Hagyomány(ok) és reform. Yves Congar (1904–1995)

Gilles Routhier, Joseph Famerée: Yves Congar, Paris, Les Éditions du Cerf, 2008, 320 o. Német kiadása: Yves Congar, Leben – Denken – Werk, ford. Marcel Oswald, Freiburg im Breisgau, Herder, 2016, 328 o.

Zsinat és szinódus

2021. október 9-én Ferenc pápa szinódust megnyitó beszédében ezt mondta: „A szent emlékű Congar atya emlékeztetett: »Nem másik Egyházat kell csinálni, másfajta Egyházat kell csinálni« […]. Ez a kihívás áll előttünk!”¹ Az idézet az eredetileg 1950-ben megjelent Vraie et fausse réforme dans l’Église [Igaz és hamis reform az egyházban] c. (650 oldalas) könyvből származik. A többféle ide-oda fordítás következtében a szójáték („une autre Église“ – „une Église autre“) kicsit elkopott, alapvetően azonban jól jellemzi azt a potenciált, amelyet a francia domonkos Yves Congar (1904–1995) teológiai pályája, gondolatai hordoznak. A kiragadott mondat szövegkörnyezete szerint a domonkos teológus egyfajta paradoxonra mutat rá:

„Nem egyszerű dolog [t.i. a reform], mert amit egyik vagy másik szempontból meg kell reformálni, az éppen a konkrét egyház. Ezt az egyházat úgy kell elfogadni, amint van, és nem szabad úgy elfogadni, amint van. Ha valaki nem fogadja el, akkor más egyházat fog csinálni, mint ez az egyház […], és nem fogja megreformálni. Ha elfogadja úgy, amint van, akkor nem fog semmit sem változtatni, és megreformálni sem fogja. Nem szabad megváltoztatnod az egyházat, de valamit meg kell változtatnod benne. Nem tudsz más egyházat csinálni, de olyan egyházat kell csinálnod, amely bizonyos mértékig más…”.²

Ebben az összefüggésben Congar az igazi reform négy feltételét nevezi meg: 1. Az irgalmasság és a lelkipásztori gondoskodás elsőbbséget kell, hogy élvezzen; 2. A mindenkivel való közösségnek fenn kell maradnia; 3. A türelmet minden feszültség ellenére meg kell őrizni; 4. Különbséget kell tenni egyfelől a puszta „mechanikus alkalmazkodás” értelmében vett újítás, másfelől a reform mint a „hagyománytörténés kifejeződése” között. Az így körülírt teológiai stílus az 1950-es években, amikor a Ferenc pápa által idézett könyv megjelent, Congarnak sok nehézséget okozott. Ebből az időszakból származó naplóbejegyzései a római egyházi vezetéssel való heves konfliktusokról tanúskodnak. 1954-ben, a munkáspapok betiltásakor Congart is eltiltották a tanítástól, írásainak, így az itt idézett könyvnek az olvasása nem volt ajánlatos.

A magyar nyelvű teológiai irodalmat figyelemmel kísérők számára Congar neve nem ismeretlen. Tőle magától csak viszonylag kevés tanulmány jelent meg, de életpályájáról, teológiai munkásságáról (egészen 1975-ig) 60 oldalas informatív írást tett közzé Szabó Ferenc SJ.³

A Congar által írt teológiai művek terjedelme emberfeletti munkabírásról tanúskodik. Az itt bemutatandó kötet két szerzője nemzetközileg elismert Congar-szakértő. Joseph Famerée (*1955) a Louvaini Katolikus Egyetem teológiai karán a dogmatika professzora, Gilles Routhier (*1953) pedig a québeci egyetem teológiai és vallástudományi karán címzetes egyetemi tanár. Szakavatott munkájuk eredeti változata 2008-ban jelent meg franciául, amelyet 2016-ban követett a német fordítás. Ötrészes művükben rendkívüli gondossággal, sok-sok idézetet használva szólaltatják meg a nagy teológust. A kötet külön érdeme az a húsz Congar-szöveget tartalmazó válogatás, amelyet a kötet végén (német változatban 269–322.o.) találhatunk. Ezekből választottunk ki hatot, amelyeket külön közlünk.

