Tamás 800–750–700 - Mérleg Online

A címben szereplő három szám nem titkos telefonszám, hanem három, Aquinói Tamáshoz kapcsolódó évszámra utal. Idén (2025-ben) ünnepeljük születésének nyolcszázadik évfordulóját, tavaly (2024-ben) volt halálának hétszázötvenedik, 2023-ben pedig szentté avatásának hétszázadik évfordulója. Az alábbi írás mozaikok, momentumok felvillantásával előtte kíván tisztelegni, nem elhallgatva egyik-másik tőle induló vagy rá hivatkozó polémiát. Egyúttal (újra)olvasásra ajánljuk M.D. Chenu magyarul is elérhető Tamás-kötetét.¹

Tamás, a dogmatikus?

A római katolicizmusban Aquinói Tamást (1224/25–1274) sokáig az egyetlen hiteles és ezért vezető szerepet betöltő filozófusnak és teológusnak tartották. A 19. században a teológiai gondolkodás ontológiai-metafizikai alapvetése megrendült. A kortárs filozófiai áramlatokkal való párbeszéd helyett katolikus ellenmozgalomként egyfajta restauratív tomizmus erősödött meg. A tanítóhivatali iránymutatások nyomán a fundamentális teológia és a dogmatika kötelezőnek tekintette a doctor communis gondolkodását. Ez a II. Vatikáni Zsinattal alapvetően megváltozott. Azóta Szent Tamás egy a számos tekintély közül, de már nem az egyetlen. A történeti háttér vizsgálata azt mutatja, hogy gondolataival sokféleképpen foglalkoztak. Helyeselték és kommentálták azokat, de a kritikát sem mellőzték.

A tamási elgondolások a dogmatika szerkezetét és tartalmát tekintve nem tűnnek jelentősnek. A késő középkorban álláspontját nem látták szilárdan megalapozottnak. Röviddel halála után már bírálták Tamást – talán nem is teljesen alaptalanul. Főként arisztotelészi megközelítését nem kedvelték, hiszen az abból levont következtetések például az antropológia és a kozmológia terén a keresztény hittel összeegyezhetetlennek tűntek. A 14. században az angol dominikánusok védelmükbe vették teológiáját, míg Dietrich von Freiberg (*1240 körül; †1310 után) és Durandus (de Saint-Pourçain) (*1275; †1334 körül) élesen bírálta azt. Tamás teológiájának első részletes szisztematikus kifejtését és apológiáját Johannes Capreolus francia domonkosrendi szerzetes (*kb. 1380; †1444) írta 1409-ben, bár ő még Petrus Lombardus (*kb. 1100; †1160) hagyományos teológiai összegzésére, a Szentenciák könyvére alapozta művét. Ez volt az oktatás „fundamentuma”, ennek „kommentálása” számított a teológiai műveltség bizonyítékának.

Aquinói Summa Theologiae című műve (ST) csak a 15. század második felében kezdte alapszövegként felváltani aSzentenciákat. A Summa első teljes, széles körben elismert és megvitatott kommentárját Thomas de Vio Cajetan (1469–1534) írta 1507 és 1522 között. Ugyanebben az időben alakult ki Spanyolországban, különösen a salamancai egyetemen az úgynevezett második skolasztika: a Tamás teológiájához és a skolasztikus módszerhez való visszatérés, mégpedig saját hangsúlyokkal. A Trentói Zsinat után V. Piusz pápa felvette Tamást az egyházdoktorok sorába. A dominikánus pápa emellett összeállíttatta műveinek teljes kiadását, amelyben az olvasók „eligazítása” érdekében Cajetan vitatott Summa-kommentárját is kinyomtatták. Mindez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Tamás rendkívüli teológiai-filozófiai tekintéllyé vált.

A Tamásra hivatkozó teológia újabb fellendülését XIII. Leó pápaságához (1878–1903) köthetjük. Leó már perugiai püspökként újjászervezte a papképzést, melynek során mértékül szabta a középkori skolasztikát, s főként az Aquinói Tamásra való hivatkozást. A perugiai szeminárium filozófia-professzorává fivérét, Giuseppe Peccit nevezte ki. A Pecci-testvérek meg voltak győződve arról, hogy a modern kor filozófiai áramlataival szemben a tamási rendszer a legalkalmasabb eszköz a hit és a tudomány egységének megvilágítására. A pápa 1879-ben fivére ösztönzésére jelentette meg Aeterni Patris kezdetű enciklikát.² Így a tomizmus a katolikus filozófia és teológia kötelező vezérelvévé vált. Ezt szem előtt tartva XIII. Leó később átszervezte a katolikus oktatási rendszert. Új Tamás-kiadást kezdeményezett, Tamás-akadémiákat alapított és tomista folyóiratokat indított. Tudománypolitikai szempontból ez az irányváltás rendkívül következetes volt. A II. Vatikáni Zsinatig az úgynevezett újskolasztika maradt a katolikus teológia uralkodó iskolája.

