Áldatlan párkapcsolatok, római enyhülés, fagyos reakció – A „Fiducia supplicans” magyarországi fogadtatása

Eleinte a magyarországi katolikus sajtó is tárgyszerűen számolt be arról, hogy Fiducia supplicans („Könyörgő bizalom”; a továbbiakban FS) kezdetű, 2023. december 18-án kelt nyilatkozatával¹ – egy műfaja (declaratio) szerint nagy súlyú dokumentummal – a vatikáni Hittani Dikasztérium (HD) lehetővé tette „szabálytalan helyzetű párok és azonos nemű párok” egyházi megáldását (vö. FS, Előszó és 31). A Vatican News összefoglalóját december 19-én közölte a Magyar Kurír.² Olvasói megtudhatták, hogy amikor 

„két személy áldást kér, még ha a pár szabálytalan helyzetűnek minősül is, a felszentelt pap megadhatja azt. Kerülni kell azonban, hogy ez a lelkipásztori gesztus olyan elemeket tartalmazzon, amelyek a legtávolabbi módon is hasonlítanának a házasság[kötés] szertartására”. 

A magyar fordításban is rendelkezésre álló vatikáni irat³ összefoglalója emlékeztet rá, hogy a katolikus tanítás 

„csak az egy férfi és egy nő által kötött házasság keretén belüli szexuális kapcsolatot ismeri el megengedettnek”, ugyanakkor kijelenti: az áldáskérés valójában „segélykérés Isten felé, könyörgés” jobb életért, ezért ezt a kérést „el kell fogadni és érvényre kell juttatni a liturgián kívül, amikor spontán és szabad helyzetben fogalmazódik meg”. 

A hagyományos tanítás és a hétköznapi helyzetben adott áldás közti távolságot a HD az áldás megújult teológiájának terjedelmes kifejtésével törekszik áthidalni. A „hivatalos” liturgikus cselekménytől eltérő „lelkipásztori” (paraliturgikus, mintegy ájtatossági) áldást „mindenkinek lehet nyújtani, anélkül, hogy bármit kérnénk, éreztetve velük, hogy áldottak maradnak tévedéseik ellenére is, és hogy a mennyei Atya továbbra is a javukat akarja, és reméli, hogy végre megnyílnak a jónak”. 

Az isteni tekintetnek ezt az elképzelt, egyúttal félreérthető perspektíváját – miért kellene abból kiindulni, hogy a szóban forgó párok még nem nyíltak meg a jónak? – sokkal pozitívabbra fordítja a dikasztérium nyilatkozatának harmadik fejezete. Eszerint az áldást kérők azért „könyörögnek, hogy mindazt, mi igaz, jó és emberileg értékes életükben és kapcsolataikban, a Szentlélek jelenléte segítse, gyógyítsa és emelje föl”. Így is lehet tehát nézni a „szabálytalan” párok szándékát: nem feltétlenül a tanítóhivatali értelmezés szerint „helyes” cselekvés elmulasztása felől, az intimszférát bolygatva. Márpedig az értékmozzanatokra tekintettel nem tagadható meg az áldás sem homoszexuális, sem másféle, az egyház által nem jóváhagyott életközösségben élő pároktól. Ezért a nyilatkozat az áldásba „beleveszi mindazt, ami a két ember közötti legitim kapcsolatban megáldható”. A HD útmutatása egyértelmű abban a vonatkozásban, hogy az előirányzott áldás, ha nem is a „párkapcsolatnak”, de mindenképp a párnak szól. Amint a dikasztérium prefektusa, a szöveget jegyző Victor Manuel Fernandez bíboros fogalmaz:

„Egy ilyen teológiai reflexió, amely Ferenc pápa pasztorális látásmódján alapul, valódi fejlődést jelent ahhoz képest, amit eddig az áldásokról a Tanítóhivatal és az Egyház hivatalos szövegei mondtak. Ez magyarázza, hogy a szöveg miért »nyilatkozat« formájában kerül kiadásra.

