Mi épül a piramis helyén? – A magyarországi pápalátogatás hátteréről III.

A Vigilia 2023. májusi számában jelent meg, kevéssé szembeötlő helyen, a neves jezsuita egyháztörténész, John W. O’Malley írása a katolicizmus „papalizációjáról” – arról a folyamatról, amelynek során „a nyugati egyház pápaivá vált, a katolikusok pedig pápahívők lettek”.¹ Az írást eredetileg az America Magazine honlapja közölte tavaly júniusban. Magyar fordítása a szerző búcsúztatásához kapcsolódik: 2022 szeptemberében a pápaság és a zsinatok történetének világhírű szakértője kilencvenöt éves korában elhunyt. Kései kis eszmefuttatásában ő maga is találónak találja saját szóleleményét, a papalizációt (amelyet fordítója a ’pápaivá válás’ szókapcsolattal ad vissza), olyannyira, hogy „kitart mellette”. Teljes joggal, hiszen a folyamat, amelyet jelöl, „egészen a közelmúltig, leginkább a II. Vatikáni zsinatig és Ferenc pápáig megkérdőjelezhetetlen maradt” a katolikus egyházban.² Írásának címében O’Malley felveti a kérdést: „Megfordíthatja-e a trendet Ferenc pápa?”

A fontos észrevételeket tartalmazó, rövid szövegre bizonyára kevesen figyeltek fel azonnal. Hiszen amikor mintegy rangrejtve megjelent, még az épp befejeződött pápalátogatás hatása alatt álltak az aktívabb magyar katolikusok és velük együtt bizonyosan mások is. A várakozások különbözőek voltak és különbözőképpen teljesültek vagy nem teljesültek. Joggal örültek, akik otthonos nyelvi környezetükben hallhatták viszont Ferenc ismerős szavait a hit tágasságáról és nagylelkűségéről, a szolidaritás és a befogadás parancsáról. Az idős és törékeny egyházfő fizikai, szellemi és spirituális teljesítménye, lélekjelenléte és kisugárzása a találkozások résztvevőinek és nézőinek sokaságát lelkesítette fel és gondolkodtatta el. A politikai kereszténység populáris kultúrájának költséges díszletei között, a „hatalom tőkeinjekciójával” támogatott vallásos könnyűzenei produkció³ hangzatai közepette a megtörten is figyelmes Ferenc pápa hitelessége a kontrasztnak köszönhetően is hangsúlyossá vált. 

Másfelől viszont Budapesten, paradox módon, éppen az a pápa mutatta fel a papalizmus összes jellemzőjét – az egyházi és az állami hierarchiával majdnem tökéletes harmóniában, de egyfajta csodavárás tárgyaként is –, akinek személyével és tanításával az elöljáróban idézett O’Malley-írás szerint lezárul a modernitással mérkőző katolicizmus túlfeszített, defenzív pápatisztelete. Lehetett volna-e másként? 

Hierarchikus látomás

Ha Ferenc buzdításainak gyakori motívuma, a Budapesten is szóhoz jutó nyitottság nem csupán homályos jószándékként realizálódik, hanem (amint ő maga is gyakran utal rá) figyelmet és megkülönböztetést, mérlegelést és helyes döntésekhez vezető, türelmes kommunikációt kell, hogy eredményezzen, akkor belátható, hogy a pápa tanításának befogadása általában sem csupán hallgatást és engedelmességet igényel, hanem a fenti képességek gyakorlásának intézményes elősegítését is előfeltételezi. Fontos ezért, hogy a tömegkommunikációs médiumok a klérus és az egyháznép közti távolság szuggesztív látványával egyidőben mást is közvetítettek: meghívást a sokaknak felkínált partneri viszonyra. Ezt egyedül a pápa képviselte saját személyében, amikor kitartóan ismételte a testvériség és a befogadás szóképeit, illetve barátságos rögtönzésekkel, kiszólásokkal, a leírt szöveg felolvasásának megszakításaival. A püspöki hierarchia csúcsán egyúttal vezetési stílust is próbált sugallni közvetlenségével – megtestesítette, amit mondott.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy a lelkesült kommentárok úgy beszéltek a pápa igehirdetéséről, mint amely már létre is hozta mondandója tárgyát. Mintha rögtön megtörtént volna, amit kért. A hallgatók tisztelete valóságteremtő nyelvi cselekvésként érzékelte a tartalmas beszédek szuggesztív retorikáját.

