Szemle

Az áldásdokumentum teológiai sajtóvisszhangjából

2024.01.10.  Mérleg

„Túlzás, hogy szenzáció volna, de több, mint a semmi.”

Az egyházi tanítás érinthetetlenségét továbbra is hangsúlyozó új római áldásdokumentum, a Fiducia supplicans (FS) – amely más szemszögből a hatályos katolikus nemi erkölcs negatív hatásait enyhíteni szándékozó pasztorális gesztus – nem csupán a katolicizmus konzervatív pólusát szikráztatta fel. Az egyértelműbb és eltökéltebb reformlépések szorgalmazói részéről is érték – a méltatás, sőt, az ujjongás hangjai mellett – bíráló észrevételek. Az alábbiakban főként ez utóbbiak közül veszünk sorra néhányat.

Természetes, hogy akik üdvözölték a Ferenc pápa 87. születésnapja után egy nappal és 2023 karácsonya előtt egy héttel kibocsátott határozatot, azok egyaránt említést tettek a könyörület pápájának születésnapi és karácsonyi ajándékáról. Az egyöntetű és a szöveg ténylegesen „innovatív” (FS, Bevezető) elemeit tekintve nem teljesen indokolatlan elismerésnél elgondolkodtatóbbak azonban az öszetettebb benyomásokat szóhoz juttató sajtóreakciók. Róma olyasfajta kirekesztő alapállást igyekezett a befogadás irányába terelni, amelynek ténylegesen „áldatlan” egyházi gyakorlata számos országban emberek, köztük nem heteroszexuális keresztények polgári szabadságát, testi épségét vagy akár életét is veszélyeztető törvényeket igazol, hagy jóvá, vagy még rosszabb esetben: sugall és támogat.

Az irat jó szándéka ellenére sokakban megmaradó hiányérzet legfőképpen az érvszerkezet két szembeötlő ellentmondásából fakad. Az egyik az egymást kölcsönösen kiegészítőként elgondolt statikus tanbeli, illetve dinamikus lelkipásztori szemlélet összehangolásának kétes kísérletéből fakad. A másik abból, hogy a tetszetős elképzeléshez – az áldás nagylelkű kiterjesztéséhez – az egyházkormányzat nem rendeli hozzá a tanítás elmélyítő újragondolását és az egyházstruktúra (pl. a kánonjog és a teológiai képzés) reformját, amely a megvalósítás szavatolója lehetne.

De pontosan mit is célozhatott meg határozatával a Hittani Dikasztérium? A Frankfurter Allgemeine Zeitung katolikus egyházi szakértője, Christian Geyer lelkipásztori „kéznyújtásként” olvassa a dokumentumot, amely mindazonáltal

„visszafelé sülhet el”. A szöveg paternalisztikus és klerikális képzete Isten irgalmáról nem enged lényegi fordulatot a bűn fogalmának meggondolásában. Az alaphang „továbbra is kioktató marad”, az irat „meg sem próbálja kiaknázni az irgalmasság gondolatának emberi gazdagságát”. 

A jeles német teológus, Walter Kasper úgy véli, „a megélt irgalmasság az egyetlen nyelv, amelyen Isten ma is egyetemesen érthető. (…) Ezzel szemben a vatikáni nyilatkozat megreked az egyházpolitikai manőver szűkös horizontjában”.1

Hasonlóképpen ítéli meg a Vatikán lépését Björn Odendahl, a katholisch.de (a központi német katolikus hírportál) főszerkesztője, különösen azután, hogy Fernandez bíboros, bár megígérte, hogy nem bocsátkozik további részletekbe – hiszen a lelkipásztori bölcsességnek elegendő támasz kell, hogy legyen a Fiducia supplicans gondolatmenete –, mégis újra megszólalt. Válaszul a Hittani Dikasztérium határozatával szembeni, nem várt mértékű ellenállásra 2024. január 4-én a hittani prefektus sajtóközlemény formájában magyarázatokat adott közre annak érdekében, hogy elősegítse „a Fiducia supplicans nyilatkozat elfogadását”. Egyúttal javasolja „a nyilatkozat teljes és alapos elolvasását, hogy jobban megértsük az abban ajánlott intézkedések jelentését”.2 Odendahl Egyre groteszkebb a homoszexuális párok megáldásáról folyó vita című kommentárja szerint