Egy 2018-ban megjelent tanulmánykötet Szent Tamás „dogmatikai tekintélyét” firtatja.³ Az esettanulmányok első csoportja 15–18. századi témákat tárgyal. Akkoriban Tamás egyrészt fontos referenciaszerző volt, másrészt a rá való hivatkozások sokrétűek és ellentmondásosak. A kötet írásainak másik csoportja a 19. és 20. századra összpontosít, hiszen a „tomizmus” értelmezését ma is erősen jellemzik azok a viták, amelyek a dogmatika újskolasztikus értelmében vett átalakításának kísérlete körül zajlanak. Az esszék harmadik csoportja arra keres választ, hogy Tamás mennyire képes inspirálni a kortárs teológiát. Ebből kiderül, hogy az iránta mutatott érdeklődés nemzetközileg változó és mindig is felekezeteken átívelő jelenség volt. A tanulmányok mindegyike arra keres választ, hogy egy múltbeli gondolkodó hogyan, miért és milyen mértékben tesz szert tekintélyre a későbbi időkben, és milyen szerepet játszhat a rendszeres teológiai érvelésben. A teológusok Ágostontól (354–430) kezdve eleinte az auctoritasban, „tekintélyban” látták a megismerés kapuját: Krisztus, a Szentírás és az egyház adják a hithez vezető impulzust, amelyet aztán a ratio segítségével akarnak végiggondolni (fides quaerens intellectum). A skolasztikus teológiában azonban, különösen kései változatában, a tudomány alapszövegeit is auctoritasnak tekintették. Ebből adódott az a kérdés, hogy milyen kritériumok alapján kell megkülönböztetni a kinyilatkoztatás tanúbizonyságainak abszolút és normatív tekintélyét a teológiai doktorok relatív tekintélyétől. A kötet tanulmányaiból kiderül, hogy a „tekintélyt” a modern kor szerzői sokféleképpen értelmezték, jelentése ingadozó volt. Bár a fent említett értelmezések a teológiában továbbra is hatnak, a modern tudományos vizsgálódás a tekintélyt minden esetben külön elemzi. Sok esetben ez ma is a hírnévtől függ.

Nyilvánvaló, hogy a tekintélyre való hivatkozás nem jelentheti a kritikai gondolkodás feladását. Aquinói Tamás sok tekintetben ma is „tekintélynek” számít. Gondolatainak zárt egysége, logikus felépítményrendszere alapján érdemesnek tűnik kicsit felidézni pályaképét, majd szemügyre venni egy-egy kiemelt, ma is tárgyalt témát, amelyek elgondolkodtatnak bennünket.

Köln, Párizs, Nápoly – körutazás kitérőkkel

A kölni pályaudvarról, illetve a kölni dómtól indulva rövid sétával elérhető a kölni érsekség konferenciaközpontja, a Maternushaus. Csarnokának tetején nagy gömb áll egy ökröt ábrázoló „időjárásjelző lapáttal”. De miért is ez a különleges „szélökör”? Emlékeztet egy legendára, amely az 1248-as esztendőre nyúlik vissza. Tommaso d’Aquino, vagyis Aquinói Tamás megérkezik a városba. A diáktársak „néma szicíliai ökörnek” nevezik, mert alig beszél, és teste zömök. De mestere, Albertus Magnus azt mondja: „Ti »néma ökörnek« hívjátok. De én azt mondom nektek: Ennek a néma ökörnek a bömbölése olyan hangos lesz, hogy az egész világot betölti majd.”

Nyilvánvaló a legendás prófécia cáfolhatatlan „igazsága”: Aquinói Tamás a középkor egyik legjelentősebb gondolkodója lett. A keresztény hit és filozófia összehangolásán fáradozott, az értelem és tudás kapcsolatát vizsgálta, és ezzel – miként fentebb utaltunk rá – évszázadokra meghatározta az európai (teológiai) gondolkodást. Kérdései közé tartozott, hogyan lehet értelmes, boldog életet élni távol a gazdagságtól, a hatalomtól és a hírnévtől.

Hanns-Gregor Nissing teológusként régóta tanulmányozza Aquinói Tamás kölni korszakát. 2022-ben megjelent, „Tamás-bevezetése” fontos életrajzi és értelmezési eligazítást nyújt.⁴ A lehető legátfogóbban akarja bemutatni a filozófust és teológust, Arisztotelész és a Szentírás magyarázóját. Ugyanakkor szeretne rámutatni arra is, ki rejtőzik a tudományos művek hátterében.

A fentebb idézett legenda történeti alapja az, hogy Tamás mesterével, Albertus Magnusszal 1248-ban Párizsból Kölnbe érkezett. Az akkor még meglehetősen fiatal domonkos rend káptalanja megbízta őket, hogy itt hozzák létre a domonkosok Studium Generaléját. A rend minden tartománya két diákot küldhetett az intézménybe. A rendi kollégium Köln városában, de azon túl is szellemi és lelki központtá vált – és a kölni egyetem elődjévé. A két koldulórendi szerzetes bírálta az egyház gazdagságát, és szigorúan az evangélium szerint élt. Jézushoz és az apostolokhoz hasonlóan lemondtak a vagyonról, alaposan képezték magukat, és mindenekelőtt prédikátorok voltak. A kölni dóm alapkövét 1248. augusztus 15-én tették le – ezen az eseményen Tamás és Albert is jelen lehetett. Ugyanabban az évben néhány száz méterrel arrébb egy teljesen más jellegű „alapkőletételre” is sor került: a nyugati racionalitás és tudomány alapjainak lefektetésére, amelyeknek „dómmá építése” majd a Summa teologiae (ST) című nevezetes műben valósul meg.

