Szemelvények Yves Congar írásaiból – Első rész
2025.02.22. Yves Congar
Nagy Congar-szemlénkhez (lásd itt és itt) kapcsolódóan részleteket közlünk a teológus írásaiból. Alábbi szemelvényeink témái: ökumené, teológia és történelem, a kereszténység és a vallások viszonya.
Katolicitás – az ökumené feltétele
Congar „Chrétiens désunis” [Megosztott keresztények] című kötetében kifejtett gondolatai szerint az egyház egységének feltétele a hatékony és teljes katolicitás, amely azonban messze van a szűk értelemben vett és megfásult katolicizmustól. Így valósulhat meg az igazi ökumenikus munkálkodás. Később keletkezett írásaiban Congar már másként gondolkodott a keresztények egységéről.
Különvált testvéreink pozitív és negatív kritikájának feladata mellett ott van még az egyházon belüli kritika feladata is. E törekvés nélkül minden más elveszti hatékonyságát, különösen az, amit mi az igazi ökumenizmus szívének tekintünk. Mivel az egyháznak az egész teremtés teljes gazdagságát integrálnia kell Krisztusban – ha nem akarja megfeledkezni egyik vagy másik, másutt meglévő emberi értékről –, nem maradhat egy, ha nem katolikus. Megosztott kereszténységünkből a hatékony katolicitás révén születik új egyház.
Ennek érdekében az egyháznak – a mi egyházunknak – teljes erejével ki kell fejlesztenie befogadó-képességét minden probléma, minden szükséglet, minden kérés, minden olyan érték iránt, amely jelenleg kívül van az egyházon, és amelynek vissza kell nyernie helyét az egységben. Lehetetlen az egységet elérni, ha az egyház csak külső valóságként, egy adott felekezet formájában jelenik meg a keresztények számára, és nem a maga teljességében; ha az egyház csupán egy rendszer a többi között, az „izmusok” egyike, amely a többi „izmushoz” hasonlóan részleges és kizárólagos. Lehetetlen az egység megvalósítása, ha a Rómával való egyesülés a nem katolikus keresztények számára úgy jelenik meg, mint egy partikuláris közösségnek kisajátítása egy másik partikuláris közösség által. Minden közösségnek vannak tagadhatatlan és jogos értékei. Ha úgy érzik, hogy értékeiket a bejárati ajtónál kell hagyniuk ahhoz, hogy befogadják őket az egyházba, akkor különvált testvéreink azok maradnak, amik. Ahhoz, hogy az egyesülés először lehetségesnek, majd kívánatosnak tűnjön számukra, az egyháznak Krisztus teljes örökségeként a katolicitásban [egyetemességben] kell megnyilvánulnia. Ha meg tudják tartani minden kincsüket, amelyet aztán a közösség teljessége gazdagít és átlényegít, akkor vissza fognak találni az egységhez. Az igazi, teljes és sugárzó szabadság benyomását kell keltenünk, amely elismeri a tekintélyt, amely mélyen átérzi Isten irgalmas cselekvését, amely nem mond le az emberek szabad együttműködéséről, az egyház ortodoxiájába vetett hitről, amely aláveti magát anélkül, hogy megszűnnék misztikus, teljesen belső és spontán valóságként létezni. … És ez mindenre vonatkozik.
Hol tartunk ezzel az egésszel? Tényleg úgy nézünk ki, mintha az élet teljességéből merítenénk? Nem közvetítjük-e gyakran egy szűk látókörű katolicizmus képét, amely unalmas és nem vonzó? Nem takarja-e el arcunkon gyakran visszataszító grimasz a ragyogó katolicizmust? Nem élünk-e mi magunk is csak örökségünk egy részéből? Nem bennünk oszlik-e meg először Krisztus? Vajon a szép istentiszteletekhez szokott anglikán felismeri-e miséinkben Isten tiszteletének teljességét? Úgy érzik-e majd az ortodoxok, hogy több igazságot találnak a mi teológiánkban? Apostoli gondjaink mindig tele vannak-e komolysággal, befogadókészséggel és mélységgel, hogy a pünkösdi egyház felismerhető legyen bennük? Az ökumenikus egység valódi lehetősége mindezt feltételezi.
