Nem minden kerek – Vélemények a világszinódusról, félidőben
2023.12.23. Herder Korrespondenz
Nem lehet az egyházon kívül megkövetelni az emberi jogokat, miközben befelé azokat korlátozó, rendkívüli vallási jogokra hivatkozunk.
Októberben négy héten keresztül ülésezett a Ferenc pápa által meghirdetett világszinódus (hivatalosan a püspöki szinódus XVI. rendes közgyűlésének első ülésszaka). A résztvevők a szinodalitás három fő jellemzőjeként a közösségről, részesedésről/részvételről és a küldetésről tanácskoztak. Miközben sokan megkérdőjelezik vagy legalábbis elhallgatják az eseményt, mások határtalan lelkesedésüket hangsúlyozzák és a megújulás óriási lehetőségét hangoztatják. Utóbbiak a megváltozott formát (kerekasztal és nyílt párbeszéd egymással a Lélekre hallgatva), illetve a résztvevők összetételét említik előszeretettel. Az egyik legszembetűnőbb újítás, hogy most már laikusok, köztük 54 nő (közülük 25 szerzetes) is részt vett a tanácskozáson. A pápa által kiválasztott egyes személyiségek feltűnést keltettek: az amerikai püspöki konferencia korábban meglehetősen konzervatív delegációja most liberálisabb nevekkel egészült ki (Cupich [Chicago], McElroy [San Diego] és Gregory [Washington D.C.] bíborosok, valamint Etienne seattle-i érsek személyében). A legnagyobb izgalmat azonban a katolikus LMBTQ-pasztoráció úttörőjének számító James Martin jezsuita kinevezése váltotta ki. Szerinte az egyház nem kezelheti kirekesztő módon a szexuális kisebbségek tagjait. Konzervatív kommentátorok élesen bírálták a manhattani Fordham jezsuita egyetem teológiai kara progresszív dékánjának a meghívását is.
Bizonyos körökben a német résztvevők névsora is felzúdulást keltett. Sok megfigyelő meglepetésére Ferenc az egyik legádázabb kritikusát, a Hittani Kongregáció menesztett prefektusát, Gerhard Ludwig Müller bíborost, valamint a konzervatív Stefan Oster passaui püspököt is meghívta a szinódusra. Az egyházpolitikai spektrum másik oldalán pozitív fogadtatásra talált Thomas Söding ZdK-alelnök (ZdK: a Német Katolikusok Központi Bizottsága) kinevezése a zsinat teológiai szakértői csapatába. Söding az elmúlt években a német Szinodális Út egyik legfontosabb szószólójának számít.
Magyarországot Mohos Gábor püspök és Kocsis Fülöp érsek-metropolita, valamint szakértőként Szabó Péter kánonjogász képviselte. Érdekes és talán jellemzőnek is mondható, hogy a határon túlról több magyar ajkú vehetett részt, mint az anyaországból: Német László belgrádi érsek, Kovács Gergely gyulafehérvári érsek, Pál József Csaba temesvári érsek, szakértőként pedig Csiszár Klára Antónia erdélyi pasztorálteológus, a Linzi Katolikus Egyetem rektorhelyettese.
Minden változatosság ellenére meghatározó volt a püspökök nagy száma: 73 százalékos, vagyis majdnem háromnegyedes többséget alkottak. A püspöki konferenciák által választott résztvevők között (ők – 168 püspökkel – a szinódus résztvevőinek valamivel kevesebb, mint a felét tették ki) a földrészek szerinti megoszlás nem tekinthető kiegyensúlyozottnak: Európa vezet 48 képviselővel, majd Afrika (43), Latin-Amerika (36), Ázsia (25), Észak-Amerika (9) és Óceánia (5) következik. Ezen kívül 20 képviselője volt a Rómával egyesült különböző keleti egyházaknak. Vezetőik a nemi erkölcs terén és a szexualitás kérdésekben általában konzervatívnak számítanak, de papjaik nem cölibátusban élnek, és egyházuk alkotmányában jelentős szerepet kap a szinodális kormányzás.
