Mi következik a Szinodális Út után?

Lényege szerint a németországi Szinodális Út a felzárkózó fejlődés folyamata, amely arra irányul, hogy a társadalmi nemek igazságos megítélése és egymás közti viszonyai, a jogbiztonság és a hatalommegosztás terén, valamint az egyházi tisztségek és hivatalok rendjét illetően a társadalmi gyakorlatban hosszabb ideje elfogadott, ugyanakkor teológiailag is kellő mértékben megalapozott normák végre az egyházon belül is érvényre jussanak. E folyamatot köztudottan az a megkerülhetetlen felismerés indította el, hogy a katolikus egyházban nagymértékű hatalmi visszaélés zajlik. Ez a visszaélés csak (valamelyest) szekularizált korunkban vált (többé-kevésbé) büntetlenül kimondhatóvá.

Azok a delegitimációs, az egyház hitelességét megkérdőjelező történések, amelyeket napjaink Németországában és más liberális társadalmaiban már megtapasztalhatunk, hamarosan azokban az országokban is bekövetkeznek, amelyekben az egyháznak még elegendő hatalma van arra, hogy meggátolja történelmi és jelenkori hatalmi visszaéléseinek kritikus megvitatását. A német szinódusi folyamat ennyiben példaértékű – remélhetőleg sikerét, s nem kudarcát tekintve.

A szinodális folyamat célja az, hogy megszüntesse vagy legalábbis csökkentse a távolságot –a főként elkötelezett katolikusokat próbára tevő kognitív disszonanciát – az egyházon belüli viszonyok és a társadalmilag (de teológiailag is) elfogadott normák között. A felzárkózó fejlődés folyamata szükséges ugyan, de nem a legszükségesebb. Előfeltétele annak, amire valóban szükség volna annak érdekében, hogy az egyháznak és üzenetének legyen jelene és jövője; de természetesen még nem maga a jövő. A katolikus egyház jelenleg egy többszörösen be- és lefékezett autóra hasonlít, amelynek nem sikerül előbbre jutnia. Kérdés ugyanakkor, hogy merrefelé vezet az út: hogyan találhatunk rá korunk meglehetősen zavaros és átláthatatlan térképén?

Az egyház, ha jól működik, nem egyéb, mint a keresztény üzenet megvalósulásának tere: az eredeti, csak zsidó hátterével együtt megérthető jézusi impulzus gyakorlatra váltásának tere, amely kényes és veszélyeztetett mivoltában is valóságos és gazdag tartalmú tér. Nehéz nem észrevenni, hogy ez a tér egyre kevésbé szolgálja eredeti célját.[1] Ennek legfőbb oka a fejlett kapitalista társadalmakban az egyén és a vallási intézmény között létrejött uralomváltás: már nem a vallási intézmény uralkodik az egyén és életrajza, hanem az egyén életrajzából adódó vallási szükségletek – ha vannak egyáltalán – határozzák meg a vallási színterek, hagyományok, gyakorlatok és beszédmódok helyzettől függő használatát. Ennek az uralomváltásnak a háttere az, hogy mind a személyes életrajz, mind a társadalomszervezés hajdani vallási vezérelvét mára más vezérlőeszközök váltották fel: a pénz, a jog, a médiumok és az egyén önrendelkezést támogató erkölcs.

A keresztény tanítás megvalósításának egyházi mechanizmusai – a kereszténység szociális miliője és közösségi terei, hagyományai, erkölcsei, szokásai, normái, épületei, esztétikai megnyilvánulásai, átöröklött vallásgyakorlata, valamint különböző szintű teológiai és pedagógiai diskurzusai – funkciójukat tekintve ma alapvető változáson mennek keresztül. Ezért a lelkipásztori stratégiák konkrét törekvése jelentős részben e változás kezelésére irányul – több-kevesebb sikerrel, egy erre a célra csak részben alkalmas egyháztani modell és egy messzemenően működésképtelen egyházi jogrend alapzatán.

