen azokra az évtizedeken át tartó erőszakos kapcsolatokra, amelyekben papok, szerzetesek és más egyházi alkalmazottak visszaéltek gyermekek, fiatalok, valamint felnőttek – főként nők – feletti lelki és adminisztratív hatalmukkal. Az áldozatok felháborodása a megtisztulás gyógyító valósága felé sodorja az egyházat, amelynek egészét bűnbánatra szólítja fel (vö. LG 9). Ha meghalljuk ezt a felháborodást, és az egyház, illetve struktúráinak megújításán keresztül tetteket követelünk, az maga is az idők jele lehet, és a keresztény hit tanúságtételévé válik. Az idők jele, amelyet élesen megmutatkozik a szexualizált erőszak áldozatainak felháborodásában, nem marad következmények nélkül. Az egyházi élet más kérdéseit is előtérbe állítja. Ezek közül néhány már régebben is felmerült: a hatalomgyakorlás kérdése és a hatalmi ágak szétválasztásának igénye; a papi életformák jövőbeli életképessége; az a vágy, hogy mindegyik nem számára egyenlő lehetőséget biztosítsunk az egyházi szolgálatban és hivatalviselésben; az újabb tudományos eredmények beépítése a szexuális erkölcsre vonatkozó egyházi tanításba. Ezek is az idők jeleinek bizonyulhatnak: Isten jelenlétét kutatva, az ő útmutatása alapján értelmezendők. Itt is érvényes: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg! Mindent vizsgáljatok meg, s a jót tartsátok meg!” (1Thessz 5,19–21).

Isten keresztény népének tagjai hitérzékükkel bizonyosodnak meg az evangélium igazságáról.

(44) Pál apostol figyelmeztetése – Isten lelkét ki ne oltsátok – először a thesszalonikai közösségnek szólt, de a kanonikus Szentírás részeként a ma egyháza számára is áthagyományozódott. Ezért Isten egész népének szóló figyelmeztetés. Isten népének minden egyes tagja a közösséghez tartozik. Így fedezheti fel az egyház Isten jelenlétét a sokféle nyomban, így kutathatja tanácsait a Biblia szent irataiban, saját hagyományaiban és – nem utolsó sorban – az idők jeleiben. Isten tanácsa éppen az, hogy egész népe fedezze fel és kutassa ki. Az egyház minden tagja csakis együtt birtokolhatja az ehhez szükséges hitérzéket. Egyedül így bontakozhat ki a hívők hitérzéke (sensus fidei fidelium), egyedül így válhat Istenre nyitott füllé, látó szemmé vagy Istenre érzékeny tapintássá. Mária, az Úr anyja szavai, amelyekkel kifejezi ezt a hitérzéket, az egyház imádságaként elevenednek meg: „Szívem magasztalja az Urat, és lelkem ujjong Isten, az én Szabadítóm előtt” (Lk 1,46-47).

(45) A hívek hitérzéke a megkereszteltek és megbérmáltak közös papságában gyökerezik. A közös papság lehetővé teszi az aktív részvételt Krisztus hármas szolgálatában: a vezetésben, a megszentelésben és a tanításban (vö. LG 12, 36). A II. Vatikáni Zsinatnak az egyház lényegéről szóló dogmatikai konstitúciója szerint ennek a közös papságnak rendkívül messzemenő következményei vannak az egyház tanítására nézve. Isten népe ugyanis „közös papsága” folytán a maga teljességében „nem tévedhet”. „Ezt a különleges tulajdonságát pedig az egész nép természetfeletti hitérzéke teszi nyilvánvalóvá, amikor ¸a püspöktől az utolsó hívő laikusig^” (Ágoston) kifejezi egyetemes egyetértését a hit és erkölcs dolgában” (LG 12). ¸

