Választás után, cunami előtt – a viharjelzés változatlanul érvényben van
2025.03.20. Hans-Joachim Sander, Mérleg
Mi a teológia a szerepe a közgondolkodásban? – veti fel a kérdést Hans-Joachim Sander német teológus, a PLUS (Paris Lodron Universität Salzburg) dogmatika-professzora. A választ a keresztény hit és az egyház demokratikus elköteleződésének irányában keresi. Választás után, cunami előtt – A viharjelzés változatlanul érvényben van című írása, amely a feinschwarz című teológiai platformon jelent meg, a 2025-ös németországi parlamenti választásokból indul ki.
A szélsőjobboldal (AfD) előretörése olyan mélyreható társadalmi változásokra figyelmeztet, amelyek pusztító szökőárhoz hasonlítanak. A mérsékelt polgári pártok egyelőre még meglévő többsége nem megnyugtató. A nemzeti politika önmagában már nem képes meghatározni a teljes társadalmi helyzetet, különösen nem egy gazdaságilag olyan fejlett országban, mint Németország. Tény ugyanakkor, hogy az egyre kevésbé áttekinthető globális összkép tömegeket csábít a leegyszerűsítő jelszavak, a nacionalista-populista ideológia támogatására – és a tömegek ennek megfelelően szavaznak. A reduktív nemzetfogalom azonban „profán mítoszt rejt, amely nem oldja meg az összetett problémákat, hanem abból él, hogy a problémák összetettségük miatt nem oldódnak meg”.
Donald Trump botrányos közelmúltbeli fellépése Zelenszkij ukrán elnökkel szemben végképp nyilvánvalóvá tette, hogy Európa európai védelméről, illetve az ehhez szükséges pénzről és társadalmi átalakulásról van szó minden szinten. A mai világban nem vezet messzire a nemzetállami kategóriákban való gondolkodás. Sander Németország vonatkozásában jegyzi meg, hogy „a rendelkezésére álló eszközökkel a nagyobb politikai, gazdasági és kulturális összefüggések kialakítását kell segíteni”, olyan hálózatokét, „amelyek kívül-belül erőssé és biztonságossá teszik az Európai Uniót. Ha ez nem történik meg, a német lakosság és a német nép hanyatlása elkerülhetetlenné válik. Tanulságosak ebből a szempontból a Brexit következményei”.
Pusztító hullám közeleg
Különösen fontos ezért a veszélyek alapos mérlegelése. A cunami szemlátomást tornyosul. Arról a közelgő társadalmi valóságról és hatalmi konstellációról van szó, amely mások megalázására épül. A pusztító hullám
„nem a semmiből jött, hanem már jó ideje tetten érhető a tech-milliárdosok közösségi médiáinak durva hangvételében, az oligarchák vezérelte szabadpiaci gazdaság propagálásában, a vallási indíttatású terrorcselekményekben – világszerte éppúgy, mint közvetlen szomszédságunkban –, a patriarchális párkapcsolatok nőgyűlölő reklámozásában, az etnikai egyneműség mint állítólagos létszükséglet útjában álló emberek szégyentelen nyíltsággal követelt »remigrációjában«, a szexuális visszaélések klerikus elkövetőinek – igen, ez is idetartozik – egyházi eltitkolásában és az áldozatok hidegvérű elutasításában, és így tovább. Ezek a mélyről jövő hullámok most, a szemünk láttára tornyosulnak fel az egyszerű magyarázatok után sóvárgó és a tekintélyelvűségben támaszt kereső vágyakozás sekély vizein”.
A cunami nem lesz tartós, véli Sander, de hatalmas pusztítást hagy maga után.
Ideje demitologizálnunk a lealacsonyító hatalmat
A 2025. februári németországi választások „egyetlen igazán jó eredménye a magas részvételi arány volt, amely nem a nacionalista jelszót erősítette, hanem útjába állt »Németország«, a »német alternatíva« mitologizálásának”. Márpedig a mítosztalanítás valódi »locus teologicus«. Hiszen mi más szegül ellen jobban a mítosznak, mint a keresztény teológia?” – kérdi a szerző a nagy evangélikus bibliatudós, Rudolf Bultmann demitolologizáló kezdeményezésére utalva. A teológiatörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy a kereszténység (ön)mítosztalanítása csakis úgy lehetséges, ha egyúttal ellenállunk az újabb, pusztító hatású mítoszoknak.
Ugyanakkor többről is szó van, mint pusztán mítoszról. Fokozatosan a normalitás rangjára emelkedik az a törekvés, hogy a társadalom feletti hatalmat mások megalázásával, sőt, dehumanizálásával építsék ki. Nem szabad tehát az autokratikus populizmus mitológiáját másféle mítoszokkal ellensúlyozni, hanem racionális beszédre van szükség. Annak ellenére, hogy a világra zúduló nacionalista-populista cunami – az új normalitás jegyében – a hamis híreket, a megtévesztő narratívákat, a jobboldali populizmus tömegeket félrevezető hazugságait leleplező (tehát mítosztalanító) kritikai diskurzust a balodali „wokeness” ármányának és az ellenzéki média démonizáló mesterkedésének nyilvánítja.