Szemlátomást jelentős a hiány a kereszténység valóra váltásának tereit illetően – különösen az egyéni hitpraxis vonatkozásában –, nagy szükség van tehát annak a térnek az egyenértékű megfelelőjére, amelyet korábban az egyház szociális formája (kivált a katolikus egyházé) jelentett, és amelyben a kereszténység karakteres arculatot ölthetett. A továbbiakban – óvatosan, hiszen fejtegetésembe hamar beszűrődhetnek saját kivetített vágyaim – három javaslatot igyekszem megfogalmazni arról, hogy miként haladhatók meg valamennyire már a közeljövőben (remélhetőleg, hiszen egyelőre semmi sem biztos) azok az egyházi torlaszok, amelyek gátolják a társadalmi nemekkel szembeni igazságosságot, a szexuális erkölcs fejlődését, a hatalommegosztást és az egyházi tisztségek, illetve hivatalok betöltésének újragondolását.

Javaslataim azokat a legfontosabb kihívásokat tartják szem előtt, amelyek a globális kapitalista kultúra horizontjában érik a keresztény egzisztenciát: az igazságosság, a szabadság és az értelem kihívását. Hiszen ez a kultúra igazságtalanabb, mint amilyennek hirdeti magát, kevésbé szabadságszerető, mint amennyire állítja, és az értelem, amelyet közvetít, rendkívül szűk korlátok között mozog.[2] Arról van tehát szó, hogy válságos késő kapitalista korunkban megpróbáljuk kibetűzni a keresztény üzenetet, az egyházi cselekvés valódi, a konstantini kor letűntével érvényessé váló feltételeit és a keresztény élet, illetve egzisztencia paradigmatikus fejlődésútját a kulturálisan egyeduralkodóvá vált kapitalizmus idején.

A katekizmusok létrejötte mindig válságjelenség. A reformációellenes, tekintélyelvű egyházi struktúrában a katekizmusoknak még (félig-meddig) normaadó szerepe volt. II. János Pál pápa idejében újra katekizmusokat adtak ki, ezek azonban a jelen körülmények között valójában már nem a keresztény üzenet igazolásának és elfogadtatásának forrásaiként, hanem egy elbizonytalanodott vallási intézmény önvédelmének színtereiként működnek.

A keresztény üzenet hagyományos megjelenítésének három klasszikus – eszményi esetben egymást kölcsönösen kiegészítő és ösztönző – áramlata van: a népi vallásosság sokféle gyakorlati megnyilvánulása és emlékhelye, a (tanító)hivatali és a tudományos teológia, valamint a spirituális, illetve bölcsességi szövegek és életformák. Miközben a népi vallásosság a népegyházzal együtt felhígul (és elszivárog), a tanítóhivatal teológiája pedig könnyen elveszítheti szellemi kapcsolatát a jelenkori gondolkodással, amiként a tudományos teológia a jelenkori életpraxissal,[3] leginkább még a spirituális teológia lehet az a hagyományvonal, amely segíthet rátalálni arra, amire manapság szükség van: segíthet felismerni a keresztény üzenetben azt, ami a leghatékonyabban segíti a szembenézést a válságos késő kapitalista kor kihívásaival.

Közelebbről azt jelenti ez, hogy a keresztény lelkiség legkülönbözőbb évszázadainak és hagyományainak férfi és női klasszikusai, valamint a velük rokonítható jelenkori női és férfi szerzők sokkal kiemelkedőbb helyet kellene, hogy kapjanak az egyház mindennapi életműködésében – nem „valláspedagógiai céllal” (valahogy így nevezték régen aZ intézményi fegyelmezést), hanem hitbéli atyáink és anyáink bölcsességi kincsestárának szabad egyéni (és ezen keresztül közösségi) felfedezése és elsajátítása jegyében. A jó spirituális irodalom a bázis szintjén alig jut szerephez, olvasása többnyire vallási virtuózok és önmagukat elszántan keresők kiváltsága. Az egyháznak fontos feladata volna, hogy széles kör számára, a legkülönbözőbb formákban, könnyen hozzáférhetővé tegye.

