Ha a katolikus egyházról csak a Trienti Zsinattól eltanult és az 1917-es kánonjogi kódexből megtanult szavakkal beszélünk, akkor kívül kerülünk a hagyományon. A szinódus – ahogy Ferenc pápa elképzelte – olyan intézmény, amelynek meg kell szabadítania bennünket a modern előítéletektől. A modern felé nem törekednünk kell, hanem le kell küzdenünk. A „modern” itt az egyházi hitélmény strukturális feltételeként értett bürokratikus, formális, intézményes formát jelenti.

A teológia művelése napjainkban – Átmenet a tisztelet társadalmaiból a méltóság társadalmaiba

„A Szentírás igazsága előttük van, nem mögöttük” (Paul Beauchamp⁾¹

A teológia és a teológus munkamódszere alapvető kutatási tárgy. Először a „modern modellt” vizsgálhatjuk, majd az átmenetet az „új” modellbe, amely már nem modern, hanem „posztmodern”. A teológus feladatát egy olyan világ előterében próbálom értelmezni, amely a tiszteletről a méltóságra tér át. Megvizsgálom a modern teológia módszereinek néhány klasszikus megközelítését, összefüggésbe hozom őket kortárs kihívásokkal, majd elképzelek öt jövőbeli tanítóhivatali dokumentumot. A tisztelet társadalma és a méltóság társadalma közötti átmenet a teológusi hivatás átalakulásának középpontjában áll.

I. rész: A modern stílus leküzdendő korlátai

„A hagyomány teljes intézményesítésének folyamata… és annak immunizálása a közös emberi történelemmel szemben… nem lett volna lehetséges a katolikus egyház jogi struktúrájának megfelelő módosítása nélkül” (Marcello Neri)²

Előadásom első részében a katolikus hagyomány egy elfeledett jellemzőjével foglalkozom: a trienti szintézis „modern” minőségével, amely négy évszázadon át meghatározta a katolikus egyházat, majd a 19. és a 20. század közti átmenet során válságba került.

1. A modern stílus és a modernizmus vádja

A Ferenc pápa által – pápaságának kezdetétől fogva – szorgalmazott szinodalitás felfedezését olyan vita kísérte, amelyet sokan a katolikus egyház „modernizációjának” összefüggésében értelmeztek, sőt (formáját és tartalmát tekintve) a „modernizmus” veszélyét gyanították benne. Nagy félreértésről van szó, amelyre érdemes odafigyelnünk. A püspöki szinódus – a Trienti Zsinat folytonosságában – a hagyomány válságára adott „modern” válasz volt. „Modernről” szólva főként három jellemzőre, a bürokratizálódásra, a központosításra és a klerikalizálódásra gondolok. Ezek az ókorban és a középkorban ismeretlenek voltak.

A klérus által irányított szinódus mint „modern” forma összetévesztése a hagyománnyal súlyos tévedés. Az a szándék, hogy „visszataláljunk” a szinódus logikájához, amely szerint a szinódus nem csupán „a püspök klerikális kormányzásának eszköze”, hanem „az egész Egyház kifejeződése”, nagy erőfeszítést igényel: magunk mögött kell hagynunk azokat a túlontúl szűk kategóriákat, amelyek a Trienti Zsinat után széles körben elterjedtek ugyan a latin egyházban, de a 19. és 20. században válságba kerültek. Ha a katolikus egyházról csak a Trienti Zsinattól eltanult és az 1917-es kánonjogi kódexből megtanult szavakkal beszélünk, akkor kívül maradunk a hagyományon. A szinódus – ahogy Ferenc pápa elképzelte – olyan intézmény, amelynek meg kell szabadítania bennünket a modern előítéletektől. A modern felé nem törekednünk kell, hanem le kell küzdenünk. A „modern” itt az egyházi hitélmény strukturális feltételeként értett bürokratikus, formális, intézményes formát jelenti.

