Képünk: Villa 31 – nyomornegyed Buenos Airesben
Szemle

Krisztológiák és konfliktusok – Második rész: Jon Sobrino

2023.06.17.  Balogh Vilmos Szilárd


Három részben ismertetjük Thomas Fornet-Ponse „A krisztológia mint konfliktustörténet” című, 2021-ben megjelent monumentális monográfiáját, amely három kiemelkedő jelentőségű közelmúltbeli teológus fő gondolatait és tanítóhivatali számonkérésének történetét mutatja be. Mindhárman a keresztény teológia központi kérdésének megválaszolására, Jézus Krisztus alakjának értelmezésére vállalkoztak a jelenkori tapasztalatok horizontjában .

Az olvasó úgy érezheti, teológiai dokumentumregényt olvas: a modern krisztológia konfliktustörténetének fordulatos elbeszélését. Ugyanakkor főként az ismeretközlés szándéka vezérel bennünket. A domonkosrendi Edward Schillebeeckx és két jezsuita kollégája, Jon Sobrino és Jacques Dupuis – nem utolsó sorban a Mérlegnek köszönhetően – bizonyára nem teljesen ismeretlen a teológiai érdeklődésű olvasók előtt, műveik közreadásával azonban mindmáig adós a magyar könyvkiadás.

Címképünk: Villa 31 – nyomornegyed Buenos Airesben

A könyvszemle első része itt olvasható.

Szerzőjének recenziója egy figyelemre méltó, Jon Sobrino vértanúság-teológiájával foglalkozó kötetről »


Sobrino – a felszabadítás latin-amerikai nézőpontból 

Másodikként Jon Sobrino (*1938) baszk származású, 1957 óta El Salvadorban élő jezsuita szerzetes krisztológiáját és annak tanítóhivatali kritikáját elemzi a szerző. Sobrino az egyike a legjelentősebb felszabadítás-teológusoknak.1 Így érthető módon az irányzat lényeges elemeinek bemutatása, illetve a tanítóhivatallal való kapcsolatának leírása vezeti be a következő részt. (235–255. o.) Gutiérrezhez csatlakozva a szerző rámutat, hogy a teológia a történelmi gyakorlatra adott kritikai reflexió. Nem korlátozódhat arra, hogy a világot gondolatilag alapozza meg, hanem megpróbálja folyamatában megérteni, hogy miként változik a világ.2 A felszabadítás teológiájának alaptapasztalata az intézményesített igazságtalanság, amely elszegényíti a népesség jelentős részét. Ennek felismerésében nyilvánvalóan nagy szerepe volt a II. Vatikáni Zsinatnak. Latin-Amerikában pedig mérföldkőnek számít az 1968-as medellíni püspöki konferencia (CELAM): 

Medellín az egyház szegénységének krisztológiai indoklását adja.[…] Krisztus példájára hivatkozik, aki maga is szegényen élt, küldetésének középpontjában a szegények álltak, az egyházat ennek az emberek közötti szegénységnek a jeleként alapította. Az igazságosság, az elnyomás és a szegénység megszüntetését követelve Medellín a kivonulás története mellett emlékeztet Isten országának egyetemességére, valamint a Fiú küldetésére, aki azért jött, hogy megszabadítsa az emberiséget a bűntől, a tudatlanságtól, az éhségtől, a nyomortól stb. A kiindulópont tehát Isten történelmi cselekvése és magának Jézus Krisztusnak az élete. (235–236. o.) 

Az egyház feladata az, hogy részt vegyen a felszabadítás folyamatában. Ez a teológia a népből eredeztethető, nem felülről irányított: a „szegények” nemcsak tárgyai, hanem aktív cselekvői, „megfogalmazói” is teológiájuknak: saját sorsuk irányítóivá kell, hogy váljanak. A „nép” ilyen értelemben vett „felhatalmazása” megfelel a felszabadítás-teológia megváltás-értelmezésének. A hagyományos egyéni üdvözülés gondolata helyett az üdv(özülés) társadalmi mértékére helyezi a hangsúlyt. Eredetisége abban áll, hogy a történelmi felszabadítás távlatában megnevezi az elnyomó struktúrákat: 

A felszabadítás-teológia Isten-értelmezése pellengérre állítja a pénz, a piac, a hatalom és az élvezetek hamis isteneit, és a Jézus Krisztusban különleges módon kinyilatkoztatott igaz Istent a szegények Istenének tekinti, aki meghallgatja az elnyomottak kiáltását, és felkarolja felszabadításuk ügyét. Ez a személyes Isten jelen van a történelemben – a szegények szenvedésében is. (242. o.) 