Az első ülésszak lezárása után célszerűnek látszik egyfajta mérleget vonni. Négy szerző három rövid összegzést adott a Herder Korrespondenz (HK) decemberi számában. Ezeket szemléztük.
Pápai háttérmunka – lazító gyakorlatok
Stefan Orth, a HK főszerkesztője a tanúságtétel fontosságának hangsúlyozásával kezdi vezércikkét. Hívők vallomásaiból kiderül, hogy a római katolikus egyház jelenlegi tanításai alapján nem megfelelőnek minősített emberek nem kívülállók, hanem sok esetben éppen az egyház iránt elkötelezettek belső köréhez tartoznak, ami elgondolkodtató, nyílt vitára ösztönöz és új irányulást követel. Ennek nyomai az összefoglaló dokumentumban, az ún. „szintézisjelentésben” is megtalálhatóak. Sok minden megmozdult, még ha az LGTBQ rövidítés és a nők pappá szentelésének kérdése nem került is be a szövegbe. Orth szerint
amint várható volt, a négy hét a résztvevők számára egyfajta lazító gyakorlatot jelentett – azzal a céllal, hogy a regionális megközelítések bizonyos szempontból eltérő hangsúlyait […] párbeszédbe hozza egymással. A sajtónyilvánosság bosszantó mértékű korlátozása itt legalább annyiban pozitív eredményeket hozhatott, hogy a védett keret egyesek számára szemlátomást megkönnyítette az új témákkal való foglalkozást. A pápa nem felülről, a pódiumról követte a vitákat, ahogy pár évvel ezelőtt történt volna. Ehelyett ő maga is az ülésteremben található több tucat kerekasztal egyikénél ült.
Ferenc pápa stratégiájához mindaz hozzátartozik, amit a tanácskozáson kívül, mintegy azonos időben, gondosan becsomagolva tett. Az első lépés a fennálló helyzetet védelmező, minden változást elutasító négy bíboros „kételyeire” adott válaszának nyilvánosságra hozatala volt. A sort a Laudate Deum kezdetű környezetvédelmi dokumentum folytatta, amely ismételten aláhúzza a pápa ilyen irányú elkötelezettségét, azt, hogy a környezetet, a minket körülvevő világot az egyházi tevékenység alapvető horizontjának tekinti. Avilai Teréz emléknapján, majd Lisieux-i Teréz születésének 150. évfordulója alkalmából apostoli buzdítást adott ki: új tájékozódást követelt az etikai kérdéseket érintő prédikációk tekintetében. Ezek ne a korlátozásokról és a tiltásokról szóljanak, hiszen „a keresztény erkölcs központja a szeretet”. A dokumentum hangsúlyozza az igazságok hierarchiáját, amelynek a lényegre összpontosító igehirdetésben is meg kell jelennie. Ezt követte október végén a teológiáról szóló motu proprio, a Pápai Teológiai Akadémia normáit aktualizáló Ad theologiam promovendam, amely a szintézisdokumentumhoz hasonlóan a humán tudományok eredményeinek mélyrehatóbb megismerésére szólít fel. Nem szabad „a múlt formuláira és sémáira szorítkozni”. A „szinodális, missziós és nyitott egyháznak” kontextuális teológiára van szüksége.
Orth felhívja a figyelmet még egy aprónak tűnő, de lényeges pápai intézkedésre. A Kúria reformját szabályozó Praedicate Evangelium kezdetű dokumentum átnevezte a Püspöki Szinódus Általános Titkárságát, amelynek új neve: a Szinódus Általános Titkársága – vagyis a „püspöki” jelző kimaradt.
A döntő kérdés: mi lesz a szintézisjelentésben feltett számos kérdéssel? A 2023-as római tanácskozást összefoglaló szöveg nem hagy kétséget afelől, hogy bizonyos kánonjogi kérdések nem kerülhetők meg. Jóllehet a pápa többször is védekezett a „parlamentarizmus” képe ellen, a záródokumentum mégis megemlíti, hogy a „képviseleti demokráciának” is megvannak a maga érdemei. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy az egyházjog által már előírt lelkipásztori tanácsokat még nem vezették be az egész világon. Kifejezett követelés a püspöki konferenciák státusának és a „pápai hivatal kollegiálisabb gyakorlásának” egyházjogi szabályozása.