2. Szókészlet és kánon

Második megfontolásom Pierangelo Sequeri olasz teológus több évvel ezelőtti, éleslátó megkülönböztetésén alapul: sokszor a II. Vatikáni Zsinat szókincsét használjuk, de a trienti kánon szerint cselekszünk. Vagy más szavakkal: megértettük, hogy a nyelvben már nem haladhatunk tovább a „hit bürokratizálásának” vagy a „hagyomány intézményes formalizálásának” modern logikája szerint, de miközben megváltoztatjuk a kifejezésformát – szóhasználatunkat –, továbbra is a modern kánont tekintjük mércének, összekeverve azt a hagyománnyal. Valódi „elefánt a porcelánboltban”: az egyházat – amelyet szavakban tábori kórháznak szeretnénk látni – továbbra is összekeverjük a trienti szabályozással, amely nem ismer újításokat. Csupán néhány példa a leguóbbi szinódus 2024-es munkadokumentumának (Instrumentum Laboris) „elhallgatásaiból”: nincs benne utalás a nős férfiak felszentelésére, nincs utalás a „szabálytalannak” tekintett családokra, nincs utalás a nők hozzáférésére a felszentelt szolgálathoz. A „trienti kánon” elsősorban cenzúraként működik, meghatározza, hogy miről szabad beszélni. De ez nem elég. Láttuk a trienti kánon váratlan megjelenését a Querida Amazonia utolsó részében: az új nyelven kifejezett, nagy álmok után egy lapos és formális egyházi szolgálat rémálmát, amely a „papra” redukálódik.

És hogyan is hallgathatnánk a Hittani Kongregáció legutóbbi dokumentumairól? Szavakban engedélyezi ugyan az szabálytalan párok megáldását, amelyet szavakban megerősítettek, de a körülmények kijelölésével lehetetlenné teszi; hasonló a „szentségek érvényességének” meghatározása is, amelyben a liturgia csupán érzelmi retorikává válik, mivel az egészet a „szó szerinti formulák” érvényessége vezérli. Végül hogyan hallgathatnánk a Dignitas infinita kezdetű dokumentumról, amelyben az emberi lény végtelen méltóságának „racionális” megerősítését célzó igény egyfajta időn és kultúrán kívüli, egyszólamú „magánbeszédben” nyer kifejezést? Mindegyik esetben egy új egyház- és kultúramodellből származó szókincs olyan kánonhoz társul, amely sem a gyakorlatban, sem elméletileg nem hagy teret az új paradigmának, és kétszáz év óta alkalmatlannak bizonyult modern paradigmára épül.

3. Egy új liturgikus kánon – és eltörlése

Jobban megnézve azonban láthatjuk, hogy az elmúlt hatvan év tapasztalatai nyomán nem csupán új szókincs alakult ki, hanem új kánoni formák is létrejöttek. Különösen igaz ez a liturgiára. A II. Vatikáni Zsinat nem csak „szép szavakkal” beszélt a liturgiáról, hanem a hagyomány fordítását is elindította, ami azután a keresztény élet minden rituális aktusának átfogó reformját eredményezte. Nem véletlen, hogy éppen erre az új kánonra irányult a legmakacsabb ellenállás azok részéről, akik nem akartak és nem akarnak kilépni a [trienti értelemben vett] „modern” egyházfelfogásból. Ferenc pápa egyértelmű választ adott arra a zsinati liturgikus reform kánonjogi hatályát felfüggesztő stratégiára, amely 2007 és 2021 között sok közösség számára lehetővé tette, hogy „római katolikusnak” tekintsék magukat, és nemcsak az új szókincset, hanem az új liturgikus kánont is elutasítsák. Ez fontos, de nem elegendő ahhoz, hogy ne engedjünk a kísértésnek, azaz a nyitottság szókincsét ne akarjuk folyton a modern kánon merevségével párosítani, amely közömbös a szubjektumok iránt, de épp ezért individualizmust szül. A merev ritualizmusból származik ugyanis az a döntés, hogy nem teszünk fel egy sor olyan kérdést, amelyek középpontjában a szubjektum joga (és méltósága) áll, nem pedig az intézményes rend szabályszerűsége.

Amit meg kell vitatni, arról nem szabad hallgatni. Minden elhallgatás érzéketlenséget szül. A lehetőség elszalasztása azt tanúsítaná, hogy csakis a Római Kúria munkáját az 1500-as évek közepe óta szervező modern, bürokratikus és intézményes formákban vagyunk képesek értelmezni magunkat.