Pontosan ebben az összefüggésben érthető meg a szabálytalan helyzetű párok és az azonos nemű párok megáldásának lehetősége anélkül, hogy hivatalosan legitimálnánk státusukat, vagy bármilyen módon megváltoztatnánk az Egyház örök tanítását a házasságról. Ez a nyilatkozat egyben tisztelgés is Isten hűséges népe előtt, akik az Úr irgalmába vetett mély bizalom oly sok gesztusával imádják az Urat, és akik ebben a bizalomban állandóan az Anyaszentegyház áldását kérik.” (Kiemelések: MM)

Egy bő héttel az első híradás után azonban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) – Burkina Faso, Burundi, Togo, Zimbabwe és más, főként harmadik világbeli, ezen belül is fekete-afrikai országok egyházvezetése mellé sorolva – a Ferenc pápa által is megerősített és kétségkívül az ő teológiai, illetve lelkipásztori irányvonalát követő vatikáni útmutással ellentétes értelmű közleményt adott ki.⁴ (A deklaráció ellenzőinek felsorolását lásd az erre a célra létesült Wikipedia-oldalon.⁵) Az MKPK a tanítóhivatali ajánlással szemben 

„útmutatásként fogalmazza meg a lelkipásztorok számára, hogy nemi identitásától és szexuális orientációjától függetlenül egyénenként minden embert megáldhatunk, mindig kerülni kell azonban azt, hogy a pusztán párkapcsolatban együtt élő, az egyházilag nem érvényes házasságban vagy egynemű párkapcsolatban élő párok számára közös áldást adjunk.” (Kiemelés: MM) 

A magyar püspökök szelektív olvasatát nyújtják a dokumentumnak, amely „nem változtatja meg a Katolikus Egyház kezdettől vallott hitét és tanítását a házasságról és a nemi erkölcsről”. Maga a HD máshová helyezi a hangsúlyt: a meglévő, remélt és eljövendő értékeket magában hordozó párkapcsolatok megáldásának lehetőségét nyitja meg.

Immár hivatalosan, hiszen vatikáni engedély nélkül, pusztán a jóérzésre és az evangéliumra hallgatva egyházi személyek a világ számos pontján már eddig is éltek a lehetőséggel, hogy „rendellenes” élethelyzetű párokat spontán (vagy dialogikusan előkészített) – és nem a szentségi házasság imitációjaként színre vitt – liturgikus vagy kvázi-liturgikus áldásban részesítsenek. Mindez főként lelkipásztori intelligencia kérdése volt, és az is marad. 

Érdemes azonban beleolvasni a római iratba, amelynek figyelmet érdemlő, egyúttal az áldás teológiáján túlmutató megállapításai közül itt csupán néhányat ragadhatunk ki.⁶

„Az Egyháznak tartózkodnia kell attól, hogy lelkipásztori gyakorlatát bizonyos doktrinális vagy fegyelmi sémák rögzítettségére alapozza, különösen, ha ez »a feltételezett tanbeli vagy egyházfegyelmi biztonság teret nyit a narcisztikus és tekintélyelvű elitizmus előtt, ahol evangelizáció helyett csak elemzik és kategorizálják a többi embert. Ahelyett, hogy megkönnyítenék a kegyelem munkálkodását, a kontrollra pazarolják el energiáikat.« Így amikor az emberek áldást kérnek, nem szabad a kimerítő erkölcsi elemzést a megadás előfeltételének tekinteni. Az áldást kérőktől ugyanis nem kellene megkövetelni, hogy előzetesen erkölcsi tökéletességgel rendelkezzenek” (FS 25).

„A pasztorális óvatosság és bölcsesség – elkerülve a hívek körében a botrány és a zűrzavar minden súlyos formáját – azt javasolhatja, hogy a felszentelt pap csatlakozzon azoknak a személyeknek az imájához, akik, bár egy házassághoz semmiképpen sem hasonlítható egységben élnek, mégis az Úrra és az Ő irgalmára kívánják bízni magukat, segítségét akarják kérni, és az Ő szeretet- és igazságtervének jobb megértéséhez kívánnak eljutni” (FS 30).