(46) A hívők hitérzéke magában foglalja az élet és a hit közötti kapcsolatot. Nem csak abból áll, amit az egyházi tanítás közvetít. Sokkal többről van szó, mint olyan hívők intuíciójáról, akik képesek ráérezni a Szentírás, a hagyomány vagy az egyházi tanítás igazságára. A hívők hitének magának kell mindent megvizsgálnia Isten Lelke által, hogy kiderítse, mi a jó és helyes. Isten Lelke belülről irányítja a hívőket arra, ami mindent és mindenkit meghatároz: a Lélektől áthatott személyes életvezetésre, valamint olyan közösség létrehozására, amely – az állandó megtérésben Jézus Krisztus követésének útját járva – felfedezi és felismeri Istent. Ily módon a hívők hitérzékében újra és újra Isten önközlése valósul meg. Ebben a lelki történésben a hívők belső meggyőződésből teszik magukévá a Szentírásnak, a hagyománynak vagy az idők jeleinek az igazságát. Példaképeik a szentek, akiknek saját korukban nem ritkán egyházukkal gyűlt meg a bajuk, de akik minden viszontagság közepette egyszerre tanúsították és bátorították Isten népének hitét – függetlenül attól, milyen neműek és milyen származásúak voltak, vagy milyen egyházi tisztséget viseltek.

(47) A szolgálati papság szentségi hivatala Krisztust mint az egyház fejét képviseli, és biztosítja az egyház egységét – mindenütt és minden időben. Így szolgálja a megkereszteltek és megbérmáltak közös papságát. Ez a szolgálat nélkülözhetetlen. Az Egyház egysége nem jelent egyformaságot. Az egyház egysége küldetésének egyediségében és sokféle kifejezésében áll. Az egyház „látható és társadalmi egysége” (vö. LG 9) a közösen megvallott hit, a szentségek és a Péter apostol utóda által vezetett egyházi közösség egységeként valósul meg.

(48) Ezért az egységért újra és újra meg kell küzdeni. Felül kell vizsgálni, amikor a hit központi kérdéseiben Isten népén belül elhúzódó nézetkülönbség van. Ez főként akkor válik nyilvánvalóvá, ha valamelyik egyházi tanítást Isten népének jelentős része sok magyarázat és kommentár ellenére sem tekinti a sajátjának. Itt is felragyoghat a hívek hitérzéke. Természetesen a tartós ellenvélemény nem jelenti automatikusan valamely teológiai felismerés vagy bemutatott tanítás igazságának tagadását. De jelzi, hogy azt felül kell vizsgálni, és szükség esetén tovább kell fejleszteni. A jobb érvek és mélyebb meglátások számítanak, nem a haragos hangok száma vagy a hatalmi szóval képviselt álláspontok átütő ereje. A Szentírásban és a hagyományban soha nem esik szó gyors többségi döntésről, ellenben az onnan megismert esetek sokat elárulnak az igazság közös keresésének fáradságos erőfeszítéseiről. Az egyházban a hitre vonatkozó döntéseket mindig az egyhangúság elve szerint kell meghozni. Olyan konszenzusra való törekvés ez, amely nem külső kompromisszum, hanem belső egymásra találás. Valamennyi hívő hitérzékének a bevonása a máshol megélt hitbe, illetve a hit más forrásaiba megakadályozza, hogy a hitet egyszerűen azonosnak tekintsék egy adott helyen uralkodó véleménnyel. A hitérzék a Szentírás és a hagyomány forrásaiból táplálkozik; értelmezi az idők jeleit, és kész meghallgatni a tanítóhivatalt. A tanítóhivatal viszont előfeltételezi és ösztönzi Isten népének hitérzékét, amelyet a teológia elemző munkával és kritikai reflexióval segít elő.

(49) A hívő ember hitérzéke – Isten Lelke által vezérelve – főként a „lelkiismeret igazságában” fejeződik ki.[4] A lelkiismeret mindenkit személyesen szembesít Isten közvetlen hívásával. Arra szólít fel minden embert, hogy életét az Isten és a felebarát iránti szeretet törvénye szerint alakítsa. Az Isten és a felebarát iránti szeretet minden egyes hívő lelkiismereti belátását belefoglalja az összes hívő, sőt minden jóakaratú ember közös keresésébe (vö. GS 16). A személyes lelkiismeret egyetlen ítélete sem maradhatna fenn tartósan, ha elzárkózna a közös gondolkodás érvei és ellenérvei elől, amelyeket másokkal együtt tesz mérlegre. Kétség esetén meg kell engednie, hogy kritikusan kérdőre vonják. Könnyen lehet, hogy egy-egy hangsúlyosan önálló meghozott lelkiismereti döntés a közös mérlegelés próbáját is kiállja. Nem véletlen, hogy a lelkiismeret szó a közös tudásra, a conscientia, a szüneideszisz fogalmára utal (vö. 1Kor 10,28). Végső soron pedig mindig a saját belátásunkra, a saját ítélőképességünkre, a saját döntésünkre hivatkozunk. A saját életvitelre vonatkozó, nagyon személyes, végső lelkiismereti döntés kötelező érvényű – még akkor is, ha kiderülne, hogy tévesen hoztuk meg. A lelkiismeret figyelmen kívül hagyása, kívülről való irányítása, kikapcsolása vagy akár elhanyagolása az emberi lény személyes középpontjának és Isten által teremtett méltóságának a semmibe vételét jelentené. A lelkiismeret végső soron a hit fényében tájékozódik.

