A (ko-)klerikalizmus működése – és megszüntetésének esélyei
2024.12.13. Michael Schüßler
„A személyes vallásosság azonosítása saját egzisztenciánk egyháziasításával korántsem magától értetődő. Ellenkezőleg: maga is következménye a monarchikus egyház internalizálásának – bensővé tételének.”
A lelkipásztori praxis elmélete szerint a klerikalizmus kialakulása az üdvösségre szoruló hívek gondoskodó és ellenőrző irányításával függ össze, amelyet az erre hivatott lelkipásztorok végeznek a megváltás felé vezető úton.1 Nincs üdvösség a papsággal való személyes kapcsolat nélkül. Ez egyfelől (a klerikusok részéről) a szentségileg megjelölt felsőbbrendűség, másfelől (a laikusok részéről) a megtanult spirituális-egzisztenciális függőség egymást kiegészítő szerepstruktúráját feltételezi. Mindez teológiailag nem kötelező érvényű, és korántsem nélkülözi az alternatív lehetőségeket az egyház hagyományában – de facto azonban erőteljesen meggyökerezett az egyház szervezetében és viselkedésmódjaiban.
A diskurzuselemzés szerint a klerikális cselekvésforma jelentősége a katolikus pap és laikus közti hierarchikus megkülönböztetéséből adódik. Ezt a kettősséget a 19. században „örökké megváltoztathatatlannak” nyilvánítottak. A pap és a laikus teológiai különbsége még napjainkban, a zsinat után is irányadó pasztorális megkülönböztetésként működik a plébániákra épülő egyházban, és a felekezeti identitás egyik par excellence jellemzőjének tekinthető. A klerikalizmust tehát a lelkipásztori hatalom gyakorlása hívja létre az egyház kánonjogilag ma is érvényes rendi struktúráján belül. A klerikális alakzat diszkurzív szinten akkor is kifejti hatását a háttérben, ha a szereplők (szándékuk szerint) nem viselkednek ‘klerikális’ módon.
Katolikus klerikalizmus
Az elemző megközelítésből három lényeges következtetés adódik.
1) A katolikus klerikalizmus nem egyes személyek erkölcsi tulajdonsága, de nem is afféle státushoz kötött, csak papoknál előforduló foglalkozási ártalom. Olyan paternalista hatalmi praktikákról, olyan implicit tudáskészletről, olyan cselekvési szabályok, szereptulajdonítások, öltözködési normák, téralakítási módok és más hasonlók összességéről van szó, amelyeknek a katolikus vallási mező összes szereplője (hol passzív, hol tevékeny) részese.
2) A klerikalizmus nem csupán a tekintélyelvűséggé silányuló papi szerep túlhajtását jelenti, amint azt Ferenc pápa bírálja. A klerikalizmus fogalma sokkal alapvetőbb tulajdonságot jelöl: a katolikus egyház egyik alapmátrixát, a papság és a laikusok szakralizált státuskülönbségét írja le. Végsősoron minden mást, a liturgia, az igehirdetés és a felebaráti szeretet teológiáját és pasztorális gyakorlatát ebből kiindulva kell értelmeznünk.
3) A katolikus klerikalizmust csak akkor lehet meghaladni, ha hatékony, bizonyos vonzerőt mutató szimbolikus rendszerként elemezzük. Ezért számíthatott hosszú időn át „katolikus normalitásnak” – ekként viszont mintegy láthatatlanná vált, és romboló patologikus tüneteket is elkendőzött. A klerikalizmus mint katolikus alapjellemző és eszköztár egyéni szinten vallási élményekkel és szoteriológiai reményekkel társulhat – ugyanakkor az érintettek lelki, sőt nemritkán életrajzi integritását is nagymértékben károsíthatja. (Őrizkedj attól, ami után a leginkább vágyakozol!)