„a szándék elsőre pozitívan hangzik: engedékenységre bírni az egyházban azokat, akik határozottan elítélik a (megélt) homoszexualitást. A létrejött szöveg azonban elvéti célját »a kör négyszögesítésével próbálkozik, miközben olykor groteszkbe fullad«”.3 

A nemkülönben terjedelmes vatikáni utóhang szerzője, Fernandez úgy látja: a püspökök közreműködésével 

„Isten népe felismerheti, hogy az ilyen áldások csupán egyszerű lelkipásztori csatornák, amelyek hozzásegítik az embereket hitük kinyilvánításához, még akkor is, ha nagy bűnösök. Amikor tehát ilyen áldásokat adunk két embernek, akik spontán módon odajönnek hozzánk és kérik, hogy imádkozzunk értük, akkor nem szenteljük meg őket, nem gratulálunk nekik, és nem is helyeseljük ezt a fajta kapcsolatot. Valójában ugyanaz történik, mint amikor egyéneket áldunk meg, hiszen az áldást – és nem feloldozást – kérő egyén talán nagy bűnös, mégsem tagadjuk meg tőle ezt az atyai gesztust a túlélésért folytatott küzdelme közepette”.4

Az újabb vatikáni sajtóközlemény egy némiképp suta mintaimádságot is tartalmaz, valamint néhány másodperces keretet szab a rögtönzött áldásnak. Az elidegenítő mozzanatok azt érzékeltetik, hogy messzebbre vezetne, ha Róma (az ellenálló püspököktől függetlenül) felnőttnek tekintené Isten népét, áldókat és áldandókat egyaránt. Ugyanígy a katolikus nemi erkölcs dialógusra bocsátását tiltó római tabu feloldásának is ideje volna.

Norbert Lüdecke, a bonni katolikus teológiai kar emeritus egyházjog-professzora a valódi előrelépés elmulasztására világít rá elemzésében: 

„Amikor a püspöki konferenciák (például a malawi vagy a ghánai) kijelentik, hogy az azonos nemű párok esetleges liturgián kívüli megáldása – amennyiben a szexuálisan megélt kapcsolat megáldásáról is szó van – megengedhetetlen, korántsem a vatikáni nyilatkozat ellenében teszik, hanem annak talaján állnak. Az ezzel ellentétes szalagcímek egyszerűen hamisak és félrevezetőek, mert a nyilatkozat nem törli el a korábbi tilalmakat. (…)

Aki tud olvasni és meg akarja érteni, egyértelműen előnyben van” azokhoz képest, akik „a homoszexuális párkapcsolatok engedélyezését és elismertetését célzó, újító szellemű megnyilatkozást, vagy épp ellenkezőleg, az egyházat megosztó mesterkedést látnak benne. Mindez világossá válik, ha a Fiducia supplicanst egy homoszexuális pár szemével olvassuk.”5

Lüdecke a jelenlegi pápaság általános jellemzőjének tartja a lelkesítő verbális reform és a kijózanító tanbeli konzervativizmus kettősségét. A Hittani Dikasztérium nyilatkozata is ennek megfelelően öltött formát: „olyan körítéssel tálalja a finom megalázás pasztorális módszerét, hogy a többség liberális nyitásként érzékelje.” 

„A homoszexuális hívek majd eldöntik, mennyit hajlandók áldozni azért, hogy katolikusként integrálódjanak. A jobboldali katolikusok továbbra is riadót fognak fújni minden esetben, amikor egy-egy püspök meginog és liberális engedményt tesz. Továbbra is besúgószolgálatot fognak nyújtani Rómának, de elégedetlenségüket nem hagyják egyházszakadásig fajulni, nehogy végképp jelentéktelenségbe süllyedjenek. A reformista hajlamú püspököket pedig ritkán kell megrendszabályozni. Általában elég, ha a római prefektusok baráti párbeszéd keretében megmutatják nekik az eszközöket, vagy egy-egy püspök eltávolításával példát statuálnak.”6

Daniel Kosch teológus, a svájci Katolikus Bibliatársulat elnöke tűnődve jelenti ki: szeretett volna ellentmondani Lüdeckének, a (fentebb idézett) pesszimista és „vitriolos tollú kánonjogásznak”. 