(…) Az egyház folyamatosan reformálja önmagát. Csakis akkor él, ha átalakulva megújul, életerejének hatékonyságát mindenkor reformtörekvéseinek intenzitása jelzi. Nem szabad megtévesztenünk magunkat. A X. Piusz által megkezdett mozgalom, amely a háború alatt némi változáson ment keresztül, de aztán folytatódott, és mottójául az Instaurare omnia in Christo-t kapta, reformmozgalom. A liturgikus mozgalom szintén reformmozgalom. A XV. Benedek által kezdeményezett és XI. Piusz alatt továbbfejlesztett missziós törekvés szintén reformmozgalom. Egy másik reformmozgalom a Katolikus Akció, amely a laikusok részvételét segítette elő a hierarchikus apostolkodásban. A Katolikus Akción belül különösen figyelemre méltó a Katolikus Munkásmozgalom, a JOC megjelenése. A mai katolikus teológia belső megújulása – a forrásokhoz való visszatérés és a keleti hagyomány több-kevesebb ismerete, a misztériumok élénkebb szemlélése – elszakad az ellenreformáció által vulgarizált teológia szűklátókörűségétől, ezért szintén reformmozgalomnak tekinthető. Ez az új, türelmes értelmezési vagy válaszadási munka, az intellektuális kezdeményezés és a gondolkodás szabadságának újjáéledése, amelyet a katolikusok a történettudományban, a filozófiában, a szociológiában, a kultúrában és a művészetben alkalmaznak (gondoljunk például Maritain munkásságára), végső soron reformmozgalom. […] Mivel közvetlenül kapcsolódik a mi problémánkhoz, szeretnénk rámutatni ezeknek a különböző mozgalmaknak a közös irányultságára, hiszen mindegyiknek ugyanaz az élő gyökere. Mindegyik arról szól, hogy vissza kell mennünk a forrásokhoz, amelyek megszabadítanak bennünket az élet által ránk kényszerített bekeményedéstől. Fontos, hogy a szakosodás okozta elszegényedés után újra elmerüljünk a teljes és osztatlan életben.
Az ökumenikus egységre irányuló hatékony munka nem igazán fogalmazható meg „programként”, mivel az az egyháztól intenzívebb életet követel. Nem arról van szó, hogy különböző dolgokat tegyünk, s hogy végrehajtsunk egy tervet vagy egy sor projektet. Bár szükség van különböző „dolgokra”, és teret kell adni a terveknek és projekteknek, a lényeg mégis az, hogy egy bizonyos módon éljünk. Az ökumenikus munkát az egyház mindazzal végzi, ami ő maga, azaz nem csupán a konferenciák és a kifejezetten ökumenikus témájú folyóiratok (és könyvek) révén. Az ökumené nem más valóság, mint maga az egyház. Maga az egyház az, amely, amennyiben egy, egyben katolikus is, és arra törekszik, hogy katolicitását teljes mértékben megvalósítsa. Minden, ami benne, vagyis „Krisztusban” életre kel, ökumenikus értékkel bír. Minden alkalommal, amikor egy folyóiratban, egy plébánián, egy művészeti alkotásban, egy tanításban vagy karitatív törekvésben, egy beszélgetésben, a személyes és rejtett élet titkában egy hiteles valóság újra megelevenedik Krisztusban az ő Lelke által és beépül új teremtésébe, megvalósul az egyház, és egyúttal ökumenikus értéke is kibontakozik. Elszakadt testvéreinkkel kapcsolatban mindez nagy erőfeszítéssel jár. Tájékozódnunk kell, cáfolatokat, magyarázatokat kell adnunk és meg kell hallgatnunk, kapcsolatokat és cserekapcsolatokat kell építenünk – egyszóval el kell végeznünk mindent, amit általában ökumenikus munkának nevezünk. Ez hasznos és szükséges. Az igazán ökumenikus munka azonban az, ami magában az egyházban zajlik, amikor megpróbálja a katolicitás kegyelmét a maga teljességében megvalósítani.
Történelem és keresztény teológia
A kereszténység szellemiségének történeti megközelítése a modernista válság nyomán sokak szemében nem volt kívánatos. Congar szerette volna ezt a szemléletet alapvetően megváltoztatni és a történetiséget a teológiában ismét meghonosítani. Számára a történeti megközelítés nem egy a sokféle megközelítési lehetőség közül. A dolgokat történetiségükben felfogni alapvetően hozzátartozik a kereszténységhez, hiszen Isten ajándékai éppen történelmi létezésünkben érkeznek el hozzánk.
