Benedeki út?
2022.11.28. Massimo Faggioli
Rod Dreher: Szent Benedek válaszútján, ford. Bakos Gergely OSB, Budapest, Osiris, 2021, fve 368 l., 3480 HUF. Eredeti kiadása: The Benedict Option. A Strategy for Christians in a Post-Christian Nation, New York, Sentinel, 2017, fve 272 l., 14.29 USD.
Rod Dreher, a „paleokonzervatív” The American Conservative szerkesztője és feltűnően termékeny bloggere Szent Benedek válaszútján címmel írt könyvet. A nagy várakozással övezett mű sok teológus és egyházi vezető érdeklődését felkeltette az Amerikai Egyesült Államokban, de másutt is. A nem szűk értelemben vett tudományos mű – amely kifejezetten meg akarta kerülni az akadémiai teológia elitjét – élénk visszhangot váltott ki. Az intézményes egyház számos jeles képviselője nagy figyelemben és pozitív fogadtatásban részesítette, míg teológiai recepcióját a szokásos ideológiai törésvonal (liberális vs. konzervatív) határozta meg.
Az Egyesült Államokban kirobbant szexuális visszaélési botrányt követően az eredetileg metodista Rod Dreher előbb a katolicizmusra, majd pedig a keleti ortodoxiára tért át. Könyvében arra biztatja a keresztényeket (nemcsak a katolikusokat, noha könyvében kiemelt szerephez jut a katolikus egyház), hogy végleg vonuljak ki az amerikai közéletből (de más országok nyilvánosságából is). Javaslata szinte megfordítja a felszólítást: compelle intrare[1] – „bírd távozásra őket”, tudniillik a „posztkeresztény” Amerikából. Dreher nem azt javasolja a konzervatív keresztényeknek, hogy térjenek vissza valamiféle szó szerinti értelemben vett szerzetesi életmódhoz, hanem azt, hogy erősítsék meg a közösségi kötelékeket azok között, akik – tudatosan vagy sem – a „kreatív kisebbséggel” azonosítják magukat. Tudvalevő, hogy Joseph Ratzinger ezt a kisebbséget a kereszténység jövője szempontjából kulcsfontosságúnak tekintette. A Szent Benedek válaszútján azonban nemcsak törpe kisebbségekhez szól. Annak a tekintélyes létszámú amerikai keresztény kisebbségnek a kiáltványa, amely újtradicionalista és újközépkori teológiai reflexekkel reagál a nyugati világ társadalmi és politikai válságára. A könyvben emlegetett monasztikus szerzetesi életforma értelme leszűkül: valamiféle stratégiai visszavonulást jelent annak érdekében, hogy újra lehessen gondolni a modernséggel és a posztmodernséggel szembeni ellenállás módjait. Másfajta ellenállás ez, mint a végső soron sikertelen „kultúrharc”. Bár a Szent Benedek válaszútján azért hivatkozik Szent Benedekre mint a nyugati monasztikus szerzetesség alapítójára, hogy felmutassa a hanyatló római birodalom és a mai liberális világrend közti hasonlóságokat, nem kiván visszatérni hozzá.
Dreher azt állítja, hogy az Obama-kormányzat idején a keresztények elveszítettek a “kultúrharcot”, különösen azt, amelyet a szexualitás terén vívtak. Az azonos neműek házasságának széles körű elfogadottsága a vallási konzervativizmus Waterlooja. Dreher riadóztató szavai a keresztény erkölcsiség, az LMBT-ügyek és a sajátosan amerikai törvények kontextusában értelmezendők – e törvények tiltják a diszkriminációt és tekintettel vannak a tárgyalóteremben követendő stratégiára. Dreher könyve nem jogi vagy politikai stratégiát ajánl, hanem a törvényhozás és a politika terepétől való, lehető legnagyobb mértékű tartózkodásra ösztönöz. A könyv behatóan foglalkozik azzal a felfogással is, hogy az egyháznak párbeszédet kellene kezdeményeznie szekuláris szereplőkkel a szexualitásról. Szerzője szerint a párbeszédet folytató egyház téveszme, amely lejáratta a kereszténységet.