Az európai keresztény hagyomány szerint a világot Isten teremtette és egyedül ő irányítja. De 1200 körül Arisztotelész filozófiája a középkor tudományos nyelvén, latinul is elérhetővé vált. Az ókori filozófus foglalkozott logikával, kutatta a kozmosz, a dolgok és az emberek természetét, és felállított egyfajta tudományos mércét. Elképzelései, tanításai az észen, a pontos megfigyelésen és a módszertanon alapultak. Ez pedig kihívást jelentett a középkori gondolkodás számára.

Miként az egyháztörténész Stefan Samerski rámutat⁵: Albert és Tamás lelkesedett az arisztotelészi racionalitásért és tudományosságért. Ami a Bibliában olvasható, az az érett középkorban vitathatatlan igazságnak számított. Aztán itt van egy filozófia, amelynek tulajdonképpen semmi köze a kereszténységhez, a keresztény hagyományhoz, a Bibliához, sőt, még az Ószövetséghez sem. Albert és Tamás azzal a kihívással állt szemben, hogyan építhetnék be az arisztotelészi érvelést és igazságigényét a keresztény üzenetbe. Ha sikerül, akkor az üzenet mindenki számára elérhetővé válhat – függetlenül attól, hogy valaki keresztény-e vagy sem. Vagyis a keresztény tanításban alkalmazhatóvá válik ez a teljesen újszerű igazságigény.

Ennek az „igénynek” a megvalósítása lehet például az, hogy Tamás nem egyszerűen állítja, hanem az emberi lényből kiindulva „igazolja”a túlvilági és a halál utáni élet létezését. A tübingeni Johannes Brachtendorf – a ST boldogságról szóló részének⁶ németre fordítója – megfogalmazásában:⁷ „Az emberi lénynek megvan az értelem utáni vágya. És ezt nem lehet teljesen kielégíteni azzal, amit az ember a világban elérhet. És ezért joggal tételezhetjük fel, hogy kell lennie túlvilágnak, egy isteni világnak.”

Tehát először az ember természetét vizsgáljuk, és csak ezután következtetünk a vallási dimenzióra. Ez a gondolkodási paradigma nagyon sikeres volt, és Aquinói Tamás hírneve, népszerűsége napjainkig részint erre épül.

Tamás fő műve a Summa theologiae (ST), a „teológia summája/foglatata”, amely enciklopédikusan foglalkozik a keresztény hit minden témájával, kérdésével és problémájával. Három könyvből áll, amelyek közül a második két részre tagolódik. A mű az egyetemeken folytatott viták stílusát tükrözi (talán nem véletlenül rajzolja meg könyvében Chenu a teológiatanár Tamás portréját): kérdéseket (Quaestiones) és alkérdéseket (Articuli) tartalmaz. Az első rész 109 kérdését a második rész 114, illetve 189 kérdése követi. Maga Tamás a harmadik rész 90 kérdését fejezte be, a műveiből összeállított Supplementum további 99-et tartalmaz. Az alkérdések (articuli) száma háromezer körül mozog (attól függően, hogy a kiegészítést ide számítjuk vagy sem). A ránk maradt latin szöveg – Tamás egyéb írásaival együtt – digitálisan is elérhető: https://www.corpusthomisticum.org/.

Ugyanakkor az online elérhetőség mellett a modern nyelvi új fordítások is rendkívüli filológiai alapossággal, nagy háttérmunkával készülnek.⁸ A terjedelem és a tudományos alaposság láttán kicsit furcsának tűnik, hogy Tamás bevezetésnek tekintette fő művét:

„Mivel a katolikus igazság tanítójának […] a kezdőket is kötelessége oktatni, ebben a munkában az a szándékunk, hogy a keresztény valláshoz tartozó dolgokat a kezdők oktatására alkalmas módon tárgyaljuk.”⁹

E szándék ismeretében úgy is fogalmazhatnánk, hogy a prédikátor testvérek számára készült „pasztorális segédletnek” szánta munkáját.

A lelkipásztori segítségnyújtás szándékát jól érzékelteti pl. a ST második részének első öt questiója, amely a boldogság témáját tárgyalja.¹⁰ Itt azt a kérdést teszi fel Tamás, hogy mi a boldogság, és hogyan lehet elérni. Tamás szerint a boldogság a cél elérését jelenti, a megnyugvást, amikor már semmi többre nem vágyódunk. Amit teszünk, azért tesszük, hogy „elérjünk” egy bizonyos célt. Például azért eszünk, hogy ne legyünk éhesek. Ez azonban nem a végső cél, hiszen ez további, magasabb célok felé vezet. A boldogság az, amit önmagáért akarunk, és nem azért, hogy ezen túl bármi mást elérjünk. Tamás az ókori filozófiai írásokból, például a sztoikusokéból merítve utal arra, hogyan lehetséges ezen elképzelések szerint a teljesen boldog élet itt és most. Ő maga ezzel szemben úgy véli, hogy az emberek tökéletlenek és hibáznak, amíg ezen a világon élnek. A jelen életben ugyanis számos rossz is megtapasztalható, amelyet nem lehet elkerülni. Ilyenek a fájdalom, betegség, igazságtalanság, háborúk és végül a halál. A tökéletes boldogsághoz halhatatlanságra és tökéletességre lenne szükség. Ezt pedig csak a túlvilágon, a halál utáni életben lehet megkapni.