„Sokakhoz hasonlóan egy ideig én is azt gondoltam, hogy a Vatikán óvatos előrelépése – a szövevényes nyilatkozat megkérdőjelezhető pontjai ellenére – legalább résnyire megnyitotta az ajtót egy új gyakorlat előtt”. Túlzás, hogy szenzáció volna, „de több, mint a semmi.” (…)

„A nyilatkozat hallatán fellélegezhettek mindazok, akiket bánt, hogy az egyház szabálytalannak bélyegzi életmódjukat, és akik szenvednek ettől. De rá kell döbbenniük, hogy az egyház legfeljebb lesötétített hátsó szobákban hajlandó megáldani őket, miközben elvárja tőlük a szándékot, hogy »megszabaduljanak« és »megtisztuljanak« szexualitásuktól.

Szomorúságom azonban erősebb, mint a bennem bujkáló szarkazmus. (…) A római egyház vezetése ismét eljátszotta hitelét ezzel a kínos szöveggel, és csalódást keltett azokban, akik reformokban reménykedtek. S legalább ilyen szomorúnak tartom, hogy az egyház vezetése ragaszkodik az emberek és a szeretetkapcsolatok »szabályosként« és »szabálytalanként« való kategorizálásához ahelyett, hogy önkritikusan megkérdezné: valóban áldásos-e, ha így tesz, és igazságot szolgáltat-e az evangélium üzenetének?”7

De valóban indokolt-e a mélységes borúlátás? A választ a jövőtől függ, tudniillik attól, hogy aki lelkiismerete szerint él majd a római dokumentum biztosította váratlan szabadsággal (s talán nem csak az áldások kérdésében), annak nem kell-e végül büntető szankciókkal szembenéznie – a Fiducia supplicans lelkipásztori nagylelkűségével ellentétben vagy dogmatikai szűkösségével összhangban. Ezért a nyitás további fokozatainak eshetőségét fenntartva befejezésül két bizakodó véleményt és egy távlatot nyitó teológiai reflexiót idézünk.

Jürgen Erbacher, a ZDF német közszolgálati televíziós csatorna katolikus szerkesztőségének vezetője szerint a kiterjesztett áldás dokumentuma valódi karácsonyi meglepetés, amely nyilvánvaló korlátai ellenére 

„az első lépés abban az irányban, hogy a mindenkit befogadó egyház [ferenci] eszménye valóra váljék”. S noha a spontaneitás hangsúlyozása, mindenfajta liturgikus keret megtagadása csalódást okoz, a döntés „magában rejti a forradalom lehetőségét. A házasság, a párkapcsolatok, a szentségek és azok katolikus egyház általi értékelése terén hidat építhet a további fejlemények felé”.8

Az amerikai National Catholic Reporter cikkírója, Francis DeBernardo katolikus LGBTQ+ aktivista meg van győződve róla, hogy a deklaráció jelentőségét nem utolsó sorban 25. paragrafusa adja. Így ír A vatikáni dokumentum Ferenc pápa lelkipásztori forradalmát teszi jelenvalóvá a meleg katolikusok számára című cikkében:

