Kiutak a kyriarchiából - Mérleg Online

„A jelenlegi fejlemények – a demokráciák hanyatlása, a jobboldali populista és fasiszta mozgalmak felemelkedése, a nők jogainak világméretű korlátozása – riasztó mértékben felerősítik a negyven éve létrehozott rovat aggodalmait.” Stefanie Maria Höltgen bonni teológusnő visszaemlékezésében felidézi a Concilium című zsinati folyóirat negyven évvel ezelőtt megjelent tematikus számát: A nők láthatatlansága a teológiában és az egyházban. Írása után Mary Collins bencés nővér egykorú bevezetőjét közöljük.

Négy évtizeddel ezelőtt, 1985-ben a Concilium nemzetközi teológiai folyóirat A nők láthatatlansága a teológiában és az egyházban címmel tematikus számot jelentetett meg.¹ Ez volt az első alkalom, hogy egy teológiai folyóirat különszámot szentelt a feminista teológiának, és egyúttal elindította rovatát erről a témáról. A döntő jelentőségű eseményt ma is érdemes, sőt, szükséges is újraolvasnunk. A folyóiratszám szerzői a nők láthatóságára vonatkozó kérdéseket járják körül. A teológia és az egyház paradigmaszerűen a nők radikális egyenjogúsága mellett áll a kultúra, a politika, a vallás és a társadalom minden területén. Meglepő módon a rendszerszintű változás ma sürgetőbb, mint valaha. A jelenlegi fejlemények – a demokráciák hanyatlása, a jobboldali populista és fasiszta mozgalmak felemelkedése, a nők jogainak világméretű korlátozása – riasztó mértékben felerősítik a negyven éve létrehozott rovat aggodalmait. Rámutatnak arra, hogy a férfiak egyre kevésbé érzékelik és nem is tekintik sajátjuknak a feminista témákat és érdekeket. Így a patri-kyriarchiális struktúrák ismét rögzülhetnek. A kyriarchia kifejezés Elisabeth Schüssler Fiorenzától származik. Olyan rendszerre utal, amelyben emberek kulturális, társadalmi, politikai vagy vallási téren uralmat gyakorolnak mások felett.

Az újraolvasás közben felmerülő döntő kérdések tehát kézenfekvőek. Milyen a nők helyzete a teológiában és az egyházban ma, negyven évvel később? Melyek voltak akkoriban és melyek ma a fő kérdések és témák? Ki honnan írt? Voltak-e vakfoltok mai szemmel nézve? Vagy mai látásmódunkat az akkori segítségével kell kiigazítanunk?

Szembetűnő, hogy ezekben az írásokban nem szólalnak meg olyan országok képviselői, ahol a nők egyenjogúsága sokkal kevésbé valósul meg, mint az euroamerikai régióban. A szerkesztők tisztában vannak ezzel. A cikkek szerzői az euroamerikai régió kiváltságos közép- és felsőbb osztályához tartoznak. A terv más volt, de a latin-amerikai kolléganő nem tudta tartani a szerkesztőségi határidőt. Ez a körülmény jól szemlélteti a latin-amerikai nők hátrányos megkülönböztetését. Ázsiából vagy Afrikából származó nőkről nem esik szó. A szám valószínűleg legerőteljesebb vonzereje abban rejlik, hogy tudatosítja saját patriarchális elfogultságát. Az írások önmagukban nem képesek elérni azt, amiért küzdeni akarnak: az áttörést, a nők láthatatlanságának átfogó felszámolását. A nők itt is láthatatlanok maradnak. Nyilvánvalóvá válik viszont, hogy mennyire különböző lehetőségeik vannak a patriarchátus megtörésére.

A szerkesztők tényleges szándéka sokkal radikálisabb, és – amint szóvá is teszik: a legtöbb teológiai írással ellentétben – világosan megfogalmazódik.² A teológiai diskurzus alapvető átformálásáról van szó: tudományokon átívelőnek, interdiszciplinárisnak és ökumenikusnak kell lennie. Ily módon a szakmai megszólalás összhangban van a nőmozgalomban megfogalmazott általános aggályokkal. A cél nem a nők integrálása a még mindig férfiak által uralt társadalomba és egyházba, és nem is csupán a nők „szerepéről” van szó, hanem a patriarchalizmus felszámolásáról, a tudományos teológiai diskurzus és az intézmények teljes újjá- és átalakításáról. Csak ilyen feltételek mellett – ha tehát sikerül megszüntetni a patri-kyriarchiális és androcentrikus [férfiközpontú] torzulások problémáját – válhatnak a nők valóban a tudományos kutatás alanyává. Ennek megfelelően a szóban forgó folyóiratszám a tudományos kutatás rendszerére és annak feltételeire összpontosít. Az írások célja a kutatás és az oktatás dialogikus, részvételi, hierarchiamentes stílusainak keresése.