A tanítóhivatali kritika főként az 1980-as években volt erős, és az irányzatot marxizmussal vádolta. Értelmezése szerint a felszabadítás-teológia képviselői a kommunizmust tekintik célkitűzésüknek, és ezzel elhomályosítják a keresztény üzenetet. Ellacuría és Sobrino egyértelműen elhatárolódott a marxista ideológiától, annak zárt világszemléletétől, miközben a marxizmus által adott társadalomtudományi elemzést felhasználta. Ennek pasztorálteológiai aspektusát a Hittani Kongregáció nem tette magáévá, jóllehet a II. Vatikáni Zsinat ezt kívánatosnak tartotta. (253. o.) A tanítóhivatali álláspont csak a belső, egyházon belüli, szöveghű álláspontot ismételgette, nem vette figyelembe azt a környezetet, azt a kontextust, amelyet a felszabadítás-teológia a Gaudium et spes alapján keretfeltételként használ. Két esetben rendkívül erőteljes konfliktus alakult ki. Leonardo Boff egyháztani megfontolásait a Hittani Kongregáció elítélte, Jon Sobrinónak3pedig két fontos krisztológiai könyve4 vált a római kritika tárgyává.

Fornet-Ponse munkája természetesen Sobrino krisztológiáját is részletesen ismerteti. (255–357. o.) Ez a rendszerező krisztológia „a felszabadítás aspektusából kívánja felmutatni Jézus Krisztus igazságát”. 

Ha racionalitásának köszönhetően a krisztológia a fundamentalizmussal szemben is védelmet nyújt, nem szabad elhomályosítani alapvetését: „Jézus szegények iránti választását, irgalmát és igazságosságát, a hatalmasokkal való szembenállását és – emiatt – szenvedését és halálát; de hirdetett feltámadását sem. Mindenekelőtt pedig azt a megbízatást, hogy kövessük őt”. (256. o.)

Sobrino az El Salvadorban tapasztalható elnyomást keresztre feszítésként jellemzi, ami ugyanakkor a felszabadulás reményét hozza magával. Krisztológiáját a keresztre feszítés és szabadulás feszültsége jellemzi. Az ember Jézus Isten országára nyíló szolgálatát, halálát és küldetését értelmezve Sobrino feltételezi, hogy Krisztus jelen van a történelemben, és a transzcendens megváltás a világban, a szegények között valósággá válhat. (257. o.) A szegények és a Krisztus közötti hermeneutikai kör megváltástani, szoteriológiai jelentést kap:

„A szegények két okból is Jézus küldetésének mintegy szentségei. Először is, megtérésre hívnak, mivel életük valósága, akárcsak a keresztre feszített Jézusé, a keresztények és minden ember számára a legnagyobb kihívást jelenti. Ebben az értelemben a szegények, mivel áldozatok, prófétai vádat jelentenek. Másodszor értékeket és igazságokat kínálnak ugyanúgy, ahogyan Jézus is tette. Ebben az értelemben ők az evangélium hordozói; alapvetően evangelizálnak.” (269. o.) 

A latin-amerikai krisztológia kiindulópontja is a történeti Jézus európai kutatásához igazodik. Ugyanakkor az alkalmazás feltételeit illetően Sobrino a különbségre is rámutat: 

Az első feltételt Krisztus identitásával összefüggésben kell vizsgálni. Visszatérünk a történelmi Jézushoz, hogy megtudjuk, ki is volt ő valójában, hogy megbizonyosodjunk arról, nem mítoszról van szó. Tehát komolyan vesszük a problémát, és választ adunk a történeti kritika által felvetett kérdésekre. A második feltétel Krisztus jelentőségéhez kapcsolódik. Azért térünk vissza Jézushoz, mert az ő konkrét valósága jobban megválaszolja életünk értelmének kérdését, mint egy absztrakt Krisztus. (281. o.) 