(50) A lelkiismeret igazságában valósul meg az ember racionális természete és részvétele „az isteni Lélek fényében” (GS 15). Ugyanakkor a hit és az élet számos kérdésében való racionális megismerési és ítélő képesség a hívőket egyesíti a többi emberrel: „A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében fölmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában.” (GS 16) A hívők lelkiismerete felhasználja a különböző tudományok eredményeit. Ez pedig azt is mutatja, hogy a hitérzék semmiféle másokat kizáró tulajdonjogot sem biztosít a hívőknek. A hívők hitérzéke a konszenzusra, a közösen vállalható értelem megtalálására törekszik – még akkor is, ha ez a konszenzus nem mindig jön létre, és a hívők közösségének egy ideig együtt kell élnie a nézetkülönbségekkel. Az egyház nemcsak az emlékezés közössége, hanem a párbeszédé is. Elvben minden megkeresztelt és megbérmált ember részvételére számot tart. Főként a püspökök felelősek azért, hogy a lényegre összpontosító párbeszéd sikeres legyen, és ne vélekedések kusza összevisszaságában végződjön. A helyi egyházak vezetőiként a püspökök az egység szószólói és hídépítők a párbeszéd világot átfogó közösségében. Így szolgálják a lelkiismeret igazságát – a lelkiismeret formálódását mind a közösségben, mind az egyes emberekben. A vezetők mint rendkívüli szószólók és hídépítők azonban soha sem vehetik át a lelkiismeret helyét.[5]

A tanítóhivatal és a teológia komolyan vétele

(51) A tanítóhivatal és a teológia a hit tanúsításának más fórumaihoz hasonlóan dinamikus valóság (entitás). Mindkettő képviseletét különféle hivatású emberek látják el, hogy tanúságot tegyenek és tanítsák Isten Igéjét. A tanítóhivatal és a teológia kezdettől fogva összetartozik, mivel a tanítóhivtali igehirdetés is az Istenről való beszéden alapul. Teológiát azonban nem csak az így nevezett tudományág képviselői művelnek, hanem minden egyes megkeresztelt, aki különböző körülmények között tanúságot tesz hitéről, beszél istentapasztalatairól és imádkozik Istenhez. A tanítóhivatalt és a teológiát, akárcsak a hívők összességét, kötelezi Isten kinyilatkoztatott Igéje, a Szentírás, a hagyomány és Isten egész népének hitérzéke az idők jeleinek kontextusában. Minden egyes megkeresztelt ember hitérzéke – akárcsak a hit összes többi „helye” – a Szentlélekben gyökerezik. A Lumen Gentium 12. pontja hangsúlyozza, hogy valamennyi hívő részesül a prófétai küldetésben és Jézus Krisztus Lelkében, továbbá a tanítóhivatal vezetése mellett tévedhetetlen tanítói tekintéllyel rendelkezik.

(52) Az egyes hívőkkel kapcsolatban a hagyomány a sentire cum ecclesia kifejezést használja: az egyházzal együtt érezni és érzékelni, ami azt jelenti, hogy Isten népéhez nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is kapcsolódunk. Ez a kapcsolat lehet sikeres és örömteli, da lehet megterhelő és szomorú is. Az egyház által okozott vagy az egyházban megtapasztalt szenvedés ma sokakat érint, de leginkább azokat, akik bántalmazás áldozatai lettek. Ez megnehezíti az evangélium örömének és az egyház szentségi, gyógyító dimenziójának átélését. A tanítóhivatalnak és a teológiának komolyan kell vennie az egyházzal való együttérzést és a sensus fideit, mert e két dimenzió nélkül az egyházi konszenzusról való beszéd csupán absztrakció volna. A sienai egyházdoktor, Szent Katalin a pápákhoz írt leveleiben megmutatta, hogy a sentire cum ecclesia a pápai hivatal gyakorlásának építő kritikáját is magában foglalja.