A feminista teológia a nők tapasztalataiból ered. Ezek a tapasztalatok olyan sokfélék, mint maguk a nők, és korántsem korlátozódnak a szexizmussal kapcsolatos tapasztalatokra, hanem a rasszizmusról, az osztályuralomról és a kolonializmusról is szólnak. A szövegek sokfélesége és lelkesítő hangvétele a szerzők széles körű perspektíváját és szenvedélyes elkötelezettségét mutatja: kiállnak saját magukért és más nőkért. Nézeteik élesek, okosak, semmit sem szépítenek meg. Mindenekelőtt azonban szemléletük befogadó, és a nőknek a társadalomban és az egyházban való teljes körű részvételére szólít fel.

Amint például Mary Collins rámutat, a férfi tekintély Avilai Teréz, Lisieux-i Teréz és Kalkuttai Teréz anya tiszteletét mozdítja elő azzal, hogy az ideális egyházi nő merev eszményét teszi magáévá. Ennek jellemzői: hűség az egyházhoz, az egyházi felsőbbség iránti engedelmesség, az Isten és embertársak iránti szolgálat. Theresa Kane³ megjelenése viszont szakít az „egyház leányának” hagyományos szerepével. Margaret Brennan szerint a férfiúi hatalom a 667. kánon 3. §-ában sem jár el lényegesen másként, amikor a női kolostorokat klauzúrára kötelezi, a férfi kolostorok számára viszont nem ír elő hasonló szabályozást. Marie Zimmermann kutatásának kijózanító eredménye is a férfi gondolkodás és cselekvés tekintélyi elsőbbségének tulajdonítható: a nők nem csak hogy nem lehetnek klerikusok az egyházjog szerint, de a szó teljes értelmében nem is laikusok. Az egyházjog értelmezése szerint ugyanis a női létben hiányosság rejlik. Kari Vogt ezt a korai keresztény irodalom alapján tárja fel: a tökéletesség antropológiai előfeltétele a férfiasság. Ez áll közelebb a tökéletességhez. A nőnek, aki el akarja érni a tökéletességet, férfiasítania kell magát – mindenekelőtt és főként Krisztus követésében. Marga Bürig pedig felteszi a kérdést, vajon a nők pappá szentelése akadályozza-e az egyházak egységét. Válasza: igen, és főként azért, mert ebben a kérdésben nem a papság a tét, hanem a nőkről és az Istenről alkotott kép. Mindezen megfontolások hátterét Elisabeth Schüssler Fiorenza kyriarchia-fogalma adja.

Feltűnő a hozzászólások rögzülése a nő-férfi nyugati dualizmusra. Csak Judith Butler 1990-ben megjelent Gender Trouble című munkájának alapvető felismerései⁴ hoztak változást. A queer identitású emberek egyre inkább részt vesznek a diskurzusban, és megkérdőjelezik a világ magától értetődő felosztását férfiakra és nőkre.⁵ Ez a perspektíva összhangban van Mary Collinsnak a szám végén található megállapításaival is. Szerinte nincs probléma a nőkkel. A probléma az androcentrizmus és a patriarchalizmus. Mindkettő mélyen befolyásolja az egyház arculatát, és eltorzítja az evangéliumot. A nőkérdés ilyen szempontú megközelítése szemléletváltást eredményez: nyitást minden nem befogadása felé. Tudatfordulat következik be. A szerkesztők véleménye szerint a szerzőknek kiemelkedő módon, konstruktív kritikával és nagy szakmai hozzáértéssel sikerült feltárniuk a patriarchális struktúrákat. Erre nagy szükség van, hiszen több mint két évtizeddel a II. Vatikáni Zsinat után már érzékelhető az aggiornamento iránti lankadó lelkesedés, a reformfolyamatokkal szembeni ellenérzés és a tudatos törekvés arra, hogy a nőket továbbra is a kényszerű láthatatlanságba szorítsák.

