Az ukrajnai háború: kihívás a vallási közösségek számára – Ortodoxia, katolicizmus és a béketeremtés kilátásai (3)

---

A tanulmány első része itt, második része pedig itt érhető el.

---

A Szentszék és az ukrán katolikusok – a konvergencia keresése

Bár a Szentszék az ukrajnai háborúval kapcsolatban különösen szókimondó volt, az ukránok rosszul fogadtak számos, Rómából érkező nyilatkozatot és intézkedést. Ferenc pápa egyfelől intenzíven foglalkozott Ukrajnával (a háború első évében maga a pápa több mint száz nyilatkozatot tett Ukrajnáról – sokkal többet, mint a közelmúlt történelmének bármely más katonai konfliktusa kapcsán).¹ Egyértelműen elítélte a háborút, szolidaritását fejezte ki Ukrajna népével, és – ami egy pápától meglehetősen szokatlan – kijelentette: Ukrajnának joga van arra, hogy erővel megvédje önmagát és katonai segítséget kapjon. Szüntelenül felszólított a békére és felajánlotta közvetítését mind Ukrajnának, mind pedig Oroszországnak. Másrészt azonban kétségtelen, hogy Ferenc igyekezett semleges maradni a háborúval kapcsolatban, és nem állt egyoldalúan Ukrajna mellé. Ebben a kérdésben nemcsak a nyugati politikai vezetőkkel, hanem Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkával is szembenáll – utóbbi egyértelműen Ukrajna pártjára állt és elítélte a russzkij mirt mint „az orosz terjeszkedés legitimációs eszközét”.²

Az orosz invázió kezdeti szakaszában a Szentszék nagyon visszafogottan nyilatkozott az ukrajnai háború okairól és Ukrajna önvédelmi jogáról.³ Ez a kezdeti hozzáállás összhangban volt a Vatikán álláspontjával, amelyet a 2014-ben kezdődött kelet-ukrajnai háború idején foglalt el. Ferenc pápa ritkán nyilatkozott meg egyértelműen arról, hogy Oroszország és Putyin elnök volt az, aki az Ukrajna elleni agressziót kezdeményezte. Később Ferenc a NATO-t vádolta a háború kiprovokálásával, és a háborús bűnökért a zsoldosokat, valamint az orosz hadseregen belüli etnikai kisebbségeket (burjátokat és csecseneket) tette felelőssé, nem pedig az orosz nemzetiségűeket, akiket „nagyszerű népnek” nevezett.⁴ Nem volt hajlandó mindenestől gonosznak tekinteni Oroszországot, és a megbékélés gesztusait szorgalmazta –például a 2022-es és 2023-as római nagypénteki keresztút során, ahol mind az ukrán, mind az orosz megszólalásnak teret adott, s ezzel – érthetően – bírálatot vont magára, amiért egyenlőségjelet tett az áldozat és az agresszor közé. Hogyan magyarázható az ilyesfajta viszonyulás a Szentszék részéről? Négy okot említenék.

Először is a katolikus társadalmi tanításban elmozdulás történt az igazságos háború elméletétől a háborúellenesség felé. Amint azt máshol kimutattam, az elmúlt hat évtizedben ez az elmozdulás a pápai tanítóhivatalon belül feszültséget teremtett a legitim önvédelem elve és a pacifista eszmék között.⁵ Ferenc pápa Fratelli tutti kezdetű enciklikája – amely megkérdőjelezi az igazságos háborúról való gondolkodás logikáját (mivel az „mindenféle látszólag humanitárius, önvédelmi vagy preventív indokokra hivatkozik”) – ennek a folyamatnak a csúcspontja, egyszersmind az az optika, amelyen keresztül a pápa az orosz-ukrán háborút olvassa.

A második ok a Szentszék semlegességi hagyománya. Az 1929-es Lateráni Szerződés, amelyet a Szentszék Vatikán feletti szuverenitásának helyreállítása részeként írtak alá, hangsúlyozza a Szentszék semlegességét és azt a képességét, hogy részt vegyen az államok közötti konfliktusok megoldásában.⁶ Egészen hasonló megfogalmazást használ a Szentszék és Izrael Állam közötti 1993-as alapszerződés, amely szerint a Vatikán „ünnepélyesen kötelezi magát arra, hogy kívülálló marad minden, pusztán időleges konfliktusban”.⁷ A Szentszék mindkét világháborúban a semlegesség elvét követte – jól vagy rosszul –, míg a hidegháború idején a Nyugathoz való viszonylagos igazodását az Ostpolitikkal ellensúlyozta. 