A Szent Benedek válaszútján betegséggel és mérgezéssel kapcsolatos metaforákat használ. Akik a politikai propagandát tanulmányozzák, jól ismerik ezt a fogást, amelyet a szekularizmus, a (többek közt politikai) liberalizmus, az erkölcsi relativizmus, a filozófiai szubjektivizmus és a „politikai korrektség” lejáratására szokás alkalmazni. Ez a nyelvezet az amerikai konzervativizmus szellemiségét tükrözi. Ám a könyv az 1960-as és ’70-es évek ‘ellenkultúráját’ is megidézi: bírálja a nemtörődöm fogyasztói mentalitást, a gazdasági individualizmust és a ‘technológiai embert’. Könyvében Dreher arra szólítja fel a keresztényeket, hogy sürgősen vonuljanak ki a nyilvánosságból, és hozzanak létre egyfajta szubkultúrát, amely a „benedeki választáson” alapul és egymástól elkülönült közösségekben élő keresztények alkotják. Ilyen közösségek már léteznek is. Érdekes módon az a két közösség, amely különösen is inspirálja Drehert, Olaszországban működik: az egyik a Norciában (Szent Benedek szülőhelyén) élő amerikai bencés szerzetesek közössége, a másik a San Benedetto del Tronto-i ‘Tipi Loschi’ (‘Sötét Alakok’) közössége Közép-Olaszországban – ez a csoport a ‘Comunione e Liberazione’ és a ‘Compagnia delle Opere’ nevű katolikus mozgalmakhoz kapcsolódik. Nem kevésbé érdekesek azok a nem a keresztény hagyományhoz tartozó közösségek, amelyek működésében Dreher szerint szintén a benedeki választás érhető tetten. Mind az ortodox zsidóságban, mind a mormonoknál (az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházában) léteznek ilyen közösségek.
A Szent Benedek válaszútján amiatt fontos, amit közvetve mond az Egyesült Államokban zajló újabb egyháztani vitáról – és különösen fontos annak fényében, amit Donald Trump elnökké választása – ez a vízválasztó esemény – az amerikai kereszténység számára jelent. A kézirat a 2016. novemberi választások előtt készült el; nyomdába kerülése előtt azonban a szerző gyorsan frissítette könyvet, hogy jelezze, mennyire fontos Trump megválasztása és politikájának hatása a konzervatív keresztényekre. A kereszténység jövőjét és számos egyéb témát taglaló könyv azonban nemcsak az Egyesült Államok keresztényeit szólítja meg, hanem – a készülő és a már elkészült fordításoknak köszönhetően – több kontinens olvasóközönségéhez is szól. Fogadtatása valószínűleg más lesz Európában, tekintettel az Egyesült Államok és az öreg kontinens között húzódó vallási (vagy Isten-) szakadékra. S ha Dreher nem foglalkozik is közvetlenül a római katolicizmus jelenlegi állapotával, hamis újmonaszticizmusa szervesen illeszkedik az észak-amerikai keresztény tradicionalizmusba, amely leereszkedően és ellenségesen viszonyul Ferenc pápához, és nosztalgiával tekint XVI. Benedekre. A könyv sok olyan gondolati elemet tartalmaz, amely a Ferenc pápával szemben teológiai és politikai ellenállást kifejtő körökben is megfogalmazódik, még ha a szerző nem azonosul is ezekkel a körökkel.