A nők helyzete még ma is bizonytalan. Minél feljebb jutunk a ranglétrán, minél nagyobb felelősséggel és hatalommal jár egy pozíció, annál kisebb a nők aránya és annál szembetűnőbb a rendszer androcentrizmusa. Végeredményben az a rossz érzésünk támadhat, hogy a nők egyre inkább betagozódnak az uralkodó patri-kyriarchális és androcentrikus rendszerbe, amelynek struktúrái azonban önmagukban nem változnak meg, és nem hoznak létre valami újat. Szokás epésen „alibi-nőkről” beszélni: arról a szűk és kiváltságos csoportról, amelynek sikerült. A nők többségének azonban továbbra is útját állja a patriarchalizmus okozta sokféle – elnyomó, bénító vagy akár pusztító – akadály. Sürgős megvitatásra vár, hogy valóban elindult-e az átalakulás folyamata, amint ez a folyóirat-szám szorgalmazza, vagy az elmúlt évtizedek fejleményei csupán az alkalmazkodás folyamatát tükrözik.

Mindenesetre az ebben a számban szereplő cikkek többet akarnak és érnek el. Megszakítják a férfi nézőpontok finom átörökítését és reflektálatlan diskurzusát, ugyanakkor a szerzők jól érthetően megnevezik saját keretfeltételeiket és elérendő céljaikat: nevezetesen azt, hogy a teológia kendőzetlenül mondja ki a patriarchális torzulások alapvető problémáját, és tegye lehetővé a nők teljes körű részvételét a teológiai és egyházi diskurzusban.

Nyilvánvaló, hogy mennyire törékeny mindaz, amiért a nők az elmúlt két évszázadban küzdöttek – nem csupán a teológiában és az egyházban. A rendszerszintű kyriarchia továbbra is létrehozza az elnyomás és a kizsákmányolás színtereit. A feminista teológia feladata ezek elemzése és felszámolása.

NEM A NŐK, HANEM A PATRIARCHIZMUS ÉS AZ ANDROCENTRIZMUS A PROBLÉMA

Mary Collins OSB

A siránkozás lehet a megfelelő válasz az egyházi életnek arra a sivár képére, amelyet ez az esszégyűjtemény vázol, amelyben a nőknek az egyházban és az egyházi munka teológiai gondolkodásában való kényszerű láthatatlanságát vizsgáltuk. A szerzők gazdag adatokkal és gondos érvekkel támasztják alá a szám szerkesztői által feltételezett tézist, miszerint az androcentrikusság és a patriarchizmus az evangélium olyan torzulásai, amelyek mélyen érintik az egyház szervezetét, tartósan akadályozzák Jézus Krisztus egyházát, és amelyek régóta súlyos terheket rónak a nőkre. Szerzőink azonban nem panaszkodnak. Ehelyett figyelemre méltó szakértelmüket arra használják, hogy leleplezzék a torzulásokat és megnevezzék a terhelő tényeket. Munkájuk eredménye az egyházi élet és az egyházi intézmények olyan elemzését és értelmezését nyújtja, amely éppoly kritikus, mint amilyen építő jellegű. Ily módon egyaránt hozzájárul az egyház belső, illetve nyilvános életének megújításához.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ennek a számnak valamennyi olvasója élvezi az itt található megfontolásokat. Kemény kérdéseket vet fel ugyanis arról az egyházról, amelyhez kötődünk. Az üdvösség és megbékélés egyetlen reményét adó keresztény hagyomány nem hízelgő megnyilvánulásait nem mindig könnyű elviselni. Mivel a megújulás átmeneti szele elült, és XXIII. János pápa aggiornamentójának ellenáramlata kezd érezhetővé válni, még azok az olvasók is, akik egykor fogékonyak voltak a kemény kérdésekre, gyanakvóvá és óvatossá válhatnak, veszélyt érezve a közelgő viharban. Lehet, hogy az ebben a számban található írások nagy része nyugtalanítja azokat a keresztény hívő nőket és férfiakat, akik még csak most kezdik felismerni az androcentrikus gondolkodás és a patriarchális magatartás átható és romboló hatásait, és csak most szembesülnek azokkal. De már az is nyereség az egyház számára, ha hajlandóak vagyunk feltenni a kérdést: „Valóban így lehet ez?”.

A patriarchizmusról és az androcentrikusságról mint a Krisztusban megváltott élet örömhírének eltorzításairól természetesen még sok mindent elmondhatnánk. A szerzők azonban bíznak abban, hogy az itt felvetett kérdések alapos végiggondolása pusztán arra szolgál, hogy megerősítse a szokásos napirendi pontok komolyságát és egyúttal ostoba voltát: azt, hogy a nők emberi lényekként elnyomhatók, a katolikus egyházban való jelenlétük pedig rejtett zugokba szorítható. Az elnyomás és a rejtőzködés programja azért ostoba, mert szembemegy az emberi valósággal. De azért is komolyan kell venni, mert majdnem két évezreden át történtek kísérletek arra, hogy a valóságtól való menekülést csiszolt racionális érvekkel nemesítsék.