Intellektuális életrajz

Congar írásaiból, naplóbejegyzéseiből jól rekonstruálható a könyv első részét kitevő intellektuális életrajz. Elemi szükségletnek tekinti az emberekkel, a világgal való szembenézést, nem tudja elfogadni azt az idegenkedést, amelyet egyházi emberek a világgal szemben tanúsítanak:

„Levegőre és az élettel való kapcsolatra van szükségem. […] Soha sem értettem száz százalékig egyet a világtól való elfordulás eszményével, a természet elutasításával, az egyházi vagy klerikusi élet elzárkózásával, […] az élettel való minden kapcsolattól való elhatárolódással.” (idézve 18. o.)⁴

Ez a beállítódás meghatározó eleme teológiai munkásságának is, hiszen meggyőződése szerint

„a legnagyobb akadály, amellyel az emberek hitbéli útjuk során találkoznak, valóban az, hogy vélhetően nincs kapcsolat egyrészt az Istenbe vetett hit és a mennyek országára való várakozás, másrészt az ember és e világi tevékenysége között. Észre kell vennünk és meg kell mutatnunk, hogy e valóságok között belső kapcsolat van. Ez a pozitív válasz a modern hitetlenség okaira.” (idézve 18–19. o.)

Találkozásait olyan élményként éli meg, amelynek nyomán más emberré válhat és másként gondolkodhat. Tapasztalatait belsőleg feldolgozza és képes a változásra, amely gondolkodásában is nyomot hagy.

Gyermek- és ifjúkor

„Ardenneki kelta vagyok. Ez nagyon is jellemző rám. Meggyőződésem, hogy a történelem iránti vonzalmam innen ered. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, úgy látom, hogy kapcsolatban állok szülőföldem történelmével. Egy kis történelemmel, amely gyakran kapcsolódik a nagy történelemhez: a hazámban zajló háborúkhoz, az egyházam eseményeihez. Számomra a történelem mindig a helyekhez kötődik.” (idézve 21. o.)

Yves Congar 1904. április 13-án született a belga határ közelében fekvő északkelet-franciaországi kisvárosban, Sedanban. Három bátyja és nővére mellett ő a középosztálybeli család legfiatalabb tagja. Apai nagyapja többé-kevésbé sikeres helyi bankár volt. Apja nem örökölte az üzleti érzéket, így a család talpon maradása érdekében édesanyja is munkát vállalt. Anyai nagyapja szövetkereskedő volt, aki szabadidejében egy mérsékelten radikális pártban politizált. Abban az időben ez együtt járt az egyházellenességre való hajlammal. Az anyai szeretet, gondos féltés a gyermekkoron túl is elkísérte Yves-t.

Congarnak az első világháború természetesen fájdalmas tapasztalatokat hozott. Ugyanakkor a gondtalan együttjátszás zsidó és protestáns gyermekekkel is maradandó élménye maradt. 1914-ben a szülőváros katolikus templomát a németek szándékosan felgyújtották. Ekkor a protestánsok a katolikusoknak is rendelkezésükre bocsátották templomukat. A családfőt túszként deportálták, ami tovább nehezítette a család helyzetét. Az intenzív plébániai élet, valamint a családi könyvtárban fellelhető könyvek tanulmányozása nyomán Congar 1921-ben a párizsi Séminaire des Carmes növendékei közé kerül. Itt ismerkedik meg a Lallement abbé által képviselt tomizmussal, de Jacques Maritain köréhez is közel kerül. Congar szerint az ott gyakorolt katolicizmus azonban túlságosan befelé forduló, önelégült, nem érzékeli a modern világot és annak problémáit.

Amit a fiatal Congar nem tudott helyeselni, az a világtól való idegenkedés és a történelemmel szembeni bizalmatlanság, a túlzott Mária-tisztelet, valamint a lényegük szerint relatív dolgok megváltoztathatatlannak tartása és abszolutizálása. (22-23. o.)