A jelenség természetesen nem új. Hasonlóképpen létesítő erőként jelenik meg a tanítás nyelve – és részben már a változás tényeként a változás óhaja – a pápa tevékenységének olyan színvonalas értékeléseiben is, mint amilyen Török Csaba Ferenc pápa és a magyarországi katolikus egyház című írása. Eszerint „Ferenc kilendítette a katolikus klérust a merev-formális, alapvetően szakramentális és adminisztratív, azaz: klasszikus keretek közül, a személyesség, az érzékenység és a kreatív pásztorkodás feladatát bízva a felszentelt szolgákra”.⁴ Másfelől viszont arról is tudomása van a Ferenc példáját magasra emelő teológusnak, hogy a szándék kinyilvánítása még ott sincs feltétlenül összhangban a rá válaszként érkező cselekvéssel, ahol a pápa buzdítása pozitív energiákat szabadít fel. 

Ez derül ki abból, hogy – a szerző szerint – akiket a pápa fellelkesített, azoknak reményei és elvárásai „az egyházzal, a klérussal, a hívő közösséggel szemben”⁵ nem okvetlenül felelnek meg magának a tanításnak. Elképzelhető, hogy sok esetben mindössze „(többé-kevésbé elfojtott) vágyak felszínre töréséről és kivetítéséről” van szó. Sőt, vannak, „akik a pápaválasztás kapcsán is már egyfajta elvárt reformlistát állítottak össze, amely leginkább a nyugati értelmiségi katolicizmus igényeit összegezte”. Vagyis különbséget kell tenni a „befogadó, előítélet- és kirekesztésmentes evangéliumi lelkületű közösség” valóságos és helyes formái, illetve ugyanezen közösség merőben projektív, tehát téves tudat- és magatartásformái között.⁶ A Ferenc által megálmodott hiteles, evangélium-közeli, befogadó katolicizmus megvalósításának tehát – e megközelítés értelmében – vannak valódi, és vannak csupán elképzelt módozatai. 

Közvetlen hatás vagy fáradságos reform?

Csakhogy a feltételezett közvetlen oksági viszony a tanítói tekintély szava és annak befogadása között nem létezik. A tanítás természetéhez tartozik, hogy recepciója sokféleképpen valósul meg. Néhány példa: messze nem lehetetlen, hogy a „befogadó” és „irgalmas” egyházból semmi sem lesz, s az utópia helyi szinten csupán jámbor óhaj marad. Ezzel szemben vannak, akik úgy vélik, hogy már meg is valósult, garancia rá a pápa személye – legalábbis így gondolták sokan, amikor Budapesten járt. Mások szerint elég legbelül átérezni, amit hirdet, és engedelmesen megtenni. Az intézményi reformok sulykolása inkább csak akadálya a valódi megtérésnek és spirituális megújulásnak. Ismét mások belátják, hogy fontos volna szélesebb körben is beszélgetni új közösségi formákról és kommunikációs módokról, de azzal a megszorítással, hogy a döntést a „Krisztus által” felhatalmazott klérusra, legfőképpen a püspökökre kell bízni. 

A válaszlehetőségek spektrumának szélén pedig az is felmerülhet, hogy mi van akkor, ha a szakrális hatalommal felruházott vezetők teológiai, kommunikatív és egyéb felkészültsége messze mögötte marad annak a kompetenciának, amelyre feladatuk megfelelő ellátásához szükségük volna? Ki vállal felelősséget alkalmatlan személyek kinevezéséért vagy hivatalukban való megtartásáért akkor is, amikor alkalmatlanságuk nyilvánvalóvá vált? Ki áll az egyházvezetés részéről az ország nyilvánossága elé és ismeri el felelősségét az egyház privilegizált helyzetével, a hierarchikus hatalommal és a kedvezményezett egyházi státussal való visszaélés letagadhatatlan, méltán botrányt kavaró és mindenfajta törvényességet megcsúfoló eseteiben? Nem mellékes az sem, hogy ha a radikális reform elmarad, az egyházba vetett bizalom tartalékainak megcsappanása – ezzel párhuzamosan pedig a klérus és a hívő közösségek megfogyatkozása – az ilyen és hasonló problémák megoldásának vagy legalábbis a kereszténység normáihoz méltó feldolgozásának esélyét is minimalizálja. 