A püspöki és pápai tanítóhivatal legfontosabb feladata Isten Igéjének hiteles hirdetése.

(53) A vezetői szolgálat Isten népén belül az igehirdetés szolgálatában gyökerezik. A szenteléssel kapott szolgálat valamennyi megkeresztelt papságához kötődik és azt kell szolgálnia. A II. Vatikáni Zsinat a püspököket Krisztus helytartóiként és hírnökeiként értelmezi (LG 27), akiknek egyik kiemelt feladata Isten Igéjének hirdetése (LG 25). Rendeltetésük a megszentelés, a tanítás és a vezetés szolgálata – kollegiális kapcsolatban egymással és közösségben Isten népével.

(54) A katolicitás élő sokfélesége és egysége az egyetemességből és a regionális különbségekből fakad. A hit megjelenési formája az idők folyamán (diakronikusan) változik, a jelenben pedig a különböző helyi egyházi adottságok folytán (szinkronikusan) különböző lehet. Ezt a hitet kell megszólaltatnia a püspöknek az apostoli hit és egyúttal a mindenkori helyi egyház képviselőjeként a püspökök egyetemes közösségében. Az egyház egyetemes tanítóhivatalát nem csak a pápa gyakorolja, hanem irányítása mellett, kollegiális és zsinati módon, a püspökök testülete is. A szinodális mozzanatot, minden hívő részvételét az egyházi tanítás kidolgozásában is meg kell erősíteni. A katolikus egyházban a rendkívüli tanítóhivatal tévedhetetlen döntései különleges feltételekhez kötöttek, és – jó okkal – abszolút kivételnek számítanak. A pápa és az egyes püspökök által képviselt rendes tanítóhivatal bízhat az Isten Lelkének működésében. Mégsem mentes a lehetséges hibáktól, hacsak nem jön létre konszenzus mindenki részvételével.

(55) A tanítóhivatal gyakorlásának ezekhez a formáihoz csatlakozik ősidők óta, egyetemes és regionális szinten, a szinódus hagyománya, amelyet Ferenc pápa kimondottan erősíteni akar. Miként az egyház egyik régi alapelve mondja: „ami pedig mindenkit egyénileg érint, azt mindenkinek jóvá kell hagynia” (CIC 119. kánon, 3.). Meg kell tehát fontolni, hogy miként biztosítható az eljövendő zsinatokon és az egyetemes szinodalitás szintjén mindenki részvétele a hívők közös papságának gyakorlásában. Katolikus felfogás szerint az egység nem statikus fogalom. Konkrétan köztünk és a háromságos Isten között, az emberek, a helyi egyházak és kultúrák sokféleségében történik. Az egység a Szentlélek ajándékaként az egyház jellemzője, ugyanakkor minden hívő feladata is. Ezt az egyházon belüli vitákban is észlelhetjük, amelyek megmutatják, hogy az egyház egysége mennyire eleven és sokszínű. „Az Úrtól kapott igazságot mi alig fogjuk fel. Csak nagyon nagy nehézségek közepette vagyunk képesek kifejezni. Nem gondolhatjuk tehát, hogy saját értelmezési módunk felhatalmaz arra, hogy szoros ellenőrzést gyakoroljunk mások élete fölött. Szeretnék emlékeztetni rá, hogy az Egyházban a keresztény élet és tanítás számos szempontjának különböző értelmezési módjai léteznek törvényesen, amelyek változatosságukkal »segítenek érthetőbbé tenni az Ige kimeríthetetlen kincstárát«.”[6]

(56) A tanítóhivatal hivatása arra szól, hogy feltárja Isten Igéjének gazdag kincsét. A tanítóhivatalnak tehát az egység megőrzésével kapcsolatban az is a feladata, hogy lehetővé tegye és megvédje a hit és tanítás jogos sokféleségét, amely ősidőktől fogva része volt az egyházi életnek és Isten Lelke munkálkodásának. A zsinati döntéseken túlmutató teológiai vitákban a tanítóhivatal általában visszafogottan viselkedett, a központi kérdések tisztázását a teológiai vitákra hagyta, amelyek a középkorban a nagy szerzetesi hagyományok nyomdokain bontakoztak ki. Az I. Vatikáni Zsinatot követően a pápai tanítóhivatal apologetikai megfontolásból egyre inkább magának követelte a teológia feladatát és hatáskörét. Önértelmezése szerint a fenyegető veszéllyel, a modernitással szemben a hitet védelmezte. Ezáltal viszont az antimodernista vita során akadályozta a humán- és a természettudományokból származó ismeretek befogadását, és így azokat a kísérleteket is, amelyek a korabeli gondolkodással párbeszédet folytatva új utakat akartak nyitni a hit felé, és a kor embere számára érthetővé akarták tenni az istenhitet.