A Szent Benedek válaszútján nem túlbonyolított könyv. A nagyközönségnek szól, s a keresztény történelemnek az Egyesült Államok konzervatív keresztényei köreiben szinte egyhangúlag vallott felfogását visszahangozza. Az 1960-as éveket megelőző időket Dreher olyan korszakként emlegeti, amikor még létezett erkölcsi és kulturális konszenzus. Érdekes módon a könyv hallgat a polgárjogi mozgalomról és annak teológiai következményeiről; nem foglalkozik a keresztény teológiai és spirituális hagyománynak sem a kora-, sem a késő újkori történetével; nem szentel különösebb figyelmet a reformáció és az ellenreformáció időszakának; vázlatos elképzeléseket fogalmaz meg a középkorról, igen erősen hangsúlyt helyez a korai kereszténységre és a középkorra, illetve az Ágoston és Tamás között kialakult kánonra (miközben egyértelműen Ágostont részesíti előnyben); a Nyugat állítólag ezután meginduló hanyatlásáért pedig Ockhamet és a nominalizmust hibáztatja. A Szent Benedek válaszútján – az amerikai vallási kultúra egyik legfigyelemreméltóbb szellemi áramlatával egybehangzó – felfogása szerint a középkor utáni, nyugatiasodott kultúra támadás a középkori kereszténység ellen, amely minden keresztény számára mérce és aranykor kellene, hogy legyen. Figyelemre méltó, hogy Dreher a szexuális forradalom katasztrófájára helyezi a hangsúlyt, s ennek két szakaszát különbözteti meg: azt, amely a 20. század közepétől a 60–70-es évekig tart, és azt, amely – az LMBT-jogok terén elért eredményekkel – napjainkban kezdődik. A 20. század végének ez a szemlélete munkál abban, ahogy a szerző a mai katolicizmust értelmezi: XVI. Benedeket öt alkalommal említi (Dreher számára a könyv címében szereplő „Benedek” elsősorban Nursiai Szt. Benedekre, de közvetve XVI. Benedekre is vonatkozik), míg Ferenc pápát egyszer sem.
Nem új Dreher javaslatában az amerikai kereszténység szektás és kommunitárius beállítódása (Dreher láthatólag azt javasolja, hogy az elvált házaspárokat közösítsék ki a „benedeki választáson alapuló közösségekből”). Nem új továbbá a teológiai manicheizmus (erényes vs. gonosz), amiként az ellenkulturális „megtervezett közösségek” és a mainstream szembeállítása sem. Dreher világtól való elidegenedését és vallási buzgalmát más és más mértékben ugyan, de megelőlegezték az olyan csoportok, mint a Catholic Worker (Katolikus Munkás), de előzményének tekinthetők az egyesült államokbeli, társadalmilag és politikailag is radikális bázismozgalmak is (Catholic Rural Life [Katolikus Vidéki Élet], Christian Family [Keresztény Család], Catholic Action [Katolikus Akció]).
Van azonban valami új is Dreher könyvében. Hamarosan bekövetkező, kvázi-apokaliptikus katasztrófát jósol a kereszténység számára (fizikai üldöztetést és/vagy a kereszténység eltüntetését a kulturális és földrajzi térképről), ezért a kis közösségekbe való visszavonulást szorgalmazza: olyan mozgalom elindítását, amilyen Szent Benedek szerzetesi mozgalma volt az 5. században. A könyv a hétköznapi józan ész szabályainak lehetséges listáját is tartalmazza (az imáról, a katonai szolgálat lelkiismereti megtagadásáról, a gyermekneveléséről, a pornográfiáról stb.). Javaslatai egy olyan keresztény őszinte aggodalmából fakadnak, akit lesújt az országában (megítélése szerint) zajló, s az amerikai politika színpadán nap mint nap megjelenő erkölcsi hanyatlás. Ezért a radikális kivonulás tervét fogalmazza meg az „ortodox” (nem liberális és nem progresszív) keresztények számára: ki kell vonulni az iskolából, a munkahelyekről, a kultúra fősodrából és a politikai folyamatokból, hiszen máskülönben a keresztények egész egyszerűen el fogják veszíteni a hitüket. A Szent Benedek válaszútján középpontját a szerző vádirata alkotja. A konzervatív és keresztény politikusok, valamint az amerikai kereszténység egyházi és szellemi vezetői ellen szól, akik nem voltak képesek elkerülni a jelenlegi katasztrofális