Persze a téma kapcsán Tamás tárgyalja a hatalom, a hírnév és a gazdagság kérdését is. Ezeket a mai napig sokan a boldogság előfeltételének tekintik. A domonkos tudós nem marad adós a kritikával. Elmagyarázza, hogy a hatalmat rosszra is fel lehet használni, hogy a hírnév múlandó, és hogy a dolgok és a pénz felhalmozása hosszú távon nem kielégítő. Amint megszerezted, máris semmibe veszed, és valami másra törekszel. „Ennek oka, hogy könnyebb felismerni, hogy ezek nem megfelelőek, ha már birtokukban vagy. Ez tehát azt mutatja, hogy tökéletlenek, és hogy nem azonosak a legfőbb jóval.”¹¹

A kereszténység a kora-középkorban évszázadokon át csak a túlvilági boldogságot ígérte. Tamás határozottan látja a boldogság megélésének lehetőségeit ebben a világban – például a szeretetben, a kedvességben, az igazságosságban vagy a barátságban. Azok a szellemi képességek azonban, amelyeket Isten adott az emberiségnek, ezeken felül állnak. Az értelem, a szabad akarat, a tudás és az önmegvalósítás jelenti Tamás számára a legfőbb földi boldogságot. Ebben az életben az ember csak a boldogság egy részét birtokolhatja, a tökéletes és valódi boldogságot nem. A tökéletes boldogságot csak a túlvilágon, az úgynevezett „Isten látásában” (visio Dei) lehet elérni. Mert minden, ami létezik, Istentől ered, ő az „Első Ok”, a Teremtő és Mozgató.

A tökéletes boldogsághoz szükséges, hogy az értelem elérje magának az Első Oknak a lényegét. Az ember így jut el tökéletességére az Istennel való egyesülés révén, hiszen egyedül ez teszi boldoggá. Mert akkor minden dolgot, minden embert, az egész világot olyannak látjuk, amilyen valójában – vagyis amilyennek Isten teremtette. Többé nem használjuk csak a saját hasznunkra, nem tekintjük eszköznek. Nem vagyunk többé egoisták, hanem minden dolgot és minden embert úgy szeretünk, ahogyan Isten szeret, vagyis önzetlenül.

Körutazásunkban nem szeretnénk megragadni ennél a részletnél. Tamás küllemére leginkább Sandro Botticelli képe nyomán szokás hivatkozni. Szigorú tekintete mellett gyakran emlegetik „testes alkatát”. Bizonyosan nem volt „gyámoltalan, gyenge fizikumú”, és dél-itáliai lévén zömök testalkatú lehetett. Számítások szerint tizenháromezer kilométert gyalogolt életében (vannak, akik tizenötezer kilométerről tudnak). Dominikánus szerzetesként szegénységet fogadott, így a legtöbb esetben nyilvánvalóan nem lóháton tette meg az utat. Többször is átkelt az Alpokon. Ennyi gyaloglás nem igazán adott alkalmat az „elhízásra”.

Aquinói Tamás 1224/25 fordulója táján született az Aquino melletti Roccasecca várában. Grófi család hetedik gyermekeként a családi kastély volt az otthona a Róma és Nápoly közötti Lazio régióban. Szüleinek nagy tervei voltak vele. Nagybátyja a mai Olaszország közepén fekvő Montecassino bencés kolostorának apátja volt. A család úgy gondolta, hogy egyszer biztosan a nagybácsi örökébe lép, és akkor majd vezetheti ezt a híres, gazdag apátságot. Ezért kisfiúként a kolostorba adták. Nagybátyja Nápolyba küldte tanulni – nyilván felfedezte tehetségét.

A nápolyi egyetem akkoriban különösen haladó volt. Itt találkozott a racionális arisztotelészi gondolkodással, amelyet sok más egyetemen még mindig rossz szemmel néztek, mert nem a keresztény hitre épült. De Nápolyban ismeri meg a domonkos rendet is. A szegénység és az intellektuális nevelés összekapcsolása, a világban való aktív élet nagy hatást gyakorolt rá, 1244-ben belépett közéjük. Családja megdöbbent: egy gazdag bencés kolostor apátját látták benne – és most koldus akar lenni? Ez nem illik a rangjához. Először Nápolyban igyekeznek meggyőzni, hogy gondolja meg magát. Amikor ez nem sikerül, a rend biztonsági okokból elküldi Nápolyból, hogy a család ne tudjon a közelébe férkőzni. A testvérei állítólag még azt is megpróbálták elérni, hogy egy fiatal nő elcsábítsa őt. Hiába. Végül utolérték és bezárták a családi kastélyba, hátha észhez tér. Tamás azonban ragaszkodott döntéséhez. Több mint egy év múlva a család engedett: belátták, hogy szándéka megmásíthatatlan.