Érdemes felfedezni, hogy Isten egész népe a történelemben integrálódik és fejlődik. Ez a felfedezés egyszerre megvilágosító és felemelő, hiszen erről az igazságról tanúskodik a Biblia minden egyes lapja. Ez nyilvánvalón nemcsak a teremtett világra vonatkozik, hanem a kegyelem és az üdvösség művére is. Isten ezt nem az eszmék időtlen mennyországában hajtotta végre, hanem beírta történelmünkbe, a mi időnkbe. Így nyilatkoztatta ki, hogy magának az időnek is van értelme és értéke. Isten tervében minden magként kezdődik, és a beteljesedésig több szakaszban fejlődik. Ez történik szüntelenül a természetben, ahol minden egy kicsi magból nő ki és érik gyümölccsé, és ez történik az emberi történelemben is. A valóságok és eszmék életünk során érlelődnek. Folyamatosan kerülünk szembe újabb és újabb problémákkal, amelyeket minden egyes kor a saját eszközeivel igyekszik megoldani. Mindig túl kell lépnünk addigi erőforrásokon, új értékeket és új formákat kell felfedeznünk. Végül is ugyanez történik Isten művében. Annak az Istennek a művében, akiről a Biblia tanúskodik, aki kinyilatkoztatja magát és aki megváltást hoz.
Isten művében minden Isten kezdeményezésén alapul. Ezért a fejlődés benne nem automatikus folytonosság, hanem meghívások határozzák meg. Isten elhív embereket, akik így „Isten embereivé” vagy (…) prófétákká válnak. Isten ajándékai újra és újra egy személynek vagy egy kis csoportnak adatnak, hogy aztán mindenkire kiterjedjenek. Ádám teremtése „Isten képmására” történik, hogy „növekedjen”, szaporodjon és benépesítse a földet. Ábrahám kiválasztása és elhívása azért történik, hogy „benne áldott legyen a föld minden népe”. Ezért minden kibontakozás. A testi emberiség Ádám kibontakozása. A vallásos és megváltott emberiség Ábrahám kibontakozása, Isten népe az Ábrahámnak tett ígéretből ered. Az ígéret először Izraelben valósul meg, majd Izraelen túl az egyházban. Az egész valóság annak kibontakozása, ami kezdettől fogva előre meghatározott, előre látott, ami a teljes kibontakozáshoz csíraként adatott, ami az eredeti elvben foglaltatott és arra hivatott, hogy kibontakozzon a beteljesedésig, ahol az eredeti elv célja és feladata feltárul. Izrael, Isten népe, már a pátriárkákban benne van, és amit ők megélnek, az előre jelzi és meghatározza a belőlük kialakuló nép egész sorsát. A tizenkét törzs Jákob-Izrael házának tizenkét fiából emelkedik ki: ők csupán időbeli kibontakozás és megvalósulás. Hasonlóképpen az egyház a tizenkét apostolból alakul ki, vagyis csupán időbeli kibontakozás (lásd Jak 1,1). Ez az egyik, és nem utolsósorban ez az egyik jelentése annak, amit „az egyház apostoliságának” nevezünk.
Ebből a szempontból végigmehetnénk az egész Biblián. (…) Az ajándékok mindig először magból származnak. Ez a csíra kezdettől fogva, még mielőtt kihajtana, rejtetten már tartalmazza azt a teljességet, amely felé tart. De tartalma csak fokozatosan és lépcsőzetesen alakul ki. El kell jutnia a teljes kibontakozásra. Arra, ami eredetében benne volt, aminek fokozatosan egyre teljesebben kell megvalósulnia. Nemcsak a Biblia kezdődik a Teremtéssel és ér véget az Apokalipszissel, azaz a kinyilatkoztatással, hanem ez a helyzet minden ajándékkal, Isten egész művével. Az egyik végétől a másikig megvalósul az ígéret, de csak lépésről lépésre, és a beteljesedésre irányul. Az egyik végétől a másikig minden a végidők teljességéből nyer értelmet. Az Ószövetség átvezet az Újszövetségbe, amelyben ígéretei és várakozásai megvalósulnak. De maga a Törvényhez képest saját realitással rendelkező Evangélium is az egyházhoz vezető és abban megvalósuló mag és ígéret. Az egyház pedig, a Jézus Krisztusban kapott ígéretek megvalósulása, még vár a végső és végleges beteljesedésre.