A felmerülő kérdések, amelyek jóval számosabbak a felsoroltaknál, kézenfekvővé teszik, hogy amikor Ferenc pápa „álmáról” esik szó – egy olyan egyház víziójáról, amely nem ellenőrizetlen hatalmi viszonyokon, hanem a szabadság Lelke és a megértő emberség összjátékán alapul –, az álom tartószerkezetére is egyre nagyobb figyelmet fordítsunk. Aki úgy véli, spontán tudása van arról, hogy mit jelent a gyakorlatban – a pápa szavaival – a keresztény közösségek „nyitott ajtóvá” válása⁷, és aki feltételezi, hogy elegendő hozzá a jóérzés, az ima és az akarat erőfeszítése, lényeges kritériumokról feledkezik meg vagy tereli el a figyelmet. Hiszen a hatalmi visszaélések épp annak tudhatók be, hogy bár a jót munkáló erények és aszketikus eszközök időtlen idők óta rendelkezésre állnak, az uralmi késztetés megannyi esetben és rendszerszinten is erősebbnek bizonyult náluk.

Nem véletlen, hogy ahol a hierarchia őszintén szembenézett legerősebb kísértésével, ott bizonyos fokú intézményi átalakulás is végbemegy, vagy legalábbis elkezdődött. A történelem és a szekuláris világ által felkínált eszközökben – a gyermekvédelemben és a társadalmi kontrollban, a hívők beleszólási jogában, a sajtónyilvánosságban és még sok másban – a püspökök nem minden országban látják az ördög és más egyházellenes erők művét. Van, ahol a megtisztulás esélyét pillantják meg ezekben. 

A látomástól a struktúráig

Nem érthetünk tehát egyet Török Csaba fentebb idézett cikkének azzal a hipotézisével, hogy akik határozottabb reformköveteléseket fogalmaznak meg, mint amilyenekről Ferenc pápa „álmodik”, a nyugati értelmiség vágyait vetítik ki, és így óhatatlanul eltérnek a helyes iránytól. Miért gondolja a magyar teológus, hogy a nyugati értelmiség – értsd: a fejlett akadémiai teológia, a korkérdésekkel szembenéző rendszeres keresztény gondolkodás, az európai és amerikai universitas gondolati műhelyeinek sokasága – rosszat vagy helytelent álmodik?

A felületesnek ítélt (valójában világszerte egyre több irányból megerősített) reformlista évtizedek óta készen áll és tanulmányozható. A német Szinodális Út fő programpontjai nyomán (a Synodaler Weg alapdokumentumát lásd itt ») a leglényegesebb felvetések így összegezhetők: hatalommegosztás, a nők egyenjogúsága, a női és a nős papság lehetősége, a katolikus szexuális etika gyökeres megújítása. (Itt most nem térhetünk ki arra, hogy miért alapvető fontosságú mindegyik – nyilván többféleképpen értelmezhető, ezért vitára érdemes – téma a jövő szempontjából.)

Létezik persze egyfajta mélyen gyökerező félelem, gyanakvás vagy óvatosság, amely rendre elismételteti az egyházvezetéssel az ismert féligazságokat: az egyház nem demokrácia, a szinódus nem parlament, a szeretetteljes figyelem értékesebb, mint az érvelő vita. Csakhogy a kritikai mérlegelés és a nézetütköztetés sem nem szeretetlen, sem nem függeszti fel a ráhallgatás spirituális viszonyát, sem nem gátja a közösségi konszenzusnak. Sőt, feltétele annak, hogy konszenzuson ne egyhangúságot,⁸ hanem összhangot értsünk. Az összhang pedig nem azonos a megfélemlítettség vagy a szolgalelkűség unisonójával. 

