Minden évben ugyanaz? – Karácsony ünnepe és Isten eljövetele
2024.12.24. Markus Weißer
Szent karácsonyt, áldott ünnepet kívánunk a Mérleg minden kedves olvasójának!
Karácsonykor olyan ünnepet ünnepelünk évről évre, amelynek okát és jelentését sokan már nem értik. Lehet ezen siránkozni – évről évre, elítélnünk azonban semmiképp sem szabad.
Sokszor nem látjuk az erdőt a karácsonyfától, könnyen szem elől tévesztjük az ünnep lényegét. De az értetlenségben talán az is közrejátszik, hogy az egyházi prédikációk, a teológiai tételek képtelenek hitelesen felragyogtatni karácsony üzenetét, úgy, hogy ne homályosítsák el azt az ünnepi fények és a reklámok. Évről évre felszólalnak az avatott kultúrpesszimisták, a domináns kultúra önjelölt kultuszminiszterei, az – állítólag – időtlen hagyomány konzervátorai, és éles hangon megállapítják, hogy a karácsony keresztény gyökereit felemészti a giccs, a konzum és a kötelező étrend. Ha az álromantikus téli ünnepnek adhatunk még egyáltalán (világi) jelentést, akkor a szeretet és a család ünnepéről beszélhetünk.
Ezzel az értelmezéssel voltaképp sok keresztény is megelégszik, akkor is, ha évente csupán egyszer vesz részt a kötelező istentiszteleten (ha egyáltalán), s lehet, hogy csak „a nagymama kedvéért”. A bensőséges, ám stresszes ünnepnapokban az ilyen istentiszteletet inkább afféle nekünk nyújtott szolgáltatásnak minősül, amelytől legalább kevéske komfortérzetet várunk. Túl kell esni rajta, hogy aztán tökéletes harmóniában élvezhessük a valódi ünnepet. A templom meglátogatása nagyjából azonos szinten van a fehér karácsonnyal: szép, de szükség esetén nélkülözhető opció.
A „tengeralattjáró-keresztények” kifigurázása
Élcelődünk a „tengeralattjáró-keresztényeken”, akik évente csak egyszer merülnek fel a mélyből. A kárörvendéssel azonban érdemes csínján bánnunk. Nem lehetséges, hogy amikor egyes egyházi emberek egész évben az ökör és a szamár lelkipásztori tapintatával szólítják meg hallgatóikat, maguk is hozzájárulnak az éjféli misétől vagy a templomi közösségtől való távolmaradáshoz?
Ne azzal foglalkozzunk tehát, hogy helyes-e hinni a Mikulásban vagy a fürtös hajú, glóriás Kisjézusban, akinek egyedüli mesés létjogosultsága az, hogy évente egyszer kívánságlistákat gyűjtsön, ajándékokat hozzon és ünnepélyesen megnyissa a karácsonyi vásárt, amely éppen akkor ér véget, amikor elkezdődik az ünnep. Lássuk inkább a karácsony értelmét keresztény szemszögből – abból a szemszögből, amelyet eredetileg nem az ajándékok és a népszokások határoznak meg, de nem is a Nyugati védekező elhatárolódása, hanem az irgalom egyetemessége: a nyitott szív mindazok felé, akik létük hideg éjszakájában oltalmat, biztonságot és értelmet keresnek, és akik szeretetre vágynak. Mitől lesz a csendes éj valóban szent éj?
A kereszténység nem kezdetleges tradicionalizmus, nem is mesés mitológia. Nem csak Jézus születésnapját ünnepeljük, amelyről nincs pontos ismeretünk. Nem egy félistent ünneplünk, aki a görög mondákban antropomorf istenek emberekkel való nászából fogant és jött a világra. Nem a természet törvényeinek mágikus kizökkentését ünnepeljük, vagy a béke, az öröm és a mézeskalács giccses projekcióját, mintha nem volnának többé szegénységben született, éhezéstől síró gyerekek.
Az ünnep tartalma a keresztény hit talán legmerészebb meggyőződése: Isten végső adventje, közénk jövetele életünk és történelmünk sötét éjszakájában. A halálban. A kereszténység Isten Igéjének megtestesülését ünnepli, a Szót mint ígéretet, amely egy hozzánk hasonló konkrét ember élete, halála és beteljesedése tesz megtapasztalhatóvá. Egy olyan emberé, akinek meg kell halnia; aki másokért adja önmagát és saját idejét, aki új életminőséget kínál fel. Az a szeretet nyilatkozik meg benne – távol mindenfajta romantikus idilltől –, amely a szeretet megtagadását is elviseli és átöleli; amely megérint bennünket és lehetővé teszi, hogy azzá váljunk, amivé válnunk kellene: egy olyan teremtő és megbékítő erő jelévé, eszközévé és képmásává, amely mindenkit fenntartás nélkül elfogad és kreatív módon befogad. Örökké bizonytalan kérdésünk, hogy tudniillik milyen mértékű lehet, meddig mehet el a jóság, a názáreti Jézusban találhat válaszra. A jóság erősebb a gyűlöletnél és az erőszaknál, erősebb a halálnál. Úgy terjed, mint a megosztott kenyér, amely lelki táplálékká és erővé válik.