4. A szinóduson érvek alapján döntenek, ezért a teológia kulcsfontosságú

Végül a nyelv kérdésére visszatérve: a szinóduson minden bizonnyal hasznos volt hangsúlyozni a kölcsönös meghallgatás feladatát mint egyfajta „irányfényt”, amely a szinodális munka minden szakaszában jelen van. De ahhoz, hogy az utolsó közgyűlés hatékony munkavégző eszközzel rendelkezzen, be kell vezetni irányadó nyelveket. Azaz nem egyszerűen megállapításokat kell tenni a legkényesebb kérdésekben, amelyekben a katolikus egyház már nem támaszkodhat korábbi modern nyelveire. A dogmatikai tanításnak is megvan ugyanez a korlátja. Ezért alaposan át kell gondolni, hogyan kínáljon valódi megoldásokat, és ne pusztán halogasson vagy egyszerűen ne vegyen tudomásul lehetőségeket. A párbeszéd hagyományának döntő mozzanata az érvelés. Ha rögtön lemondunk a munkaeszközről, akkor maga a munka fogja megszenvedni. A döntés elkerülhetetlen, és a döntéseket értékelve arra is választ kell majd adnunk, hogy hosszú útja során a szinódus valóban megengedte-e a Szentléleknek, hogy megszólaljon, vagy inkább ama modern és bürokratikus szemlélet keretei közé kényszerítette, amelyek a trienti zsinattól kezdve meghatározzák a katolikus tanítást és egyházfegyelmet.

5. „Kerékbilincs” – avagy miért késlekedik az élő hagyomány problémájának megoldása?

E kísértés következményeképpen – minden kísértés félelemből fakad és gyávaságot eredményez – a II. Vatikáni Zsinat után felerősödött az a teológiai és lelkipásztori érvelés, amely igyekszik megfosztani az Egyházat mindenfajta másként döntés jogkörétől, hogy így szilárdítsa meg a „korábbival megegyező” (vagy – öntelten – a „kezdettől fogva változatlan”) döntések hatályát. Az 1970-es évektől kezdve jelent meg ugyanis az a gondolkodásmód, amely szerint az egyháznak „nincs hatalma” arra, hogy a nők számára megnyissa a felszentelt szolgálat lehetőségét, hogy az első gyónást az elsőáldozás utánra tegye, vagy hogy a diakónusokat is felhatalmazza a betegek kenetének kiszolgáltatására. A kerékbilincs, a blokkoló mechanizmus minden egyes kérdésben a hatalomvesztés deklarációjaként mutatkozik meg, noha valójában a hatalomgyakorlók ellenállásának legklasszikusabb módja.³

Ez a gondolkodásmód – amely végig jellemző volt a VI. Pál pápaságának végétől kezdődő és II. János Pálon át XVI. Benedekig tartó korszakra – Ferenc pápával fordulóponthoz érkezett. Ő az Evangelii gaudiumban, majd főként az Amoris Laetitiæben ismételten és erőteljesen leszögezte, hogy az egyháznak van hatalma hallgatni a Szentlélekre és megreformálni önmagát. Ami azonban egyes területeken végbement, az nem csupán elméleti vagy marginális újítást, hanem a középpontot érintő paradigmaváltást igényel. Vizsgáljuk meg az egyházi élet néhány területét, ahol ez az átalakulás még most sem igazán indult el.

II. rész: A ritmusváltás néhány lényeges kérdése

„Akkoriban (1928-ban) az egyház nem volt tudatában a jelenkori történelem pozitív értékének” (Ghislain Lafont)⁴

Ebben a második részben néhány olyan kérdést szeretnék megvizsgálni, amelyekben a modern paradigma áldozatai vagyunk. Igen, pontosan a modern paradigmának, a világos és egyértelmű elképzelésekhez való ragaszkodásnak vagyunk az áldozatai. Ahhoz, hogy jól megértsük ezt az alapvető tényt – amely elhomályosítja hagyomány-értelmezésünket –, előbb egy fontos elméleti megkülönböztetést kell tennünk, mégpedig a tisztelet társadalma és a méltóság társadalma között. E megkülönböztetés segítségünkre lehet annak jobb megértésében, hogy miért szükséges továbblépnünk a trienti kánontól és szóhasználattól a II. Vatikáni Zsinat kánonjához és szókincséhez.