Különösen fontos ezért, hogy a pápa magánjellegű megnyilatkozásaiban bizonyosan nem azt állítja, de hivatalosabb buzdításait sem arra futtatja ki, hogy a hívő figyelem nem tűr ellentmondást vagy nézetkülönbségeket. A figyelem, a meghallgatás, a megkülönböztetés konfrontációkkal együtt járó tevékenység, amely döntéseket készít elő. Csalódást okozna ezért, ha Ferenc csupán a hierarchikus hatalom megszilárdításának eszközeként szorgalmazna mozgósítást szinodalitás címszó alatt. Az új tömlőbe áttöltött régi bor számos fajtáját ismeri a katolikus modernizáció 19. századi eredetű hagyománya. Nyilvánvaló azonban, hogy szeme előtt nem afféle bújtatott restauráció lebeg, amikor – pápasága kezdetétől – új egyházképet vázol fel és ír körül lankadatlanul. (És akkor az ökumené, a más egyházelképzelésekkel való felekezet- és hagyományközi párbeszéd kihívása még szóba sem került.)

Bergoglio pápa már 2013 pünkösdjén, kevéssel megválasztása után arról beszélt, hogy a sokféleség csak „látszólag okoz rendetlenséget az egyházban”. Valójában ugyanis „gazdagság”, mivel az egység Lelke „nem az egyformaságot jelenti”, hanem azt, hogy a Szentlélek „mindent harmóniában egyesít”.⁹ Utóbbi kijelentésnek azonban lényeges következménye a Lélek ajándékaira, a karizmákra nézve, hogy ezek pneumatológiai (Szentlélek-teológiai) komolyan vétele kérdőre vonja a szekularizáció ellenhatásaként kibontakozó, egyoldalú pápatiszteletet, amely „Krisztus helyettesének”¹⁰ monarchikus hatalmát kimondatlanul is egyfajta hiperkarizmaként fogja fel. Ezzel szemben nem csupán a közösségnek juttatott lelki adományok sokféleségét és arányos megoszlását érzékeltető újszövetségi szakaszok olvasása, hanem a szinodális elv alapján is indokolatlan a tanítói és lelki tekintély ilyenfajta, a pápa személyére rögzült túlhangsúlyozása. 

Tévedhetőség

A közelmúltban elhunyt neves francia bencés teológus, Ghislain Lafont korszakváltásnak tekinti Ferenc trónra lépését. Kis esszé Ferenc pápa idejéről című kései egyháztani értekezésében¹¹ ezt a váltást – mondhatni a papalizáció utáni „depapalizációt” – alapos elemző munkával mint jól körvonalazható, egyszersmind a szentségek teológiájának megújításán alapuló közösségi modellt mutatja be. Könyvének alcímében Ferenc pápa egyik kedvelt szóképe szerepel: a „csúcsára állított piramis” térgeometriai metaforája (ahol a csúcs a bázis szolgálatában áll; nem pedig „lefelé fordul”¹² – hogyan is tehetné?). 2015. október 17-én, a püspöki szinódus létrehívásának 50. évfordulóján mondott beszédében Ferenc szó szerint így fogalmazza meg eszményképét: „…ebben az egyházban mint egy feje tetejére állított piramisban a csúcs az alapzat alatt van. Ezért nevezik azokat, akik a hatalmat gyakorolják, szolgáknak (ministri), mert a „minister” szó eredeti értelme szerint ők a legkisebbek”.

Ugyanő már megválasztása évében, 2013. november 21-én a „poliéder” képét használta egy üzenetében, a síkok határolta test számos síkját és csúcsát, a közösségi identitások legitim sokféleségét szembeállítva a „gömbbel” szemléltetett globalizáció egységesítő hatásával. Ugyanilyen lényeges azonban, hogy Ferenc stílusa akarva-akaratlanul azt a megjelölést hívja elő az egyháztani emlékezetből, amellyel a korai időkben Római helyi egyházát és püspökét illették: primus inter pares, első az egyenlők közt.¹³

Ilyenként viszont nem tévedhetetlensége a megkülönböztető jegye, hanem az, ami a minden emberhez való hasonlóságából fakad. A jelenlegi pápa tekintélyét nem csorbítja, hanem növeli, hogy megnyilvánulásai sok tekintetben esendőek és egyenetlenek. Az pedig éppenséggel reménykeltő, hogy szükségképpen azok.

Tíz évvel pápaságának kezdete után, Budapesten Ferenc így ismételte meg következetesen hangoztatott intelmét a nyitottságra: „Próbáljunk mi is (…) olyanok lenni, mint Jézus: nyitott ajtó, olyan ajtó, amelyet nem csapnak be senkielőtt, olyan ajtó, amelyen mindenki beléphet, és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.”¹⁴ Mindez a társadalmi béke programjaként is felfogható. De hogyan válik valóra a prófétai szó? Hogyan jut célba a pápa igehirdetése, amely lankadatlanul ismétli a Biblia egyik központi üzenetét, az Isten irgalmának egyetemességéből táplálkozó felebaráti szeretet parancsát? 