1925-ben felveszik a domonkosok rendjébe. A noviciátus után Le Saulchoirban (1926–1931) végzi teológiai tanulmányait. Ez az egykori belgiumi apátság⁵ legendás teológiai főiskolává nőtt, miután 1901-ben a domonkosok kénytelenek voltak franciaországi tanulmányi intézményüket ide átköltöztetni. Tudását nagy mestereknél (köztük Marie-Dominique Chenunél és Henri-Marie Féret-nél) tökéletesítheti, egyszersmind egy rendkívüli intellektuális hagyomány részesévé válik. A történeti módszer alkalmazása Aquinói Tamás gondolatait is egészen más megközelítésben tárta Congar elé, mint amilyennel Párizsban a Maritain körül csoportosuló körben megismerkedett.

Tamás már nem úgy jelenik meg, mint „egyfajta orákulum, amely uralja az időt, és amely egyszer s mindenkorra elmagyarázná a hit nagy igazságait”. Mindazonáltal Congar ihletet merít Tamástól, és tőle tanulja meg, hogy állandó keresésben maradjon. (24. o.)

Az ott megtapasztalt és megtanult kérdezésmód és dialógusra való törekvés nyomán a teológiát nem absztrakt, racionális és logikai gyakorlatnak tekinti, hanem olyan tudományos kutatási formának, amely feltételezi az átélt hitet.

A „döntés” – termékeny évek (1929–1938)

Képzési ideje alatt Chenu testvéri vezetésével alakul ki mindaz, amivel később foglalkozni szeretne: ökumenikus teológia, ekkléziológia és egyházreform.

„Ökumenikus elhivatottságomat 1929-ben ismertem fel, amikor már az egyháztan területén dolgoztam.” (idézve 25. o.)

Tudományos érdeklődésének irányát a papszentelésre készülve elmélyíti a János-evangélium 17. fejezetének intenzív, meditatív feldolgozása. Ehhez társul még két németországi nyári tartózkodás (1930 és 1931), amikor megismerkedik a lutheri hagyománnyal, de egy Étienne Gilson által Lutherről tartott párizsi előadás is nagy hatással van rá. Párizsban kapcsolatba kerül az ottani protestáns teológiával, de találkozik a franciaországi orosz ortodoxok körével (t. k. Bergyajevvel) is. Nyitottságát a katolicizmus világán kívüli kereszténység iránt tovább növeli angliai tartózkodása, ahol az anglikán hagyomány értékeire bukkan:

„Újjászülettem, amikor beléptem »mások« világába, amely egyben a való világ is.” (idézve 26.o.)

Gondolkodását azonban nemcsak emberi találkozások, hanem az időközben megismert életművek is gazdagítják. Mélyen érintik Karl Barth és rajta keresztül Luther írásai. Szerinte Luther „az emberiség történetének legnagyobb vallási zsenije”. Mindezek nyomán a 30-as évek közepén két különböző formában is találkozunk Congar írásaiban „intellektuális projektjének” megfogalmazásával. Az első, a hitetlenségre vonatkozó közvélemény-kutatás kiértékelésében (1935) található, míg a másik a programszerű írásokat megjelentető Unam Sanctam sorozat bevezetőjében. Az elsőben Congar diagnózist állít fel (hiányos az egyház inkarnációja, világba való betagozódása és katolicitása), majd egyfajta „terápiát” javasol:

Míg a modern világ „a saját fejlődését követi, és megpróbálja megoldani a felmerülő újabb problémákat, addig az egyház elszigetelődik, önmagával foglalkozik, és egy konzervatív ellenvilágot épít, amelyben egyedül a hitletétemény (depositum) megőrzéséről van szó. […] Az emberi cselekvés nagy részét […] nem érinti az Ige megtestesülése. Az egyház nem adott lelket ennek a terjeszkedő testnek. Mint minden emberi értéknek, ennek is Krisztus lelkét kellene befogadnia, hogy az ő testévé váljon és Istent tisztelje. Az emberiség minden növekedésével – a teremtett világ valamely területén – együtt kell járnia az egyház növekedésének, a hit beépülésének, Isten emberré, emberivé válásának. Ezt értjük az egyház katolicitásán”. (28. o.)

A másik szövegben egyfajta „módszertan” csírái is fellelhetőek. A beharangozott Unam Sanctam sorozat szükségességét az egyház „itt és most” helyzete indokolja.