(57) A II. Vatikáni Zsinattal más idők kezdődtek az egyházban. A zsinati tanácskozások konstruktív párbeszédet kezdeményeztek az egyházon belül és a világgal, más felekezetekkel és vallásokkal, továbbá a tudománnyal és az ateizmussal. A pápai tanítóhivatal egyre inkább kereste a párbeszédet a teológiával és a többi tudománnyal, amelyek eredményeit most már pozitívan értékelte. Ez a teológia új virágzását is elhozta: függetlensége és sajátos tanítói tekintélye elismerést nyert. A II. Vatikáni Zsinat egyértelműen más nyelvezetet választott, mint az azt megelőző zsinatok. Többé nem határolódik el, nem zár ki, nem hoz elítélő ítéleteket. Isten szeretetében látja a világot, elismeri, hogy az egyházon kívüliek számára lehetséges az üdvösség. A zsinatnak ezeket az impulzusait meg kell erősíteni és tovább kell vinni. Ezért a tanítóhivatalnak ma is ügyelnie kell nyelvezetében arra, hogy miként hatnak szavai az emberekre.

(58) A pápák és a vatikáni hivatalok sokszor fenntartással vagy elutasítással válaszoltak a reformorientált helyi egyházak szinodális fejleményeire, vagy pedig nem is válaszoltak a sürgető és sürgős kérdésekre, mint például a würzburgi szinódus felvetéseire. Ez újabb csalódásokat és feszültségeket idézett elő. A Szinodális Út érzékeli, hogy a római tanítóhivatal még napjainkban is beavatkozik a tisztulási folyamatokba és vitákba, ragaszkodik olyan tanbeli álláspontokhoz, amelyek sok hívő, köztük papok és püspökök számára már nem érthetőek – és ez messze Németország határain túl sincs másként. Az egyházi tanítás és az emberek egyre bonyolultabb élete közötti elidegenedés, ahogyan azt Ferenc pápa és a családszinódus megállapította, a németországi helyi egyházakban is felveti az evangélium hirdetésének gyakorlatára vonatkozó kérdést. E téren különösen fontos, hogy odafigyeljünk a Szentírás értelmére, az élő hagyományra, az idők jeleire, a teológiai kutatásokra és főként a sensus fideire.

(59) Az egyházi tanítás irányelveire a teológiának kritikusan is reflektálnia kell. Ha a tanítóhivatal szerint az egyháznak nincs felhatalmazása arra, hogy bizonyos kérdésekben megváltoztassa az érvényben lévő tanítást, akkor meg kell vizsgálni, hogy mi a vita tárgya. Vajon a szóban forgó esetekben valóban a legmagasabb szinten kötelező tanbeli álláspontról van szó? Netán olyan tanításról, amelyet az igazságok hierarchiájának a csúcspontjára kell helyezni? Szükséges-e a ius divinum, az isteni jog feltételezése? Meggyőzőek-e az előterjesztett indokok? Bármely tanítóhivatali döntés csak akkor tesz szert tekintélyre, ha hitelesen hirdeti a kinyilatkoztatott igazságot. A tekintélyhez való ragaszkodás önmagában nem elég. A visszaélések során elkövetett bűnökre és a sürgető lelkipásztori igényre tekintettel a Szinodális Út új távlatokat keres. Arra is rá kell mutatni, hogy még a hiteles rendes tanítóhivatal is tévedhet, ha kétségek merülnek fel afelől, hogy tanítása kifejezi-e mindenki egyetértését a hitben. Ez a kérdés azért különösen fontos, mert úgy tapasztaljuk, hogy a hit jövőjéért és az egyház hitelességéért aggódva világszerte nem kis számban kérdőjeleznek meg egyházi tanításként képviselt álláspontokat. A teológia feladata, hogy felvállalja az ilyen kérdéseket, és építő kritikával is támogassa a tanítóhivatalt. Újra nyilvánvalóvá válik, mennyire szükséges a párbeszéd ahhoz, hogy korunkban konszenzusra jussunk. „Ez azonban megkívánja, hogy legelőször az egyházon belül segítsük elő a kölcsönös megbecsülést, tiszteletet és egyetértést minden jogos különbség elismerése mellett; hogy egyre termékenyebb párbeszéd alakuljon az Isten egy népét alkotó lelkipásztorok és hívek között. Jóval erősebbek ugyanis azok a tényezők, melyek egyesítik a hívőket, mint amelyek megosztják őket.” (GS 92).