6. A tisztelet társadalma és a méltóság társadalma – újragondolásra váró „különbségek”

Azzal a megkülönböztetéssel szeretném kezdeni, amelyet Charles Taylor A modernség rossz közérzete című művéből vettem át⁵, és amely nagy segítségemre van a katolikus egyház elmúlt két évszázada – e viszontagságos időszak – értelmezéséhez. Taylor ugyanis különbséget tesz a tisztelet társadalma és a méltóság társadalma között. Előbbi a tekintélyen és a különbségeken alapul, utóbbi a szabadságon és az egyenlőségen. Ez a megkülönböztetés – amely a hagyományos társadalomból a poszttradicionális társadalomba, az ancien régime-ből a liberális világba való átmenetet értelmezi – a katolikus egyházat is közelről érinti. Az egyház elsősorban Európában szenvedte el ennek az átalakulásnak a traumáját, és nagyon gyakran kemény szembefordulással válaszolt rá. Vállalta a kockázatot, hogy a „tisztelet társadalmával” azonosulva bűnösnek vagy démoninak fesse le a „méltóság társadalmát”. Másrészt könnyen adódott az összeütközés, mivel az egyházhoz szükségszerűen hozzátartozik a különbözőség és a tekintély – ez adja létjogosultságát. Isten differenciája és tekintélye erős nyomást gyakorolt a 19. és 20. századi egyházra, hogy azonosuljon a „tisztelet társadalmával” – olyannyira, hogy societas inaequalisnak nevezte magát, azaz olyan társadalomnak, amely Isten különbözőségét közvetíti, ezért kénytelen lényeginek és megváltoztathatatlannak tekinteni bizonyos alapvető társadalmi és kulturális különbségeket: a férfiak és a nők, valamint a papok és a laikusok különbségét, de közvetve a szabadok és a rabszolgák, valamint a gazdagok és a szegények közti különbséget is. Most megmaradnék az első két megkülönböztetésnél, hogy rámutassak, hogyan kockáztatja a katolikus egyház azt, hogy – klasszikus szöveghelyekre és érvekre hivatkozva – nem az evangéliumot, hanem a régi rendet, az ancien régime-et védelmezi.

7. Férfi és nő – a leküzdendő előítélet

A katolikus egyházi diskurzus hatvan éve küszködik a „női tekintély” kérdésével, ez pontosan tükrözi a tiszteletre épülő társadalom tehetetlenségi erejét a katolikus gondolkodás középpontjában. E tekintetben a középkori férfiak sokkal szabadabbak voltak. Míg mi körülbelül hatvan éve egyfajta „esszencializmusba” kapaszkodunk – melynek célja, hogy a nőket a magánszférába kényszerítse, és ezt nemcsak a teremtésből kívánja levezetni, hanem közvetlenül a kinyilatkoztatásból is –, addig a középkori emberek szabadon tekinthették magát a „női nemet” a „szentelés akadályának”. Sok középkori teológus számára a kultúra volt a tét, nem pedig a hit. Kulturális megfontolásból gondolták úgy, hogy a nőnek nincs semmilyen nyilvános tekintélye (jóllehet a magánéletében elismerték a női hatalmat). Ezért az általuk ismert „hatalmi deficitek” (kiskorúság, rabszolgaság, törvénytelen gyermeki mivolt, fogyatékosság) közül a „női nem” hatalomra való képtelensége volt számukra a legnyilvánvalóbb. Mára azonban megváltozott a véleményünk a fogyatékosságról, a rabszolgaságról és a házasságon kívül született gyermekekről. A kiskorúakra vonatkozó akadályokat továbbra is fenntartjuk, de a nők előtt már nincsenek kulturális akadályok. Az, hogy „esszencializáljuk” kizárásukat a szentségi szolgálatból, merőben új dolog – például abban a formájában, ahogyan Hans Urs von Balthasar kitalálta –, csakhogy ez nem a teológiai gondolkodás eredménye, hanem a kulturális gondolkodás hiányossága. Egyfajta tudatlanság és előítélet, amelyet a 20. és 21. század pápái dogmatizáni akartak: igyekeztek a tanítás részévé tenni. Ezen a ponton a teológiai gondolkodás valóban zavarba ejtő gyengesége mutatkozik meg.⁶

8. Klerikusok és laikusok – a hatalom gyakorlása

Nem más a helyzet a „tisztelet társadalmának” másik nagy különbségét, a klerikusok és a laikusok közti különbséget illetően sem. Isten népe identitásának a II. Vatikáni Zsinat által elvégzett rekonstrukciója az egyházi szolgálatok közti különbség elgondolásának új kritériumát vezeti be. A laikus alattvalók és a szuverén papság modelljét felváltja a komplex részvétel Krisztus tria munerájában (hármas szolgálatában/feladatában): prófétai, királyi és papi tisztségében. Ez az egyházi tudat mélyreható átalakulását jelenti: elmozdulást a kizárólag a papságra vonatkozó potestas fogalmától, és belépést a Krisztus ajándékaiban való részesedés perspektívájába, amely mindenkié, az egyes megkereszteltektől egészen a pápáig. Hasznosnak tartom, hogy elgondolkodjunk itt egy további megkülönböztetésen is, amelyet később részletesebben is kifejtek, és amely a közelmúltban is felmerült, amikor a nőknek az egyház kormányzásában való részvételéről folyt vita. Megpróbálom majd röviden ismertetni, mivel nagyon fontosnak tartom.