A társklerikalizmus (vagy ko-klerikalizmus) és „beleszövődött” szubjektumai
A társklerikalizmus itt javasolt fogalma a visszaélési botrány kapcsán kínálkozott. A 2015-ben Oscar-díjat nyert Spotlight című filmdrámában Mitchell Garabedian bostoni áldozatvédő ezt mondja az egyik oknyomozó újságírónak: „Higgye el, ha egy gyermek felneveléséhez, ahogy mondani szokás, egy egész falura van szükség, akkor egy gyermek bántalmazásához is egy falu kell”. Amint Michael Rothberg amerikai kultúratudós rámutat2, az erőszak traumatikus élményeinek emlékezetkultúrájában nehezen nélkülözhetők az áldozat és az elkövető jogilag értelmezhető kategóriái. A harmadik kategória, a kívülálló szemlélőké azonban ritkán állja meg a helyét. Esetükben Rothberg „beleszövődött alanyokról” beszél, akiknek a viszonya mind az áldozatokhoz, mind az elkövetőkhöz összetett. A környezet figyelembe vétele nem relativizálja az elkövetők bűnösségét, ugyanakkor olyan emberek más jellegű felelősségének kifejezésformáit kutatja, akik fokozatosan és sokszor inkább csak félig tudatosan részesei az eseménynek. A prevenciókutatás ennek megfelelően a következőt állapítja meg: „Amikor intézményekben visszaélnek a hatalommal, soha nem pusztán két ember között megtörténő egyszeri eseményről van szó. Az olyan szervezetekben, ahol hibák történnek, senki sem kívülálló”.3 Ezek a nem érintetlen felek nem nevezhetők sem elkövetőknek, sem áldozatoknak. A „ko-klerikalizmus” vagy „társklerikalizmus” fogalma a rothbergi értelemben vett, látszólag nem érintett felek közvetett, olykor csak homályosan érzékelt érintettségét próbálja kifejezni. Egyházi környezetben a társklerikalizmus vagy ko-klerikalizmus strukturálisan leginkább a szenvedélybetegek közvetlen kapcsolati környezetében tapasztalható társ-függőséghez hasonló. A hasonlóság alapja nem a függőség, hanem a rendszerszintű kapcsolati dinamika. Barátok, rokonok és ismerősök a valójában nem létező normalitás fenntartásával – és színlelésével – válnak a destruktív dinamika részesévé. Elhiszik a függő ember történeteit, inkább félrenéznek, mint hogy lerombolják saját kapcsolati és családi identitásukat. A kompromittáló jelenségek titokban tartása nagyon is emberi dolog, de minden érintett számára romboló következményekkel, például állandó szorongással jár. Hasonlóképpen számolhatunk az elkövetővé vált papok környezetében egyfajta „társklerikalizmussal”. Ebbe az irányba mutat Doris Reisinger leírása a bántalmazó rendszerekről. Reisinger szerint „egy olyan személy, aki gyakorlatilag abszolút kontrollt gyakorol mások felett, arra használja a hatalmát, hogy szexuális bűncselekményeket kövessen el a tőle függők ellen, miközben azt a néhány embert, aki valójában kontrollfunkciót tölthetne be, rábírja, hogy akarva-akaratlanul közreműködjék a bántalmazásban”.4
A társklerikalizmus itt azt jelenti: a megvádolt papot körülvevő emberek hajlamosak rá, hogy ne higgyenek az áldozatnak. Figyelmen kívül hagynak sok erőtlen jelzést, eltűrik a lehetséges bántalmazásokat, és óhatatlanul és lopva beépülnek az elhallgatás visszaélő rendszerébe. Ilyen esetekben az egyházi és plébániai struktúrák csak kismértékben különböznek azoktól a családoktól, amelyekben bántalmazás történik. A titkolózás és az elhallgatás egyházi okai ekkor – amint Jörg Fegert megállapítja –„hasonlóak az olyan családok dinamikájához, amelyek félnek a jó hírnév elvesztésétől és a család felbomlásától, ezért az érintett gyermekek igen gyakran nem kapnak semmilyen támogatást”.5Nincs tehát értelme többé, hogy teológiailag vagy spirituálisan mentegetni próbáljuk a katolikus egyháztan strukturális klerikalizmusát.