„E sorozat ötlete kettős megfigyelésen alapul. Egyrészt a katolikus egyház életének és terjeszkedésének nagy problémáiról, a hitetlenségről és a modern közömbösségről, az elszakadt keresztények egyesítéséről elmélkedve arra a következtetésre jutunk, hogy a jelenlegi helyzet javítása, amennyiben az a mi kezünkben van, azt feltételezi, hogy a kereszténységet egy széles, gazdag és élő, bibliai és hagyományos lendülettel teli egyháznak kell áthatnia. […] Másrészt minden oldalról tagadhatatlanul megújul az egyház eszméje, amelyben […] az emberek belső és apostoli életének impulzusa megelőzi a teológiát. Teljesen természetesen merült fel a vágy, hogy válaszoljunk a felismert szükségletre, hogy egy olyan mozgalmat szolgáljunk, amelyet nyilvánvalóan a Szentlélek indított el. Mindkettő alapvetően ugyanazt a választ igényli: értelmünk használatával egy élő, nyitott egyház teológiájának kidolgozását”. (idézve 29. o.)

Congar a fentieken túl a modernitás kihívását is komolyan veszi. Egyrészt tudomásul kell venni, hogy az isteni kinyilatkoztatás történelmi tények közepette valósult meg, így a történeti-kritikai módszer alkalmazása elengedhetetlen. Másrészt a modernség mögött rejlő vallásfilozófia is megköveteli, hogy figyelembe vegyük az „alany álláspontját”, ami közösségi egyháztant von maga után.

„Nemzedékünk feladata, hogy az egyházban megvalósítsa azt, ami választ ad a modernizmus által felvetett igényekre és problémákra.” (idézve 30. o.)

A feladat megvalósítása együtt jár a „barokk teológia” elutasításával. Ez ugyanis mechanikusan járt el, figyelmen kívül hagyva a történelmi viszonyok alakulását. Vagyis Congar szerint olyan teológiára van szükség, amely a források alapján tájékozódik, a keresztény hit történelmi tapasztalatait imádságban dolgozza fel, a jelenkor kihívásaira felelve történelmi dimenzióból érvel és eleven vallási ismeretekre jut. Chenuvel és Féret-vel közösen egy teológiatörténet megírását tervezte, ami nem készült el ugyan, de a történeti szemléletmód minden egyes congari írás jellemzője lett.

Első jelentősebb műve Megosztott keresztények⁶ címmel kijelöli azt az utat, amelynek nyomán Congar a katolikus ökumenikus teológia vezéralakja lesz. A katolikus egyház reformjának szükségessége mellett érvelve kijelenti, hogy az egyháznak be kell fogadnia azokat az értékeket, amelyeket más felekezetek gondosan ápoltak, a katolikusok viszont elhanyagoltak. Ekkléziológiai megfontolásaiban a 19. századi tübingeni teológust, Johann Adam Möhlert (1796–1838) tekintette példaképének. Hozzá hasonlóan kívánt reflektálni a 20. századra, hogy megszabadítsa az egyháztant a racionalizmustól és az egyoldalúan jogias szemlélettől.

A háború (1939–1945)

A háború gátat szabott lelkesedésének és elképzelései megvalósításának. Miután Chenut és Féret-t elmozdították a Le Saulchoir éléről, az intézmény színvonala lényegesen romlott. Congar német fogságba esett. Öt évet töltött olyanokkal, akikkel szolidaritást vállalt, akiknek értékelte bátorságát, ellenállóképességét, és akik erőteljesen hatottak rá.

„Öt év zsidó és kommunista férfiakkal, hitetlen és ateista foglyokkal. […] Öt évig éltem együtt ezekkel az emberekkel, megosztottam velük a frontszolgálatot és minden mást. […] Az egyháznak a konkrét emberekhez kell fordulnia, akik maguk keresik a kenyerüket, házasodnak, sportolnak, felelősséget vállalnak. […] egyszóval akik mindenek, csak nem ministránsfiúk!” (idézve 32–33. o.)