A harmadik ok a Nyugat közzéponti szerepének megszűnése az első latin-amerikai pápa idején. Amint vatikáni diplomaták és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tudósok rámutattak, Ferenc nem hajlandó „a NATO káplánja”lenni. Ferencnek az orosz-ukrán háborúról alkotott nézetét meghatározza argentin származása és az a vágya, hogy ellássa (jobb kifejezés híján) a globális Dél képviseletét. Dario Fabbri talán túl messzire megy, amikor Ferenc projektjét „az Egyesült Államokkal szemben nyíltan ellenségesnek” nevezi,⁸ de kétségtelen, hogy a pápa egy többpólusú világot támogat, ahol más fontos feltörekvő szereplők, például Kína és Oroszország érdekeit is figyelembe kell venni.⁹

A negyedik szempont, amelyet meg kell vizsgálnunk, az, hogy nehéz kibetűzni, mit rejt Ferenc lelkipásztori és prófétai stílusa. Drew Christiansen okkal jegyzi meg, hogy „[Ferenc] az igazságos háborúval nem egy keresztény pacifista bibliai érveit állítja szembe, hanem sokkal inkább egy olyan lelkipásztor tapasztalatát, aki a háború szenvedő és megcsonkított áldozatainak nyújt segítséget”.¹⁰ Meggyőződésem, hogy a két Via Crucis-szertartás gesztusai mögött meghúzódó logikát ebből a nézőpontból kell értelmezni. Ferenc itt nem két harcoló felet lát maga előtt, hanem a mindkét oldalon szenvedő emberekkel foglalkozik. Ez a lelkipásztori érintettség érzékelhető Ferencnek a vatikáni diplomáciáról alkotott víziójában. A Szentszék képviselőihez intézett 2013-as üzenetében így fogalmazott:„Lelkipásztorok vagyunk és ezt soha nem szabad elfelejtenünk! Kedves pápai követek, Krisztusként vagytok jelen, papokként vagytok jelen, pásztorokként vagytok jelen. […] Lelkipásztorok vagytok a polgári hatóságokkal és munkatársaitokkal való kapcsolataitokban is: keressétek mindig a jót, mindenki javát, az egyház és minden egyes ember javát”.¹¹ 2020-ban Ferenc a vatikáni nunciusok képzésének kötelező követelményeként bevezette a „missziós évet”, ezzel is jelezve, hogy a szolgálatában álló diplomácia egyik kulcsfontosságú szempontjának tekinti.¹² A külkapcsolatok pápai megközelítése egyedülálló a többi nemzetközi szereplőéhöz képest, de gondot is okozhat, amikor a geopolitikai és a lelkipásztori szempontok összehangolása nehézségekbe ütközik.

Itt azonban nem csupán a Szentszék orosz–ukrán háborúval kapcsolatos álláspontja lényeges, hanem az a reakció is, amelyet Ukrajnában kiváltott. Dmitro Kuleba, Ukrajna külügyminisztere a következőképpen fejezte ki az ukránok ellenérzését a Szentszék semlegességével kapcsolatban: „Ne próbáljanak így érvelni: »igyekszem megoldani a problémát, ezért nem nevezhetem nevükön a dolgokat, hanem nyilvános megszólalásaimban semlegesnek kell lennem, máskülönben elriasztom az oroszokat«. […] Ezt nem fogadjuk el”.¹³ Finoman bírálta a pápát, amiért „azt a benyomást kelti, hogy mindkét fél bűnös”.¹⁴ Andrij Jurasz ukrán szentszéki nagykövet hasonló érveket használt, amikor a 2022-es és a 2023-as Via Crucisról nyilatkozott: Ferenc azzal, hogy liturgikusan összekapcsolja az ukránokat az oroszokkal, azonos erkölcsi szintre helyezi az áldozatot és az agresszort.