Tanúság és kormányzati intézkedések

A pápalátogatás televíziós kommentárjaiban, a közösségi médiában és egyéb fórumokon – nyilván számos templomi prédikációban is – többnyire az a meggyőződés jutott lelkesülten szóhoz, hogy a pápa karizmatikus személyisége, jóságának ellenállhatatlan vonzereje, végsősoron a mindezekben működő Szentlélek egész biztosan kifejti hatását. Különböző változatokban sokszor elhangzott, hogy április végén Magyarország „kicsit jobb hely lett”, vagy hogy az áldás Ferenc pápa távozása után is „itt marad”. Mi több, az utcai koldus is több kedves szóra és adakozó kézre számíthat, mivel a pápalátogatás „jó folyamatokat fog elindítani” és „mindig jó változást hoz”.¹⁵ Fontos, hogy így legyen, de a jóság remélt felvillanásai nem feledtethetik: a Ferenc által meghirdetett reform messze többet jelenthetne.

A lélek rejtett történéseire, a szent cselekmények hatékonyságára, a kegyelem láthatatlan munkájára, a példa és a tanúság erejére való hivatkozás pápaközpontú felfokozása nem helyettesítheti az egyházi intézmény szerkezetének teológiai alapjaira irányuló reflexiót, amely nélkül összetéveszthető marad a vágyvezérelt gondolkodással. Önmagukban, a hierarchia szerepfelfogásának lényegi elmozdulása nélkül a feladattudatosabb egyházi közösségek sem képesek átkötést biztosítani ama mindenki felé, akihez a pápa a keresztények odafordulását sürgeti. A pápai prédikációk megihlethetnek és jóra indíthatnak hallgatókat, de nem teljesítik azt az igényt, hogy szűnjék meg a papi vagy világi klerikalizmus – utóbbi magatartás jelölésére újabban a „ko-klerikalizmus” (vagy másként: „társult klerikalizmus”) kifejezés is rendelkezésre áll ¹⁶ –, és a „rend” isteni eredetére való hivatkozás ne legyen hasznosítható az intézmény működtetőinek önérdeke szerint. Ferenc korábban gyakran, újabban ritkán használt rendszerelméleti fogalmát kölcsönvéve: az „önreferenciális” mentalitás aligha változik meg, ha az emlékezetes vallási eseményből nem fakad ténylegesen mindenkit szóhoz juttató – épp ezért a katolikus „önazonosságra” nézve mérhetetlenül kockázatos – társadalmi párbeszéd. Ha tehát a barátságos főpap és a szavait hallgató tömeg közötti távolságot nem töltik ki (a mondottak szűkebb körű spirituális feldolgozásán túl) véleménycserék, viták és közös döntések, a kölcsönös figyelem és a felelősen szabad kommunikáció (egyben a Ferenc által is fontosnak tartott parrhészia, a nyílt és bátor beszéd¹⁷) strukturált formái – magában az egyházban, de az egyház és a nyilvánosság közös platformjain is. 

Valószínű, hogy Ferenc pápa (többé vagy kevésbé kiforrott) reformelképzelései előmozdíthatják, de látványos fellépései nem érzékeltetik a katolicizmus lehetséges paradigmaváltását. Alighanem az lesz a döntő, amit egyházkormányzati intézkedések keretében, vezetőként tett: jelentős mértékben visszafogta az elítélések és megrendszabályozások tanítóhivatali mechanizmusait. Emellett önálló cselekvésre ösztönözve, az egyéni lelkiismeret szerepét hangsúlyozva és a szinodális folyamatot útnak indítva világszerte erős impulzust adott olyan, önkorrekcióra és megújulásra kész, szabadon tájékozódó, jól képzett és kezdeményezni képes közösségeknek, amelyeknek tagjai „az ő idejében” – vagy talán korszakában – félelemmentes légkörben oszthatják meg egymással kérdéseiket, és léphetnek interakcióra tágabb társadalmi környezetükkel.

---

Ferenc pápa 2023-as magyarországi látogatásával foglalkozó jegyzeteink első részét itt közöltük. A második rész itt olvasható.