helyzetet. A könyv szervesen illeszkedik az amerikai politikában és konzervatív egyházpolitikában kitapintható elitellenes áramlatba, amely úgy látja: a keresztény Amerika hanyatlását az egyházi elitek idézték elő, de legalábbis nem állították meg – legyenek bár laikusok vagy felszenteltek, tartozzanak bár az egyetemek világához vagy a hierarchiához. Dreher nem értékeli az európai katolicizmus teológiai hagyományát – az újkonzervatív és újtradicionalista amerikai kereszténység híveként mélységesen gyanakszik minden európai jelenségre. Könyve így mindössze az amerikai kereszténység jelenlegi állapotának leglátványosabb és legmarkánsabb kifejeződése. A társadalmi-politikai kontextus gyors változására adott legradikálisabb reakciót képviseli: azt a fajta kereszténységet, amely úgy látja, hogy szemben áll a fősodorral és egyre inkább marginalizálódik – ha nem egyenesen üldözést szenved – a nyugati világban. Dreher jellegzetesen neokonzervatív nézőpontból szemléli a világot, de különösen a Közel-Keletet. Nem érdekli a világ más területein zajló keresztényüldözés, ezért utalást sem tesz rá, hiszen abból a nézőpontból, amelyből korunk kereszténységre vonatkozó jelzéseit értelmezi, nincs jelentősége. Ez a nagyjából egy évtizede kirajzolódó ’hegemónia vagy üldöztetés’ paradigma tünetegyüttese. A fehér, keresztény-konzervatív Amerika jövője iránti fokozódó aggodalom egybeesése az USA első afroamerikai elnöke, Obama hivatali idejével korántsem véletlen.
Rod Dreher provokatív elemzése és a nyugati kereszténységről adott katasztrofális diagnózisa – „Amerika” és a „Nyugat” nála egymást átfedő, ha nem egyenesen szinonim fogalmak – nem elszigetelt jelenség. Abban a tágabb teológiai kontextusban értendő, ahogy az amerikai ekkleziológia a modernségre, a posztmodernre és szekularizációra reagál. Ebben az összefüggésben Dreher az angolszász teológia két fontos hagyományteremtőjére hivatkozik közvetlenül. Egyikük Alasdair MacIntyre, akinek Az erény nyomában című könyve az elmúlt fél évszázad amerikai katolikus egyháztani és morális diskurzusának egyik legfontosabb formálója. Másikuk Stanley Hauerwas metodista teológus, etikai gondolkodó és véleményformáló értelmiségi, akinek „posztliberális teológiáját” sokan követik a katolikus tudományos élet befolyásos személyiségei (különösen az erkölcs- és a politikai teológia művelői) közül.[2] Ez az egyházszemlélet olyan modernség-ellenes, antiliberális, antikapitalista diskurzusra támaszkodik, amely a kereszténységet nemcsak a nyugati kapitalista gazdasági rendszerrel tekinti alapvetően összeegyeztethetetlennek, hanem a pluralista demokráciával is. Ebből a szempontból Dreher könyvében van valami közös a John Milbank „radikális ortodoxiája” által képviselt politikai teológiával. E teológiai radikalizmus jellemzője a keresztényellenesnek tekintett evilágiság, illetve a szekuláris modernitással folytatott bármiféle párbeszéd elutasítása (a II. vatikáni zsinatot is beleértve).
Dreher könyve tehát nem kivétel, hanem épp ellenkezőleg: e világkép leegyszerűsítő, kimondottan a nagyközönségnek szánt kifejtése. A Szent Benedek válaszúján egyfajta újközépkori keresztény fantáziakép nevében elutasítja a szekularitás és a szekularizmus teológiai értékelését, a (modern szexuális mores-szal azonosított) kulturális liberalizmust és a politikai modernitást (a vallásszabadságot, a demokráciát és a népképviseletet). A könyv elismerő fogadtatásában – az amerikai katolicizmus konzervatív körei részéről – az nyilvánul meg, hogy a II. Vatikáni Zsinat és különöösen a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció a hierarchikus egyház bizonyos szegleteiben problematikusnak, sőt elvetendőnek számít. A Szent Benedek válaszútján az eddigi legsikeresebb próbálkozás a konzervatív kereszténység lehetséges jövőjének a felvázolására egy olyan Amerikában, amely nem kerülheti meg a szekularizációt.