Kontrasztok (1945–1954)

Amikor 1945 májusában Congar kiszabadult a fogságból, Le Saulchoir már nem az általa megismert helyen volt, hanem a Párizs melletti Étiolles-ba költözött. 1946–47-ben a visszanyert szabadság légkörében a francia katolicizmus egyfajta virágkort él át, ami Congart korábbi terveinek megvalósítására ösztönzi. A megújuló reformmozgalmakat azonban beárnyékolja, hogy Le Salchoir-ban immár „minden másképp van”, hiszen időközben Chenu tanítási engedélyét megvonták. Hiányzott a megfelelő vezetés, Congar pedig „gyanússá vált”. Már 1939-ben Párizsba rendelték Chenuvel együtt, mivel „bizonyos problémákat” véltek felfedezni Megosztott keresztények című könyvében. A háború után csak azért nem tiltották el a tanítástól, mert be kellett vonulnia katonának.

„Ami engem illet, […] 1947-től 1956 végéig feljelentések, figyelmeztetések, korlátozó és diszkriminatív intézkedések és gyanús beavatkozások megszakítás nélküli sorozatát tapasztaltam”. Nem vádolták eretnekséggel, de, mint mondja, „gyanúsított voltam – nem tetszett, amit írtam”. (34. o.)

Egyre erőteljesebben igyekeznek akadályozni munkáját. Nem kap publikálási engedélyt, betiltják írásainak idegen nyelvre való fordítását. Congar nem akar ártani az ökumenizmus ügyének, türelmesen várja a fejleményeket. Abban reménykedik, hogy kis idő múlva talán jobbra fordul a helyzet. A cenzúra és a megaláztatás uralma ellen azonban küzdeni akar. A korlátozások ellenére folytatja munkáját.

Ám negatív tapasztalatai egyre szaporodnak. Elöljárói megtiltják, hogy 1948 augusztusában Amszterdamban részt vegyen az Egyházak Ökumenikus Tanácsának közgyűlésén.

1950-ben a nyomás fokozódott. 1949 novemberében közzétették az Ecclesia catholica című instrukciót, amellyel a Szent Officium korlátozta a katolikusok részvételét az ökumenikus mozgalomban. Ezt követte a Humani generis enciklika, amelyről sokan úgy gondolták, hogy titkon Congar ellen irányult. Végül kihirdették Mária test szerinti mennybevételének dogmáját, amelyet a nem katolikus keresztények botrányosnak találtak. (36. o.)

A külső nyomás hatására Congar magának is felteszi a kérdést: vajon helyes úton jár-e? De nem tehet másként, mint hogy kimondja, amit igaznak és indokoltnak tekint. Tudatában van küldetésének: meghallani az emberek segélykiáltásait, kérdéseit, és a valódi kérdésekre őszinte és megfelelő választ adni.

A helyzet kilátástalannak látszik, mégis 1950-ben megjelenhet talán legfontosabb műve, az Igazi és hamis reform az egyházban.⁷ Miként a bevezetőben említettük, ebben fogalmazta meg az egyház reformjának kritériumait. Tisztában van azzal, hogy könyve újabb nehézségeket hoz számára. S valóban, 1952-ben a Szent Officium figyelmezteti, 1953-tól pedig még alaposabban figyel(tet)i. Ennek ellenére ebben az évben újabb munkával jelentkezik, amely a laikusok egyházban betöltött szerepét tárgyalja.⁸ A téma aktualitását adja, hogy ebben az időben a liturgikus mozgalom a hívők aktív bevonását követelte. Ugyanakkor az apostolkodás újabb lehetőségei is egyre inkább szóba kerültek. Ide tartozik a Katolikus Akció keretében kibontakozó mozgalom is, amely a hívők általános, keresztségből fakadó papságán alapul.