A középkori és modern gondolkodásban a laikusok és a papok közötti különbség alapvető, de magában hordoz egy további különbséget, mégpedig a papságon belül a potestas ordinis és a potestas iurisdictionis, a szentségi és a joghatósági hatalom gyakorlói között. Létezik egyrészt a cursus honorum, a tisztségek (sor)rendje, amely a presbyterig/papig vezet, másrészt van az episcopatus. Ezt a ma már nagyrészt, de nem teljesen elavult rendszert figyelembe véve látható, hogy a papot a potestas ordinis, vagyis a felszentelés, míg a püspököt a potestas iurisdictionis, a joghatóság illeti meg – utóbbi magában foglalja mind a munus regale, mind a munus profeticum funkciót. Vagyis a klasszikus katolicizmusban a kormányzás és az igehirdetés a püspök feladata, nem a papé.

Érdekes lehet, hogy ma egyes vitákban és a tanítóhivatal – sőt, a pápai tanítóhivatal – kijelentéseiben is az olvasható, hogy a nőnek hamarabb lehetne joghatósági hatalmat adni, mint szentségi hatalmat, amely ellentétes volna „természetével és hivatásával”. Véleményem szerint itt a tisztelet társadalma működik tovább, a II. Vatikáni Zsinat ellenére is. Szívesebben közelítik a nőt az (egykoron) nem felszentelt püspökhöz, mint a felszentelt paphoz!

9. A püspöki tisztség és „szentségi formája” – a történelem és korlátai

Így nyílik fel tekintetünk arra, amit Ghislain Lafont atya „a II. Vatikáni Zsinat talán legnagyobb újdonságának” nevezett – vagyis a püspöki tisztségnek mint a szentségi rend legmagasabb fokának a megértésére. A püspöki tisztség officiumként, hivatalként való felfogásától eljutunk sacramentumként, azaz szentségként való felfogásáig, amely az egész felszentelt szolgálatot egyesíti a prófétai szó, a kormányzás gondja és a rituális cselekvés hatálya alatt.

A püspöki tisztséget a zsinat több mint ezer év után ismét felszentelt szolgálatnak tekinti, nem pedig hivatalgyakorlásra való felhatalmazásnak. Csúcspontja ezért az eucharisztia megünneplésének a vezetése, nem pedig a joghatóság gyakorlása. A teológiai változásnak itt nyilvánvalóan szembe kell néznie egy mindmáig nagyon erős, minden püspökre, így a római püspökre is hatalmas nyomást gyakorló adminisztratív modell tehetetlenségével.

Ez rávilágít a szinodalitásról szóló közelmúltbeli szinódus néhány kínos vonására is. Az elvont megnevezés félrevezető lehet, de annyi bizonyos, hogy a szinódus mint „a püspök joghatóságának gyakorlására szolgáló eszköz” és a szinódus mint a királyi, prófétai és papi megbízatás részeseinek [azaz minden megkeresztelt hívőnek] a találkozási helye egyelőre nagyon megműveletlen terepnek tűnik. Érdekes tény, hogy egy „pápai minisztérium” (tudniillik a Hittani Dikasztérium) úgy rendelte el a nők szerepének megvitatását, hogy a szinódusi vitát egy tanítóhivatali dokumentum kidolgozásával helyettesítette. Nyilvánvaló, hogy e téren még mindig a II. Vatikáni Zsinat előtti egyházi és hivatali modellnél tartunk.

10. A házasság és összetettsége – az egyházjogi kompetencia modern fejlődése

Ferenc pápaságának kezdetén, az első – két ütemben zajló – szinóduson, amely a családról szólt és az Amoris Lætitiæ kezdetű posztszinodális apostoli buzdításhoz vezetett, a házasságról való gondolkodás új modellje jelent meg. Abból a „modern” stílusból fakadt, amelyet a Tametsi dekrétum vezetett be – ebben a trienti zsinat a katolikus egyházra ruházta a házasság emberi tapasztalatával kapcsolatos teljes joghatóságot. Korábban ezerötszáz éven át egyértelmű volt, hogy a házasság természetes polgári és egyházi tapasztalat, ezért egyházi összetevőjének sajátossága az áldás volt. A trienti zsinaton az egyház mélyrehatóan megváltoztatta a dolgokat. 1614 óta a házasság szertartása a kölcsönös beleegyezésből és a gyűrű átadásából állt, míg az áldás kikerült a szentségből és a „házasok miséjének” kiegészítő, nem szükséges részévé vált.