Latin-Amerika alapproblémája nem az egyéni élet értelmének a keresése (l. Európa), vagyis elsődlegesen nem Jézus mítosztalanítása a kérdés, hanem az, miként lehet őt a társadalmi átalakulásban folytatott tevékenység hatékony ösztönzőjének tekinteni. Latin-Amerikában Jézus „istenségét” soha sem kérdőjelezték meg. A történeti Jézus nem a vizsgálódás tárgya (l. Európa), hanem a követés példája. Így a gyakorlat révén ad tájékozódási irányt. Nem arról van szó, hogy Jézust „utánozzuk”, hanem arról, hogy tevékenységét folytassuk. Ebben pedig alapvető az elnyomottak felszabadítása, a velük való szolidaritás és az Isten országa szerinti irányulás megvalósítása. Jézus teljes személyisége ebből az aspektusból kiindulva érthető meg jobban. (282. o.) Sobrino megfogalmazása nyomán:

A latin-amerikai krisztológia a következőképpen jár el: Jézust a történelmi megértés nyomán teológiai szempontból igyekszik megragadni. Ezért a krisztológia művelése Latin-Amerikában főként narratív krisztológia formájában történik, vagyis inkább az evangéliumok, és nem az Újszövetség többi írásának stílusában. (284. o.) 

Jézus küldetésének és hitének elemzése Sobrino krisztológiájában szorosan kapcsolódik Isten országának témájához. Összefoglalásképpen a szerző Sturla J. Stålsett Sobrino-monográfiáját5 idézi:

Sobrino Isten országa-értelmezésének sajátossága abban rejlik, hogy hangsúlyozza annak konfliktusos, evangéliumi, pártos, történelmi és népi vonásait. Az ország konfliktusos valóság, hiszen eljövetele győzelmet jelent az antiország erői felett. Ezért eljövetelének hirdetése különösen „jó hír” azoknak az áldozatoknak, akik a bűn és az elnyomás e gonosz erői miatt szenvednek és kétségbeesésben élnek. Isten országa az övék, a szegényeké. Ezek az ország evangéliumi és pártos dimenziói. Az ország történelmi valóság, amely, bár a történelemben soha nem valósulhat meg teljesen, de arra törekszik, hogy a történelmi közvetítéseken keresztül bizonyos megvalósulásai létrejöhessenek. Végül, hangsúlyozza az ország címzettjeit és szereplőit, a szegényeket, nem egyénekként, hanem mint kollektívát, Sobrino úgy véli, hogy Isten országa „lényegében népi jellegű, mind minőségi értelemben (a nép szegény többségként), mind mennyiségi értelemben (a szegények többségeként)”. Isten országa egy népé, a szegényeké, az áldozatoké – egy megfeszített népé. (297. o.) 

Jézus istentapasztalatának központi magját Isten jóságának, szeretetének és gyengédségének a megtapasztalása jelenti – vallja Sobrino. Jézusnak is megvan a maga tekintélye, de ez nem parancsoló, követelőző, hanem példaként követésre szólít. Nem az ember szolgai alávetettségére irányul, hanem szabadságot ad. Isten hagyja, hogy az ember ember legyen. Ez pedig a mások javára történő cselekvésben nyilvánul meg, amely szabad önátadást feltételez. (299. o.) A gyakran hangoztatott és sokak szerint nem is annyira rendkívüli „Abba” arám megjelölés értelmezésétől függetlenül Jézus Istenhez fűződő kapcsolatának egyik fontos aspektusa az volt, hogy azt az Istenbe, a jó Atyába vetett bizalom, a feltétlen ráhagyatkozás jellemezte. Jézus megkísérelte a történelmet Isten akaratának megfelelően megváltoztatni, azonban „a történelem megváltoztatta Istenhez való kapcsolatát”. Vagyis ez az istenkapcsolat is történelmi és belső fejlődést mutat. Jól mutatja ezt az ún. „galileai válság”, amely Jézus életútját két részre osztja: ebben a „földrajzilag leírt törésben” a nép elöljáróinak ellenséges viselkedése, illetve a tanítványok eltávolodása rajzolódik ki. E változás ellenére 

Isten Jézus szemében „a legfőbb jó, az Atya, a szeretet, mindennek a forrása: ő élete értelmének a letéteményese, benne nyer nyugalmat”. Ez a szeretet részrehajló és gyengéd. Bár Jézus nyugalomra talál az Atyában, az Atya nem hagyta őt megpihenni, hanem rejtélyes titokként, egyre kisebb Istenként a szegények oldalára áll. (301. o.)