Az egyik javaslat szerint új kánonjogi kódexre van szükség (a keleti egyházakéhoz hasonlóan), amely struktúrát ad a Ferenc pápa által elképzelt szinodális egyháznak. A döntő kérdés tehát: hogyan lehet jogilag is meghatározni az egység és a sokféleség közötti egyensúlyt? Nem véletlen az az indítvány, amely a 2024-es második ülésszakra tekintve egy teológusokból és kánonjogászokból álló interkontinentális bizottság felállítását javasolja.
A Herder Korrespondenz főszerkesztője az alábbi megállapítással zárja vezércikkét:
Természetesen a német katolikus egyház Szinodális Útjának reformelképzeléseit, amelyek a legtöbb esetben sokkal koherensebbek, még nem vették át. De a németországi viták világszintűvé váltak. A szintézisdokumentumban sok bizonyíték van erre, a részletkérdéseket illetően is. Aki azt remélte, hogy a németországi Szinodális Utat a világméretű szinodális folyamatokra való hivatkozással meg lehet állítani, tévedett. Még ha nem fogadják is minden témáját egyöntetű lelkesedéssel, kérdései sokaságának tisztázásához most hátszél érkezett Rómából.
Világszinódus római módra
Esszéjében („Weltsynode alla Romana”) Thomas Söding bochumi újszövetség-professzor felidézi a mostani római tanácskozáshoz vezető hosszú utat. Utal a 2022 októberében keletkezett összefoglaló „friss szövegre”, amelynek biblikus címe programként értelmezhető: „Tedd tágassá sátradban a helyet” (Iz 54,2). Valójában az élet sokszínűségének a hit egységében való megéléséről van szó. A kérdések szinte ugyanazok szerte a világon:
Az alkotmányozás kérdése mindenütt felmerül. Mert mindenütt gondok vannak a klerikalizmussal, a nők jogainak hiányával, az embereket sértő katolikus erkölcsi szigorral. Mindenütt vannak azonban újrakezdések és áttörések is, amelyeket néha szerzetesrendek, néha alulról jövő közösségek, nagy ritkán a püspöki konferenciák kezdeményeznek, de soha nem a Kúria, akkor sem, ha a pápa időről időre buzdítja őket. Az irat csak a sorok közt utal rá: mindenütt gondot okoz a hatalommal való visszaélés és a szexualizált erőszak; mindenütt kihasználják az emberek jóindulatát, hogy függésben tartsák őket. Ezért mindenütt szükség van alapos lelkiismeretvizsgálatra, valódi bűnbánatra, őszinte hitvallásra és hatékony jóvátételre […] Az egyház küldetéséről szóló nagy szavak egyedül így nem lesznek üresen kongó frázisok. Nem lehet az egyházon kívül megkövetelni az emberi jogokat, miközben befelé azokat korlátozó, rendkívüli vallási jogokra hivatkozunk.
Lehet, hogy a szinódus nem parlament, de a veszélyeztetett demokráciák korában mégis csak arról van szó, hogy az egyház mindenféle tekintélyelvű, önkényre épített rendszerre nemet mond, és a felelősséggel vállalt szabadság mellé áll. Hosszas vita után februárban, az európai találkozón Prágában sikerült együtt maradni. Persze a Kelet és Nyugat, Észak és Dél közötti különbségek kitapinthatóak maradtak. A magyarországi politikai klímára is célozva írja Söding:
ahol a katolikus egyház elfogadta szerepét egy ideológiailag összetett, pluralista társadalomban, ott az emberek másképp gondolkodnak, mint ahol meggyőződésük, hogy meg kell védeniük a hit identitását a modern „ideológiákkal” szemben, amelyeknek a székhelye korábban Moszkvában volt, most pedig Brüsszelben van. Ahol a visszaéléseket tudományosan és jogi szempontból elemzik, ott a katolikus egyház hatalmi struktúrájában is hajlandóak rendszerszintű következtetéseket levonni; ahol az a nézet uralkodik, hogy a problémák egyedi esetek, amelyek házon belül is feldolgozhatók, ott hiányzik az önkritika és a jobbítás szándéka. Ahol független „laikus” képviselet van, ott a helyzetelemzéshez és a cselekvési lehetőségek kidolgozásához való hozzájárulás minősége növekszik. Ellenben ahol csak püspökök irányítanak, vagy kizárólag maguknak tartják fenn az intézkedés jogát, ott nagy a kísértés, hogy egyetlen céljuk a status quo megerősítése legyen.