A 16. századi fordulat a késő modernitás tiszteletre épülő katolikus társadalmában [a szekuláris világgal szembeni] „ellenállássá” vált, amelynek tartalma – XIII. Leó pápától kezdve az enciklikákban, majd hangsúlyosan az 1917-es és 1983-as kánonjogi kódexben – a házasság kizárólagosan egyházi hatásköre.

Ez a modern olvasat, amely mintegy a világi hatalom elvesztésére adott reakcióként jelent meg, és amely fenntartja a polgári és a kánonjogi normák közötti „párhuzamos rendet”, az Amoris Lætitia 304. pontja szerint a házasság mint összetett valóság megítélésének „szűklátókörű” módja.

Sajnos mind a házas életformák, mind az „új élettársi kapcsolatok” megítélésében továbbra is a Tametsi logikája uralkodik. Utóbbiak esetében nem helyénvaló a rituális áldás, hanem csupán a „lelkipásztori áldás”, amely ésszerű kategória ugyan, de nem élő valóság. Kicsinyes és alantas dolog azt gondolni, hogy befogadjuk a perifériát, miközben illegálisnak nyilvánítjuk.⁷

Ezek a példák azt mutatják, hogy a „tisztelet társadalma” és a „méltóság társadalma” közti átmenet nagy feladatot ró napjaink teológiájára. Be kell látnunk, hogy még a legutóbbi, Dignitas infinita kezdetű dokumentumban sem követik ezt a célt kellő fogalmi szigorral és a szükséges teológiai megalapozottsággal. Ezért a nagyrészt elégtelen és mély belső ellentmondásokkal terhelt szisztematikus megközelítés veszélybe sodorhatja a jószándékot. A párbeszéd és kutatás Ferenc pápaságának közel tizenkét éve alatt kialakult légköre minden bizonnyal elősegítette a kérdések új megközelítését. De a teológusok félénksége és a lelkipásztorok óvatossága csak minimális mértékben tudott megszabadulni a „kerékbilincstől”, amely mindenkit abban a tévhitben tart, hogy a hagyományt csak a mozdulatlanság garantálhatja. Vannak időszakok, amikor a körültekintés egyetlen formája az, hogy határozottan új paradigmák felé haladunk, amelyekről nem csak beszélni kell, hanem meg is kell valósítani őket – természetesen bátran és mindenfajta nosztalgia nélkül (a nosztalgia nem keresztény érzés).

III. Következtetés: öt előszó megíratlan egyházi dokumentumokhoz

„Ha hidakon és határokon akartok élni, legyen elmétek és szívetek nyugtalan.
A tanítás biztonságát néha összekeverik a kutatással szembeni gyanakvással.
Veletek ne így legyen. A keresztény értékek és hagyományok nem ritka műkincsek, amelyeket múzeumi vitrinekbe kell zárni.
A hit bizonyossága inkább kutatásotok motorja legyen!” (Ferenc)⁸

Utunk végén visszatérhetünk egy nemrégiben megjelent szöveghez, amelyben egy élő hagyomány „titkos szálát” fedezhetjük fel: azokat a, mondhatni, „feltételeket”, amelyek megalapozzák a hagyomány iránti hűséget, és amelyekről Ferenc pápa roppant eleven szavakkal beszélt a La civiltà cattolica című folyóirat „Írói Kollégiumának” címzett beszédében. Ebben a szövegben Ferenc három olyan tulajdonságot nevezett meg, amelyekre feltétlenül szükségünk van, ha meg akarjuk érteni a traditio leghitelesebb értelmét. Ezek: a nyugtalanság, a hiányérzet és a képzelőerő.

Írásom utolsó részében szeretnék kicsit elidőzni a hagyomány helyes megértésének utolsó jellemzőjénél: a képzelőerő képességénél. Arra gondoltam, hogy ezt a képzelőerőt kézzelfoghatóan és csipetnyi provokációval fűszerezve szemléltetem. Ezért röviden ismertetek öt tanítóhivatali dokumentumot. Egytől-egyig elképzelt dokumentumokról van szó, de olyan fejleményeket vázolnak fel, amelyek valódi lehetőségek: egy, tíz, ötven vagy száz év múlva akár be is következhetnek. Röviden „bemutatom” és képzeletbeli újraolvasásra ajánlom őket – képzeletbeli újraolvasásra, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne vezethetnének el egy olyan tanítás lényegéhez, amely nemcsak a múltból táplálkozik, hanem a jövőből is.

