Levél XIV. Leó pápának

Kedves Testvérem, Leó pápa! 

Nagyon örülök megválasztásodnak. Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy Téged, a missziós egyház emberét, a valódi interkulturalitás emberét, a „bárányszagú pásztort” választották pápává. És hálás vagyok, hogy megválasztásod folytonosságot ígér azzal, amit Ferenc pápa tett. Visszahozta az egyház középpontjába azt, ami a középpontba tartozik: a kiszolgáltatottak, a peremre szorultak, a „kidobottak” iránti feltétlen elkötelezettséget. Ez Jézus gyakorlata, és minden erőnket mozgósítanunk kell ezért. Megválasztásod és választott neved, Leó, reményt ad nekem, hogy továbbra is ezen a választott úton vezeted az egyházat. 

Jómagam apáca vagyok, teológiai tanár. Múlt csütörtökön, 2025. május 8-án diákjaimmal együtt egy kis előadóteremben mobiltelefonon és laptopon figyeltük, amint felszáll a fehér füst. Hagytuk, hogy magával ragadjon bennünket a Szent Péter téren ujjongó tömeg hangulata. Hallottuk az első „béke legyen veletek” köszöntésedet – és örültünk, hogy egy háborútól gyötört világban hallhattuk ezt az erőteljes szót! Amikor pedig spanyolul szóltál hozzánk, és kifejezted tiszteletedet a latin-amerikaiak hite iránt, magunkon kívül voltunk az örömtől.

Leó testvérem, szoros kötelék kapcsol össze bennünket a szegény egyház, a szegények egyháza iránti elkötelezettségünkben. Körülbelül egyidősek vagyunk, és az életrajzunk is hasonló: szerzetesi hívatásunk, teológiai tanulmányaink a II. Vatikáni Zsinat szélárnyékában, az elszakadás attól, amit saját kulturális identitásunk jelent; elszakadás a globális északtól, egy kiváltságos társadalomtól, hogy új otthonra találjunk Latin-Amerikában, ahol közvetlenül szembesülünk azzal, amit a „fejlett országok” imperialista politikája tesz a világ más részeivel.

Osztozom veled a boldogságban, hogy testvérként, embertestvérként fogadtak egy olyan helyen, ahol az evangéliumnak közvetlen jelentősége van, egy olyan egyházban, ahol nem kell mesterségesen keresni a hit értelmét, hanem ahol a hit oly sokak számára a túléléshez adott mindennapi kenyér.

Pápa testvérem, ötven évvel ezelőtt azzal a magától értetődő, talán naiv bizalommal kezdtem el tudatos utamat az egyházban, hogy csak néhány év kérdése, és az egyházban átfogó testvériségre találunk; olyan egyházra, amelyben nem lesz többé nemi alapú hierarchia. Egy olyan egyház képe lebegett előttem, amelyben Jézus és gyakorlata, nők és férfiak találkozása adja meg az irányt, egy olyan egyházé, amely épp ezért vonakodás nélkül gyakorlatba ülteti az egyszerű igazságot: „csak egy a ti Atyátok, a mennyei” (Mt 23,9), ti pedig mindannyian testvérek vagytok!

Leó, te értelmes és érzékeny ember vagy. Amikor hallottam rövid és világos beszédedet, nagyon hálás voltam, mert józanságod és racionalitásod annyira kiemelkedik a világot jelenleg uraló macsók populista és irracionális zagyvaságai közül. Kánonjogász vagy. Tudod, hogy a katolikus egyház egész „apparátusa” mennyi mindent nem egyszerűen az „isteni törvénynek” köszönhet, hanem történelmileg alakult ki, a kontextus és a mindenkori kulturális helyzet formálta; és hogy ezért mennyi minden megváltoztatható. Az egyetlen dolog, ami valóban „kánon”, ami megingathatatlan mércéje kell, hogy legyen annak, hogyan kell megszerveznünk az egyházat, az, ahogyan Jézus közösséget alapított, és ahogy tanítványai a Feltámadott Úrral való találkozás és Lelkének pünkösdi kiáradása nyomán közösségekbe tömörültek. Minden mást ember alkotott, minden más történelmi fejlemény – és ezért meg is változtatható.

Kedves pápa testvérem, hozzád hasonlóan engem is szerzetesi karizmám határoz meg. Elkötelezett vagyok Ward Mária iránt, aki több mint négyszáz évvel ezelőtt szétfeszítette az akkori kánonjogi kereteket. Kitört a kolostor falai közül, és ezzel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az egyházban megnyíljon az út a nők aktív apostoli munkája előtt. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy ismét áttörjük a falakat, és teret adjunk Isten elevenítő Lelkének.

