Gilles Routhier, Joseph Famerée: Yves Congar, Paris, Les Éditions du Cerf, 2008, 320 o. Német kiadása: Yves Congar. Leben – Denken – Werk, ford. Marcel Oswald, Freiburg im Breisgau, Herder, 2016, 328 o.

A könyvszemle első része itt olvasható.

Congar teológiája

Congar nem írt olyan összefoglaló teológiai munkát, amelyből egységes rendszer bontakozhatna ki. Ugyanakkor számtalan területen alkotott maradandót. Famerée és Routhier hat fejezetben rekonstruálja Congar teológiai gondolkodását. Az alábbiakban a fő gondolatokat ismertetjük.

A „katolicitástól” a „sokféleségben megvalósítható egységig”

Az egyházi sokféleség elfogadásához Congar csak fokozatosan jut el. Ehhez a világgal való igazi dialóguson keresztül vezet az út. Az egyház nem csak ad a világnak, hanem a világ sokszínűségét kapja meg a világtól. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az egyház reformálódik: nem csak felülről, hierarchikus struktúrájában létezik, hanem alulról is, a hívők sokféle aktivitása révén építkezik. Vagyis az emberi élet sokfélesége pozitív, „építő” jellegű érték. Ezt a gondolatot mélyítik el Congarnak az ötvenes évek végén keletkezett művei,¹ amelyekben az egység szolgálata másodlagos az egész egyház „differenciált” és dialogikus – a Lélek által különböző módon inspirált – közösségéhez képest. 1954-ben, 900 évvel a keleti egyházszakadás után Congar újabb publikációban² kísérli meg összekapcsolni az egyetemes egyház latin ekkléziológiáját a keleti egyház szinodális igazgatási formájával. Ugyanebben a tanulmányában arra is rámutat, hogy a communio és így az egység lehetősége csak a sokszínűség elfogadásával együtt lehetséges.

Hasonló fejlődési vonal figyelhető meg Congar gondolkodásában az egyház és a világ kapcsolatát illetően is. Az egyház szociális tanításában rátalál az egyház maradandó, nem változtatható elvei mellett a változtathatókra is, hiszen az egyháznak szolidaritást kell vállalnia a világtörténelem fejlődésével. Az egyház nemcsak elismeri a rasszok és népek sokféleségének pozitív értékét, hanem az isteni gondviselés értékét is meglátja benne. A katolicitás nagy eszménye nem egyszerűen az asszimiláció, hanem az egyház mély „beolvadása” a kultúrák sajátosságaiba, amelyek gazdagítják és sokszínűvé teszik az egyházat. Az „egység” és „sokféleség” gondolatköre ismételten előkerül Congar írásaiban.

Az 1964-ben megjelent tanulmánykötetben³ Congar perspektívát vált. Immáron nem a „katolicitás elveiből” kiinduló egységről beszél, hanem pusztán az ökumenizmushoz való katolikus „hozzájárulásról”. A dialógus feltétele egyrészt a másik másikként való elfogadása, másrészt a megnyílás arra, amit a másik közöl. Ez a magatartás nem pusztán a másiknak az igazságra való törekvésében meglévő jó szándék elfogadását jelenti, hanem azt is, hogy az ember maga is őszinte, személyes megtérésre törekszik, ami néha a saját egzisztenciális elveink megkérdőjelezését és megváltoztatását is magával hozza.

A congari gondolkodás következő állomását e tekintetben az 1982-ben megjelent „dosszié”⁴ jelenti. Az ebben megmutatkozó fejlődés nyilvánvalóan a zsinati tapasztalatok nyomán érlelődött. Az egységet most communiónak nevezi. Ez inkább a misztériumra és a pneumatológiára emlékeztet. A sokféleség felértékelődik. Olyan belső értékké válik, amely szükséges az egységhez, míg az eddigi írásokban a sokféleség inkább ideiglenes volt és csak másodlagos szerepet játszott.

Congar a „pluralizmust” az egység belső értékének tekinti: „Ez valami közös különbözősége”. A pluralizmus két fő okkal magyarázható: a valóság transzcendenciájával, amelyet le kell fordítani a történelemre, valamint a többféle keresztény valóság egzisztenciális és szubjektív befogadásával. (82–83. o.)