11.1. Ad Romæ episcopum – Péter utódjának hatalmáról

Egy több mint kétezer éves hagyományokkal rendelkező egyház működtetése hosszú távú egyensúlyt igényel a primátus és a kollegialitás között. Az előbbi megakadályozza a szétszóródást és garantálja az egységet, az utóbbi pedig lehetővé tesz egyfajta differenciálódást és jótékony sokszínűséget. Az új egyensúly, amelynek a jövő katolikus egyházát kell jellemeznie, ókori és középkori hagyományok visszatérését jelenti, valamint annak a modern intézményességnek a részleges korrekcióját, amely a hatalom erős központosításához vezetett. Az a tekintélytapasztalat, amely az egyházat tökéletes társaságként (vagy societas inæqualisként, egyenlőtlenek társaságaként) definiáló tisztelet társadalma után formálódott meg, fokozatosan rávezette az egyházi közösséget, hogy a hagyomány erőforrását kutatva felértékelje a méltóság társadalmát. Ez a pápai primátus mélyreható újjáértelmezését is magával vonja: ismét felfedezteti velünk annak egységet szolgáló minőségét a különbözőségben, szinte a különbözőségek egységes értékelését.

11.2 Familiarum Novarum – az együttélés új formáiról

A méltóság társadalmában a családi élet új lehetőségekkel gazdagodik és új kihívásokkal néz szembe. Az egyház az múlt században megtanulta, hogyan különböztesse meg a házasság intézményes és a családi élet tényleges formáit. A „kapcsolat szabadsága” – amely mindig a „kapcsolattól való szabadulássá” is válhat – hatalmas próbatétel a házasság „intézményes modernizációja” számára, amelyet a katolikus egyház már a modern államokat megelőzően kidolgozott. Ez a fordulat együtt járt azzal, hogy a házasok lelkigondozásában fokozatosan összekapcsolódott az erkölcs és a jog. A „kánoni forma” a beleegyezés szabadságának garanciájává vált. Ez az intuíció azonban – amely nem törölte el a középkor tudását a szabad beleegyezés eredendő és alapvető voltáról – intézményi szinten túlexponálta az egyházat. Ezért a liberális államok megjelenésével elkerülhetetlenné váltak a házassággal kapcsolatos gyötrő konfliktusok. Immár két különböző intézmény kezdett jogot formálni ugyanazon házaspárokra. Amikor megjelent a Kánonjogi Kódex, megmerevedtek a frontok: a ius in corpusként [a másik fél testéhez való jogként] felfogott házasság engedélyezése egyházi kiváltsággá vált – az egyház nem ismert el más jogrendet. Ez utóbbi lehetőség a II. Vatikáni Zsinat után alapvető jelentőségre tett szert, de aktualizálásával meg kellett várni az Amoris Laetitiæt, amely az „objektív törvény elsőbbségének” trienti és 19. századi modelljétől eltérő valóságértelmezést kínál fel. Az AL azonban, miközben „premodern” forrásokhoz, például Aquinói Szent Tamáshoz visszatérve feleleveníti ezt az árnyaltabb szemléletmódot, nem kezdeményezi új intézményesítését. Ezzel szemben a Familiarum novarum felnyitja a katolikus hagyományt a családmodellek sokféleségének strukturális érvényesítése előtt, többek közt úgy, hogy mélyrehatóan összeveti a természetes és a polgári intézményi formákat. A lelkipásztori szemléletű egyháznak már nincs szüksége az intézményi kizárólagosságra, hanem újra a nyílt tengeren hajózik.

11.3 Pro mundi vita – a világ mint a Szentlélek helye

Az élet iránti figyelem egyre inkább áthatotta a késő modernitás egyházát. Kevésbé egyoldalú kép alakult ki az életről azonban azután, hogy biologisztikus redukcióját újraértelmezték. Ezzel együtt az egyház felfedezte a világot mint a Szentlélek jelenlétének helyszínét, ami lehetőséget kínált arra, hogy a Szentlélek ajándékát mint a világ életéért adott ajándékot értelmezzék. A Lélek adománya építi fel a kapcsolatot az egyház és a világ között. Az egyik legáttetszőbb megközelítést idézve, amelyet Ferenc pápa már pápaságának kezdetétől képviselt: magunk mögött kell hagynunk azt az elképzelést, hogy az egyház olyan intézmény, amely „elhozza Istent a világba”, és újra fel kell felfedeznünk az egyháznak azt képességét, hogy felismeri a világban már jelenlévő Istent, és eszközöket kínál, hogy megtaláljuk Őt. A szolgálat összekapcsolódik az emberi tapasztalattal, ami megfelelő nyelvet igényel: nem atyáskodó nyelvet, nem a doktrína és az egyházfegyelem keretei közé kényszerülő nyelvet. A szolgálat elsődleges organonja – kommunikációs csatornája – az elbeszélés és a cselekvés.