Leó, téged olyan emberként jellemeznek, aki képes meghallgatni másokat. Ezért van bátorságom bibliai parréziával, félelem és köntörfalazás nélkül megszólítani téged: legfőbb ideje, hogy a nők minden korlátozás nélkül bekerüljenek az egyház minden szolgálatába és szintjére. Nem gesztusként, nem kivételként, nem szimbolikus jelként. Hanem teljes egyenlőségben. Nem a hatalomról van szó. Hanem a méltóságról. Az igazságról. Az evangéliumról.

Szeretnék tisztázni valamit: nem vágyom egyházi tisztségre. Soha nem is vágytam – s közel hetvenévesen nevetséges is volna. De szeretnék segíteni abban, hogy az egyház szolgálata alapvetően megváltozzék. Hogy gyökerestől átalakítsuk, hogy jézusibbá, testvéribbé tegyük. Ne az egyik nem kizárólagos kiváltsága legyen, hanem férfiak nők közös szolgálata. Ennek a szolgálatnak meg kell változnia – szimbólumaiban, megjelenésében, mindenben.

Újra és újra hallom az érvet: „Most nincs itt az ideje, egy ilyen lépés szakadást idézne elő”. Talán helytelennek tűnik, hogy néhány nappal a megválasztásod után hasonló kéréssel zaklatlak. Az idő valószínűleg sohasem alkalmas, de a dolgot nem lehet tovább halogatni. Mert már tart a skizma, a szakadás: azoknak a nőknek (és férfiaknak) a lassú, megállíthatatlan kivonulása, akik nem érzik többé otthon magukat egy olyan egyházban, amely szimbolikusan és szerkezetileg továbbra is férfiakra épül. Ez a kivonulás a legjobb esetben is tiltakozás, de többnyire csendben, észrevétlenül, frusztráltan zajlik. A botrány nem egy kis rózsaszín füst a Szent Péter-bazilika felett. Az igazi botrány az, hogy Jézus megjelenítésének színrevitele még mindig férfi kiváltság.

A katolikus egyház valóságos mestere a reprezentációnak. Az ügyesen, prófétai jelként alkalmazott színrevitel ereje nagy érték – ilyen volt Ferenc pápa első lampedusai útja, a muszlim menedékkérő lábának megcsókolása stb. Úgy tudom, jelet akartál küldeni néhány testvérednek a bíborosi kollégiumban. Jelet akartál adni nekik, amikor első megjelenésed alkalmával felvetted a piros mocétumot és az arannyal hímzett stólát, amelyet Ferenc pápa tizenhárom évvel ezelőtt elutasított, és megengedted nekik, hogy megcsókolják a gyűrűdet.

De éppen azért, mert van érzéked ezekhez a jelekhez, remélem, hogy az is érthető, milyen végzetes szimbólum az, amikor az eucharisztia – a keresztény közösség középpontja és lényegi kifejeződése – minden egyes megünneplésekor nekünk, nőknek megengednek különféle dolgokat: „szabad” felolvasnunk az olvasmányt és „szabad” énekelnünk a kórusban: már nem zárnak ki minket az oltár közeléből, mint „tisztátalanokat”, sőt, talán még szolgálnunk is „szabad” az oltárnál. De az, aki az eucharisztikus ünneplést vezeti, aki hatalmat kap az evangélium hirdetésére és prédikációjában Isten Igéjének magyarázatára, aki lehívhatja Jézus Krisztus jelenlétét a kenyérre és a borra – az mindig, mindenkor és elkerülhetetlenül férfi. Ez nem triviális külsőség, amelyet nekünk, nőknek el kell viselnünk – nem, ez seb az egyház szívében.

Természetesen nem vagyok tőrölmetszett feminista, és nem áll fenn a veszélye annak, hogy bármilyen divatos irányzatot kövessek, vagy hogy kritikátlanul alávessem magam a szekularizált világ követelményeinek. Ellenkezőleg, konzervatív apácaként nevelkedtem. De mi, az egyházban szolgáló női munkatársak, mi, konformisták, azok, akik „a nagyobb egész érdekében” mindig is hallgattunk, bűnt követünk el, mert segítünk elcsúfítani Jézus arcát az egyházban.