A közösségnek ebben a keretében a sokféleség széles spektruma lehetséges, a hit nem rögzíthető egyetlen történelmi kifejezési lehetőséghez. Kelet és Nyugat egyházai egyfajta komplementaritást jelentenek. A hit egységében a különböző dogmatikák nem jelenthetnek áthidalhatatlan ellentéteket. Ez a nyitott perspektíva egyfajta „plurális egység” irányába mutat. Congar 1937-es elképzelése meglehetősen jogias megközelítést tartalmazott: az egyházat még a societas perfecta [tökéletes társaság] mintája szerint írta le. Az új, 1982-es változat a „tökéletes egységet” eszkatológiai keretben tárgyalja.

Módszertanilag Congar e reflexió révén próbál eljutni a „megbékélt sokféleség” hermeneutikájához, amelyet „intuitív módon ragad meg”, ahelyett, hogy tematizálná. […] Ha nem is alkotja meg a művéből kiolvasható ökumenikus hermeneutika elméletét, bizonyos mértékig már gyakorolja azt. (85. o.)

Egyházreform

Congar intellektuális életrajza ismeretében azt hihetnénk, hogy az egyház reformjának gondolata az igaz és hamis reformokról szóló, már idézett 1950-es munkában fogalmazódik meg elsőként. Figyelmes tanulmányozás nyomán azonban kiderül, hogy már a megosztott keresztényekről szóló 1937-es mű is tartalmaz ilyen utalásokat. Ahhoz ugyanis, hogy a katolikus egyház hatékonyabbá tegye katolicitását, nemcsak a más hagyományokban meglévő elemeket kell integrálnia, hanem saját belső reformját is meg kell valósítania.

Ha az egyház valóban katolikussá akar válni, „integrálnia kell a Krisztusban való új teremtés minden gazdagságát”, magába kell fogadnia „minden problémát, minden szükségletet, minden vágyat anélkül, hogy a megváltott emberiség egyetlen értékéről is megfeledkeznék”. Meg kell reformálnia önmagát: „Miért lenne ez félelemkeltő? Az egyház állandó reformban van, csakis önmagát reformálva él, és az a törekvése, hogy megreformálja önmagát, az adott pillanatban életerejének hatékonyságáról tanúskodik”. … A reform szükségessége beleillik az egyház katolicitásának mély megértésébe, ökumenikus hivatásába, az egyháznak a kegyelem által megváltott vagy átváltoztatott, Krisztusba befogadott emberiségként való felfogásába. (101–102.o.)

Mindebből az következik Congar számára, hogy az ökumené, a hitetlenségre adott keresztény válaszok és a reform gondolata szorosan összefüggenek egymással. Az egyháznak újra fel kell fedeznie forrásait: a Szentírást, valamint liturgikus, patrisztikus, kánoni és történelmi gyökereit. Mindezen túlmenően dialógust kell folytatnia a többi felekezettel, a világgal, a világban élő emberekkel. Ilyen módon a reform elsődlegesen a laikusoknak az egyházi életben való aktív részvételével valósulhat csak meg.

Az egyházi szolgálat

A zsinat idején Congar többször is értekezett az egyházi hivatal, vagyis a szolgálattevők teológiájáról. Nemcsak az egyház teológiájának sajátos témáját dolgozta fel (kiegyensúlyozottan ötvözve a krisztológiát és a pneumatológiát), hanem a tanítás, a konkrét vezetés és a szolgálat gyakorlásának történelmi megnyilvánulásai is érdekelték. Nem félt új témákat megnyitni, például az 1950-es évek elején a laikusok teológiájában, a zsinat után pedig a diakonátus kérdésében, a laikusok által vállalható szolgálatokban és a keresztény nők szolgálatának kényes kérdésében. 1974-es állásfoglalása a női diakonátus kérdésében ma is aktuális. Az erről szóló tanulmányának végkövetkeztetése:

„Összefoglalva, a nők felvétele a szentségi diakonátusba dogmatikailag lehetséges: több évszázada létezik. Komoly okok szólnak mellette.”⁵

A témakör mérlegelésében Congarnál két fontos szempont érvényesült:

az egyház megértése a maga teljességében és a pneumatológia fokozatos megjelenítése az ekkléziológiában. Mindez nemcsak a laikusok teológiájának kidolgozásához vezetett, hanem – mintegy bumeránghatásként – a szolgálat teológiájának megújításához is. (119–120. o)