11.4 Sine prohibitione – a nők egyházi tisztségeiről

Szükségessé vált a nők egyházi szolgálatban betöltött szerepének nyugodt és derűs megítélése azután, hogy évtizedeken át zajlott a férfiak kiváltságának utóvédharca. Végre egy egyházi dokumentum is egyértelműen kijelenti, hogy nincsenek „akadályok” a nők felszentelése előtt. A megkeresztelt nők fokozatos bevonása a szolgálatba – a közös felszentelés révén, amely így a nőkre is kiterjed – rendkívül áttetsző előrelépés. Ideje volt alaposan végiggondolni mindazokat a szinteket, amelyeken a férfi és a nő közti különbség érvényre juthat, és jelentőssé, sőt elengedhetetlenné válhat. A döntő mozzanat azonban, amely a Sine prohibitione [tiltás, illetve akadály nélkül] kezdetű apostoli levélben is szóhoz jut, a nemek közötti különbség és a hierarchikus különbség kettősségének tudatosítása. Míg a nemek különbségét évszázadokig hierarchikus hatalmi különbségként gondolták el és érzékelték, a legutóbbi tanítóhivatali megnyilatkozás egyértelműen újraolvassa a hagyományt. Ennek köszönhetően lehetségessé válik a különbség megőrzése anélkül, hogy el kellene fogadnunk az egyik nem alárendeltségét a másiknak. A dokumentum azzal, hogy kilép a nemek közti hierarchia automatizmusából, lehetővé teszi a nők szentségi felhatalmazásának fokozatos elismerését, különösen a felszentelt szolgálat legalapvetőbb szintjén, azaz bevezetve a női diakonátust.

11.5 Cum omni fiducia – a teológia egyházi funkciójáról

Ez az utolsó szöveg új látószöget nyit a katolikus teológiai hagyományra, amikor egy olyan szófordulattal él, amely a kinyilatkoztatás és a hagyomány közti határvonalon áll: a „cum omni fiducia” annak a kifejezésnek a latin fordítása, amellyel Lukács jellemzi Pál apostolt az Apostolok cselekedetei utolsó versében: „teljes bátorsággal” (parrhésziával) tanított (ApCsel 28,31). A dokumentum a Rómában működő Pál példáját alapul véve úgy értelmezi a teológus munkáját, mint amelynek döntő jelentősége van az igehirdetés, a liturgikus ünneplés és az egyház vezetése szempontjából. A teológus „láncot visel” (ApCsel 28,20), de nem ismer tilalmat vagy akadályt. Ahhoz, hogy értékes feladatát elvégezze, a teológusnak őrködnie kell a szavak fölött. A pásztori tanítóhivatallal ellentétben a teológia tanítóhivatala rendelkezésre bocsátja az igehirdetéshez, az ünnepléshez és az irányításhoz szükséges alapfogalmakat. Ennek érdekében folyamatosan kettős feladatot lát el: bátorsággal törekszik a hűségre, és átadja a szót az Igének, hagyja, hogy a szentségekben történő találkozás vezérelje. Mindezt a hagyomány nevében teszi, kettős alapelvet követve: a teológus „megmenti a jelenségeket és magyarázatokkal szolgál” (Eberhard Jüngel). A jelenségeket azonban csak akkor tudja megmenteni, ha meg is világítja őket, amiként nem világítja meg igazán az elmét, ha eltorzítja a jelenségeket. A magyarázó–megvilágító beszéd logikájának és a jelenségből áradó fénynek a merészség és a türelem, a cselekvés és a szenvedély erőteljes szintézisében kell egyesülnie. Merészség a jelenség „elviselése” érdekében történő magyarázatra. Merészségre van szükségünk ahhoz, kitegyük magunkat a jelenségnek, és egyúttal gyakoroljuk a megvilágító kifejtés meglepetéseket tartogató és vigaszt nyújtó türelmét.

Valahogy így fogalmazhatna pár év múlva jó néhány tanítóhivatali dokumentum.

(Mártonffy Marcell fordítása)

Teológia ma – Tisztelet és méltóság a blokádon túl