Ezt nem szabad többé megtennünk. Az evangélium arra kötelez bennünket, hogy felegyenesedjünk hajlottságunkból. Hogy egyenesen és tisztán a szemetekbe nézzünk, és ne tűrjük tovább a férfivircsaftot. Nem azért, hogy nekünk, nőknek több hatalmunk legyen. Nem, hanem azért, hogy együtt hitelesebbé váljon a világért végzett szolgálatunk.

Nőnek lenni nem erkölcsi minőség, ahogyan férfinak lenni sem erkölcsi minőség. Bűnösök vagyunk, de bűnösökként arra kaptunk meghívást – nők és férfiak egyaránt –, hogy jelenvalóvá tegyük Jézus Krisztust megváltásért kiáltó világunkban. Nőként nem engedhetjük meg többé, hogy gonosz, agresszív feministákra és a rendszer működését fenntartó, jólnevelt konformistákra osszanak fel bennünket. És még kevésbé helyénvaló, hogy a „luxusproblémákkal küzdő, kiváltságos északi nőket” szembeállítsák a déli katolikus nőkkel, akik a túlélésért folytatott küzdelemben megtanulták, mi az, ami igazán fontos. Nekünk, nőknek össze kell fognunk, valódi testvéri szolidaritásban és minden kulturális különbséget áthidalva. Álljunk ki együtt egy igazságosabb és emberibb világért, és ezáltal is segítsük az egyházat, hogy jézusi arcot öltsön!

Az utóbbi időben sok barátom és társam elhagyta egyházunkat. Néhányan protestánsok lettek, mert ott egyenrangúan tudják gyakorolni a szolgálatukat, mások a politikát választották, mert ott nagyobb változást érhetnek el. Megértem ezeket is, amazokat is. Ismét másokon csalódottság lett úrrá, ami nagyon elszomorító.

Egyik lehetőség sem áll nyitva előttem. Minden porcikámban gyógyíthatatlanul és szenvedélyesen katolikus vagyok. Nem tehetek mást, mint hogy ebben az egyházban vagyok és maradok. Ezért is várom rendületlenül, hogy egyházunk megtegye az emberileg lehetetlennek tűnő lépést: hogy valóban, őszintén és mélyen átadja magát Isten átalakító pünkösdi Lelkének.

Legszívesebben azt kiáltanám sok klerikusnak: ne féljetek annyira! Miért ragaszkodtok olyan makacsul és megcsontosodva ahhoz, hogy az egyházi tisztségek kizárólag a férfiakat illetik meg? Legyen bátorságotok elengedni! Ne beszéljetek annyit az evangelizációról, hanem hagyjátok, hogy megtörténjen veletek! Semmit sem fogtok veszíteni, kivéve csökönyösségeteket és félelmeiteket; és épp ellenkezőleg, emberségetek gazdagabbá és teljesebbé válik, képes lesz önzetlenül szolgálni másokat – a sebzett, megváltásra és üdvösségre szomjazó világot.

Kedves pápa testvérem, először meg kell, hogy ismerjünk. De úgy gondolom, bátor ember vagy, olyan ember, aki képes bátorítani a testvéreket, ugyanakkor van bátorsága megváltoztatni, ami látszólag kőbe van vésve. Végtelenül hálás leszek, ha azzal folytatod, amivel pápaságod legelején kezdted: „békesség veletek!”. Bátran és tekintéllyel szólalj fel világunk tekintélyelvű macsói és az ő halálos stratégiáik ellen. Szállj szembe az északi társadalmak bevándorlókat kirekesztő politikájával. De legyen bátorságod áttörni azokat a falakat is, amelyek ismételten kizárják nővéreidet a hitben, és fájdalmat okoznak azoknak, akik hátukon hordozzák az egyházat. A nők ugyanúgy képesek a vezetésre és a felelősségvállalásra, mint a férfiak. Bizonyos tekintetben talán még jobban is csinálják – amint persze az ellenkezője is biztosan igaz.

Nem akarom, hogy egyházunk régimódi ereklye maradjon, egy immár fenntarthatatlan társadalmi rend tükre. Azt szeretném, ha mi, nők és férfiak vállvetve dolgoznánk azon, hogy megváltoztassuk a világot. És ehhez az is hozzátartozik, hogy a nők teljes mértékben integrálódjanak az egyház minden vezető pozíciójába. Nem majd valamikor, hanem most rögtön.

Elszántsággal, az egyház iránti szeretettel és égő reménnyel

nővéred, Márta 

(Balogh Vilmos Szilárd fordítása)