Az egyházi cselekvés mindenkor az egész, teljes egyházra vonatkozik. Ez alkalmat kínált Congarnak arra, hogy speciális kérdéseket is tárgyaljon: a szokásokat, a hitérzéket (sensus fidelium), a laikusok jogát arra, hogy hivatali döntésekkel szemben felemeljék szavukat. Felfedezi az egyház alapvetően zsinati és szinodális struktúráját:

„A létezés törvénye, amely a következőképpen fogalmazható meg: a felülről jövő hierarchikus kommunikáció és a közösség beleegyezése közötti találkozás és összhang. Az egyház a két pólus közötti élő kapcsolaton keresztül valósítja meg önmagát. Az egyiket nevezhetjük a hierarchikus pólusnak, a másikat pedig a közösség pólusának. Ha ezt felismertük, számos szöveg és tény válik világossá. Kialakul az ekkléziológia története”. (idézve 120–121. o.)

Anyagot gyűjt egy ekkléziológiai traktátushoz, amelyet azonban sohasem írt meg.

Hagyomány és hagyományok

A keresztény egység kérdésköre magában foglalja a hagyományok, főként a katolikus értelmezés szerinti Hagyomány újragondolását. Az egyházi „tradíció” meghatározó szerepet játszik Congar munkásságában is. Egyrészt teológiai módszerének kulcselemeként szolgál, másrészt megfontolásaiban külön témaként is megjelenik. A problémakört kétkötetes munkában dolgozza fel, amely gondolkodásában egyfajta fordulópontnak is tekinthető. Az első kötet⁶ 1960-ban még a zsinat előtt jelent meg és történeti megközelítést nyújt, míg a zsinat alatt, 1963-ban megjelent második kötet⁷teológiai, dogmatikai megközelítésben tárgyalja a kérdést. A munka jelentősen befolyásolta a kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum konstitúció megfogalmazását is.

A hagyomány ökumenikus szempontú vizsgálata a 30-as évektől foglalkoztatta Congart. Bár nem volt történész, de a történeti vizsgálódás, a források kutatása, megtalálása teológiájának elengedhetetlen részét képezte. Sikeresen talált rá azokra a „vízerekre”, ahonnan friss „vízként” olyan hagyomány-elemek kerültek elő, amelyek a teológia mai problémáira adandó válaszadásban lényeges szerepet játszhattak.

Congar gondosan megkülönbözteti a tekintélyi és tanítóhivatali egyházi „hagyományon” belül (amely azonban különbözik a teológusok hagyományától) az apostoli és konstitutív hagyományt (a Szentírás abszolút normatív jellegével) és a folyamatosan kibontakozó egyházi hagyományt (a poszt-apostoli hagyomány: a zsinatok, a pápák tanításai, a liturgiák, a közösség tényleges működése…). (124. o.)

Már első jelentősnek számító, a megosztott kereszténységről szóló könyvében utal arra, hogy a források vizsgálata azért is fontos, mert minél messzebbre nyúlunk vissza a történelemben, annál inkább találunk olyan megfontolásokat, amelyek a még „kevésbé megosztottságra” utalnak. Innentől kezdve a forrásokhoz való visszatérés Congar módszertani „reflexévé” válik. A történetiség figyelembevétele azt is eredményezi, hogy egy-egy ténynek az egyházi fejlődésben nem tulajdonítunk abszolút érvényességet. A reflexivitás ugyanakkor teológiai szempontból azért is fontos, mert az egyház „inkarnálódott”, vagyis a történelembe ágyazottan létezik, s így saját magának is van történelme.

A Szentlélek az, aki dinamikusan aktualizálja az egyház elvi és eredeti katolicitását azáltal, hogy új kezdeményezéseket vezet be, amelyek túlmutatnak az egyházak megszokott keretein. (129. o.)

A mindenkori egyházi élet „teológiai hely” lesz, vagyis olyan forrás, amely inspirálja és szabályozza a keresztény gondolkodást. A történetiség az egyház lényeges eleme.