Ezek az évek tehát egyrészt ígéretes teológiai gyümölcsöket hoztak, miközben a teológusra az egyházi vezetés részéről állandó fenyegetés várt. Congar igyekezett hű maradni eredeti „programjához”, amelyet 1945-ben ismét megfogalmazott, és amelyről egy 1946. május 17-ei naplóbejegyzése tanúskodik:

„Ezekben a napokban megerősödött bennem az az irány, amely mellett tavaly szeptemberben [1945] döntöttem. Ez az irány prófétai, szabad és független tanúságtétel eredménye. […]. Tekintettel a Le Saulchoir-i nehézségekre, tekintettel arra, amit a római egyház rendszerében és apparátusában észlelek, egyre elszántabbnak érzem magam, hogy továbbhaladjak ebben a prófétai irányban és a fejlődést szolgáljam.” (idézve 40. o.)

Borús esztendők (1954-1959)

Az 1947-től kezdve tapasztalható nehézségek csak fokozódnak. 1954-ben néhány nappal a francia munkáspapok betiltása előtt a domonkosok ellen irányuló „tisztogatási akció” következtében Congart eltiltják a tanítástól és Jeruzsálembe száműzik. Itt írja meg A templom misztériuma⁹ című könyvét, amely azonban csak 1958-ban jelenhet meg. Először úgy tűnik, hogy megbékélt a száműzetéssel, de március végén már – kötelességtudatából fakadóan – ellenállást kíván tanúsítani. Stratégiáját négy pontban foglalja össze:

„1. Belsőleg tiszta érzést és gondolkodást kell megvalósítani. […]

2. Az igazat kell mondani. Felesleges botrány provokálása nélkül, az igazság hiteles tanújaként óvatosan kell eljárni. […] Tudom, hogy előbb-utóbb minden, amit mondok és írok, az egész rendszer ellen fordul. Igen, az igazi harcom a teológiai, történelmi, egyháztörténeti és lelkipásztori munkámban van. Ez az én válaszom, ez az igazi robbanóanyag az írástudók székei alatt!

3. […] Még nagyobb elkötelezettséget kell vállalnom, hogy a laikusokat arra késztessem, hogy a konkrét életben ugyanezt a küzdelmet folytassák. […]

4. Ki kell használnom a lehetőségeket, hogy a külvilág számára világossá tegyem a rendszer hazugságainak elutasítását. […] Ellenállásomnak a következőkből kell állnia: soha nem feladni, folytatni és erősíteni az igazság szolgálatát. Semmi mással nem szolgálhatok, csak az ellenállással, amelyet folytatni fogok.” (idézve 43. o.)

Jeruzsálemben magányt, elszigeteltséget, a mai emberek problémáitól való elzárást él át. 1954 decemberében Rómába citálják, kihallgatják. Három hónapig vár az ítéletre – hiába.

Római tartózkodása fojtogatóan hatott rá. Az egészségtelen Mária-tisztelet és a „rendszer” kultusza, amelyet a Szent Officium uralt, elviselhetetlenné vált számára. Congar azon tűnődik, van-e még jövője a katolikus egyházban. (44. o.)

Ötven éves, amikor élete döntő fordulóponthoz érkezik. Latolgatja, hogy végképp eltűnjön, ortodoxszá váljon vagy éppenséggel laicizálását kérje. Alig tér vissza Rómából hazájába, Cambridge-be száműzik. Itt rendi elöljárói további megaláztatásban részesítik: nem tarthat kapcsolatot az anglikán keresztényekkel, nem látogathatja a domonkosok által fenntartott tanulmányi házakat, nagyhéten nem prédikálhat a londoni francia katolikusoknak, nem gyóntathat. Nyolcvanéves anyjának írt levele erről az időszakról tanúskodik:

„Gyakorlatilag tönkretettek […] Elvettek mindent, amiben hittem, mindent, amit magam elértem: Az emberi személy nem korlátozódik a testére és a lelkére. Mindenekelőtt pedig, ha ez a személy apostol, akkor hozzá tartozik a tevékenysége, a barátsága, a kapcsolatai, az, amit sugároz. Mindezt elvették tőlem, lábbal tiporták, és ezért mélyen megbántottak. Tönkrementem.” [Congar: Journal d’un theologien, 424 kk. o.].

1956 decemberében engedélyt kap arra, hogy visszatérjen Franciaországba. A strasbourg-i kolostorba rendelik. A helyi püspök védelmébe veszi. Nagy szorgalommal lát munkához: lelkigyakorlatokat, előadásokat tart, írásokat¹⁰ fogalmaz. 1960. július 20-án a La Croix újságból értesül arról, hogy kinevezték a közelgő II. Vatikáni Zsinat szakértőjévé.