Ferenc háború-értelmezésének bírálatához ukrán katolikus hierarchák és világi értelmiségiek is csatlakoztak. Az ukrán görögkatolikusok vezetője, Szvjatoszlav Sevcsuk elítélte a 2022-es Via Crucis színrevitelét, amely „időszerűtlen, kétértelmű, figyelmen kívül hagyja a kontextust: az Oroszország által Ukrajna ellen elkövetett katonai agressziót. Ukrajna görögkatolikusai számára a Via Crucis 13. stációjának szövegei és gesztusai érthetetlenek és sértőek”.¹⁵

A kijev-zsitomiri latin rítusú püspök, Vitalij Krivickij nem tartaná bölcs döntésnek Ferenc esetleges ukrajnai látogatását: „a lakosság egy része nem fogadta örömmel a pápa néhány [az ukrajnai háborúval kapcsolatos] kijelentését,ezeket helytelennek tartották. Szükség van tehát az ukrajnai útja körüli „konszenzus újjáépítésére”. […] Egyesek [itt] már nem tartják őt super partesnek” [pártatlannak].¹⁶ Reakciójából kiderül, hogy miért nehéz az ukrajnai katolikusoknak a társadalom szélesebb rétegeivel is megértetniük és elfogadtatniuk Ferenc pápa Ukrajnával kapcsolatos álláspontját.

Katolikus értelmiségiek is kritikusan nyilatkoztak a Szentszék álláspontjáról. Az ukrán szovjet disszidens, Miroszlav Marinovics felrótta a Vatikánnak, hogy igehirdető nyelvet használ és nem hajlandó egyértelműen megnevezni az agresszort.¹⁷ Anatolij Babinszkij egyháztörténész és Jurij Pidlisnij filozófus, az igazságosság és béke kérdéseivel foglalkozó szinódusi bizottság vezetője sajnálatát fejezte ki „azok érzéketlensége és tájékozatlansága miatt, akik a vatikáni dombokon az ukrán kérdéssel kapcsolatos döntéseket hozzák”.¹⁸ Babinszkij és Thomas Németh egyaránt felszólította a Vatikánt, hogy ne az Ostpolitik mintájára kezelje az Ukrajna elleni orosz agressziót.¹⁹ Az ökumenista Tarasz Kurilec arra a következtetésre jutott, hogy „Ferenc pápa és a római Apostoli Szentszék, amely jelentős erkölcsi tekintélynek örvendett az ukrán társadalomban, kétértelmű és ellentmondásos kijelentései következtében sokat veszített támogatottságából”.²⁰ E kritikák jelentős része neves ukrán ortodox gondolkodók körében is visszhangra talált.

Úgy vélem, hogy az ukrán katolikus püspöki kar, amely általában törekedett rá, hogy Ferenc lépéseit a lehető legnagyvonalúbban értelmezze, kiemelve a pápa szolidaritását Ukrajnával, arra a nehéz – ha nem lehetetlen – feladatra is vállalkozott, hogy eltussolja a kétértelműségeket, és mentegesse a Szentszék semlegességét a háború kérdésében. Ráadásul mindkét rítus főpapjai gyakran kötelességüknek érezték, hogy elhatárolódjanak a Szentszék álláspontjától és ne azonosuljanak vele. Míg az ukrajnai görögkatolikus egyháznak régóta problematikus a viszonya a pápához és a Szentszékhez, a latin rítusú egyházban ritka eseménynek számítanak a pápát ért szemrehányások – a kétféle rítusú katolikusok között tehát láthatóan egyetértés uralkodik a pápa egyes kijelentéseinek és gesztusainak megítélésében.²¹

Nehezen látható előre, hogy az ukrán katolicizmusra nézve mivel jár majd az orosz–ukrán háborúhoz való vatikáni viszonyulás, de nem zárható ki néhány problematikus következmény. Patrick Cabanel a 20. századi Franciaország és Csehország vonatkozásában azt állítja, hogy az egyik ok, amiért mindkét nemzet úgy döntött, hogy elhatárolódik a katolikus egyháztól (mindkettő „dekatolizálta és szekularizálta” saját identitását), a katolikus egyház nemzetközi jellege volt, valamint az a tény, hogy a nemzeti egyház a vallás nemzetek fölötti intézményeire és formáira támaszkodik, és az állampolgárok vallásilag egy olyan külföldi központtól függenek, amely kikerül a nemzeti ellenőrzés alól.²² Úgyis mondhatnánk, hogy amikor az ukrán püspöki kar kritikusan viszonyul a Szentszékhez, megpróbálja elkerülni a francia és cseh katolikusokéhoz hasonló forgatókönyvet. Több párbeszédre van szükség Kijev és Róma között, melynek során mindkét fél tanulhat egymástól, és a lehető legnagyobb mértékben összehangolhatja saját álláspontját.