Söding vázolja a római szinódusi ülésszak munkamódszerét. A kontinentális összegzések nyomán összeállított Instrumentum Laboris szabta meg a ritmust, amely alapján a három témát – „közösség”, „küldetés”, „részesedés/részvétel” – kérdésekre bontva megtárgyalták. Minden egyes kérdést teológiai megfontolás vezetett be, amelyet a résztvevők tanúságtétele, majd beszélgetés követett. A „spirituális konverzáció” alapján ima, csend, beszéd és (oda)hallgatás, egymásra figyelés volt a meghatározó. A mottó is erre utalt: Az éntől a miig. Az „eredményeket” összegezték, majd a negyvenoldalas szintézisről bekezdésenként szavaztak.[1]
A „nem” szavazatok száma gyakran egyszámjegyű volt, míg az összesen 365 résztvevőből 340-en szavaztak „igen”-nel. Csak két pont volt, ahol komolyabb aggályok merültek fel: az egyik a nők diakónussá szentelésének lehetősége, a másik a világi papok kötelező cölibátusának felülvizsgálata. De még ezeknek a felvetésével is több mint 80 százalék értett egyet. A magas szintű konszenzust csak azért lehetett elérni, mert nem minden probléma kidolgozása volt kiélezett, alternatív szavazásra alkalmas, hanem gyakran diplomatikusan nyitott megfogalmazásokat választottak […]. A jövőben épp ezért elkerülhetetlenek lesznek az értelmezési konfliktusok.
Nyilvánvalóan csalódtak, akik az LGBTQ kifejezett említését kívánták, azt azonban a nagy többség elfogadta, hogy senki sem diszkriminálható szexuális irányultsága miatt. Megfogalmazódott továbbá, hogy ebben, valamint más antropológiai kérdések tekintetében a humán tudományokkal folytatott dialógus nem kerülhető el.
Egyesek örülnek annak, hogy a hatalommal való visszaélés rendszerszintű aspektusait, amelyek a szexualizált erőszakban csúcsosodnak ki, kezelték. Mások talán éppen azért siklottak át ezen, mert nem olyan egyértelmű, mint a németországi szinodális szövegekben, hogy a visszaélések rendszerszintű okainak rendszerszintű változásokhoz kell vezetniük.
Ezen a ponton világossá válik, hogy a következő ülésszak nem kerülheti ki az ilyen jellegű problémák konkrét, a kánonjogot is érintő megválaszolását. Söding három alapvető kérdést fogalmaz meg. Először: jogi úton is tisztázni kell, hogy a világszinóduson résztvevők kiválasztása csak egyedi, kivételes esemény volt-e, vagy a „világszinódus” résztvevői a jövőben már nem csak püspökök lesznek. A válasznak persze nemzeti, kontinentális és egyházmegyei szintre is ki kell terjednie.
A második kérdéskör arra vonatkozik, hogy a katolikus egyházban vajon mindent egységesen kell-e szabályozni, vagy létezhet olyan szervezeti forma, amely a különbségekkel is számot vet? Milyen jogok illetik meg a bázist? Megválaszolandó itt az is, hogy a Kúria miért fékez minden reformkezdeményezést, amelyek éppen a helyi viszonyok tekintetében irányadók lehetnének. Mintha a központ mindenütt jobban tudná, mi a helyes.
A harmadik kérdés így hangzik: hogyan maradhat együtt a katolikus egyház, ha az antropológiai, az egyéni és főként a szexuális etika kérdéseiben nincs egység?