A csíra kezdettől fogva a teljességre és tökéletességre irányul, ami azonban csak a végén fog kiderülni. Ami azonban benne van, ami nem tárul fel, az idők során csak fokozatosan és lépésről lépésre fejlődik ki belőle. Ha mindent egyedül Isten tenne, ha minden tiszta ajándék lenne, ha az igazságot és az üdvösséget, még ha Isten adja is nekünk, nem kellene egyúttal létrehozni is, akkor senki sem értené, miért fokozatokban zajlik a fejlődés, miért kell határidőket betartanunk és szakaszonként előrehaladnunk. De ha Isten ajándékai megkövetelik közreműködésünket, ha olyan alászállást jelentenek, amely elköteleződést igényel és felemelkedést követel, akkor annak, aki kapja, részt kell vállalnia a munkából, együtt kell működnie és előkészületeket kell tennie. Végül pedig ha Isten nemcsak az, akitől minden tiszta kegyelemből származik, hanem az is, akihez mindennek fel kell emelkednie és vissza kell térnie az Isten által lehetővé tett, saját magunk által megteendő erőfeszítés révén, akkor érthető, hogy az ígérettől a megvalósulásig tartó fejlődés, annak kibontakozása vagy kinyilatkoztatása, amit a mag tartalmazott, fokozatosan és szakaszosan történik. Ez megy végbe Isten művében, amelyről a Szentírás tanúskodik.
A kereszténység és a vallások
1959 környékén Congar felfigyelt arra, hogy a „többi vallás” kihívást jelent a kereszténység számára. A problémát nem az apologetikus és az összehasonlító vallástudomány keretein belül tárgyalja, amelynek célja kereszténység „felsőbbrendűségének” a hangsúlyozása lenne. Teológiai álláspontot képvisel: a keresztény hitigazságokból és azok isteni eredetéből indul ki.
A probléma nem új. Már a 2. és 3. század apologétái is megkérdőjelezték a kereszténységet, amikor a pogányság vallásaival szembesültek. Tizenöt évszázadnyi többé-kevésbé önálló kereszténység után a problémát kiélezték a kereszténység és a pogány vallások közötti új konfliktusok, amelyeknek okozói a nagy felfedezések, a gyarmati terjeszkedés, a missziók és végül a 18. században kezdődő vallástudományok voltak. A régi keresztény országok lakóihoz különféle, többé-kevésbé pontos beszámolók jutottak el. A 19. század volt az e téren végzett kutatások és az összehasonlító tanulmányok aranykora, melynek nyomán egyfajta elfogult relativizmus vált uralkodóvá. Nem állítja-e minden vallás, hogy kinyilatkoztatáson alapul? Nincs-e mindegyikben sok közös pont? Nem egyformán jó-e mindegyik, ha őszinte szívvel gyakorolják?
Az „összehasonlítás” ma kevésbé virágzik, mint akkoriban, de a probléma, ha más formában is, jelen van. Az emberek utaznak. Egzotikus szertartások tűnnek fel képernyőnkön. A népesség egyre vegyesebb, a világ egyre kisebb. Az embereket jobban érdekli az „ igazságosság”, mint az igazság. Az emberek változnak és megváltoztatják ítéleteiket. A megélt tapasztalatot részesítik előnyben saját hagyományaikkal szemben. Egyszóval azt látjuk, hogy korunkban a kereszténységet ismét megkérdőjelezik más „vallások”.
„Problémáról” vagy „kérdésről” beszéltünk, de valójában kérdések egész sorával van dolgunk. Ezek közül itt nem mindegyikkel foglalkozhatunk. Ráadásul különböző módon közelíthetjük meg a kérdéseket, hiszen mindenki magával hozza saját előfeltevéseit és a saját szemszögéből ítél. Nyilvánvaló, hogy a kérdés másként merül fel egy muszlim és egy keresztény számára. A személyes vagy konkrét hitet nélkülöző agnosztikus megközelítése érthető módon nem lehet a miénk.
Olyan ember álláspontjára helyezkedtünk, aki nemcsak Istenben, hanem Krisztusban is hisz. A kérdés ilyen esetben kétféleképpen közelíthető meg: apologetikusan vagy teológiailag.
Az apologetika arról szólna, hogy a „többieknek” megmutassuk a kereszténység felsőbbrendűségét vagy akár isteni eredetét. A kérdés tehát összehasonlítások formájában hangoznék el. Felmérnénk a létező vallások relatív értékét. A kereszténységet a legtisztább, legmagasztosabb és egyben a legegyetemesebb vallásnak mutatnánk be, olyan vallásnak, amely a maximumot foglalja magában.