Ha a katolikus egyházban a szabadság olyasmi, amit „meg kell adni”, „ki kell harcolni” vagy „védelmezni kell”, akkor rég baj van. Egyébként is: az egyházat ma már gyakorlatilag cupán alkalmanként és szabad elhatározásból használják. Ugyanakkor általános normaként is érvényes, hogy a hit – és egyáltalán: bármiféle hívő magatartás – keresztény szempontból csak a kegyelem horizontjában megvalósuló szabadságprogramként gondolható el és igazolható.

Közelebbről azt jelenti ez, hogy minden egyházi teret és tevékenységet mások szemével, mások kimondott és kimondatlan szabadságvágya, illetve szabadságigénye felől kell nézni – és erre a törekvésre tekintettel kell megváltoztatni. Ideje tehát búcsút venni az engedélyt osztó paternalizmustól, amely minden ízében átjárja a katolikus miliőt, és amely jóhiszeműsége közepette észre sem veszi, hogy olyan tekintélyt tulajdonít magának, amellyel már rég nem rendelkezik.

Mindez egyszerűnek és magától értetődőnek hangzik, holott nem az. A katolikus egyháznak ugyanis láthatóan nehezére esik, hogy önként lemondjon arról, ami végrehajtó hatalmából még megmaradt. Nem csak a hatalom ellenőrzésének és megosztásának mechanizmusait kell minden szinten bevezetni – amint a Szinodális Út joggal követeli –, hanem egyúttal fel kell építeni a bizalom sokféle terét is, ahol bírálható a szabadság hiánya és lehetséges a szabad beszéd, gondolkodás és cselekvés.

Ameddig a katolikus egyház olyan katolikus életvitelt javasol, amely csak a jelenkori kultúrából való részleges kikülönülés árán valósítható meg, szükségképpen vákuum keletkezik a hagyomány gyakorlatra váltásának terén. Ahhoz hogy a hitet és a hívő életformát felfedezhessük, nem feltétlenül kell a múltban léteznünk.

A lényegéhez tartozó szociális és diakóniai elkötelezettség tekintetében a katolikus egyház kétségkívül a valóság talaján és a kor magaslatán áll. Joggal részesül elismerésben például karitatív tevékenységéért. Vajon miért nem sikerül megközelítőleg sem hasonló eredményt elérnie a keresztény hit egyéni, személyes, egzisztenciális valóra váltásának terén? Vagy ha mégis, akkor miért csak különleges, nehezen és főként beavatottak számára megközelíthető terekben, például egyik-másik kolostorban?

A keresztény lelkigondozás és lelkiség – értsd: Isten Lelkéből való élet – lehetőségeinek teológiai végiggondolása, vagy épp az élettel, az élet nehézségeivel és mély szakadékaival való megbirkózás módozatainak pasztorálpszichológiai  kidolgozása már régóta része a teológiának – az erre szakosodott képzési és karitatív intézményekben hasznosítják is ezeket az ismereteket. De ugyanezek az ismeretek vajon miért nem – vagy miért csak kevéssé – épülnek be plébániai és más közösségeink mindennapi gyakorlatába?

Talán azért, mert úrrá lett rajtuk a megszokás és a kockázattól való félelem[4], a puha klerikalizmus és a beletörődés, a rutin és a bátortalanság? S mert a nagy közegellenállás, a nagy elakadás sok kis közegellenállást és elakadást von maga után?

A németországi Szinodális Út nem a katolikus egyház megosztásán fáradozik, hanem ellenkezőleg: megakadályozni igyekszik az egyházszakadást. Ha kudarcot vall, olyan kultúrharcok eszkalálódása következhet be a katolicizmus berkeiben, amilyenek már most megosztják a protestáns Egyesült Államokat vagy az ortodox kereszténységet. A n németországi Szinodális Út nem a katolikus egyház „protestantizálódásán” fáradozik, hanem a jövő feltételeinek megteremtésén. Márpedig a konzervatívoknak is érdeke, hogy legyen jövő.

(Mártonffy Marcell fordítása)