Az 1960-as tanulmánykötet a hagyomány kérdéskörével kapcsolatos történeti kutatómunka eredménye. A Szentírás szövegei képezik az első állomást. Nyilvánvaló, hogy mind az Ó-, mind az Újszövetség írásai élő vallási valóság lenyomatai: szájhagyomány útján elterjedt megfogalmazások. A bibliai szövegek nemzedékről nemzedékre értelmezésre szorultak, amiből aztán kialakul az egyház egyfajta interpretációs hagyománya. A niceai/nikaiai zsinat (325) előtti egyházatyák az üdvösség számára elengedhetetlen normatív igazságokról, életelvekről adnak számot – mégpedig a bibliai írásokra hivatkozva.

A 4. század második fele, és az 5. század első fele az egyháztörténelem egyik „klasszikus periódusának” tekinthető. Ekkor zajlik le a négy ökumenikus zsinat. Ezek nyomán a megfogalmazások egyre inkább eltávolodnak az apostolok tanúságtételétől. A „hitletétemény” (depositum) rögzítése immáron az „atyák” tanítása alapján történik. A figyelem nem annyira az apostolok szavának objektív önazonosságára irányul, hanem a hagyomány több tekintélyére hivatkozó egyetértésre. A consensus patrum, amely magában foglalja a tanítók, zsinatok és Isten népe pásztorainak az egyetértését, lesz a Szentlélek által biztosított igazhitűség kritériuma.

A nyugati középkor meggyőződése szerint a Szentírás magában foglal minden üdvösségre vonatkozó igazságot. A korszakot elsődlegesen a transzcendens okok hatása érdekli. Ennek köszönhető, hogy gyakran kerül elő az auctoritas [tekintély] fogalma. Ha ugyanis Isten az egyedüli igazi auctor [szerző, létrehozó], akkor mindazok, akiknek igazságot ajándékozott, auctoritas-szal, tekintéllyel rendelkeznek. A kritikus problémák itt-ott szóba kerülnek ugyan, de a középkor nem igazán foglalkozik ezekkel, főként nem teszi történeti vizsgálódás tárgyává. Ezzel szemben erős bizalommal van a hit, az egyház és annak maradandó fennállása iránt, a keleti egyház pedig a hagyomány, az atyák egyházának tekinti magát, misztikus módon hivatkozik rájuk.

A Luthert követő reformáció mindent az Írás kritériumának rendelt alá. A Szentírás szerzője Isten, Jézus Krisztus az objektív tartalma és a Szentlélek a megértés szubjektív elve.

„Több mint egy évszázaddal a reformáció okozta szétválás után sokan az első öt évszázad konszenzusát tekintették a hiteles tanítás látható mércéjének és a helyreállítandó keresztény egység alapjának”, azt feltételezve, hogy a korai egyház tekintélyei összhangban vannak a Szentírással. A protestáns reformáció hajlott arra, hogy Isten cselekvését az ő Szentírásban foglalt szavára korlátozza. (136. o.)

Az ellenreformáció teológiája szerint a szent könyvek kánonját és az apostoli hagyományt azért kell elfogadnunk, mert mindkettő ugyanazon Szentlélektől származik. Nem két egymással párhuzamos, egymástól elválasztott forrásról van tehát szó, hanem két útról, két olyan forrásról, amelyek az egyetlen forrást, vagyis az Evangéliumot tárják fel.

Ami azonban az apostoli hagyományok megőrzését és tekintélyét illeti, az a tridenti dekrétum szerint a Szentlélek támogatására (assistentia) korlátozódik. Mindazonáltal Congar úgy véli: „az a teljesen megcáfolhatatlan elv, hogy a Szentlélek az egyház egész időtartama alatt működik, gyakorlatilag megkérdőjelezheti a korábban tett különbséget [a Lélek működését az egyházban jellemző assistentia, illetve a Szentírással kapcsolatos tevékenységet jellemző inspiratio vagy revelatio között]”. Az ellenreformáció teológiájában az egyház, és különösen a pápai tekintély felmagasztalására irányuló mozgalom egyre erőteljesebbé vált. (137. o.)

A határozatok innentől fogva vitathatatlan igazságokként fogalmazódnak meg, amelyeket az üdvösség érdekében hittel kell elfogadni, mert az egyházi tanítóhivatal rögzítette, amelyet a Szentlélek vezet, és ilyen módon nem tartalmazhatnak tévedést.