A teológia bevonása a hit valamennyi helye közötti együttműködésbe és párbeszédbe

(60) Az egyház tanító megnyilvánulásainak a történetiségét és időbeliségét is figyelembe kell venni. Ezért a Szinodális Út differenciált teológiai érvelésre törekszik, ami a tanítóhivatalt is segíti abban, hogy a tudományos ismeretek és reflexiók fényében – amelyek autonómiáját meg kell becsülni – felülvizsgálja a korábbi kijelentéseket, és elvégezze a tanbeli álláspontok szükséges módosításait. Ezzel a lelkek megkülönböztetéséhez is hozzájárul. A teológia pluralista módon reflektál az Istenbe vetett hitre, és az a feladata, hogy egyenlő mértékben érvényesítse a hitet és a racionalitást, a hit gyakorlatát és az arra adott reflexiót. A teológia tudományként a saját exegetikai, történeti, szisztematikus és gyakorlati formájában a Szentíráshoz és a hagyományhoz hasonlóan, minden hívő hitérzékével és a tanítóhivatallal együtt az egyház hitéről tanúskodik és a hit azonosságán munkálkodik. Ennek során szüksége van a más tudományokkal folytatott párbeszédre, velük együtt keresi az igazságot és az igazság értelmét az ember számára. A teológiában különböző hermeneutikai megközelítések léteznek, amelyek nyitottak az egyre összetettebb világ számos gondolkodási iránya és a hit sokféle-gyakorlata felé – így léphet velük gyümölcsöző párbeszédre. Az egyetlen teológia tevékenysége ebben a gazdag sokféleségben zajlik.

(61) „A szent teológia a szent hagyománnyal együtt Isten írott Igéjére mint örök alapra támaszkodik, belőle meríti rendíthetetlen erejét, és belőle újul meg állandóan, miközben a hit fényénél kutatja a Krisztus misztériumában rejlő teljes igazságot.” (DV 24) Miként az egyház egészének folyamatosan újra kell értelmeznie a Szentírás szövegét, mivel az nem egyértelmű, úgy kell a teológiának is a saját lelkéből fakadóan, vagyis a Szentírást tanulmányozva (DV 24) hangot adnia az Isten misztériumán alapuló egyetlen igazságnak a maga sokféleségében és maradandó sokértelműségében.

(62) Az egyház dogmáiban az Isten által kinyilatkoztatott igazságok történetileg és kötelező érvényűen jutnak kifejezésre. Céljuk, hogy megvilágítsák és megerősítsék hitünket. Mindazonáltal ezek többértelmű szövegek, ezért a történelem folyamán újra és újra meg kell kérdezni, hogy mit jelentenek. A zsinati szövegek gyakran kompromisszumos szövegek, mivel egyhangú konszenzusra törekszenek. Erre tanít bennünket a II. Vatikáni Zsinat, amelynek befogadása még mindig különböző mértékben és konfliktusos módon zajlik. A teológia tudatában van e szövegek egysége és sokfélesége közötti feszültségnek, kötelező jellegüknek, de történetiségüknek és az adott kontextushoz való kötődésüknek is. Ferenc pápa ezzel kapcsolatban arra emlékeztet bennünket, hogy Isten mindig tartogat számunkra meglepetéseket. Nincsenek könnyű megoldások, amikor differenciáltan vetjük fel a kérdést: mit jelent Isten Igéje korunk emberei számára? „Ha valakinek minden kérdésre megvan a válasza, annak adja jelét, hogy nem jó úton jár, és lehet, hogy hamis próféta, aki a vallást saját javára használja, egyéni, pszichológiai és mentális agyrémeinek szolgálatában. Isten végtelenül felettünk áll, mindig meglepetés számunkra, és nem áll módunkban meghatározni a történeti körülményeket, amelyekben megtalálhatjuk őt, tekintettel arra, hogy a találkozás mikéntje, ideje és helye nem tőlünk függ. Aki mindent világosan és biztosan akar tudni, az uralkodni akar Isten transzcendenciája fölött.”[7]