Boffhoz csatlakozva Sobrino is vallja: Jézus eredetisége nem a valami egészen újat hozó, újat mondó kijelentésekben keresendő, hanem közvetlenségében és szuverenitásában. Ez mutatkozik meg azokban a prófétai tettekben, amelyek Jézus nyilvános működését jellemzik. A vallási gyakorlattal szembeni fellépésében valójában az embert elnyomó vallásosság ellen fordul. A vallásosság bármely változatának a rászorulók életét kell védelmezni. A gazdagság azért rossz, mert a szegényekkel szembeni elnyomás alapja, egyfajta bálványimádás kiindulópontja lehet. Ebben az értelemben – hangsúlyozza Sobrino – nem csak a szegényeket alázza meg, hanem Isten ellen is irányul. Jézus ellenfelei először az írástudók és a farizeusok, akik a törvény erőltetett alkalmazásával elnyomják a népet. (vö. Lk 11,39–52 és a párhuzamos helyek). A papsággal szembeni közvetlen összeütközés a templom megtisztítását (Mt 11,15–19; Mt 21,12–17, Lk 19,45-48, Jn 2,14–16) követően alakul ki. Jézus a hatalmat bírálva Izrael prófétai hagyományát követi. A válasz: üldözés és elítélés. (302–303. o.) Ebből is látható, hogy a sobrinói krisztológia nem az ateizmust tekinti problémának, hanem a „bálványimádás” ellen lép fel. 

Földi életének elemzése után természetesen szükséges egyrészt arra válaszolni, miért ölték meg Jézust, miért halt meg, másrészt azt, miként tekinthetünk a „megfeszített Istenre”. Jézus halálának értelmezése kapcsán nyilvánvaló, hogy tudatosan vállalta konfliktusát, üldözését. Így maradt hűséges Istenhez. A halál értelmét keresve szerzőnk Sobrinót idézi:

Jézus azt hagyja ránk végrendeletként, hogy úgy szolgáljunk, ahogyan ő tette. Ennek megfelelően az egész életének végét és csúcspontját jelentő kereszt megváltásként értelmezhető. A megváltó hatékonyság sokkal inkább megmutatkozik a példamutatásban, mint a hatékonyságban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne hatékony: Jézus, a mindvégig hűséges és irgalmas, arra hívja és bátorítja az embereket, hogy kövessék igaz emberségét, a homo verust. (312. o.) 

Aki pedig korunk megfeszítettjeiről nem feledkezik el, az a megfeszített Jézusról sem, így automatikusan kérdez rá a „megfeszített Istenre”, aki e világ szenvedéseiből reálisan részesedik. 

A megfeszített Isten megváltó és felszabadító momentuma a világ szegényei és áldozatai által megtapasztalt radikális magány és teljes méltánytalanság legyőzésében áll. Ennek alapján megváltónak tekinthető, hogy Isten, aki egyáltalán nem áldozat, közeledik az áldozatok körülményeihez, sorsához, és részt vesz azokban. (316. o.) 

Jézus keresztje tehát végső soron azt mondja, hogy Isten visszavonhatatlanul közeledett a világhoz, értünk és velünk lévő Isten. Abszolút közelsége révén szeretete nagyon is hiteles. Ismét Sobrino saját megfogalmazását használva: 

Van valami a tiszta és hiteles szeretetben, még ha erőtlen is, ami – paradox módon – magában a szeretet erejében reményt kelt. „Eljön a nap, amikor meghódítjuk a szabadságot, és nem csak a magunk számára: meghódítunk titeket, meghódítjuk a szíveteket és az elméteket. Ily módon ez egy kettős győzelem lesz.” (Martin Luther King) Így akarja Isten a keresztben megmutatni nekünk szeretetét, és ezzel megváltani minket. (318. o.)