Béketeremtés: a terep előkészítése

Az összes ukrán vallási vezető az előtt a kihívás előtt áll, hogy a háború közepette prófétai hangon szólaljon meg. A második világháború elején Lemberg ukrán görögkatolikus érseke, Andrej Septyickij, aki a náci megszállás alatt a zsidók megmentésére tett erőfeszítéseiről vált híressé, üzenetet intézett az ukránokhoz, amelyben ezt mondta: „Háború idején nehezebb a dolga annak, aki a józan, a tiszta, hit által megvilágított ész útmutatását követi. Érzések, kiszolgáltatottság, szenvedélyek veszik át az uralmat”.²³ Akárcsak nyolcvan évvel ezelőtt, a keresztények hivatása ma is az, hogy hitük fényében lássák ezt a háborút.

Az elmúlt három évtizedben az ukrán egyházak arra összpontosítottak, hogy a vallás kommunista elnyomása utáni (újjá)építsék struktúráikat, ezért erőforrásaikat plébániák, szemináriumok, kolostorok, idősotthonok és hasonlók építésére fordították. Ugyanakkor megtanulták, hogyan fogalmazzák meg hatékonyan teológiai érveiket a nyilvánosságban. Mint fentebb említettem, a háború elején az egyházak humanitárius munkába kezdtek, és külföldön is kiálltak az ukrán ügyért. Ugyanakkor a béketeremtés is központi feladatukká vált.²⁴ Legalább két olyan konfliktus van, amelyben a vallási béketeremtés megvalósulhat: az egyik az ortodoxián belül, a másik Ukrajna és Oroszország között zajlik. A kettő szorosan összefügg, mégis jól elkülöníthető. Míg a háború jelenlegi szakaszában Ukrajna és Oroszország között mindenfajta aktív béketeremtés, illetve megbékélés elhamarkodott lehet, az ukrán egyházak előkészíthetik a terepet. Az ukrajnai megbékélésnek azonban a lehető leghamarabb – el kell indulnia, egyrészt a (korábban) Moszkvához kötődő ortodox egyház, másrészt az autokefál Ukrajnai Ortodox Egyház és az ukrán civil társadalom más részei között. A béketeremtés előkészületei a következő területeket érinthetik: a kollektív hibáztatás és a dehumanizáció kezelését, az igazságos békéről, a megbékélésről és a gyógyulásról való reflexió fejlesztését, valamint az egyház állammal szembeni önállóságának fenntartását.