Ferenc pápát idézve: „Az egyházjog nem fed le és nem is fedhet le mindent, és a püspöki konferenciák sem állíthatják ezt különböző dokumentumaikkal és jegyzőkönyveikkel, mivel az Egyház élete a normatív csatornákon kívül számos más csatornán is folyik.” […] [Tehát ami] „egy konkrét helyzetben a gyakorlati megkülönböztetés részét képezi, nem emelhető törvény szintjére”, mert ez „elviselhetetlen kazuisztikának adna helyet.” Ezért „nem szabad előírni és támogatni a szabálytalan helyzetben lévő párok megáldására vonatkozó szertartást. Ugyanakkor nem szabad megakadályozni vagy megtiltani az Egyház közelségét az emberekhez minden olyan helyzetben, amelyben Isten segítségét kérhetik egy egyszerű áldás által” (FS 37–38).

„Ami ebben a nyilatkozatban az azonos nemű párok megáldásáról elhangzott, elegendő ahhoz, hogy a felszentelt szolgálattevők körültekintő és atyai megfontoltságát ebben a tekintetben irányítsa. Így a fenti útmutatáson túlmenően nem kell további válaszokat várni az ilyen típusú áldásokkal kapcsolatos részletek vagy gyakorlati kérdések szabályozásának lehetséges módjairól” (FS 41).

Ez utóbbi bekezdés egyértelművé teszi, hogy a vatikáni HD elsősorban az egyes lelkipásztorokat, az ő felkészültségüket és tapasztalataikat tartja szem előtt. Valójában tehát nem a püspököket szólítja meg: nem rájuk bízza a dolgot. Ha megfontoljuk, hogy – józan belátás szerint – egyetlen papnak sem kellene hanyatt-homlok püspöki engedélyért folyamodnia, ha áldást kérnek tőle, akkor az afrikai és a magyar püspökök ellenvéleménye aligha lehet akadálya a magas szintű római ajánlás követésének. Talán ezt is érzékeli az MKPK, amikor inkább útmutatást, mintsem kifejezett (és például megtorlással fenyegetett) tiltást. Feltételezhető azonban, hogy a lelkipásztorok egy része nem a kreatív önállóságra való buzdítást olvassa ki a főpapok közleményéből. 

A magyar püspökkari olvasat tehát a „szabálytalan” vagy „rendellenes” – hivatalosan ma is ilyennek tekintett – párkapcsolatok változatlanul szigorú megítélését húzza alá a római iratban, átugorva annak lényegét. Egyszersmind lemond a kézenfekvő lehetőségről, hogy mint érzékenyítő olvasmányt elmélkedésre ajánlja a HD cizellált gondolatait az áldás jelentőségéről. A püspökök nem kívánnak élni a „hétköznapi” áldásban rejlő missziós és lelkipásztori alkalommal sem. Ennél is sajnálatosabb azonban, hogy mintha értetlenül állnának a Ferenc pápa egész pápaságát fémjelző teológiai és lelkipásztori program előtt, amelynek az új áldásdokumentum a maga sajátos szemszögéből ugyanúgy szabatos kifejeződése, ahogy már Ferenc első, emblematikus enciklikája, az Evangelii gaudium is az volt. Kérdés, hogy milyen értéke volt a Magyarországra látogató argentin pápa felé mutatott hódolatnak, ha tanításának lényegi mozzanatát, a mindenkivel való közösségvállalást és az áldó irgalom ingyenességét, amely „szabálytalan” párokra is vonatkozik, elutasítja a hazai egyházvezetés. 

A Fiducia supplicans egy – korántsem vitán felül álló – gondolati sémához igazodik. Ez a séma Ferenc tanítóhivatalának visszatérő és bizonyos elemeiben sokak számára rokonszenves jellegzetessége. Arról a dialektikus összjátékról van szó, amely egyfelől a dogmatikai és jogi konzervativizmus, másfelől az evangéliumi tanítás gazdagabb és nagylelkűbb, prófétaibb és kommunikatívabb nyelvisége között valósul meg. De épp ennek köszönhetően a szöveg, közvetítő szándéka ellenére, ismételten felszínre hozza, sőt, kiélezi a változatlannak tekintett tanítás ellentétét is a részint felszabadító, részint csakugyan zavarba ejtő pápai spontaneitással (amelyet újabban a HD nemrég kinevezett prefektusa, Fernandez is gyakorolni látszik). 