Tanulmányait Nápolyban, majd Rómában és a virágzó középkor szellemi központjának számító párizsi egyetemen folytatta. Ott Albertus Magnus lett a tanára. Vele ment Tamás 1248-ban Kölnbe, ahol Albert 1280-ban meghalt. Sírja a Szent András-templomban található, nem messze a dómtól.

Albertus Magnus ún. Arisztotelész-projektje is Kölnben indult, és nyilvánvalóan meghatározta Tamás későbbi gondolkodását. A Köln középpontjában lévő domonkos kolostorban igehirdetés és lelkipásztorkodás zajlott. A kölni polgárok körében elért sikerük miatt hamarosan szükségessé vált a kolostor bővítése, mintegy kétszáz ember számára kellett helyet teremteni. A kolostor bővítésének ideje valószínűleg egybeesett Tamás kölni tartózkodásának éveivel. Hamarosan Albert asszisztense lesz, és elindul tudományos karrierje.

A fentebb említett Maternushausban található az érseki egyházmegyei könyvtár. Itt találtak rá 2005-ben egy Tamástól származó, kézzel írt kódexbejegyzésre. Albert asszisztenseként nyilván kölcsönvett egy kódexet a székesegyházi könyvtárból – a mai „30-as kódexet” –, és olyasmit tett, amit könyvtárhasználóknak nem volna szabad: a margóra megjegyzéseket, szövegváltozatokat, kulcsszavakat, kérdéseket és érveket írt az akadémiai disputációhoz. Valószínűleg ez a legrégebbi írásos hagyaték Aquinói Tamástól.¹² Robert Spaemann filozófus szerint „a kézirat olyan, mint az ember arca”. Tamásról és munkamódszeréről is sokat elárul a kódexben megtalált kézírás, amelyet „littera illegibilis”-nek, olvashatatlan írásnak is neveznek. Valószínű, hogy Aquinói Tamás nagyon gyorsan, kapkodva, impulzívan dolgozott és írt. A sebtiben odafirkantott betűk sehogy sem illenek a nehézkes, súlyos egyéniség sokat idézett képzetéhez. Hanns-Gregor Nissing értelmezése szerint

külső megjelenése nem fedheti el azt, ami benne zajlott. Mert Tamás belül izzott. És pontosan ez az izzás az, ami a kézírásában is kifejezésre jut. (…) Isten, vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy a megtestesült Isten, Jézus Krisztus, Tamás életének tartalma és célja. Egyik írásában feladatának nevezi, hogy»egész gondolkodásom és minden megszólalásom róla szóljon«. Isten megismerése Tamás életének nagy ösztönzője.”

1252-ben elhagyta Kölnt és visszatért a párizsi egyetemre, ahol professzor lett. 1259-ben Itáliába költözött, és kilenc éven át tanított különböző egyetemeken. Ekkor írta többek közt Summa contra gentiles című művét, amelyben az eretnekségek és tévtanok ellen lép fel. Aquinói Tamás egy olyan „igazság” mellett érvel, amely alapvetően minden ember számára elérhető, mivel szerinte mindenki természeténél fogva törekszik a tudásra és a megértésre. Az igazságon nem változtat az emberek különbözősége. Ezt az igazságot Tamás Istenben és a keresztény hitben találja meg. Ugyanakkor a jócselekedet, a másokkal szemben tanúsított igazságosság és becsületesség, a mások iránti tisztelet – ezek az értékek nem csupán egyeseknek adatnak meg. Mindenki számára beláthatóak, aki használja az eszét, függetlenül attól, hogy milyen kultúrából származik, s hogy hívő-e vagy sem. Az ember embersége ugyanis abból fakad, hogy értelmi képességet birtokol.

1268-ban rendje visszahívta Tamást a párizsi egyetemre, ahol egy egész sor művön dolgozott. Hihetetlenül elfoglalt volt. Négy titkárt alkalmazott, akiknek egyszerre diktálta műveit. Bár még nem voltak nyomtatott könyvek, kézzel másolt változatban minden a rendelkezésére állt, amire szüksége volt. Munkáinak minősége hozzájárult gondolatainak viszonylag gyors elterjedéséhez egész Európában.

A skolasztikus módszer állandó ismétléseivel ma már rendkívül formálisnak tűnik. Újdonságát meglepő nyitottsága adta, amely teret enged az ellenérveknek is. Tamás így próbálta a teológiát arisztotelészi értelemben vett, racionálisan érvelő tudománnyá tenni. Számára azonban nem az ész, hanem az Istenbe vetett hit a legfontosabb. Hogy istenképe ma mennyire tűnik szerencsésnek, arra még visszatérünk.