A poszttridenti teológusok munkássága „átmenetként írható le; míg korábban a hagyományt az apostoloktól kapott, meghatározott tartalmú letéteményként értelmezték, addig most inkább az átadó testület szemszögéből tekintettek rá. Úgy vélték, hogy ez mindenekelőtt az egyház tanítóhivatala.” (137. o.)

Voltak olyan teológusok és irányzatok, akik és amelyek nem követték, sőt kétségbe vonták ennek a megfontolásnak a helyességét (gallikánok, janzenisták stb.). Congar természetesen foglalkozik a katolikus teológiának a modernizmust megelőző válaszaival, amely szerint az ún. „élő hagyomány” különbséget tesz egy tisztán történelmi anyag és a dogmatikai értékkel rendelkező hagyomány között, vagyis a „eleven vagy aktív hagyományt” megkülönbözteti az „objektív tradíciótól”.

A történeti és a dogmatikai megkülönböztetésben a modernista válság egyik eredménye az volt, hogy „az ember jobban tudatosította azt a hozzáadott értéket, amelyet az egyház hite képvisel ahhoz képest, amit a tisztán emberi tudományok történelmileg és kritikailag a szövegből kihozhatnak”. Arról azonban szó sincs, hogy a kettőt el akarnánk választani egymástól. Az őszinte tudományos vizsgálat valóban nélkülözhetetlen. Ennek segítségével ugyanis a lehető legobjektívabb ítélet alkotható mind a tanítóhivatal tanítása, mind az egyház hite számára. „Beszélhetünk a hagyomány monofizitizmusáról, amely tagadja annak történetiségét, de beszélhetünk a hagyomány nesztorianizmusáról is, amely nem ismeri fel benne az istenit”. (138. o.)

A rendkívül terjedelmes és alapos történeti elemzés nyomán Congar teológiai értékelést nyújt. A problémakörhöz tartozó fogalmak felsorolását követően a Szentírás és a Hagyomány kapcsolatát tárgyalja. A hagyomány a hiteles Szentírás-olvasás szavatolója. A Szentírás és a Hagyomány állandó dialógusban áll egymással, hiszen mindkettő szerzője a Szentlélek és megjelenési helye Isten népe. Ezt követően az alábbi, döntőnek tekintett részproblémákat veszi sorra: a Hagyomány alanyáról, a Hagyomány és az egyházi élet kapcsolatáról, a Szentírás és a Hagyomány kapcsolatáról, a Hagyomány (mű)emlékeiről és forrásairól értekezik, végezetül pedig a kortárs protestáns gondolkodás hagyománnyal kapcsolatos kérdéseit elemzi.

Ami a „Hagyomány alanyát” illeti, az kiindulópontját tekintve a kinyilatkoztatással hozható kapcsolatba.

A hagyomány transzcendens eredete Isten, történelmi eredete a próféták, Jézus Krisztus és az apostolok. A továbbadás számára a hívők és pásztoraik az alanyok. Ami ezeket a különböző alanyokat egyesíti, az külsőleg a küldetés, a misszió, belsőleg pedig a Szentlélek tevékeny jelenléte. A Szentlélek tehát a hagyomány rendkívüli és transzcendens alanya. A megfontolás ekkléziológiai következményei nem hanyagolhatók el. (142. o.)

Congar hangsúlyozza, hogy a pásztorok tanítóhivatala a hívők hitének csak másodrangú mércéje (tehát nem objektív norma).

A tanítóhivatal kánoni tekintélye „teljes egészében az evangélium tiszta közvetítésének szolgálatában áll, ahol ez a hivatal tiszta minister objectiként működik”. (142. o.)

Congar rámutat, hogy a Hagyomány eredendő és önálló kommunikációs médium, amely különbözik az írásbeliségtől: az írott hagyományelemeket másként adja tovább.

Valójában a hitet és az egyház életét közvetlenül a keresztény valóság szabályozza, amelyet az egész hagyomány tartalmaz. A valóságnak ez az elsőbbsége a szabályokkal és megfogalmazásokkal szemben „lehetővé teszi annak megértését, hogy a liturgia miért és hogyan lehet kiváltságos helye a hagyomány megőrzésének és továbbadásának”. A liturgia „az egész keresztény misztérium aktív és hatékony ünneplése”. (143 k. o.)

A Hagyomány ilyen módon egyfajta kibontakozás, amely az eredeti történelmi tényektől vezet a hit felé, majd a hit irányából a tények felé.