(63) A teológiának más tudományokhoz hasonlóan el kell fogadnia, hogy minden egyes válaszadás nyomán idővel ismét új kérdések merülnek fel, hogy az igazság keresése – még ha egyszer rátaláltunk is – nem érhet véget mindaddig, amíg az Isten által adott idő be nem fejeződik. „Most tükör által, homályosan látunk, akkor majd színről színre.” (1 Kor 13,12). Isten misztériuma állandó kihívást jelent a teológia és az egész Egyház számára. Ez pedig jó értelemben vett önkritikus és alázatos magatartáshoz vezet, amely saját értelmezéseinket és meggyőződéseinket viszonylagossá téve messzebbre tekint: Isten határtalan szeretetének misztériumára. Istenminden emberhez végtelenül közel áll, mégis meghaladja az emberi gondolkodás minden lehetőségét. A teológiának tehát az is feladata, hogy szembeszálljon a fundamentalista kísértésekkel, amikor egyének vagy csoportok álláspontjukat feltétlen érvénnyel, párbeszédre való hajlandóság nélkül rögzítik, és elutasítanak mindenféle vitát. A teológiai tudomány közösségében (scientific community) a kritikai tudományos eszmecseréből önkorrekció fakad. A tanítóhivatallal folytatott párbeszédben minden partnernek szükséges van a vele kritikusan szembenálló másikra.

III. Mérlegelés és döntés a Lélek erejében

(64) A Szinodális Út fórumainak munkáját és határozattal jóváhagyott szövegeinek megfogalmazását az iránymutató dokumentumban megnevezett teológiai kritériumok vezérlik. A kritériumok lehetőséget adnak új utak megnyitására. Rámutatnak arra, hogy az egyházban lehetnek változások, és válság idején szükség is van változásokra. Másként hogyan beszélhetnénk komoly megtérésről?

(65) Az átváltozás gondolata nem csupán a keresztség és az eucharisztia ünneplésének központi eleme. Az egész keresztény élet vezérgondolata: Isten mindenkit megtérésre hív, hogy szeretete által folyamatosan változzon és átalakuljon. Hogyan történik ez? Valóban van-e átalakulás és változás, vagy végső soron ugyanazok a megszokott minták, struktúrák és viselkedési módok maradnak meg? Hoz-e változást a Szinodális Út? Ha a vétekkel és a bűnnel szemben nincs bűnbánat és ismételt odafordulás az Úrhoz, akkor az egyház megmerevedik. Bűnben ragadt tagjai elárulják az élő Istent és a mai istenkeresőket.

(66) Az egyház Isten királyi és papi népe, amely Jézus Krisztus nevében hirdeti Isten hatalmas tetteit (vö. Kiv 19,3; 1Pét 2,9). Ez „Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG 1). Az egyház minden hiányossága ellenére erőt meríthet szent eredetéből, és szentnek nevezhető. Az az ígéret élteti, hogy a gonosz hatalmak nem pusztíthatják el (vö. Mt 16,18–19).

(67) Az egyház szentségének megvallása, amelynek alapja egyedül az Isten, együtt jár bűnösségének beismerésével. A mai válságban azonban az egyház bűnösségének ismerete nem szolgálhat érvként arra, hogy minden változatlanul menjen tovább a maga útján, mondván: a bűn és bűnösség úgyis mindig hozzátartozott az egyházhoz. Épp ellenkezőleg, ha az egyház komolyan veszi saját bűnbánati teológiáját, akkor elengedhetetlen a radikális önkritika, az őszinte bűnbánat, a bűn nyílt megvallása és a valódi megtérés mind a magatartás, mind a cselekvés, mind pedig – ahol szükséges – a struktúrák megváltoztatása terén. Csakis így indulhatunk el az egyház által remélt megbékélés útján, amelyet egyedül az irgalmas Isten nyithat meg előttünk.