Sobrino rendszerező krisztológiája második kötetének elején Jézus feltámadásával foglalkozik. Perspektívája természetesen tudatos módon az áldozatoké. Alapvető kérdése: Hogyan lehet a történelmi feltételek közepette már most feltámadottként élnünk? Megállapítása szerint

Jézus feltámadása eszkatológiai esemény, a végidő történelembe való beköszönte. Bizonyos értelemben mindenre kiterjedő valóság, ezért nem közvetlenül, hanem bizonyos perspektívából közelíthető meg. Ez azonban a történelem során ismételten változott. (320. o.) 

Két lényeges kérdést kell megtárgyalni. Egyrészt azt a hermeneutikai problémát, hogy miként lehet egy eszkatológiai eseményt értelmezni (321–326. o.), másrészt pedig azt, hogy miként is állunk a feltámadás történetiségével, illetve valóságával (326–329. o.). Schillebeeckxhez hasonlóan Sobrino is feltételezi, hogy a tanítványok feltámadáshite csakis megtérésükkel lehetséges. Teológiai megfontolásainak összegzéseként a szerző ismét Sobrinót idézi:

A feltámadásból kiindulva a keresztények három dolgot mélyítettek el. Az első az az igazság, hogy Jézus élete igazi élet volt; embernek lenni annyit jelent, úgy élni mint Jézus. A második a felmagasztalás. Ez az igazság nem valahogyan, hanem a feltámadás által előidézett megtérés révén tárul fel: a megrágalmazott az igaz, a bukott a győztes, az elítélt az ártatlan, a megfeszített a feltámadott. A felmagasztalás nem feltétel nélkül történik, hanem a felmagasztalt az, aki korábban a végsőkig megalázott volt. Ez a felmagasztalás nem Isten önkényes jutalma Jézus számára, hanem Jézus élete igazságának megerősítése és kinyilvánítása. A harmadik pedig a remény. Jézus az üdvösség lehetőségének szimbólumává válik, már a jelenben, de a jövőre nézve is, amikor az idők végén újra eljön. Élete és sorsa nemcsak az övé, hanem másokat is eltölt. Van megváltás. (334–335. o.) 

Sobrino módszertanilag az európai biblikus kutatásokra támaszkodik. A bibliai és zsinati megfogalmazások sokszínűsége nyomán megállapítja, hogy Jézus valósága nem írható le egyetlen cím, titulus segítségével. Ugyanakkor a saját kontextusában a legjobb cím a „megszabadító” lehetne. Jézus nem csak igazán ember (vere homo), hanem igaz ember (homo verus), sőt igaz testvér (frater verus) is. Lényeges, hogy az evangéliumok olyan Jézust mutatnak be nekünk, aki minden emberit megtestesít, ugyanakkor igyekszik előmozdítani mindazt, ami emberi. Az áldozatok kivált alkalmasak a dogmatikai szövegek olvasására és értelmezésére: minden egyes, Jézus Krisztusról szóló igaz kijelentés elmond valamit a megfeszített népről és fordítva. Ilyen módon a szegények a megváltás elsődleges címzettjei. A megváltásra vonatkozó értelmezés döntően befolyásol minden krisztológiát. Ennek fényében állítja Sobrino: 

Ha a megváltást bibliai értelemben Isten országaként értelmezzük, akkor Jézus a próféták sorában Messiásként jelenik meg. Ha a megváltást hellenisztikusan a végességtől való megszabadulásként gondoljuk el, akkor Jézust a végesség és a végtelenség közötti közvetítőként értjük, és ebből fakadóan (önmagában logikus módon) a két természet krisztológiája elnyeri lényegi értelmét. (341. o.) 

Jézus Krisztus annak kinyilvánulásaként, ami igazán emberi és igazán isteni, valóban felszabadító: 

A kereszténységben a valóság egysége nagyon központi és alapvető. Ennek alapja a hit egy olyan Istenben, aki örökre az emberhez, a názáreti Jézushoz és rajta keresztül minden emberhez kapcsolódott. Számunkra Khalkédón és az Újszövetség maradandó jelentősége ennek a mindent átfogó egységnek és megváltó minőségének a megteremtésében rejlik. (345. o.)