[…]
Az apologetikus nézőpontot itt most hagyjuk figyelmen kívül. Anélkül is lehet hinni, hogy elvégeznénk minden lehetséges összehasonlítást, miként feltétlenül szerethetünk valakit anélkül, hogy minden más lehetőséget szemügyre vennénk. Ezért a dogmatikai vagy teológiai álláspontot képviseljük. A problémával való szembesülés alól így sem mentesülünk, de ez teljesen pozitív módon történik. A kereszténységről és annak isteni természetéről szóló hitvallásokból indulunk ki, majd hívőként szemléltetjük a többi „vallás” viszonyát a kereszténységhez.
Nem létezhet tökéletes vallás
A kereszténység alapvető hittétele az abszolút érték. Ha a vallás kapcsolat az ember és Isten között, akkor valóban azt kell mondanunk, hogy a Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által létrehozott istenkapcsolat abszolút tökéletes. Nemcsak de facto tökéletes, hanem ennél tökéletesebb kapcsolat nem is létezhet, még olyan sem, amely valóban összehasonlítható lenne vele. Ha Jézus Krisztus Isten és ember, ha személyében egyesíti az emberséget és az istenséget, akkor nyilvánvaló, hogy semmilyen Istennel való kapcsolat nem érhet fel ezzel a(z Isten és ember közötti) kapcsolattal, illetve azzal a kapcsolattal, amely e kapcsolat eredményeként a hit által létezik bennünk. Jézus Krisztus az Istennel való vallási kapcsolat, ő maga a vallás. Semmilyen más vallás nem hasonlítható ahhoz, amit ő adományoz, vagy inkább, amit ő maga alapít; minden más vallás csak rajta keresztül válhat értékessé.
A katolikus hagyomány a kereszténységet olyan vallásnak tekinti, amely más vallásokat is magában foglal. Ez nyilvánvaló abból, ahogyan Szent Pál az efezusiakhoz és a kolosszeiekhez írt levelében „Krisztus misztériumáról” beszél. Isten Krisztusban megvalósult misztériuma, amelynek Szent Pál a hírnöke, átfogja az egész teremtést, amely egyedül általa találja meg végső értelmét. Minden Krisztusért van, és Krisztus mindenért van. Ahogyan minden szentmisében a kánon végén imádkozzuk: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség”.
[…]
Mindenekelőtt azonban a 2., 3. és 4. századi atyák kidolgozták azt az elgondolást, hogy az Ige bizonyos mértékig a pogány vallásokban is jelen van – mint rabságban, amelyből az evangéliumnak kell kiszabadítania, Jelenléte megszégyenített és elárult jelenlét, amelyet Krisztusnak kell megtisztítania. Természetesen mindannak, ami ezekben a pogány vallásokban tökéletlen, bálványimádó és téves, annak úgyszólván meg kell halnia, hogy értékes elemeikben Jézus Krisztus által elfogadottá váljanak és általa eljussanak az Atyához. A lényeg a dogmatikus kijelentés, a viszonyítás, a többi vallás visszavezetése a kereszténység abszolútumára. […] valami hasonlót mondhatunk az Egyházról is, amely Jézus Krisztus világban való hatékony jelenlétének a szentsége.
A hit nem puha párna, amin megpihenhetsz
Tisztában vagyunk vele, hogy az ilyen kijelentéseket csak hittel lehet fenntartani, és még akkor sem szédülés nélkül. A teológusok azt mondják, hogy bár a hit az Isten Igéjéhez való szilárd és feltétlen ragaszkodás, mégsem mentes a belső nyugtalanságtól – annak a szellemnek a nyugtalanságától, amely folyton olyan kérdéseket tesz fel, amelyeknek nem minden aspektusára világított rá a hit. Az ember nem kerülheti el, hogy időről időre feltegye magának a kérdést: miért engedte meg Isten, hogy mindez megtörténjen? Mi az ő szándéka?
A hit elválaszthatatlanul kapcsolódik a reményhez. Megelégszik azzal, hogy csak a végén lát. Megtörténik, hogy egy nagyon fájdalmas, még nem teljesen befejezett próbatétel végén, amelyben nem szűntünk meg „tisztelni a titkot”, eljutunk arra a rendíthetetlen bizonyosságra, hogy minden kegyelem. Minden jó volt, minden a legjobbat hozta. Mégis minden sötét volt, és semmi értelmet nem lehetett belőle kihámozni. De a hit az elhúzódó sötétségben is képes hálaadással kezdeni. Ezt a hálaadást fejezik ki Szent Pál szavai: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Milyen megfoghatatlanok ítéletei, és milyen kikutathatatlanok útjai! … Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33 k.)
A szemelvényeket Balogh Vilmos Szilárd fordította.