Jézus feltámadásáról és a holtak feltámasztásáról

Számos nagy és nélkülözhetetlen szavunkra – köztük a szeretet, az áldozat, a szabadság, a lélek, az Isten szóra – súlyos félreértés nehezedik. Ide tartozik a „feltámadás” szó és a jelentések benne megnyíló világa is. A „feltámadás” szót a héber nyelv is használja, amikor a halottakkal kapcsolatos reménységről beszél, de karriert csak a keresztény hit nyelvezetében futott be: a Jézus feltámadásába vetett hit nyomán központi fogalommá lépett elő.

Az Újszövetség tanúsága szerint szoros összefüggés van a halottak feltámasztásának reménye és a Jézus feltámadásába vetett hit között. Pál ezt a következőképpen fejezi ki: „ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. … [akkor] még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje…. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek” (1 Kor 15,13-14.17-20.22). Eszerint a keresztény hit szempontjából döntő jelentőségű az a meggyőződés, hogy ha Jézus feltámadt, akkor a halottak is feltámadnak. Az alábbiakban (1) a halálon túlmutató reménység értelmes elgondolhatóságáról, (2) a bibliai zsidó reménység jellegéről és okairól, (3) a Jézus feltámadására vonatkozó újszövetségi kijelentésről, (4 és 5) Jézus feltámadásának napjainkban megalapozottan vállalható értelmezéséről (különös tekintettel a „testi” feltámadás, az „üres sír” és a „jelenések” kérdésére), (6) a belőle származó, a halottak feltámasztását érintő következményekről, (7) végül pedig a feltámadás kétféle keresztény jelentéséről és a feltámadás már ebben az életben adott lehetőségéről lesz szó.

Hans Kessler alapvető jelentőségű gondolatmenete a Mérleg 2006/1. számában jelent meg. Tovább a tanulmány teljes szövegéhez »