Ferenc teológiája és teológusi hátországa súlyt fektet a tanítás megértésének időbeliségére. Ekként korszerű hermeneutikai alapozást igyekszik adni saját tanbeli döntéseinek. A megtalált formula azonban – változatlan („örök”) egyházi tan plusz rugalmas lelkipásztori alkalmazás a szituatív lehetőségek jegyében – nem feltétlenül könnyíti meg az egyházi tisztségviselők dolgát. Olyan arányérzéket és belső szabadságot, mondhatni teológiai megfontolásoktól független emberi készségeket feltételez ugyanis, amelyeket a tanbeli változatlanság tézisét hordozó merev gondolkodásmód nem támogat, kibontakozását nem segíti. Egyszerűen szólva: az a hipotézis, hogy az egyháznak „nem áll hatalmában” valamely, sokáig megkérdőjelezhetetlennek tartott teológiai álláspont megváltoztatása, vagy hogy bizonyos életállapotok „objektíve helytelenek”, nem csiszolható össze hibátlanul a hívők, köztük a lelkipásztorok lelkiismereti és döntési szabadságával – ha e szabadság erőteljes és árnyalt teológiai reflexióra épül, azaz valóban szabad. Az, hogy jelentős számban vannak teológusok, akik megváltoztathatatlannak tartják az egyházi tanítás bizonyos elemeit (amelyeket más teológusok a történő és alakuló hagyomány összefüggésében értékelnek), sem azt nem jelenti, hogy igazuk van, sem azt, hogy többségben volnának. Ugyanakkor valószínű, hogy a Ferenc pápa által sugallt tágasság következményeit bátrabban érvényesítő teológusok és egyházi tisztségviselők – ha lassacskán elképzelhetővé válik is, hogy Róma nem bünteti őket, hanem előbb-utóbb szóba áll velük – nem számíthatnak a változhatatlanság ideológiájához ragaszkodó egyházkormányzati tényezők önkorlátozására. Nem meglepő tehát, hogy az FS szélsőségesen eltérő reakciókat váltott ki a katolikus egyház különböző régióiban. 

Magyarországon a püspökkari intést előbb egy megyéspüspöki körlevél élezte ki tiltássá, egyértelművé téve, hogy mást ért Krisztus evangéliumán, mint a mindenkit megillető lelkipásztori áldást a szabálytalannak mondott párok szeretetkapcsolatára is kiterjesztő egyházi tanítóhivatal.⁷ Papjaihoz intézett levelében Székely János szombathelyi ordinárius, leegyszerűsítő módon, a tekintélyelvű moralizmus meghaladott előfeltevéseit és reduktív bűnfogalmát írja bele az igazság és az irgalom bibliai kölcsönösségének összetett jelentéshálózatába. Egyúttal szem elől téveszti, hogy valamely irányzatosan kisajátított igazságfogalom mindig csak hermeneutikai visszaélés árán állítható szembe Isten személyválogatást nem ismerő nagylelkűségének örömhírével.

A magyar tiltás különösen is megfontolandóvá teszi a jezsuita America Magazine cikkírója, John W. Martens katolikus teológus szavait: 

„amikor Ferenc pápa a bűnösökkel azonosul, nem vallási szakértőként, hanem Isten irgalmassága által megszabadított emberként definiálja elsődleges önazonosságát. Pontosan ez az identifikáció esik nehezére azoknak, akik vallásilag felsőbbrendűnek vagy tisztának vallják magukat.”⁸

Székely beavatkozását követően egy teológiai véleménycikk próbált olyan értelmezést elfogadtatni a szélesebb nyilvánossággal, amelynek végkövetkeztetése szerint 