Aquinói Tamás 1272-ben visszatért Itáliába, hogy Nápolyban domonkos egyetemet alapítson. A rendkívül intenzív munka (kilencven saját művét ismerjük) és a sok utazás kimerítette. 1274 márciusának első napjaiban a Rómától mintegy 90 kilométerre fekvő Fossanova ciszterci apátságba érkezett. Tudatában volt annak, hogy egyre gyengébb, amint arról legkorábbi életrajza beszámol. A lyoni zsinatra utazott, eredetileg csak erőt akart gyűjteni az apátságban. Életrajzírója (Guglielmo de Tocco) szerint amikor már látta, hogy meg fog halni,

„nagy áhítattal (cum magna devotione) kérte, hogy adják meg neki a keresztény zarándoklatához szükséges felüdülést, Krisztus testének legszentebb szentségét. Amikor azt az apát és a szerzetesek tiszteletteljesen odavitték neki […], és miután néhány jámborabb szóval megelőlegezte, amit a hallgatók emlékezete nem tudott felfogni, a következőket mondta”¹³:

…és itt az úrnapi liturgiákon gyakran felhangzó, Adoro te devote kezdetű, általa írt hétstrófás vers következik.¹⁴ Nissing ennek a halálos ágyon ismételten elmondott versnek a szövegét három szempontból is alkalmasnak véli a tamási életút összegzésére. Először is hangsúlyosan személyes jellegű, ami egyébként nem jellemző Tamás tudományos műveire. Az egyes szám első személy használata és a második személyű megszólítás, az én–te viszony olyasmit árul el, amit a nagy művekben nem igazán tapasztalunk. A latin himnusz Tamás egyéni spiritualitásának a megnyilvánulása. Ugyanakkor megfogalmazása rendkívül tömör, mintegy igazolva É. Gilson klasszikussá vált kijelentését: nincs még egy író, aki kevesebb szóval mondott volna ilyen sokat. Harmadszor: a vers az ismeretlen, a „rejtett” (kezdősorban való) említésétől jut el (utolsó szakaszában) a „boldog istenlátásig”¹⁵, jelezve, hogy Tamás milyen filozófiai és teológiai utat járt be.

A filozófiatörténeti bevezetések vagy iskolai tankönyvek Tamás-képe általában az ész és a hit harmonikus egyensúlyának középkori képviselőjére, az istenbizonyítékok megalkotójára, a spekulatív metafizikusra vagy a középkor politikai rendjét igazoló és védelmező filozófusra redukálódik. Ugyanakkor találó Nissing értékelése, aki a költészet felől közelíti meg Aquinói Tamás életművét:

„Beszédének személyes minősége, szépsége és tömörsége éppúgy kaput nyithat művéhez, mint imádságos jellege – ezek fejezik ki azokat a vallási dimenziókat, amelyek alapvetően meghatározták munkásságát.”

De Tamás gondolkodása a nem teológusokat is inspirálhatja. Szerinte ugyanis embernek lenni azt jelenti, hogy megismerésre törekszünk, az igazságot keressük, úton vagyunk a végső tökéletesség felé. Talán épp ebben rejlik jelentősége. Mert ezen a kereső úton ki ne szeretne maga mellett tudni egy hozzá hasonló társat? Aquinói Tamás, aki számára a barátság érték volt, valószínűleg örült volna ennek. Amikor a jelen élet boldogságáról beszélünk, tudatában vagyunk, hogy a boldog embernek szüksége van barátokra, hogy jót tegyen velük, és örüljön, amikor látja, hogy barátai is jót tesznek és segítik őt a jó megtételében.

Mai reflexiók

Az alábbiakban felidézünk három olyan témát, amelyek jelenkori hatása is tanúsítja, hogy a tamási elgondolások egyrészt továbbgondolásra ösztönöznek, másrészt vitát provokálnak.

Tamás kontra Ágoston?

Arisztotelész 13. századi recepcióját a középkori filozófiatörténet egyik legmarkánsabb fordulópontjának tekintik. Bár Arisztotelész logikai írásai már az ókor óta folyamatosan használatban voltak, természetfilozófiai értekezései (köztük a Fizika és a De anima) csak 1200 körül kezdtek igazán megjelenni a középkori latin irodalomban, és hamarosan vitákat váltottak ki például az emberi lélek természetéről. A középkorral foglalkozó újkori tanulmányok már felfigyeltek Aquinói Tamás ismeretelméletére, amely eszmetörténeti fordulatot jelez. Tamásnak az emberi megismerésről szóló elemzését a 13. század paradigmaváltás példájaként tartják számon. Ágoston platonikus eredetű megvilágosodás-elméletét ekkor kezdi felváltani az arisztotelészi absztrakcióra alapozott elgondolás. A téma klasszikusa Étienne Gilson Miért bírálta Szent Tamás Szent Ágostont? című értekezése,¹⁶ amely abból indul ki, hogy Tamás előtt szinte általánosan elfogadott volt az isteni megvilágosodás ágostoni tana, de utána ez az egyetértés megszűnt. Olyannyira, hogy Johannes Duns Scotus ferences orvos e lényeges kérdésben maga is elhagyta a rendje által hűségesen támogatott ágostoni hagyományt. A kereszténység keretein belül az ágostoni gondolatok aligha szenvedtek volna vereséget, ha a körülmények nem kötötték volna össze a sorsát egy nem keresztény filozófiával. Ezt a hipotézist vizsgálja É. Gilson, és megpróbálja kideríteni, hogy milyen hatással lehetett a neves muszlim tudós, Avicenna (980–1037) gondolkodása az ágostoni eszmék sorsára.