Szabadság, egyetemes zsinat (1960–1966)

Nagy örömmel üdvözli a zsinat meghirdetését. Kis vonakodás után elfogadja, hogy teológiai szakértőként részt vegyen rajta. Eleinte meglehetősen csalódott. Az előkészítő munkában nem igazán vehetett részt, és amiért az elmúlt 20 esztendőben küzdött, nem kapott kellő figyelmet. Az első ülésszakon egyetlen bizottság sem igényelte munkáját, csak a háttérben dolgozhatott. Mindez alapvetően megváltozott 1963 tavaszán, amikor a zsinat második ülésszakának előkészítése zajlott. Congar az Angelicumból – a domonkosok római tanulmányi központjából – a Belga Kollégiumba költözött, és hamarosan az ott dolgozó csoport központi szereplője lett. Nemcsak a három nagy zsinati dokumentum, a Dei verbum, a Lumen gentium és a Gaudium et spes kidolgozásában vállal jelentős szerepet, hanem rendkívüli irodalmi tevékenységet is folytat. Ír a hagyomány szerepéről az egyház életében¹¹, a hit és teológia kapcsolódásáról, az ökumenéről¹², a papság és a laikusok szerepéről¹³, a szolgáló és szegény egyházról¹⁴.

Ekkor már beteg, erején felül dolgozik. „Mutatom az utat, hogy az egyház előrehaladhasson” – ismételgeti gyakran. A zsinat végén mérleget von:

„Tárgyilagosan kijelenthetem, hogy sokat tettem a zsinat előkészítéséért. Olyan elképzeléseket dolgoztam ki és terjesztettem, amelyeket a zsinat megerősített. Magán a zsinaton is sokat dolgoztam. Mondhatnám úgy is: „Plus omnibus laboravi” (Mindenkinél keményebben dolgoztam), de ez valószínűleg nem volna igaz. […] Rengeteg munkában vettem részt a zsinaton. Jelenlétemmel és szavaimmal is befolyásoltam alakulását. […] Gazdag áldásban volt részem. A nagy ügyek, amelyeket szolgálni igyekeztem, megvalósultak a zsinaton: [középpontba került] az ekkléziológia megújítása, a hagyomány, a reform, az ökumenizmus, a laikusok, a misszió, a szolgálatok [kérdése].” (idézve 49. o.)

Teológustársaival (Künggel, Ratzingerrel, Rahnerrel, Schillebeeckxszel) szemben nem annyira forradalmár – inkább mérlegelni igyekszik, hogy mi az, ami megtehető. Tudja, hogy a jobb gyakran a jó ellenségévé válik. Ennek érdekében Congar olyan szövegek mellett teszi le voksát, amelyeket lehetőség szerint sokan készítenek, és amelyeknek a tartalmában a szerzők egyetértenek.

Zsinat utáni szintézis (1966–1984)

A zsinatot követő események egyike-másika kétséget ébreszt Congarban. Ugyanakkor továbbra is részt vállal a teológiai megújulásban, például azzal, hogy a Concilium nemzetközi teológiai folyóiratban publikál és az ottani írásokat kritikusan szemlézi. A hagyomány ismerőjeként továbbra is fontosnak tartja, hogy minden egyes kérdés megválaszolását alapos történelmi vizsgálódás előzze meg. Véleménye szerint épp emiatt nem kerülhetett sor bizonyos kérdések tárgyalására és megválaszolására a zsinaton.

„Bármilyen furcsán hangzik is, hiányzik a teológiai hagyomány teljes feltárásához szükséges történeti munka ezeken a területeken. A teológia roppant egyoldalúan fejlődött az elmúlt évszázadban. Saját örökségének nagy részére újra rá kell találnia, vagy újra fel kell fedeznie azt. A zsinat már eddig is erőteljes ösztönzést adott ehhez, és ezután is így lesz. Sok olyan publikációra lett volna szükség, amely időhiány miatt nem áll rendelkezésre.” (idézve 51.o.)