A társklerikalizmus fajtái
A katolikus klerikalizmus nem maradt volna fenn ilyen sokáig, és nem lenne most, a visszaélési botrányok válságkorszakában is változatlanul nagy hatással az egyház életére, ha nem járna egyszersmind hasznonnal is valamennyi érintett számára. A klerikális üdvgazdálkodással és szerepstruktúrával való sokrétű összefonódás nemcsak mérgező hatásaival, hanem a pozitív tapasztalatok rezonanciájának számos példájával is szemléltethető. A társklerikalizmusnak tehát több változata van, amelyek különbözőképpen reprodukálják a klerikalizmus írásunk bevezetőjében vázolt megnyilvánulási formáit.
1) Az első és valószínűleg legalapvetőbb változat a spirituális-egzisztenciális ko-klerikalizmus. Hívőként az ember vallási kérdésekben a lelkipásztori gondoskodás és ellenőrzés legkülönbözőbb területein rábízza magát az intézményes egyházra, és azt reméli, hogy cserébe részesül a megígért és a klérus által szakértő módon közvetített üdvösségben és megváltásban. Az egyén tehát egyfelől átadhatja egzisztenciális félelmeit és fenyegetettségét egy „magasabb” tekintélynek, amely, másfelől, hálára és ragaszkodásra kötelezi őt. A lelkipásztori hatalom e klerikális osztaléka csak ritka esetben reflektált valóság, inkább az érzület és a bizalom szocializáció útján kialakult vagy megtérés nyomán elfogadott struktúrája. Bár sok teológus vitatja, ez a testbe íródó üdvökonómia csendben és kitartóan továbbra is működik az egyházban. Daniel Bogner például az intézményes egyház iránti, gyakran rendíthetetlen hűség paradox elemzésével támasztja alá az egyházzal szembeni jogos kritikáját és az egyházi alkotmány megvitatásának követelményét: „A hívők nem szabadon szolidárisak az egyházzal, hiszen belső, egzisztenciális kötelék fűzi őket az ügyhöz, amelyet az egyház képvisel”.6 A katolikus hovatartozás mélyebben gyökerezik és egzisztenciálisabb, mint más szervezeti tagságok, amilyen például a párttagság vagy a sportköri tagság. „Sokak számára az egyházhoz tartozás létezésük lényegét érinti. Az egészről, a nagyobb összefüggésekről van szó, azokról a kérdésekről, amelyekkel akkor találkozunk, ha a saját terveink és vágyaink megfeneklenek”.7 A katolikus „lelkipásztori hatalom” (Michel Foucault) csendes és mindmáig hihetetlenül hatékony működését mi sem dokumentálja jobban, mint életünk sikerességének szinte elválaszthatatlan összekapcsolása a római katolikus egyház egészével. „Egyháztagságunkkal mintegy hozzáférést biztosítunk az egyháznak saját személyiségünk, saját emberségünk egyik belső szférájához. Ezt a kapcsolatot nevezzük – egyszerűen és röviden szólva – »vallásnak« vagy »vallásosságnak«”.8 Csakhogy a személyes vallásosság azonosítása saját egzisztenciánk egyháziasításával korántsem magától értetődő. Ellenkezőleg: maga is következménye a monarchikus egyház internalizálásának – bensővé tételének –, amely ellen Daniel Bogner, alighanem a liberális-demokratikus társadalom sok más hívő polgára nevében is, erejéhez mérten védekezni próbál. Ám sokszor még a klerikalizmussal szembeni ellenállás is változatlanul a klerikalizmus „ko-klerikális” újratermelésének paradox formájában zajlik. Az emberek panaszkodnak, reformokat követelnek, de „nem lázadnak az ellen, amitől életük táplálékát kapták”9. Ha pedig lázadnak, akkor azért, hogy megőrizzhessék otthonos egyháziasságukat.
2) Másodszor: meg kell különböztetnünk ettől a toxikus-destruktív társklerikalizmust, amely felszentelt és nem felszentelt katolikusokat egyénként vagy testületileg tesz részessé az egyház hatalmi és eltussolási rendszerében, amely mind a bántalmazókat, mind a destruktív dinamikát megvédi a leleplezéstől és a kritikától. Számos aktív egyháztag mindmáig hajlik rá, hogy inkább a lelkipásztort és az egyházat védelmezze, semhogy az áldozatok hatása alá kerüljön és megrendüljön. A szélsőséges esetek mögött nyilvánvalóan nap mint nap ismétlődő jelenségek rejlenek.