„a szöveg nem tartja kívánatosnak a polgárilag újraházasodott katolikusok és az azonos nemű párok megáldásának előmozdítását. A dokumentumból világosan kitűnik, hogy nem előírást fogalmaz meg, hanem lehetőséget kíván biztosítani, ráadásul a szóban forgó áldások megadását kizárólag a lelkipásztorok megítélésére bízza”.⁹

Bizonyos fokig persze helytálló a nyitottságával tüntető dikasztérium egyidejű vonakodásának észlelése (legyen áldás, de legyen minél észrevétlenebb). Kérdés, hogy mennyire valósághű és találkozik-e egyáltalán melegpárok vagy elvált újraházasodottak részéről valódi igénnyel az elképzelt „valamiképpen egyházi, de mégsem egyházi” áldások spekulatív forgatókönyve (vö. pl. FS 38–40). Csakhogy az irat – amint már a legelején kiderül – nem azért íródott, mert „nem tartja kívánatosnak” a szóban forgó életközösségek megáldását, hanem épp azért, hogy „sajátos és innovatív hozzájárulást” nyújtson „az áldások lelkipásztori értelmezéséhez, lehetővé téve az áldások klasszikus értelmezésének kiszélesítését és gazdagítását”, (FS, Fernandez bíboros bevezetője), s hogy legitim lelkipásztori cselekvésként tegye lehetővé azt, ami korábbi vatikáni tiltások nyomán inkább csak néhány nyitottabb lelkű pap öntörvényű akciójaként volt elképzelhető. 

A futólagossá és rögtönzötté stilizált lelkipásztori gesztus felkínálásában szerepe van a német Szinodális Út tágasabb, elfogadóbb és a liturgikus keretektől sem idegenkedő áldástervezetével szembeni vatikáni kérlelhetetlenségnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hivatalos római erkölcsteológia alapelvei – a férfi–nő viszony mint kizárólagos „isteni szándék”, az újraházasodás „szabálytalansága”, illetve a „rendezetlenné” nyilvánított viszonyok „objektív” helytelensége – a kitartó ismétléstől csakugyan örök igazságokká válnának. Kevéssé jóhiszemű aggodalom továbbá, hogy a jelenleg szabálytalanná nyilvánított emberi kapcsolatok liturgikus megáldását akár maguk a párok, akár az áldó pap, akár a kellőképpen informált hívők összetévesztenék vagy szándékosan összekevernék az egyházi esküvővel.¹⁰ Vélhetően humánusabb környezetet teremtene, ha a felelősök e téren nem a tilalmat, hanem híveik tájékoztatását és képzését tekintenék elsődleges feladatuknak.

A jól követhető szövegértelem mellett a dokumentum recepciója sem hagy kétséget afelől, hogy a differenciáltabb áldásteológia kidolgozása az emberi viszonyformák mely változatait tartotta mindvégig szem előtt. Ismételten megállapíthatjuk, hogy a nyilatkozat témája nem a szabálytalan párokat alkotó személyek egyenkénti, hanem a párok együttes megáldása. Az MKPK elnöke, Veres András ennek az ellenkezőjét olvassa ki belőle, amikor indokolni próbálja a magyar püspöki kar ellenállását.¹¹ Nehéz a változást megértenie és elfogadnia bizonyos egyházi mentalitásnak. És nem vitás, hogy maga a római szöveg is körülményesen jelöli ki a „szabálytalan, de megáldható” vékony mezsgyéjét, helyenként megnehezítve az értelmező olvasást. 