Szerzőnk természetesen nem feledkezhet meg a Sobrino-féle krisztológia egyik lényeges témájáról, a „megfeszített nép” fogalmának használatáról. Szent Pálra hivatkozva a jezsuita szerző utal arra, hogy a „megfeszített népek testükben kiegészítik azt, ami Jézus szenvedéséből hiányzik”. A megfogalmazás Ellacuríára, illetve Romero érsekre nyúlik vissza. Előbbit idézve:

Ez a megfeszített nép az Isten (szenvedő) szolgájának történelmi folytatása, akitől a világ bűne minden emberi formát elvett, akitől e világ hatalmasai mindent ellopnak, mindent elragadnak, még az életet is. Mindenekelőtt az ő életét veszik el. (349. o.)

Nyilvánvaló módon itt az Izajás próféta könyvében (52–53. fejezet) található szenvedő szolgáról van szó, miként azt Sobrino értelmezi:

Az Isten Szolgája tökéletesen előre vetíti Jézus küldetését és sorsát. Éppen a megfeszített emberekben ismétlődik meg Jézus küldetése és sorsa, bár itt a halál dimenziói tragikusan kitágulnak. Sokan halnak meg úgy, ahogyan Isten Szolgája is: aktívan törekedve az igazságosságra […] Megpróbálnak igazságot és igazságosságot teremteni, és úgy végzik, mint Isten Szolgája. Haláluk formálisan ugyanaz, mint Jézus halála.(351. o.) 

Mindezek alapján Sobrino levonja a következtetést: 

Ha nem fogadjuk el, hogy a megfeszített nép megváltást hozhat, akkor értelmetlenné válik az a kijelentés is, hogy az Isten Szolgája és a megfeszített Krisztus hozza el ezt a megváltást. És ha nem fogjuk fel a megváltást valamilyen módon történelmileg, akkor az a kijelentés is értelmét veszti, hogy az Isten Szolgája és a megfeszített Krisztus konkrét és történelmi megváltást hoz. (353. o.)

Szerzőnk rámutat, hogy Sobrino a „megfeszített nép” fogalmában valamennyi központi témáját összesűríti: a történeti Jézusból kiinduló orientációt, a történelem áldozataira való odafigyelést, az áldozatok teológiai helyként való felhasználását, a kereszt teológiájának összekapcsolását a feltámadással és a Jézus-követéssel. 

A felszabadítás-teológiával kapcsolatosan 1984-ben6 és 1986-ban7 is „állást foglalt” a Hittani Kongregáció. 2001 októberében rendkívüli eljárást indított a sobrinoi teológia állításainak felülvizsgálatára. A „rendkívüli” jelző arra utal, hogy gyors eljárásban (vagyis az érintettel való közvetlen kapcsolat felvétele nélkül) kívántak reagálni, miután a szóban forgó krisztológiai művek egyre inkább elterjedtek a szemináriumokban, a teológiai tanárok és a hallgatók körében. Az eredményt a vizsgálat lezárása után, 2004 júliusában a jezsuita rendfőnök, Kolvenbach közvetítésével közölték Sobrinóval. Az írásbeli válasz előirányzott dátuma a következő év márciusa volt.8 A választ 2005 novemberében a Hittani Kongregáció vizsgálata nem tartotta kielégítőnek, továbbra is pontatlanságokat és tévedéseket vélt felfedezni. De a „veszélyes kijelentésekként” korábban kifogásolt megfogalmazások ebből a változatból már kimaradtak. Az elkészült „notifikációt” XVI. Benedek pápa 2006. október 13-án hagyta jóvá, és elrendelte közzétételét.9 Vagyis a „rendkívüli” (gyorsított) eljárás öt évet vett igénybe. A megjelentetés előtt Sobrinot elöljárója útján arra „kérték”, hogy írja alá a dokumentumot. Nyilvánosságra hozott levelében a jezsuita tudós ezt megtagadta.10 Véleménye szerint a notifikáció elnagyolt ítéletének semmi köze írásaihoz.