„Ez a szakasz arra figyelmeztet, hogy »amikor az emberek áldást kérnek, nem szabad a kimerítő erkölcsi elemzést az áldás előfeltételéül szabni«, továbbá az egyháznak »tartózkodnia kell attól, hogy lelkipásztori gyakorlatát bizonyos doktrinális vagy fegyelmi sémák rögzítettségére alapozza«. Ez a bekezdés azért forradalmi, mert megdönti a katolikus egyház évszázadok óta uralkodó lelkipásztori koncepcióját, amely a tanbeli ortodoxia ellenőrzését és a szigorú engedelmesség megkövetelését helyezte előtérbe a befogadás és az könyörület helyett. Ez a fajta megközelítés II. János Pál és XVI. Benedek pápasága idején úgyszólván fetisizálódott. […] Az 1980-as évek elejétől Ferenc pápa megválasztásáig az LMBTQ+ embereket gyakran »mélyreható erkölcsi elemzésnek« vetették alá, mielőtt alkalmasnak ítélték őket arra, hogy aktívan részt vegyenek az egyházi életben. Mindenekelőtt a melegek és leszbikusok voltak rendkívül gyanúsak […]. Úgy tűnt, a katolikus vezetők csak annyit tudnak mondani az LMBTQ+ embereknek, hogy »nem«. Az a viszonyulás, hogy az LMBTQ+ embereket csakis a tanítás szemüvegén át ítélik meg (amit egyre több teológus és püspök bírál), mindmáig fennáll. Ez igazolja azokat az egyházi vezetőket, akik LMBTQ+ embereket bocsátanak el katolikus iskolai és plébániai állásukból. […] És ennek alapján támogatják püspökök az LMBTQ+ embereket kriminalizáló törvényeket. 

A Fiducia Supplicans véget vet a doktrinális rendfenntartás korszakának, egy olyan politikának, amelyet Ferenc pápasága kezdete óta támogat. […] A pápa felismeri, hogy az emberek önmagukban értékesek, nem pedig attól, hogy mennyire ragaszkodnak az egyházi tanításhoz. Az egyén istenkapcsolata sokkal összetettebb dinamika, nem merül ki abban, hogy valaki mennyire tartja be az összes egyházi előírást.”9

Michael Seewald német katolikus pap, a münsteri egyetem dogmatikaprofesszora Amit az egyház felhatalmazottságnak tekint, alá van vetve a történeti változásnak című kommentárjában leszögezi  

[Róma] „nem nagyvonalúan engedélyezi az áldást, hanem csupán homeopátiás dózisban. (…) A teljes elismerés és az egyenlő jogok nem így festenek. A dokumentum azonban nem titkolja folyamatjellegét. Victor Fernández bíboros, a Hittani Dikasztérium prefektusa az előszóban olyan teológiai reflexióként jellemzi, amely »valódi fejlődést jelent ahhoz képest, amit eddig az áldásokról a Tanítóhivatal és az egyház hivatalos szövegei mondtak«. Nincs okunk rá, hogy ezt a dokumentumot végpontnak tekintsük abban a fejlődésben, amely létrehívta. 

Ezért a teológusoknak és a lelkipásztoroknak, de az elkötelezett katolikusoknak és a kritikus nyilvánosságnak is szívügye kell, hogy legyen a nyilatkozatban említett, »továbbfejlesztett« tanítás további fejlődése. A nyilvánosság még nem figyelt fel egy teológiai szempontból rendkívül érdekes szempontra: 2021-ben a Hittani Kongregáció nem azzal érvelt, hogy nem akarja megáldani az azonos nemű párokat, hanem azzal, hogy ez nem lehetséges. Az egyháznak, hangzott akkoriban, nincs rá felhatalmazása – épp az a felhatalmazása nem volt meg, amelyet a tanítóhivatal most mégiscsak megad az egyháznak. II. János Pál pápasága alatt ugyanezzel az érvvel indokolták a nők kizárását a papságból: az egyháznak nem áll hatalmában, hogy nőket a papság szentségében részesítsen.

A pappá szentelésre való jogosultság problémájával nem foglalkozik ugyan a Hittani Dikasztérium új nyilatkozata, azt azonban jól mutatja, hogy amit az egyház a saját hatáskörébe tartozónak tekint, az történeti változásnak van alávetve. Hogy ezt Rómában most ilyen nyíltan elismerik, gondosan előkészített változásokra is utalhat az egyházi élet olyan sürgető kérdéseiben, amelyekben korábban lehetetlennek tűnt a fejlődés.”10

Értékelésünk a Fiducia supplicans magyarországi fogadtatásáról itt található »