Először is, az egyházaknak segíteniük kell abban, hogy elejét vegyék a gyűlöletnek, amely minden háború természetes velejárója. Az ukrán egyházak és értelmiségiek segíthetnek elkerülni az összes orosz ember kollektív hibáztatását az Ukrajna elleni agresszióért éppúgy, mint az ellenfél dehumanizálását. Sok ukrán hajlamos az egész UOE-t vádolni az Oroszországgal való együttműködésért. Szemben az UOE hierarchiájával, amely – különböző okokból²⁵ – intézményi, azaz nem csupán személyes felelősséget is visel, sok egyháztag támogatta országa védelmét, és részt is vett benne.²⁶ Hasonlóképpen az ukránok az oroszokat kollektív szinten tekintik bűnösnek a folyamatban lévő agresszióért. Ennek jó okai vannak. A rendelkezésre álló statisztikák szerint az orosz lakosság többsége támogatta a háborút.²⁷ Nagyon kevés orosz tiltakozott ellene. Az orosz ortodox egyház egyetlen oroszországi püspöke sem emelte fel szavát, hogy bírálja az inváziót és a számtalan háborús bűncselekményt. Az orosz állampolgárok – mint bármely olyan ország állampolgárai, amelyek léte politikai konszenzustól függ – különböző mértékben felelősek ezért a háborúért. Hanna Arendt A személyes felelősség szerepe a diktatúrákban című esszéjében azzal érvelt, hogy az elnyomó rezsimek alatt nincs olyan társadalmi jelentőségű munkakör – az óvónőtől a futballistáig –, amely ne épülne be valamiképpen a rezsim tevékenységébe.²⁸ Sőt, a háborúhoz minden adófizető állampolgár hozzájárul.²⁹ Ebből azonban nem következik, hogy minden orosz bűnös módon felelős a háborúért, vagy minden UOE-tag bűnös a russzkij mir támogatásában. Mindenkit hibáztatni azt jelenti, hogy az embereket megfosztjuk önrendelkezésüktől. A különbségtétel elmulasztása – egyrészt azok között, akik (sokszor szabadságukat kockáztatva) felszólaltak a háború ellen, vagy akik elmenekültek Oroszországból, másrészt azok között, akik aktívan vagy hallgatólagosan támogatják a rezsimet, illetve az orosz kultúrát vagy az egyházat a háború legitimálására használják –, azaz e két kategória összemosása értelmetlenné teszi a felelősség fogalmát. Ugyanez áll az UOE-ra is, amelyben egyaránt vannak orosz kollaboránsok és ukrán hazafiak. Miként Arendt fogalmaz: „ahol mindenki bűnös, ott senki sem”.³⁰ Amikor az ukrán–lengyel konfliktus idején, az 1930-as években a lengyel hatóságok az összes ukránt szabotázsakciókkal és terrorcselekményekkel vádolták, Septyickij más ukrán püspökökkel együtt szót emelt a kollektív felelősség ellen: egy egész nemzet nem vonható felelősségre egyes egyének tetteiért.³¹ Ma egészen más a helyzet – tekintve, hogy az Ukrajna elleni háború az Orosz Föderáció mint – hobbesi képpel élve – corpus politicum műve, nem pedig magánkezdeményezés. Az elv azonban továbbra is érvényes. A felelősség nem mindig egyéni döntés kérdése, hiszen bár mindannyian társas lények vagyunk, ez korántsem automatikus. Ám ha valaki olyan társadalomban él, ahol az agresszió a hivatalos ideológia része, a rendszer elleni küzdelem elmulasztása már olyan tett, amely felelőssé teszi az embereket.

A folyamatban lévő háborúban – mind minden más háborúban – megtörténik, hogy az ellenfelet démonizálják és megfosztják emberségétől. Az oroszok fasisztának, sátánistának és (a tolkieni „orkok” mintájára) „ukrinak” írják le az ukránokat.³² Az ukránok is hasonló taktikához folyamodnak. Azzal a mechanizmussal szembesülünk itt, hogy a konfliktusban részt vevő egyik fél a „világ”, az „emberiség” és a „keresztény értékek” képviselőjeként igyekszik pozícionálni magát, miközben az ellenfelet dehumanizálja. Ezt a dinamikát Carl Schmitt fogalmazta meg, aki rámutatott, hogy amikor egy állam azt állítja, az emberiség nevében vív háborút, akkor ez az állam „kisajátít egy egyetemes fogalmat katonai ellenfelével szemben”, „megtagadja az ellenségtől emberi mivoltát, és az emberiséghez képest törvényen kívülinek nyilvánítja az ellenséget”.³³ Miközben tehát az igazságszolgáltatás és a civilizáció egyeduralmát hirdeti, ellenségeitől mindkettőt megtagadja ellenségeitől.³⁴ Megítélésem szerint az ukrán keresztényeknek hangoztatniuk kell minden egyes emberi lény méltóságát, az ellenségét is beleértve. Az egyházak azáltal, hogy teológia szempontból védelmükbe veszik az ellenfél egyéni cselekvőképességét és emberségét, hozzájárulhatnak a jövőbeli megbékéléshez.