Ugyanerre a témára hangol Johannes Branchtendorfnak, a tübingeni egyetem filozófia-professzorának egy újabb tanulmánya¹⁷, amely Tamás és Ágoston ismeretelméletének elemeit veti össze. A szerző rámutat, hogy miközben Aquinói Tamás a tárgyi megismerésre vonatkozóan nem Ágostont, hanem Arisztotelészt követi, az önismeret lényeges kérdéseiben hű marad az ágostoni elképzeléshez. Különösen Ágostonnak a közvetlen, nem diszkurzív önismeretről szóló elmélete (se-nosse) él tovább Tamás praesentia mentis-fogalmában. A megvilágosodás és az absztrakció elmélete közötti ellentét így feloldható. Ugyanakkor Ágoston az intuitív öntudatot az isteni Szentháromság képmásaként határozza meg, míg Tamás az istenképet az Isten felé irányuló diszkurzív aktusokban látja.

Erénytan és enciklopédia

„A középkor talált ki mindent, ami ma is feladatot ad nekünk” – Aquinói Tamásra emlékezve így utal Umberto Eco egyik klasszikus előadására Matthias Warkus, a jenai egyetem filozófusa.¹⁸ Azok a maradandó középkori találmányok, innovációk, amelyekre Eco hivatkozik, elsősorban intézményi jellegűek: a bankok, a kórházak, a bizonyító eljárások, a(z olasz) helyi politika és különösen az egyetem. De valami másra is érdemes odafigyelni – hangsúlyozza Warkus. Nevezetesen arra az erénytanra, amelyet Tamás ránk hagyott, és amely etikájának legismertebb és legnépszerűbb része. Természetesen (ez is) közvetlenül Arisztotelész tanításaira épül. A középpontban a négy sarkalatos erény áll: az igazságosság, a bátorság, a mértékletesség és mindenekelőtt a megfontoltság vagy okosság (prudentia). Nélkülük nem létezik semmi más. Tamás ezeket a teológiai erényekkel (a hittel, a szeretettel és a reménnyel) kapcsolja össze és rámutat, hogy az embernek saját erőfeszítései révén nem sikerülhet erkölcsileg tökéletessé válnia. A tökéletes lelki erényben van valami isteni, és ez csak a természetfeletti kegyelem segítségével érhető el.

Legyen szó akár a metafizikáról – az általánosról, amely a legalapvetőbb fogalmakkal foglalkozik, mint például a „dolog” vagy a „tulajdonság”; és a speciálisról, amely Isten létezésével vagy az emberi lélekkel foglalkozik –, akár az ismeretelméletről, akár pedig a jog- és politikai filozófiáról, melynek keretében megalkotta az igazságos háború tanának évszázadokra meghatározó formáját: Tamás munkássága enciklopédikus terjedelmű. Túlnyomórészt úgynevezett kvázi-kérdések formájában íródott, azaz az egyes tanbeli kérdésekkel kapcsolatos ellenvetésekre reagált, az egyetemi vitákat idéző, erősen strukturált válaszok formájában, ezért nem igazán „olvasmányos”. Ennek ellenére egyedülálló hatása volt. Tamás a maga korában rendkívül ellentmondásos és olyannyira kiemelkedő személyiség volt, hogy halála után azonnal többé-kevésbé szentként tisztelték.

Az emberi életet és törekvéseket teljes egészében átfogó filozófiai rendszerek mára kimentek a divatból. Ennek ellenére Tamás monumentális alak marad. Nem túlzás azt állítani, hogy amit ma a nyugati hagyományban filozófián értünk, Tamás nélkül nem lenne az, ami. Kézjegye, amellyel megjelölte a középkori gondolkodást, napjainkig kibetűzhető – állítja Warkus.

Istenkép?

Tamás világa tökéletes világ. Thomas Ruster, nyugalmazott darmstadti katolikus teológiaprofesszor azonban repedésekre figyelmeztet.¹⁹ Vajon tényleg bebizonyította az Aquinói, hogy amihez nevezetes „öt útja”, Isten létezésének öt bizonyítási módja vezet, valóban az, amit „mindenki Istennek nevez”, és amit mi, keresztények is „Istennek nevezünk”? Ezt állította ugyanis főművében, a Summában, és ezzel a metafizikai Első Okot egyenlővé tette a bibliai Istennel. Eleonore Stump amerikai filozófus és Patrick Zoll jezsuita metafizikus szerint tulajdonképpen ez volt a legnagyobb teljesítménye: Istent egyszerre gondolta el Létként és létezőként. Más szóval az Isten szó egyszerre jelöl valami nagyon elvont és személytelen dolgot, nevezetesen a legfőbb lényt vagy minden létező alapját, ugyanakkor egy olyan személyt is, aki szabadon dönthet és cselekedhet. Egyfelől „Isten” mentes minden változástól és esetlegességtől, másfelől viszont személyként cselekedve teljesen „belegabalyodik” a történelem esetlegességébe. Ezzel az elképzelésével Tamás egyszerre vált a görög-absztrakt és a bibliai-konkrét-személyes gondolkodás közvetítőjévé.

Ruster kétségbe vonja ezt az állítást. Igaz ugyan, hogy Aquinói megpróbálkozott vele, de nem járt sikerrel. Kísérletéből olyan „hibrid” lény született, amely nem felel meg sem a tiszta metafizika követelményeinek, sem a bibliai Istennek.