(68) Ferenc pápa új képet fest a mai egyházról, amikor „tábori kórháznak” nevezi.[8] Az egyháznak segítenie kell begyógyítani az emberek sebeit, és nem szabad újabbakat okoznia. Olyan nyelven kell beszélnie, amelyet megértenek az emberek, amely nem bánt és nem diszkriminál, hanem felismerhetővé teszi Isten emberszeretetét. Az egyház arra hivatott, hogy Isten irgalmában bízva megvallja bűneit, határozottan küzdjön az egyházon belüli visszaélések strukturális okai ellen, és bátran járja a közös küldetés új útjait. Ennek a hívásnak az elfogadása az egyház minden tagjának a feladata, amely akkor teljesül, ha minden megkeresztelt felelősséget vállal, valamint él azzal a jogával, hogy tanácskozzék a többiekkel és velük együtt hozzon jó döntéseket.

(69) A Ferenc pápa által határozottan előmozdított szinodális egyházi megújulás eszményképe egyben a világméretű szinodális útba bekapcsolódó [német] szinódusi közgyűlés eszményképe is. Ez az egyetemes folyamat tudatosan integrálja minden megkeresztelt közös papságának együttműködését. Világszerte felmerülő és új válaszokat követelő kérdés, hogyan vegyen részt megfelelő módon Isten egész népe az egyházon belüli tanácskozásokban és döntésekben. Mindenekelőtt meg kell hallgatni a bántalmazás által érintetteket és a bántalmazás túlélőit. Tapasztalataiknak, felháborodásuknak és panaszaiknak visszhangra kell találniuk az egyház tanításában és gyakorlatában. Már a Szentírásban is elválaszthatatlanul összetartoznak az emberek tapasztalatai és Isten Igéjének hirdetése. Ezeket senki sem szakíthatja el egymástól.

(70) A katolikus egyházban történt rendszerszintű, ezért fokozott mértékű visszaélések miatt a szinodális fórumok négy témája azokra az első lépésekre utal, amelyeket a megtérés és megújulás útján meg kell tenni. Mindegyik szükséges feltétele az emberek életét elkísérő evangelizációnak mint az egyház küldetésének, és mindegyik következtetéseket von le abból a tényből, hogy az egyház maga is evangelizációra szorul, ha hitelesen kíván tanúskodni Isten örömhíréről. Az egyes fórumok szövegei teológiai tisztázásra törekednek annak érdekében, hogy elősegítsék a döntésekben való részvételt és a hatalmi ágak szétválasztását, a papi életalakítást napjainkban, a nők szerepvállalását az egyházi szolgálatokban és tisztségekben, valamint a szexualitással kapcsolatos egyházi tanítás összehangolását a mai emberek életével, továbbá konkrét cselekvési lehetőségeket vázolnak fel.

(71) A szinodális tapasztalat „nemcsak azt teszi lehetővé számunkra, hogy a nézetkülönbségeink ellenére együtt haladjunk, hanem azt is, hogy keressük az igazságot és vállaljuk az esetleges feszültségek gazdagságát”.[9] Ferenc pápa sokszínű egyházról beszél, amelynek egységét nem a piramis vagy a kör, hanem a poliéder, vagyis egy háromdimenziós sokszög képe szemlélteti. A kép feszültséget hordoz: egyesíti a sokféleséget és az egységet.

(72) A szinodális gyűlés a Szentlélek által egybegyűjtve és a közös hitben egyesülve éli át és tapasztalja meg az Egyház gazdagságát és sokszínűségét. A szinodális gyűlés minden egyes tagja arra kapott meghívást, hogy hirdesse a hitet, imádkozzon Istenhez, együtt ünnepelje a liturgiát és minden embert szolgálva megvalósítsa az egyház diakóniai küldetését. Ez a szolidaritás nem zárja ki annak eshetőségét, hogy miközben kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymást, a jövőben is különböző álláspontjaink alakuljanak ki az egyházi élet és tanítás bizonyos kérdéseiben. A Szinodális Út résztvevői együtt küzdenek azért, hogy megtalálják az egyház jövőbe vezető útját, és továbbra is törekszenek a szinodális megértésre, hiszen a Szinodális Út nem ért véget, hanem folytatódik!

A II. Vatikáni Zsinat idézett dokumentumai:

DV Dogmatikus konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról Dei Verbum (1965. november 18.); magyar szövege: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=11
GS Lelkipásztori konstitúció az egyházról a modern világban Gaudium et spes (1965. december 7.); magyar szövege: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=16
LG Dogmatikus konstitúció az egyházról Lumen gentium (1964.november 21.); magyar szövege: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=3

Balogh Vilmos Szilárd fordítása

A Németországi Katolikus Egyház Szinodális Útjának teológiai alapjai – Iránymutató dokumentum