Másodszor, az egyházaknak és az értelmiségieknek el kell mélyíteniük gondolkodásukat a béketeremtésről és a gyógyulásról. A teljes körű invázió tragikus sokkot okozott, amely szellemileg felkészületlenül érte az ukrán egyházakat. Ez különösen akkor szembeötlő, ha figyelembe vesszük, hogy az ország 2014 óta részt vesz a keleti háborúban, de éppígy azokban a megbékélési folyamatokban is, amelyek az ukrán–lengyel és az ukrán–orosz konfliktusok történetéhez, a holokauszthoz, valamint a Breszti Unióval kapcsolatos, keresztények közti összecsapásokhoz, az Ukrán Görög Katolikus Egyház 1946-os felszámolásához és a vallásszabadság 1990-es évekbeli visszatéréséhez kötődnek.³⁵ A társadalometikához tartozó kérdések közül, amelyekkel a vallási közösségek az elmúlt évtizedekben foglalkoztak, gyakran a szexualitással és az utódnemzéssel kapcsolatos kérdéseket helyezték előtérbe – a szociális igazságosság, a háborús etika és a béketeremtés rovására. Az ukrán erkölcsteológiának ezt a reductio ad sexumját ki kell igazítani, az egyházaknak nagyobb jártasságra és szókincsre kell szert tennie a béketeremtésben. Hadd mondjak egy példát. A vallási közösségek számára az Egyházak és Vallási Szervezetek Összukrán Tanácsa (EVSZÖT) volt az egységes felszólalás elsődleges platformja. 2021 közepén az EVSZÖT titkársága a Tanács megalakulásának 25. évfordulója emlékére kiadott egy kötetet, amely a Tanács legtöbb megnyilatkozását tartalmazza. A kötet az 1996 és 2021 közötti időszakot öleli fel, és mintegy 150 dokumentumot közöl. A dokumentumok mintegy harmada a családi értékek védelmének szükségességét szorgalmazza. Legalább huszonöt dokumentum irányul a „genderideológia”, az LMBT+ jogai és az azonos neműek házassága jogi elismerésének lehetősége ellen. A „genderideológia” „fenyegetést jelent Ukrajna nemzetbiztonságára” és a közerkölcsre.³⁶ Mindössze három dokumentum foglalkozik a béketeremtéssel és kettő a megbékélés kérdéseivel.³⁷ Ha összehasonlítjuk a családra, a szexualitásra és a utódnemzésre való összpontosítást a béke és a társadalmi igazságosság kérdéseinek szentelt térrel, akkor jelentős aszimmetriára figyelhetünk fel az előbbi és az utóbbi között. Ironikus tény, hogy bár az ukrán egyházak viszonyulása a reprodukció és a szexualitás kérdéseihez nagymértékben megegyezik az OOE-éval,³⁸ ez utóbbi a szexuális kérdéseket nevezte meg az ukrajnai háború elkerülhetetlenségének egyik kulcsfontosságú okaként.³⁹ A tragédia az, hogy ebben a látásmódban katolikusok is osztoznak. Amiként Borisz Gudzjak érsek megjegyezte, „[az Egyesült Államokban] számos, a családi élettel, az élet szentségével és a keresztény elvekkel törődő konzervatív most elutasítja Ukrajna támogatását. Hihetetlen, de vannak köztük olyanok, akik elhiszik, hogy Putyin elnök a hagyományos értékek védelmezője.”⁴⁰

Az ukrajnai egyházak elképesztő mértékű bizalmat élveznek a társadalom részéről, és ezt az előnyüket felhasználhatják a béketeremtési terv előmozdítására. Hadd illusztráljam ezt a kérdést a Viktor Janukovics elnök rezsimje elleni 2013–2014-es, Euromajdanként vagy a Méltóság Forradalmaként ismert tiltakozásokra utalva.⁴¹ A Majdan téren összegyűlt tüntetők egyfajta „tanácskozó testület” szerepét töltötték be, amint ez forradalmak esetében gyakori. Politikusok, egyházi vezetők, közéleti értelmiségiek és diplomaták beszéltek a Majdan színpadáról, rögtönzött párbeszédet folytatva a tömeggel, ami időről időre a javasolt cselekvési módok jóváhagyásában vagy elutasításában nyilvánult meg. 2014 januárjának vége felé a Majdanon tüntetők meg voltak győződve arról, hogy az ellenzék és Janukovics közti párbeszéd sehova sem vezet. A tüntetés egyik legkritikusabb napján a vallási vezetők találkoztak az ellenzékkel, és arra kérték őket, hogy folytassák a tárgyalásokat. Amikor az ellenzéki politikusok azzal érveltek, hogy nem kaptak „felhatalmazást” a tömegtől a párbeszéd újrakezdéséhez, a vallási vezetők azt mondták nekik: menjetek, tárgyaljatok, mi pedig elmegyünk a Majdanra – és meggyőzzük a teret. Így is tettek. Szvjatoszlav Sevcsuk a következőképpen kommentálta ezt az epizódot: „Kényes pillanat volt, mivel az ellenzék felhatalmazása [a tárgyalásra] az egyházak tekintélyén alapult. Az egyházi emberek felelősséget vállaltak azért, hogy szinte rákényszerítsék az ellenzéket a párbeszéd folytatására. És amikor a tüntetők rájöttek, hogy papjaik aznap az életüket védték meg, skandálni kezdték: »köszönjük!«”.⁴² Az anekdota megmutatja, hogyan képesek az egyházak, ha bizalommal ruházzák fel őket, elfogadtatni a közvélemény szemében egyébként népszerűtlen eszméket és cselekedeteket.⁴³ Ilyen gondolat és tett lehet a béketeremtés, a megbékélés, a háború etikája és a nemzetközi humanitárius jog.