A Szentírás és a hagyomány kapcsolatát vizsgálva lényeges, hogy az Írás értelmét ugyanaz a Lélek tárja fel előttünk, aki a szöveget is inspirálta. A Szentírás szövegeit, legalábbis az objektív előttünk álló szövegeket meg kell különböztetni Isten szavától. Ahhoz, hogy a ma élő emberek előtt azok értelme feltáruljon, isteni hatásra van szükség, ami nem azonos az eredeti inspirációval, sugalmazással, hanem az a mód, ahogyan Isten szavának értelmét a prófétákkal és apostolokkal való közösségben közli. Ebben az értelemben a Szentírás és az egyházi hagyomány szorosan összekapcsolódik egymással.

„A Szentírás kiemelkedő jellege nem akadálya annak, hogy a Szentírás csak az egyik összetevője legyen Isten művének, amelybe az egyház és a hagyomány is beletartozik. E három valóság között olyan kölcsönös kapcsolatok vannak, amelyek lehetetlenné teszik, hogy elválasszuk őket egymástól, vagy akár kijátsszuk azokat egymás ellen.” (idézve 148. o.)

Congar reflektál azokra a hagyományelemekre, amelyeket szokásos módon a tanítóhivatal normatívnak minősít. Ide tartoznak t. k. a zsinati dekrétumok, a hitvallások, tanítóhivatali megnyilvánulások. Hármat különösen fontosnak vél Congar: a liturgiát, az atyák tanításait, és a kereszténység spontán kifejezési formáit. A hagyomány valójában szintézis: dokumentumokból és valóságokból, objektív normából és élő alanyból áll. Nem korlátozható egyetlen elemére.

A kortárs protestáns szempontok tárgyalásánál Congar kiemeli: a legtöbb protestáns teológus is tisztában van azzal, hogy nem létezik „vegytiszta” isteni szó. Az egyszerű exegetikai hagyományon túlmenően létezik egyfajta értelmezési hagyomány is.

Még az is lehet, hogy a Szentíráson, az olvasásukon vagy hivatalos kommentárjaikon kívül is létezik Isten szava. Bizonyára egy ilyen szó nem mondhat ellent a Bibliának, és nem lehet idegen tőle. Ami az Ige szolgálatának vagy a keresztény igehirdetésnek a megítélését illeti, egyes protestánsok úgy vélik, hogy ez az igehirdetés „több, mint a Szentírás értelmezése. A Szentlélek nagylelkű és éltető működéséről tesz tanúságot, aki Krisztus jelenléte egyházában”. (153. o.)

Összességében Congar hagyomány-teológiája két meggyőződést tükröz. Egyrészt az isteni adományok történetiségébe vetett bizalmat, másrészt Krisztus és egyházának „egybefonódását”, vagyis hogy mindkettőt ugyanaz a misztérium övezi. Az egyház tehát valóban Krisztus [misztikus] teste.

Krisztológia – pneumatológia – szentháromságtan

A Szentháromság teológiája, valamint a pneumatológia (a Szentlélekről szóló teológia) egyre jelentősebb teret kap Congar műveiben. 1979-80-ban írt háromkötetes műve a Szentlélekről⁸ jól jelzi ezt az eltolódást, amely különösen érezhetővé válik 1984-ben megjelent újabb pneumatológiai munkája⁹ ötödik fejezetének címében: „Létezik-e a Szentlélek autonómiája?” A felvetett kérdés azonnal három továbbit von maga után.

Vajon a Szentlélek teljesen szabad-e a kinyilatkoztatott és beiktatott üdvrenddel kapcsolatban? Nemcsak a Szentlélek és szabadsága oldalán, hanem a pneumatológiai krisztológia oldalán is kutakodni kell? Milyen értelemben Krisztus Lelke a Szentlélek? Csak az „üdvrend” vagy a szentháromságtani „teológia” szintjén is? (178. o.)

E kérdésekre választ keresve Congar saját 1953-as véleményét is módosítja: az ún. „karizmatikus” hivatások és hivatalok, valamint az „intézményesített” hivatalok közötti különbségtétel immár mesterségesnek tűnik:

„Ezért nem szükséges a Szentlélek számára egyfajta »szabad szektort« elképzelni, vagyis a struktúrák és a kegyelem intézményesített eszközeinek bevezetése mellett fenntartani számára, ahogyan mi azt 1953-ban tettük. Ez a szabadság valóban létezik – az egész történelem tanúskodik róla –, de ez a megdicsőült és élő Úr Jézus Krisztus szabadsága, az ő Lelkével egységben.” (idézve 179. o.)