A kérdés körüli vita napjainkban egyre erősödik. Most már ablakokat és ajtókat csapkodnak, hogy távol tartsák a nőket olyan helyektől, ahová egyházi emberek véleménye szerint állítólag nem tartoznak. Ahogy azonban a jelen lapszám szerzői közül többen is megjegyezték: azok a nők, akik vélt veszélyt jelentenek az egyházra, nem újonnan érkezettek – nem afféle idegenek, akik éppen csak most léptek színre. Keresztségük révén kezdettől fogva tagjai Krisztus testének, az ő Szentlelkének kegyelmét kapták és szolgálataikat végzik. Az egyházfegyelem a legutóbbi időkig hatékonyan kordában tartotta jelenlétüket, és kifinomult stratégiák egész sorával szorította őket háttérbe. Ezek közül néhányat kritikusan elemeztünk. Most azonban a kulturális változások és a köztünk élő Jézus megújult szelleme együttesen megtörte az évszázados kontrollt. A nők hirtelen nagy számban vannak jelen: láthatóvá váltak és folyamatosan hallhatóak a teológiai gondolkodás műhelyeiben mind Európában, mind Észak-Amerikában, mind pedig világszerte a helyi egyházak közösségeiben. Ezek a nők új kérdéseknek adnak hangot, és kihívást jelentenek a régi válaszok számára.

A nők hangja és arca nem tűnik el egyhamar. Valójában a vita még alig kezdődött el. A keresztény nők Indiában és mindenütt máshol Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában csak lassan találnak utat az egyetemekre. Az első és harmadik világbeli nők csak most kezdenek egymásra találni a keresztény testvériség és a feminista gondolkodás hálózatában. Ez a kulturális tény ebben a számban is tükröződik: a szerkesztők a megjelenési határidők betartásával nem tudtak megfelelő női szerzőket találni a harmadik világból, és megnyerni közreműködésüket.

Az elmúlt években az Egyházak Világtanácsa aktívan segítette a kultúrák közötti feminista gondolkodás fejlődését abban a reményben, hogy az egyház azzá válhat, amire hivatott: a Krisztusban eggyé vált nők és férfiak közösségévé. Sőt, az Ökumenikus Tanács plenáris közgyűlésein ösztönözte a nők hivatalos küldöttekként való részvételét. Mivel a római katolikus és ortodox nők még mindig hivatalos hely és hang nélkül maradnak a nagy ökuménében, Jézus Krisztus egykor büszke egyházának titokzatos bontási munkálatai tovább folytatódnak. Míg a római katolikus nőket ténylegesen távol tartják a nagy zsinati és szinódusi közgyűlésekről, addig minden kontinensen megtalálhatók és szolgálnak a helyi egyházak liturgikus összejövetelein és saját plébániai közösségeikben.

Nem is olyan régen az egyházi emberek boldogan beszéltek az „idők jeleiről” és arról, hogy az egyháznak a kultúrák kihívásain keresztül kell hallgatnia Isten hívására. Ez a reményteli nyelvezet jellemezte a II. Vatikáni Zsinaton ünnepelt nagy ébredést. A kulturális változások felgyorsult üteme a zsinat befejezése óta eltelt évtizedekben viszályt keltett, de a belső és külső világunkban tapasztalható zaj nem teszi semmissé azt a kötelességünket, hogy hűségesen hallgassunk Isten hangjára. Észak-Amerikában a lelkipásztori érzékenységű egyházi férfiak az utóbbi időben hajlandóak felismerni, hogy Krisztus testében nincs minden rendben, és némi megértéssel beszélnek a „nők” vagy a „női tisztségek problémájáról” az egyházban.

Szükségessé vált a feminista teológusok által már elvégzett tudatosítás folytatása. Az egyház legtöbb tagjának – legyen szó vezető teológusokról, püspökökről vagy egyszerű egyháztagokról – most azt kell végiggondolnia, hogy a probléma nem a nőkkel, hanem a patriarchátussal és az androcentrikussággal van. Ha a CONCILIUM jelen száma közelebb vitte néhány olvasóját ehhez a fordulathoz, akkor elérte célját. A feminista teológiának szentelt jövőbeli számokban folytatódik a vita.

(B.V. Sz. fordítása)

Jegyzetek