…ezek a kongregációk, élükön a Hittani Kongregációval, nemcsak csúnyán megfeddettek és megvádoltak, hanem a Vatikánban, az egyházmegyei hivatalokban és számos püspök környezetében olyan légkör alakult ki, amely egész teológiám és általánosságban a felszabadítás teológiája ellen irányult. Teológiámat sokszor anélkül ócsárolták, hogy vették volna a fáradságot és elolvasták volna írásaimat. S mindezt harminc hosszú éven át. (…) Szerény véleményem szerint az efféle procedúra elfogadása nem tenne jót az egyháznak, nem szolgálná Isten arcának láthatóvá tételét világunkban, nem ösztönözne Jézus követésére, sem a szembenézésre korunk alapvető konfliktusával: hit és igazságosság ellentétével.

(Részlet Jon Sobrino leveléből Kolvenbach jezsuita generálisoz. A teljes levél a Mérleg 2007/1-es számában jelent meg és itt olvasható »)

A notifikáció hat területet említ, ahol Sobrino véleménye eltérne az egyház tanításától: 1) módszertani feltételek; 2) Jézus Krisztus istensége; 3) a megtestesülés témája; 4) Jézus Krisztus és az Isten országa közötti kapcsolat; 5) Krisztus öntudata és 6) Jézus halálának üdvértéke. A notifikációban idézett helyek nyomán látható, hogy a szövegkörnyezetből kiragadott állításokról van szó. A módszer Peter Hünermann szerint a mai teológia egyedüli kritériumává az újskolasztikus krisztológia „sűrítményét” teszi meg. Vagyis a krisztológia alapvető és egyházi helye az „egyház hite” lenne, amelyet persze csakis a szóismétlések nyomán ismerhetünk meg. Sobrino nem hagy kétséget afelől, hogy kontextuális teológiát művel. 

A notifikáció eljárásmódja olyan dogmahermeneutikát mutat, amely szerint a zsinati definíciók a bibliai igazság kifejezésének egyedüli eszközei. Ez pedig kimondottan feszültségben áll a saját állításával, miszerint a görög kultúra a keresztény üzenet inkulturációja által belülről átalakult, és a bibliai igazság kifejezőeszközévé vált. (369-370. o.) 

Valójában azonban a Hittani Kongregáció eljárása a görög „lényegről” szóló metafizikát vetíti vissza a bibliai szövegekbe – miként azt Zechmeister11 kimutatta. A teológus-társadalom szinte egyértelműen foglalt állást Sobrino mellett. Ennek szép példája rendtársának B. Sesboüének a tanulmánya.12 Ezek felidézése nyomán Fornet-Ponse a döntő különbséget Sobrino és a kongregáció között a módszertani megkülönböztetésben látja. Alapvető kérdés: Milyen módszertana lehet ma a teológiának? Ebben két tényező alapvető szerepet játszik: egyrészt a történelmi gondolkodás és tudat konkrét hatékonysága, másrészt pedig a pluralitás, a többszínűség tapasztalata. Sobrino kontextuális-történelmi megközelítése mindkét szempontot figyelembe veszi, miközben a Hittani Kongregáció ontológiai eljárásmódja a hittartalmak biztosítását célozza meg. (379. o.) A „szembenállást” Zechmeister így jellemzi: 

Egyfelől az időtlen igazság, a depositium fidei eszméje – amelyet nem érintenek az emberi történelem viszontagságai, és amelyet épen és sértetlenül kell továbbadni –, másfelől pedig minden igazságkeresés, azaz minden teológiai tevékenység megkerülhetetlen perspektivikus voltának konkrét tudata. (380–380. o.)

A kongregáció állásfoglalása az újskolasztikus krisztológia metafizikai és ebből adódóan statikus szóhasználatára szorítkozik. Nem fogadja be és nem veszi figyelembe a modern exegézis és az újabb szisztematikus teológia eredményeit, ezért nem is tekinti azokat a kinyilatkoztatás biblikus-teológiai következményének. Ez az alapállás alapvető nehézség mind a Schillebeeckx-szel, mind pedig a Sobrinoval való konfliktusban. (386. o.) 


[Hamarosan folytatjuk.]