Miután Congar rámutatott a pneumatológia és a krisztológia egymásrautaltságára, természetes módon ágyazza ezt be a szentháromsági teológiába, felidézve Lyoni Iréneusz klasszikus metaforáját: „a Fiú és a Lélek az Atya két keze” (duas manus Patris):

„A Szentírásban »Isten« az Atya. […] Az Ige és a Lélek kinyilatkoztatja őt, és elvezet hozzá. Az egyik is és a másik is az ő szájából származik. […] Mindkét ajándék, kapcsolódásuk is, mindig az Atyára utal, akitől származnak és akihez visszatérnek.” (idézve 179. o.)

Az 1984-es mű nyolcadik fejezete egy további lépést is tesz: a Szentlélek működését nemcsak az egyházon belülre korlátozza, hanem kiterjeszti az egész kozmoszra. A megfontolás arra ösztönzi, hogy egy pneumatikus antropológia és kozmológiai egyes elemeit vázolja. A Rómaiakhoz írt levélre hivatkozik (8,19–25), amely alapján nemcsak a bennünk hatékonyan működő Lélek, hanem az egész természet is sóvárogva várja és reméli a beteljesülést. Ebben nem maradhat el az sem, amit az ökumenikus mozgalom kapcsán Congar remél:

„Hogyan és milyen mértékben működik a pünkösdi kegyelem a különvált egyházakban? Milyen feltételek mellett lehetne esetükben alkalmazni a karizmák sokféleségének teológiáját? Hogyan lehet megérteni és megvalósítani a „sokféleség és a közösség” dialektikáját? Ez Jézus tanítványainak mérhetetlen erőfeszítése. Ez egyházunk törekvése, amely egyszerre tekint vissza rá és saját eredetére, és előre a beteljesedés felé, amelyre a Lélek hajtja és vezeti. Veni, Creator Spiritus!” (idézve 181. o.)

Ekkléziológiai módszertan

Congar egyháztana szinte a terület minden egyes témáját lefedte, mindenütt új meglátásokat fogalmazott meg. Intuitív meglátása, hogy a dolgoknak a tiszta spekuláción és dialektikán túlmenően másfajta megértése is lehetséges. Pályája kezdetétől fogva az egyháztant (ekkléziológiát) előadásában nem hagyományosan, vagyis nem az apologetika keretében tárgyalta. Szerinte nem a katolikus egyház „védelmezéséről” kell beszélni, ennek a teológiai szakterületnek a témája nem a pápa és a hierarchia hatalmának a megvédése. Möhler megfontolásait tekintette mintának, aki az egyházat élő, közösségi, szintetikus szempontok szerint szellemi organizmusnak tekintette. Egyháztanában Congar megvalósította azt a programot, amelyet 1931-ben kezdett el Chenu-val és Féret-vel:

„meg kell nyílni e modern idők kettős felfedezése és kettős igénye előtt: 1. Ki kell dolgozni a szubjektum, az alany nézőpontját…; 2. hangsúlyozni kell a fejlődés, a történelem végpontját. … Mindkettő új és gyümölcsöző, ezt olyan embereknek köszönhetjük, mint Möhler és Newman”. (idézve 206. o.)

A „módszer” eredetisége nyilvánvaló. Az egyházat „a népből és a népért” akarja látni, ahelyett, hogy „csak önmagából, önmagában és önmagáért, mint egy apparátust” látná. „A nép szükségleteivel és a világ kérdéseivel” akart foglalkozni. Ez azonban állandó, soha be nem fejezhető feladat.

„A De Ecclesia című értekezéseink, amelyek a tévedés elleni harcból keletkeztek, általában szerkezeti, strukturális értekezések. Hiányosságuk az, hogy nem foglalkoznak az élettel. Különösen – és ez számunkra döntő fontosságúnak tűnik – nem mutatnak rá arra, hogy a struktúra hogyan szólítja meg az életet, és hogyan teljesedik ki benne, ahogyan az életnek is bele kell nőnie a struktúrába.” (idézve 207. o.)