2021 márciusában a Bad Bocklet-i Szent Kereszt plébánia közösségének tagjai levelet írtak Franz Jung würzburgi püspöknek. Levelükben tiltakoztak annak a papnak az elbocsátása ellen, akit előzőleg jogerősen elítéltek gyermekbántalmazásért. Egy év és négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre, valamint 1200 eurós pénzbüntetésre ítélték, miután legalább két esetben szexuális bűncselekményt követett el egy akkor tizenkét éves ministráns ellen.10 Az egyik aláíró „rendkívül kedves, szívélyes és segítőkész embernek”11 nevezi a papot, és kéri, hogy visszatérhessen. Itt jön a képbe akörnyezet Rothberg által említett beleszövődése. A közösségen belüli szoros, kvázi-családi kapcsolatok és a vallási-egzisztenciális lojalitásformák nem ártatlanok, hanem az elkövető tetteiért is felelősek. Példánk e felelőssség kudarcára világít rá.
3) Egy harmadik változat a stratégiai ko-klerikalizmus, amelyet szokás pozitív színben, az egyházi intézmény bölcsességeként feltüntetni, és amely különösen a főállású alkalmazottaknál és a mellettük önkéntesen munkát vállaló laikus katolikusoknál mutatkozik meg. A megosztott hatalom és a fokozatokban megvalósuló részvétel különféle területeiről van szó, amelyeket az alapvetően rendies egyházi intézményrendszer olyan nőknek és férfiaknak juttat, akik tudatosan elfogadják másodlagos szerepüket a strukturában. A szereplők ekkor az adottságok mértékében megnyíló mozgásteret használják ki, és így jutnak egyfelől egyházi finanszírozáshoz, másfelől egyházi funkcióhoz és identitáshoz. Ugyanakkor folyamatosan aggódniuk kell amiatt, hogy a határokat átlépve elveszíthetik a számukra biztosított mozgásteret és anyagi forrásokat. A státus megőrzésére irányuló aggodalom biztos jele annak, hogy a klerikalizmus bensővé tett fegyelmező rendszerként működik, miközben saját magatartását olykor szabadságnak, sőt, egyfajta felforgató merészségnek tekinti.
Ma a ko-klerikalizmusnak erre a változatára is nyomás nehezedik, mivel egyre több főállású és önkéntes egyházi munkatársban tudatosul, hogy az egyházban mint „tettesek szervezetében” vállal szerepet. De mit jelent az, hogy „beleszövődött alanyként” olyan cselekedetekért és olyan struktúrákért is felelősséget vállalok, amelyekben nem közvetlen elkövető, hanem a tetteket lehetővé tevő környezeti feltételek közvetett részese vagyok?
A klerikalizmus nem/működtetése: folytatás, lázadás, másként cselekvés
A lelkipásztori gyakorlat teológiai elmélete szempontjából legalább három lehetőségünk van.
1) A folytatás (a [társ]klerikalizmus működtetése) azt jelenti, hogy nem zavartatjuk magunkat a kétértelműségek és megoldatlanságok miatt, hanem az egyház pozitív arculatára összpontosítunk. Aki erre rendezkedik be, része marad a klerikális rendszer destruktív összetevőinek.
2) A lázadás (a társklerikalizmus megszüntetése) Daniel Bogner elgondolása szerint nem volna egyéb, mint kísérlet a katolikus egyház klerikális mátrixának belülről történő határozott bírálatára és leépítésére, valamint a katolicizmus más, kevésbé klerikális narratíváinak kidolgozására.
3) Az igazán másként cselekvés (amely egyáltalán nem műveli a klerikalizmust) olyan kilépési lehetőség volna, amely nélkülöz minden drámaiságot: egyszerűen maga mögött hagyja a klerikalizmus mátrixát, és valami mást csinál helyette. Katolikus egyházként másképpen hisz, másként létezik.
(Mérleg-fordítás)