Felebaráti felelősség
Isten ígérete, amely minden embernek szól, és amely Krisztusban testet öltött, szívünket, legbelsőbb középpontunk átalakulását irányozza elő. A szent éj felfoghatatlan szelleme az a Lélek, aki minden emberrel össze akar kapcsolni és ki akar békíteni bennünket. A Lélek abba az isteni dinamikába von be, amely közöttünk zajlik, de amely bensőbb legbelsőbb önmagunknál. Ha teret adunk e dinamikának, sok mindent megmozgat. Nem tudjuk kiteljesíteni önmagunkat e világban, amiként nem is mi teremtettük a világot. Együtt azonban jobbá tudjuk tenni a vajúdó világ arculatát. Mert csak azok ünnepelhetik meg méltóképpen karácsony ünnepét, akik tudatában vannak felelősségüknek felebarátaik iránt, a jövő nemzedékeit is beleértve.
Nincs okunk rá, hogy a szentség fényében sütkérezzünk. Az is keresztény, aki tökéletlenül az. A kereszténység nem spirituális elit, tudatosan nem akart az lenni soha, a fundamentalistákat kivéve. Ok nélkül elfogadva lenni, gyengeségünkkel és közömbösségünkkel, hibáinkkal és egoizmusunkkal együtt; ok nélkül szeretni és szeretve lenni – ezen alapszik a karácsony. Az ünnep senkit sem zár ki, és senkit sem követel magának. Mindenkit meghív. Ettől olyan különleges. Egyetemes nyitottságában és vendégszeretetében mutatkozik meg az igazi szentség. Ez adja a karácsony keresztény jellegét.
Az üzenet ugyanaz
Karácsonykor a keresztények a mindig nagyobb szeretet alázatos erejébe vetett hitüket ünneplik. Ez a hit a legsötétebb éjszakákon is új reményt ad. Legyen része a karácsony ragyogásában és elmélkedő békéjében annak is, aki úgy gondolja, szembe kell fordulnia Istennel, akit intellektuális felsőbbséggel mesefigurának tekint. A közénk jött és bennünk élő Istent nem érinti az efféle polémia. Ő nem a képzelet műve és nem projekció. Szegények között találunk rá, betegágyaknál, befogadóközpontokban, hajléktalanszállókon. Ott is jelen van, ahol nem szentelik meg a nevét. Nem úgy érkezik meg, mint egy utolsó pillanatban online leadott rendelés. Gyermekeiben (nem csak a keresztényekben!) tapasztalható meg valóságosan, bennük válik érzékelhetővé. Olyan valódivá, mint a karácsony a maga apró, észrevétlen, de hatásos gesztusaival. Ha hallgatódzunk az éjszaka csendjében, talán felismerjük, miféle szerzet a jászolban fekvő gyermek: nem szabadságunkat legyűrő metafizikai macsó, hanem tiszta empátia, amely hordoz bennünket és felszabadít arra, hogy másokat hordozzunk. Ezen áll vagy bukik a keresztény hit.
Hál’Istennek karácsony van. Az idén is, újra. Tudja meg mindenki, hogy szeretik és becsülik; hogy Isten gyermeke, s hogy kifürkészhetetlen méltósága van. Mindenkinek, feltétel nélkül. Ez az üzenet határtalan, nemtől és státustól független, távol áll tőle mindenfajta hátrányos megkülönböztetés. A szó szoros értelmében „katolikus”, mert egyetemes. Az egyháznak is ezzel a mércével kell mérnie önmagát, miként mindenkinek, aki a karácsonyra hivatkozik. Az egyház nem ellenőre Isten közelségének, hanem közvetítője – miként Ferenc pápa hangsúlyozza. Mert Istent, ahogy a kereszténység érti, nem lehet kisajátítani, ahogy ünnepét sem. Ott van jelen, ahol az emberek megnyitják szívüket egymás előtt, és teret adnak a szeretetnek, amely azonos Istennel. Ő személyesen megszólít és magáénak vall minket. Igenlő szava emberré lett, és közöttünk „verte föl sátrát” (Jn 1,14). Lelke, amely a szerető emberi közösségeken keresztül hatékony és eleven, sokféleképpen teszi érzékelhetővé Isten közelségét – értünk és általunk. Így lesz a csendes éj az idén is szentséges éj.
(Mérleg-fordítás)