Dreher könyve válasz a konzervatív keresztény politika összeomlására az Egyesült Államokban. Ez az összeomlás egyrészt a választási vereség következménye, és Barack Obama hivatali évei alatt következett be. Másrészt viszont a konzervativizmus későbbi győzelméből is következett: ezt beszennyezte a Donald Trump 2016 novemberi elnökké választását lehetővé tevő és végigkísérő „nativista” narratíva. Annak, hogy a (Dreher által szem előtt tartott) konzervatív kereszténység eltávolodott az amerikai konzervatív politikától, a legszembeötlőbb következménye nem a Republikánus Párttal való konzervatív keresztény szembefordulás, hanem általában a politika és a szekuláris, pluralista állam elutasítása. Ilyen értelemben a könyv inkább a Trump-jelenség megértését szolgáló kalauz, mintsem valódi alternatíva az evangelkál keresztények ama próbálkozásával szemben, hogy teológiailag megértsék a trumpizmust. Az elutasítás hátterében olyan politikai egyháztan tapintható ki, amely jóval túlmutat Dreher könyvének kínálatán, és mélyebb is annál. „A politika nem ment meg bennünket” – ez a gondolat a társadalom- és az egyházképet rejt magában, amely szerint mindenki önmagáért és a kis közösségéért van. Minden egyéb: „birodalom” – kivéve azokat a „benedeki opcióra” elhívott, szerencsés és tehetős keresztényeket, akiknek társadalmi, spirituális és anyagi tőkéje lehetővé teszi, hogy egy önellátó közösséghez csatlakozzanak. Ennek a „megtervezett közösségnek” nincs szüksége sem az állam által nyújtott szolgáltatásokra, sem az intézményes egyház támogatására. A Szent Benedek válaszútján nemcsak meghívás az evangélium megélésére a multikulturális és kozmopolita világban, hanem egyúttal konzervatív kihívás is a közjó eszméje ellen.
A „benedeki választás” elfogadásának nemcsak politikai, hanem egyháztani következményei is vannak. Dreher könyve annak a kényelmes és cseppet sem meggyőző felfogásnak is a terméke, amely figyelmen kívül hagyja az emberi jogok szekuláris értelmezése és az egyházak teológiai hagyománya közti bonyolult összefüggéseket. (Nem vizsgálja például azt, hogy a rabszolgaság és a faji szegregáció egy teológiai hagyomány történetébe is illeszkedik). Amerika szexuális forradalom előtti múltját a szerző mintegy aranykorként ábrázolja, s közben egyetlen szót sem veszteget olyan események taglalására, mint a rabszolgaság eltörlése vagy az általános választójog törvénybe foglalása. A könyv egyik alfejezetének a címe: Demokrácia, romantika, kapitalizmus: a szerencsétlen XIX. század. Ebben a fejezetben az olvasó hiába keresi a rabszolgaság szerepének méltatását az amerikai kereszténység történetében.
Dreher könyve hozzásegít Antonio Spadaro és Marcelo Figueroa egyik írásának[3] megértéséhez. A szerzők többek közt az egyesült államokbeli konzervatív keresztények politikai teológiájában megfigyelhető sajátos ‚ökumenikus‘ konvergenciákról írnak. Ez egyben visszatérést jelent a II. Vatikáni Zsinat által – legalábbis Yves Congar szerint – meghaladott[4] „politikai augusztinizmus” hamis formájához, és a zsinat – kivált pedig a Gaudium et spes – el (és be) nem fogadásáról árulkodik.