Congart két, egymással szorosan összefüggő problémakör érdekli: a II. Vatikáni Zsinat szintézise és fogadtatása. A szintézis megalkotására irányuló munkái közül két kötet foglalkozik az ekkléziológiai tanok történetével. A teológus ezen kívül jelentős összegzést nyújt a szolgálat teológiájáról és a közösség ekkléziológiájáról, 1979-től háromkötetes nagy művet jelentet meg a Szentléleknek az egyház életében játszott szerepéről, végül pedig egy alapvető elmélkedést a megbékélt sokféleségről.

Mindezzel párhuzamosan aggódik a II. Vatikáni Zsinat fogadtatásáért. Vizsgálódásaiban elemzi az egyház állapotát és zsinati ekkléziológiát sürget. Ismételten visszatér a hivatal teológiájára vonatkozó zsinati aktákhoz, a primátus és az egyházi kollegialitás témájához, rendszeresen utal az egyház zsinati természetére. A közösség, a messiási nép és az egyház mint az üdvösség szentsége visszatérő témák maradnak megnyilatkozásaiban. Megfontolásai alapos forráskutatásra épülnek.

Érettebb műveiben létrehozta azt az egyensúlyt, amelyre 20 éven át törekedett: egyensúlyt teremtett a pneumatológia és a krisztológia, a szolgálat és a közösség között stb. (53.o.)

A megírt szövegeken kívül ismételten rámutat arra, hogy a zsinat „esemény”:

„Maga a találkozás ténye, az együttlét, egymás meghallgatása, egymás meglátogatása, egymással való beszélgetés, egyszóval a véleménycsere, mindezeknek beláthatatlan következményei lesznek.” (idézve 53.o.)

Alkony (1984–1995)

Elhatalmasodó betegsége legyengítette, 1984 őszén kórházba szállították. Egyre ritkábban lehetett hallani róla. A csendet csak néhány írása törte meg, köztük Őszi beszélgetések¹⁵ című műve. Más, rövidebb írásai azonban nem kevésbé fontosak, például a Christifideles laici¹⁶ című apostoli buzdításhoz írt bevezetője. Élete utolsó időszakában is párbeszédet folytat a korabeli világgal, s „minden nap tanul valami újat”.

1994-ben Congart bíborossá nevezték ki. Néhány hónappal később, 1995 júniusában meghalt.

A párbeszéd és a találkozás embere volt. Istenben nem „a mindent elrendező nagy rendezőt” látta, hanem az „eleven Istent”, aki az élőkben nyilvánul meg.

„Az ökumenikus párbeszéd vezetett és segített abban, hogy megújítsam magamban a keresztény embert. Bizonyos értelemben keresztényebbé és katolikusabbá tett. A kérdések, amelyeket feltettek nekem, a tanúságtétel, amelyet meg kellett tennem, az elkötelezettség, amellyel az igazság bizonyos fokát követeltem, megakadályozott abban, hogy hátra dőljek és alkalmazkodjak. Arra késztettek, hogy sok dologgal újból és mélyebben foglalkozzam.

Ennek következtében elmém és a lelkem kitágult. Érdemes megismerni egy idegen országot, különösen, ha az ember beszéli a nyelvét. Tágítja a látókörünket. Olyan, mintha az elmédet megtermékenyítené a másik világgal való érintkezés. […] De az ökumenikus párbeszédben a világok, amelyek megnyílnak előttünk, olyan lelki világok, amelyeket más keresztények laknak. Meg kell ismerkedni velük. Természetesen a könyvek beszámolnak ezekről a dolgokról, de igazán megérteni a többieket és felismerni mondanivalójuk értékét csak akkor lehet, ha személyesen tapasztaljuk meg. A személyes tapasztalat többet hoz, mint minden könyv. Semmi sem helyettesítheti a megélt valósággal való közvetlen kapcsolatot.

Amikor felfedezed a másik szellemi világát, nem dobod el a sajátodat, de megváltozik a különböző dolgokról alkotott képed.” (idézve 56-57. o.)

Hagyomány(ok) és reform. Yves Congar (1904–1995) – Első rész