Harmadszor: fontos, hogy az egyházak egyházak maradjanak, amelyeknek a világban kell lenniük, de nem a világból valók (vö. Jn 17,14–15). Ennek egyik következménye, hogy az egyházak függetlenek maradnak az államhatalomtól.⁴⁴ A háború olyan helyzetet teremtett, amelyben az ukrán társadalom soha nem látott módon egyesült – és ez az egység lett az egyik kulcstényezője a nemzet ellenálló képességének az orosz agresszióval szemben. Az ország támogatásában, a kormány sokféle módon történő megsegítésében az egyházak is egységre léptek. Fontos azonban, hogy küldetésük egyediségének tudatában megőrizzék függetlenségüket az állammal szemben. Az ukrán egyházaknak tanulniuk kell az államhoz és a politikai érdekekhez túlságosan kötődő OOE hibáiból. A jelenlegi háborús helyzet miatt az egyházi és állami érdekek közötti különbségtétel nem feltétlenül magától értetődő, ezért különös gonddal, az ukrán egyház–állam-kapcsolatok közelmúltbeli történetére is reflektálva kell megfogalmazni.⁴⁵ Az államhatalomtól való függetlenség a vallási béketeremtés javára válik. Daniel Philpott a háború utáni megbékélési kísérletek különböző eseteit megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a vallási szereplők lehetősége a megbékélési folyamat erőteljes befolyásolására azon múlik, hogy mennyire függetlenek az államtól a háború alatt és után.⁴⁶ Ebben az értelemben Szvjatoszlav Sevcsuk előbb említett kritikai észrevételei az UOE betiltásával kapcsolatban az állammal szembeni egyházi autonómia megőrzésének fontos elvi mozzanata.

Az ukrajnai hívő közösségek a globális kereszténység részeként Ukrajnában kreatív módon használhatják fel azt a szaktudást, amely a konfliktusmegoldás terén a Balkánon, a Közel-Keleten, Latin-Amerikában és Afrikában halmozódott fel, és amelyhez az ukrán civil társadalom más részei nem férnek hozzá közvetlenül. E tekintetben az ortodox, a katolikus és a protestáns közösségek világszerte – valamint a globális ökumené szereplői, például az Európai Egyházak Konferenciája, de a nem vallási szereplők is – fontos feladatot vállalhatnak ukrán partnereik béketeremtő erőfeszítéseinek támogatásában és a vallásszabadság kiterjesztésében.⁴⁷ Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy a békéről való beszéd nem elfogulatlan. A békét (és a vallásszabadságot) mint diszkurzív kategóriát eszközként használta mind a nyugati gyarmatosítás⁴⁸, mind pedig az orosz propaganda.⁴⁹ Ha Ukrajna partnerei inkább paternalista megközelítést alkalmaznak, mintsem az áldozatokra hallgatnak, az ukránokban hamar kialakul a Nyugat béketeremtő pártfogásától való idegenkedés. Amint a 2022-es és 2023-as római Via Crucis körüli vita jelzi, minden olyan felülről kikényszerített megbékélés, amely megkerüli az áldozatokat, nemcsak hatástalan, hanem, ami még rosszabb, kontraproduktív is lehet. Ferenc pápa ezt nagyon világosan kifejti Fratelli tutti kezdetű enciklikájában: „Akik sokat szenvedtek igazságtalanul és kegyetlenül, azoktól nem szabad egyfajta »társadalmi megbocsátást« elvárni. A megbékélés személyes dolog, és senki sem kényszerítheti rá az egész társadalomra […] Ki követelheti magának a mások nevében való megbocsátás jogát?”⁵⁰ Az orosz-ukrán háború olyan konfliktus, amelynek globális következményei vannak – ilyen például a nukleáris túlkapások eshetősége –, ezért nem csupán Ukrajna problémája. Ennek ellenére Ukrajnára nem szabad rákényszeríteni a „béke bármi áron” megoldást. Amint arra Hans-Herbert Kögler helyesen rámutatott, az olyan béke vagy tűzszünet, amely Ukrajna egyes területeit orosz fennhatóság alatt hagyná, oda vezetne, hogy Ukrajna átengedné lakosságának egy részét az ezeken a területeken bevezetett totalitárius rezsim megtorlásainak, valamint megszüntetné az ukránok nemzeti identitását. Vagyis rábízná őket a „pőre életre”, amely csak a puszta létezést tudná szavatolni – ha egyáltalán.⁵¹ Ukrajnának igazságos békére van szüksége. Ez utóbbi nem zárja ki a megbékélést. Éppen ellenkezőleg, a jóvátétel, a megbánás, sőt, a büntetés egyaránt szerves része annak a folyamatnak, amely végül megbékéléshez és megbocsátáshoz vezethet.⁵²