A szétszakítottság egyik ellenszere, hogy visszatérjünk ahhoz, ami összeköt bennünket: a szentségekhez, a Bibliához, a hitvalláshoz, a globális szolidaritáshoz, a teremtés iránt érzett felelősséghez; ennek a pápai és a püspöki hivatal is része. A múltban a katolikus egyház bölcsen tartózkodott az identitás teológiai kérdéseinek megvitatásától olyan területeken, ahol emberi, társadalmi, jogi és kulturális szempontokat kellett figyelembe venni. Ez [ti. a többféleség iránti érzék] a 20. század pápai tanítóhivatalában megszűnt, az intézkedések recepciója szempontjából katasztrofális következményekkel, amint azt az 1968-as Humanae Vitae – az úgynevezett „tabletta-enciklika” –mutatja. Vajon levonják-e végre a tanulságokat ebből? A II. János Pálhoz kapcsolódó „test teológiája” nem tévedhetetlen. A „máriás” és a „péteri” elv, amely a nőket a hit trónjára emeli, de kizárja őket az egyházi szolgálatból, tévút. Az egyházban sokan másként látják. Ezt meg kell vitatni, hogy a józan ész győzedelmeskedjen, és növekedjék a hit.
Szinódus, bántalmazás, oltalmazás
„Synodales Safeguarding” (Szinodális oltalmazás) című írásában Peter Beer és a jezsuita Hans Zollner – mindketten a Pápai Gergely Egyetemen tevékenykednek – a szinódus és a védelemre szorulók közti kapcsolatot mérlegeli. A szinódusi ülésszakot megelőző munkára tekintve ismételten hangsúlyozzák, hogy szoros kapcsolat áll fenn a szinódus és a visszaélések elkerülésére tett törekvések között. Alapvető kérdésként merül fel: „Hogyan járulhat hozzá a szinodális perspektíva a visszaélések minden fajtája elleni küzdelemhez, a megelőzés kultúrájának megteremtéséhez?”
Míg a szinódusi ülésszakot előkészítő munka során ez a szempont megfelelő hangsúlyt kapott, a tanácskozás idejéhez közeledve ez az érdeklődés lényegesen lecsökkent.
Az elmúlt években túl gyakran és túl nagy mértékben derült fény arra, hogy a visszaélések témáját mennyire elhallgatták, a bűncselekményeket eltussolták és az elkövetőket eltitkolták. Túl sokáig az eltussolás, az elfojtás és a megtévesztés volt az egyházi hierarchia által választott eszköz a visszaélésekkel és az elkövetőkkel szemben. Ennek tudatában csoda-e, hogy a pápa által a szinódus résztvevői számára elrendelt hallgatási tilalom furcsán negatív utóízt hagyott maga után? Azt, hogy a sajtót kizárták a szinódusi ülésteremből, leginkább beszédtilalomként értelmezték. Ezen az sem változtat, hogy a szinódus egyes résztvevői áradoztak a párbeszéd csodálatos légköréről.
A cikk szerzői felvetik a kérdést: vajon mit érezhettek az elmúlt évtizedek különböző visszaéléseinek érintettjei, amikor kiderült, hogy hivatalosan senkit sem hívtak meg közülük a szinódusra. Sőt, a szinódus egyetlen hivatalos képviselője sem érezte fontosnak, hogy az áldozatok ügyéért tüntetők elé álljon és befogadja követeléseiket.
Nem hangzik-e vajon az érintettek fülében szükségképpen gúnyolódásnak, amikor Róma azt bizonygatja, hogy a szinódus egymás meghallgatásáról szól?
Ugyanakkor épp az egyházon belüli visszaélések áldozatai az első számú tanúi annak, hogyan kellene megváltoznia az egyházi mentalitásnak. A konfliktusokat kerülő kellemes beszélgetés légköre és az áldozatokra nehezedő egzisztenciális nyomás között meglehetősen nagy az eltérés.