„A németországi választás a társadalom jobbra tolódását dokumentálta, és megmutatta, hogy hatalmas tömegek élvezik a mások megalázása általi megerősödés érzetét. Sokan persze azért is szavaztak az szélsőjobboldalra, mert titkon alighanem sejtik, hogy ők maguk is könnyen áldozattá válhatnak. Ezzel a félelemmel a nyakukban úgy próbálják meg távol tartani a veszélyérzetet, hogy mások gyengeségében lelik kedvüket. Feltehetőleg sokáig tart, mire felismerik, hogy ők maguk is áldozatai a tömegeket megalázó populizmusnak.
Még jó ideig együtt kell élnünk azzal, hogy újra divatba jött a tekintélyelvű személyiség, amelyet már Adorno is elemzett. Felfelé: hajlongó és törleszkedő imádat, lefelé: bosszúéhes taposás – ez a képlet általánosan elfogadottá válik. Jól bizonyítja ezt Trump amerikai elnök Putyin-tisztelete és Európa iránti megvetése csakúgy, mint a high tech óriásvállalatok főnökeinek behódolása a kakastaréj-frizurás új abszolutizmusnak.”
A szegényebbek, a kiszolgáltatottak, az ellenszegülők, a kisebbségek és sokan mások megalázását baloldali mítoszként megbélyegzők szerint mindentől, ami „idegen”, meg kell szabadulni annak érdekében, hogy megerősödhessék a szuverén nemzetek állítólag elveszett nagysága.
„E nagyságnak szükségképpen harcba kell indulnia a demokrácia ellen, hogy felragyoghasson végre az utópiák égboltján. Hiszen a demokrácia nem utolsósorban olyan uralmi forma, amely a mindenféle megaláztatással szembeni ellenállásból alakult ki – az ugyanis nem mítosz, hanem brutális valóság. Az emberi jogokat védelmező és a hatalmi ágak szétválasztását megkövetelő demokrácia olyan államforma is egyúttal, amely együtt jár a tekintélyelvűség állítólagos hatékonyságának demitologizálásával.”
Nem csoda tehát, hogy a mások megalázásra épülő hatalom szorgos normalizálói egyszerre támadják a demokráciát és bontják le a kisebbségeket védő intézményeket, törik meg a jogállamiságot és ássák alá a hatalmi ágak szétválasztását. Míg az 1989-es fordulatot a demokrácia felé való határozott elmozdulás jellemezte, addig napjaink fordulatának jellemzője a demokrácia felbomlasztásának és meghaladásának kísérlete.
Teológia és demokrácia
Mindez viszont kettős frontvonalat nyit a kortárs teológiában. A vallási közösségek, messze nem támogatják egységes akarattal a demokratikus viszonyokat, hanem a tekintélyelvű kiváltságok gyors előnyeit remélik, ami nem utolsósorban a keresztény vallási vezetők oligarchizálódásában mutatkozik meg – ahogy azt már most jól látható az orosz ortodoxiában [Keleten] és a pünkösdista egyházi képződményekben [főként Amerikában]. Aki teológiailag nem száll síkra a demokrácia – mint az átláthatatlanul összetett társadamak életformája – mellett, az saját felekezetének vallási megkísértettségét támogatja: azt, hogy a tekintélyelvű alternatíva pártjára álljon.
Az elodázhatatlanná vált, mások megalázása ellen fellépő teológiához az amerikai polgárjogi mozgalom vezetett el, de a mai kommunikációs viszonyok között mozgalmak többnyire csak nagyon nehezen és csak rövid távon indíthatók.
Az új politikai teológia megújítása?
Magam mégis ragaszkodnék a belső szabadság, a politikai felszabadítás és a kettőt ötvöző ellenállás kombinációjához. Érdemes tovább gondolnunk Johann Baptist Metz (1928–2019) új politikai teológiáját. Ellenállásra van szükség az állam saját mítoszaival szemben, amelyek szégyentelenül áldozatokat követelnek a társadalomtól. Felszabadulásra van szükség a tekintélyelvű vallásosság alól saját vallási közösségeinkben, amelyek jobbra tolódásukkal akarják visszafordítani saját maguk okozta hanyatlásuk spirálját, és szükség van annak a hitnek a szabadságára, amely felszabadíthatja az ellenállást és az elszántságot, amely szembeszáll a megalázó hatalmakkal és az autoriter erőkkel. Mindezt egyidejűleg képviselni nem hálás feladat. „De hát mikor volt a jó teológia bizonyítéka a világsiker és az egyház hálája?” – zárja eszmefuttatását a teológus.