Összegzés

Amint a görög filozófus, Hérakleitosz mondta, „a háború [polemosz] mindenek atyja és mindenek királya; és egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká.”⁵³ Más szóval a háború korszakformáló történés. Új rendet teremt, és átstrukturálja a társadalmat, annak vallási összetevőivel együtt. A háború olyan pillanat, amely döntésre és színvallásra szólítja az embereket és az egyházakat – a kétértelműség elviselhetetlenné válik. Írásomban azt elemeztem, hogy véleményem szerint melyek a legnagyobb kihívások, amelyekkel az ukrán egyházak az orosz–ukrán háború közepette szembesülnek. A két ukrán ortodox joghatóság közötti feszültség, amely a világ ortodoxiájának megosztottságát tükrözi, az orosz agresszió miatt felerősödött. Az UOE, amely tett néhány lépést a Moszkvától való függetlenség felé, most azért küzd, hogy megfelelő módon viszonyuljon bűnrészességéhez a russzkij mir narratíváiban, és elinduljon a megtisztulás, valamint az ukrán kormánnyal és a szélesebb társadalommal való párbeszéd útján. Az ukrán kormány és a helyi hatóságok ennek érdekében tett lépései azonban részben megkérdőjelezhető jogalappal rendelkeznek és veszélyeztetik a jogállamiságot. Egyháztani szempontból a két joghatóság egyesülése volna a legjobb megoldás. Ám az Ukrán Ortodox Egyházra nehezedő nyomás, hogy csatlakozzék Ukrajna Ortodox Egyházához, kontraproduktívnak bizonyulhat, és megnehezítheti a két egyház közti megbékélést.

Az ukrán katolikusoknak nem igazán sikerül a kormány és a közvélemény számára elfogadhatóvá vagy legalábbis érthetővé tenniük a Szentszék álláspontját. A Vatikán semlegessége és közelmúltbeli elmozdulása az erőszakmentesség irányába – amely véleményem szerint meghatározza a háborúhoz való viszonyulását – ellentmond az ukránok azon vágyának, hogy a katolikus egyház egyértelműen melléjük álljon. A helyi egyházi vezetők igyekeztek barátként és szövetségesként elképzelni a Szentszéket. Ha azonban az ukránok elveszítik bizalmukat a katolikus egyházvezetés iránt, az az egyház jövője szempontjából végső soron országszerte negatív következményekkel járhat.

Végül rámutattam, hogy a közös kihívás, amely előtt az ukrán egyházak állnak, az, hogy proaktívak legyenek az Ukrán Ortodox Egyházzal való megbékélés elősegítésében, és nagyobb figyelmet szenteljenek a béketeremtés témájának. Még ha az egyházak úgy látják is, hogy a háború jelen szakaszában nem az oroszokkal való megbékélésre, hanem az ukrán győzelemre kell összpontosítaniuk, helyesen teszik, ha társadalmi szerepvállalásuk fókuszát a szexualitás és a gender kérdéseiről a háború és a béke egzisztenciális kérdéseire irányítják.

(Mártonffy Marcell fordítása)

---