Kissé tisztázatlan az is, hogy mit jelent valójában a szinodalitás. Amint a szinódusi tanácskozás kapcsán láthattuk, a szinódus meghatározása a német stílusú „mindenki hozzászól, mindenki javasol, mindenki dönt” elvtől a „mindenki hozzászól, néhányan javasolnak, egyvalaki dönt” felfogásig terjed, amelyet nem csupán Róma részesít előnyben. A „mindenki” – „néhányan” – „egy” nagyjából a katolikus egyház hierarchikus felépítésére utal: az Isten népe (mindenki), a püspökök (néhányan) és a pápa (egy) közti kapcsolatra.
Az egyházon belül történt visszaélések tudományos vizsgálata megmutatta, hogy a vezetési rendszer sokszor csődöt mondott.
A Szentlélek hatására való hivatkozás, aki valahogyan mindent helyrehoz majd, a teológusoknak talán tetszik. De több, mint kétséges, hogy a visszaélések áldozatai is elegendőnek tekintik: mindazok, akik az elviselhetőség határáig és azon túl is megtapasztalták az egyház lelketlenségét.
Beer és Zollner öt pontban foglalja össze az oltalmazás, a védelem szempontjából fontosnak tűnő és az ülésszak alapján megfogalmazható pozitívumokat. 1. Az Instrumentum Laboris nyomán az ülésszak is foglalkozott a kérdéssel. 2. Nem pusztán átmeneti eszköznek tekinti a gondoskodást, hanem tartós feladatnak. 3. Világegyházi kontextusban tárgyal róla. 4. Átláthatóságot és számonkérhetőséget követel. 5. „A szinódus az oltalmazással kapcsolatos képzésre, főként az egyház egészének jövőképére irányítja a figyelmet. Az egyháznak biztonságos hellyé kell válnia minden ember számára, akit visszaélés verszélyeztet. […]. A védelem, oltalmazás [Safeguarding] nem csupán néhány szakember ügye, hanem az egyházi lét megnyilvánulása, […] másképpen fogalmazva: az oltalmazás az egyház küldetésének kifejeződése.”
A szerzők a következő szinodális időszakra háruló feladatokat is számba veszik. Először is számot kell vetni a kulturális környezet eltérő adottságaival. Mindenütt érvényes, egységes oltalmazás nem lehetséges. Fel kell mérni továbbá, hogyan lehet elkerülni a visszaéléseket a digitális térben, és hogyan lehet „védőhálót” létrehozni. Végül pedig a szinódusi ülésszakon hangoztatott „beszélgetés a Lélekben” annak megtapasztalását is kell, hogy jelentse, hogy osztozunk egymással. A hatékony lelki beszélgetés kétféleképpen alkalmazható az oltalmazás terén. Egyrészt úgy, hogy az egyház minden szinten szorosabb kapcsolatba lép a visszaélések érintettjeivel, komolyan veszi tapasztalataikat és érzelmeiket, és tanul belőlük. Másrészt úgy, hogy az érintetteknek lehetőséget ad, hogy (többé-kevésbé) nyilvánosan hallassák hangjukat és, amennyiben hasznosnak és kívánatosnak tartják, elismerjék őket.
Mi hiányzik még? – teszik fel a kérdést végezetül a szerzők. Válaszuk:
A szinódusi ülésszakot összegző jelentés megemlíti, hogy a szinódus eseményből folyamattá vált. Vagyis a négyhetes szinódusi ülésszakkal nem ért véget a dolog. És valóban, a püspöki szinódus 2023. októberi közgyűlése csak az első rész volt. […] Ha komolyan vesszük a szinódus kialakulóban lévő folyamatjellegét, akkor a megbeszélések jelenlegi eredményeit ebben a szakaszban nem ítélhetjük meg a végeredmény kritériumai alapján, ami nyugtalanító lehet, hiszen többet vártunk. De megnyugtathat és reményt is adhat: még nincs vége, még várhatunk valamit. Az eddigi sok jó kezdeményezés azt mutatja, hogy reményünk nem alaptalan. Csak akkor kell nyugtalankodnunk, ha megfeledkezünk a sok-sok tennivalóról. Vágjunk bele együtt!
Összeállította: Balogh Vilmos Szilárd