Bár elhatárolódott a tomizmustól, Tamás iránt hűséges marad. Élete végén bevallja, hogy „bizonyos gondolkodási rendet” Tamásnak köszönhet.

„És ebben a tekintetben ma is aktuális. […] Tartozom neki a nyitottság és a párbeszéd érzésével is. Mert Szent Tamás hihetetlen dialektikus tehetségével egész életében új szövegeket keresett, új fordításokat készített, és párbeszédben maradt korának számos személyiségével: zsidókkal, muszlimokkal, averroistákkal, Ágoston-követőkkel stb. A tomizmus nyitás a párbeszéd felé.” (idézve 207 k. o.)

Congar módszerét is a gondolati tisztaság és rendezettség jellemzi. Alapbeállítódása a szüntelen kutatás, a párbeszéd, az igazság iránti szenvedély és nyitottság, bárhonnan és bárkitől származzon is az. Módszere persze nem egykönnyen megvalósítható és követhető protokoll. Rendkívüli intuitív képesség, gazdag képzelőerő társult benne a lankadatlan szorgalommal. Minden egyes nap hajlandó volt „valami újat tanulni, átlátni és megérteni elemi dolgokat”.

Egyházképe és ekkléziológiai módszere szorosan összefügg egymással.

„Az én egyházszemléletem megkérdőjelezte azt a piramisszerű, hierarchikus, jogi rendszert, amelyet az ellenreformáció hozott létre. Az én ekkléziológiám az „Isten népe” volt. […] – Rómának nem tetszett, hogy a forrásokhoz való visszatérést pártoltam. Ez kihívást jelentett a rendszernek azáltal, hogy újra felfedeztem az egyház nagy hagyományának elfojtott aspektusait.” (idézve: 209. o.)

Congar öröksége

Nehéz (vagy még inkább lehetetlen) lenne megmondani, mi lett volna a II. Vatikáni Zsinatból Congar nélkül. „Háttérmunkája”, gondolatai szinte mindenütt megjelennek. Talán ezért is érdemes ma is foglalkozni mindazzal, amit megfogalmazott és leírt. A szinodalitásról, a zsinati gondolkodásról és életmódról szólva nem kerülhetjük meg azt, amit ezen a területen – napról napra újat tanulva – felismert és publikált. Befejezésként gondolkodásának három súlypontjára szeretnénk rámutatni.

Fontos volt számára az intuitív megközelítés. Vagyis a hitről való eszmélődése során nem az előre megadott premisszákból, előfeltevésekből levezethető kijelentések voltak a döntő elemek, hanem az, hogy miként ragadható és élhető meg a mai ember számára – értelmének és tudományos érdeklődésének használata mellett – az az esemény, amelyet az egyház közössége közvetíteni akar.

Pályája kezdetén felismerte, hogy a történeti megközelítés, a források ismerete és elemzése olyan lehetőségeket tár fel, amelyek a mai kérdésekre adandó válaszokban minták lehetnek. Ragyogó érzékkel találta meg azokat a múltbeli „információs forrásokat”, amelyek segítették abban, hogy ismételten átgondolja és módosítsa korábbi megfogalmazásait. Ma sem kerülhetők meg azok a teológia- és eszmetörténeti ismeretek, amelyeket munkáiból megszerezhetünk.

Életének nagyon nehéz korszakát jelentette, amikor az emberektől, a világtól, a „valóságos emberek valóságos problémáitól” elzárva kellett élnie. Teológusként mindenkor a mai élet által felvetett problémákra kereste a hit által adható választ. A jelen problémái eszmefuttatásának alapkövévé váltak. Ha erre gondolunk, talán példát vehetünk róla, miként tehető az evangélium, az örömhír a napjaink problémáival való szembenézés alapjává.

2004-ben Congar születésének 100. évfordulója alkalmából Toulouse-ban konferenciát rendeztek, amelyen Walter Kasper bíboros is előadást tartott. Kasper így fogalmazott: „Még messze vagyunk attól, hogy az általa megnyitott összes perspektívát részletesen megvizsgáltuk volna.” (idézve 266. o.) Bizonyosan megérett az idő arra, hogy alaposabban is megismerjük mindazt, amit ránk hagyott!

Hagyomány(ok) és reform. Yves Congar (1904–1995) – Második rész