A Biblia istenképe arról tanúskodik, hogy Isten az, aki sok mindent megpróbál, hogy a világ dolgai jobbá váljanak, de aki – úgy tűnik – gyakran kudarcot vall; „aki helyesbíti magát, aki mindig valami újba kezd, aki nagy dolgokra hívja az embereket, majd csalódik bennük, aki kockáztat, és aki végül nem éri el célját. Nagy ígéretei beteljesületlenül maradnak. Egy Istenről szóló teológiának ezt az Istent kell figyelembe vennie. Tamásnál azonban ez egyáltalán nem jelenik meg.”

Ruster három, véletlenszerűen kiválasztott minta segítségével illusztrálja véleményét. Tamás azt követően beszél a Szentháromságról, hogy az egy és oszthatatlan Istenről szóló teljes metafizikai tanítást végigtárgyalta. Hogyan lehet Isten ezután három-egy? Tamás magyarázata: Isten a legfőbb, tehát Ő rendelkezik a legnagyobb tudással. Ő a Legfőbbet, vagyis önmagát is ismeri! Az isteni önismeret megvalósításában különbséget kell tenni a megismerő és a megismert között. Isten egyszerre a megismerő és a megismert. A megismert: Isten Igéje, vagyis Isten Fia. Ugyanezt a mintát követve a Szentlélek nem más, mint az egyetlen Isten megtestesült önszeretete. A gondolatmenet a Legfőbb Lény önmegvalósításával indul; ezért minden legfelsőbb lénynek háromságosnak kell lennie. Az, hogy itt a bibliai Istenről van szó, csak abból a tényből következik, hogy per definitionem csak egy legfőbb lény létezik.

De eljuthatunk-e vajon ebből a megközelítésből Jézushoz, a zsidó vándorprófétához? Vagy az isteni Lélek munkájához az egyházban és a világban, amely felülírja az önállóság és az önfenntartás összes kategóriáját? Tamás ezt meg sem kísérli. Így érkezünk el krisztológiájához. Tamás Krisztust a két természetről szóló hagyományos tanítás keretein belül igyekszik megragadni. Tisztázandó, hogyan viszonyul benne egymáshoz az istenség és az emberség. Hogyan létezhet valakiben egyszerre az isteni tökéletesség és az emberi korlátozottság? Tamás sokat foglalkozik ezzel a kérdéssel, de nem talál emberileg és lélektanilag meggyőző megoldást. Hogyan tudhat valaki Istenként mindent és támaszkodhat egyidejűleg az emberi tapasztalatokra? A nehézség abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy az Istenember hogyan érezhetett bánatot és fájdalmat, sőt, hogyan jutott el odáig, hogy a kereszten átélte Istentől való elhagyatottságát.

Tamás válasza: Isten a szenvedés idejére felfüggesztette istenségét, hogy kellőképpen átérezze a szenvedést, mert erre volt szükség megváltásunkhoz. Ez az a pont, ahol rendszere összeomlik. Az istenség nem olyasvalami, amit szükség szerint be- és kikapcsolhatunk. Nem kellett volna Tamásnak rájönnie, hogy a két természetről szóló tanítás teljesen alkalmatlan arra, hogy Jézus személyéhez közelebb kerülhessünk? „Ez a Krisztus egy szörnyeteg” – jelenti ki Aquinói Szent Tamásról írt munkájában Otto Hermann Pesch.²⁰

A Krisztus által véghez vitt megváltás leírásához Tamásnak szüksége volt erre az elképzelésre. A megváltás ugyanis azt jelenti, hogy Krisztus elégtételt adott Istennek az Ádám és Éva bűne által elszenvedett sérelemért. A középkori gondolkodás szerint az elégtételnek nagyobbnak kellett lennie az elszenvedett sérelemnél. Tamás számára nem jelentett problémát, hogy Istennek meg kellett felelnie a középkori becsületkódexnek, ami ma már csak az ún. becsületgyilkosságokban érhető tetten. Ebben korának felfogását tükrözi. E kódex szerint nem lett volna elég, ha egyetlen ember elégtételt ad Istennek. Magának Istennek kellett elégtételt vennie, ezért a halhatatlan Istennek halandó emberi természetet kellett felvennie, hogy elégtételt adjon magának. Ezért engedte meg Isten, hogy szeretett Fia meghaljon a kereszten. Ez volt szeretetének a legnagyobb tette. De egyben a legnagyobb kegyetlenség is: „Ahhoz azonban, hogy kellőképpen megváltsa az embert, elég volt, hogy Ő [Krisztus] mindenféle szenvedést elviseljen” – írja Tamás a Summában.

Thomas Ruster végkövetkeztetése:

„Az istenség mint Lét mindhárom téren durván ütközik a bibliai Istennel. Isten szeretete önimádattá válik, Krisztus szörnyeteggé, a megváltás félelmetes és kegyetlen becsületgyilkossággá. Tamás összekeverte a hit Istenét azzal, amit az ő korában a legfőbbnek tartottak. Azzal, hogy a kereszténységet egy változatlan világrend szolgálatába állítja, összetéveszthetővé teszi Istent azzal, amit egy társadalomban a legfőbbnek tartanak. Ez magyarázza azt a varázserőt, amelyet hosszú története során gyakorolt. Évfordulója éppen időben érkezik ahhoz, hogy búcsút vegyünk ettől az örökségtől.”