Az eseményeket nyomon követő katolikusok joggal érezhették lehangolónak, hogy a püspöki tiltakozás mértéke láttán a Hittani Dikasztérium röviddel az FS kibocsátása után, „az egyes országokban tapasztalható nehéz helyzetre” hivatkozva némiképp visszatáncolt. 2024. január 4-én Fernandez bíboros a dokumentumot kommentáló és főként a recepció nehézségeire reagáló sajtóközleményt adott ki, amelyben egyebek mellett a következőt mondja:

„Az óvatosság, valamint az egyházi kontextus és a helyi kultúra figyelembevétele lehetővé tesz ugyan különféle alkalmazási módokat, de nem jelenti a papok számára bemutatott út teljes vagy végleges elutasítását.”¹²

Egyelőre kevéssé átlátható, hogy az argentin hittani prefektus képviselte dolce stil nuovo, az együttérző, reménykedésként megfogalmazott elvárás vajon Róma türelmét, esetleg tehetetlenségét jelzi-e, vagy határozottabb rendreutasításra is számíthatnak majd a leszakadó helyi egyházak vezetői. Kérdés ezért, hogy a Vatikán mit kezd Veres, Székely és más püspökök nyílt ellenszegülésével, és mennyire válik elfogadott vagy tudomásul vett realitássá az egyházon belüli különutas tradicionalizmus engedetlensége. Mindenesetre új fejlemény, hogy a Hittani Dikasztériummal és közvetve a pápával szemben mozgósított hitvédelmi apparátust – amely korábban úgyszólván kizárólag Ferenc ellenfeleinek, lényegében egy aránylag szűk főpapi körnek, így az egykori hittani prefektusnak, Müller bíborosnak volt az eszköze – a homofób törzsi szokásrenddel érintkező afrikai katolicizmus (néhány országban a melegek büntetőjogi üldözését is támogató) hierarchiája mellett két kelet-európai nemzeti egyházi vezetése is használatba vette. 

A nyugati demokráciákban sokan elkerülhetetlennek látják a globális katolicizmus átalakulását két- vagy akár többsebességessé. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy a konzervatív ellenállásnak ez az öntudatos és széles körű megmutatkozása az áldásdokumentum kapcsán nem épp erről a folyamatról ad-e hírt. Ezért is lehet különösen örvendetes az a határozott magyar állásfoglalás – egyúttal érzékeny és pozitív olvasat – , amely a karácsonyi Magyar Hangban jelent meg, és amelyet a Szemlélek portál hosszabban idéz. Német László belgrádi érsek szerint 

„ma már világosabban látjuk, hogy az, amit valamikor kizárólag bűnnek neveztünk, nem mindig bűn. Gondoljunk csak arra az időre, amikor az egyház nem temette el az öngyilkosokat. Ma már eltemetjük őket, de attól még nem mondjuk azt, hogy az öngyilkosság az kevésbé lenne szörnyűség és tragédia. A keresztény tanítás szerint az eredeti bűn az ember életét, természetét és környezetét tökéletlenné tette. A kialakult helyzetet tudomásul kell vennünk, akármilyen nemi identitással is rendelkezünk. Vannak emberi életállapotok, amelyek adottak, vagy adatottak, ezek tehát nehezen sorolhatóak a bűn kategóriájába. (…) Vannak bizonyos emberi viszonyok, amelyeket nem értünk világosan. Így a hagyományos nemi kategóriáktól eltérő, mindig is létező adottságokat sem értjük és tudjuk átérezni, mint ahogy azt sem, mit jelent az, ha például egy nő vagy egy férfi nem száz százalékban tudja megélni saját női vagy férfi identitását. Mint ahogy azt sem érthetjük, hogy mi van akkor, ha a férfi nem nőt és a nő nem férfit szeret? Az élet sokkal gazdagabb, mint ahogy mi azt látni szeretjük.”¹³

Nyilvánvaló tehát, hogy nem pusztán a „bűnösökkel” való egyházi bánásmódról van szó, hanem a bűnössé nyilvánítás teológiai (és nem utolsósorban, a természettörvényre való hivatkozás folytán, filozófiai) alapjainak felülvizsgálhatóságáról is, és egyáltalán: a bűnfogalmat értelmező hagyomány, valamint a szentírástudományi kontextus alakulásáról. Továbbá sok más történeti fejleményről, így társadalmi és kulturális változásokról is, amelyeknek a teológiai diszkussziója jó ideje folyamatosan zajlik, tanítóhivatali recepciója pedig továbbra is sürgető feladat.

---

Szemlénk a dokumentum első teológiai értékeléseiről itt olvasható »