Várakozások és csalódások – új könyv Ferenc pápáról
2024.06.02.
Michael Meier: Der Papst der Enttäuschungen – Warum Franziskus kein Reformer ist [A csalódások pápája – Miért nem reformer Ferenc?], Freiburg, Herder, 2024.
Michael Meier svájci teológus, újságíró nemrég megjelent könyvéből a szerző téziseit összefoglaló előszót közöljük néhány szemelvénnyel kiegészítve.
Alaptézis: nem reformer, hanem lelkipásztor
Miért van szükség egy újabb könyvre Ferencről pápasága végén? Nem mondtak-e már el mindent róla? Korántsem. A világ másik végéről érkezett pápa általános megítélése kezdettől fogva leragadt néhány bizonyíthatóan hamis sztereotípiánál. Szinte egyöntetűen idealizált, mindenkinek tetsző képet terjesztettek róla, ami egyaránt kedvére volt a pápának, a reformereknek és a reformok ellenzőinek. Ferencet általában reformpápának tartják. De hogyan újította meg az egyházat? Milyen reformokat kezdeményezett? A kérdés még a reformpápa képét megformálókat is zavarba hozza, így az ismert vatikanistát, Marco Politit, aki a kúria reformját említi, továbbá azt, hogy a pápa több jogot adott a nőknek és az elváltaknak, és már nem a szexuális erkölcsöt állítja középpontba. Politi ugyanakkor tudni véli, miért nem halad előre a reformpápa a reformokkal: azért, mert példátlan ellenállásba ütközik, sőt, a Vatikán falai mögött valóságos, a pápai reformakaratot megtörő polgárháború dúl. Ezért így fogalmazta meg a jelenlegi pápaság Ferencet felmentő általános narratíváját: Ferenc reformer, akit a konzervatív Kúria sajnálatos módon akadályoz a megvalósításban, meghiúsítja terveit. A kudarcot vallott reformer narratívája vált a pápa uralkodó értelmezésévé. Politi erre hivatkozik Farkasok között1 és Ferenc magánya2 című könyveiben.
Nemcsak a média, hanem számos Vatikán-szakértő is átvette a meghiúsult reformer megszépített képét. Például Andreas Englisch Összeesküvés Ferenc pápa ellen – A titkos vatikáni szövetség3 című művében. Christopher Lamb, a The Tablet vatikáni tudósítója is azt állítja A Kívülálló: Ferenc pápa és harca az egyház reformjáért4 című könyvében, hogy a pápa egy „világi és egyházi szervezetek” által szított gerillalázadással áll szemben. Még az angol Paul VallelyFerencről szóló, jól megalapozott életrajzának német kiadása5 is az alábbi szűkszavú alcímet viseli: Reakciósból forradalmár. Ugyanezt a vonalat követi Daniel Deckers Ferenc-életrajza6, amelyet teljes egészében a kezdet varázslata ihletett. Általánosságban elmondható, hogy a Ferencről szóló fontos monográfiák többsége pápaságának első éveiből származik, amikor még jogosabbak voltak az újításhoz fűzött remények. Marco Marzano azon kevesek közé tartozik, akik öt évvel Ferenc hivatalba lépése után alaposan górcső alá vették a „Ferenc-mítoszt”. Könyve, A mozdíthatatlan egyház7 érvelő hangvételű non-fiction munka. Szociológusként elsősorban az intézmény és annak tragikus természete érdekli, amellyel még Ferenc sem tud versenyre kelni.
Az elterjedt olvasattal két dolog nem stimmel: II. János Pál és XVI. Benedek idején sokkal nagyobb volt az ellenállás. Gondoljunk csak a Vatikán falain belüli Vatileaks-botrányra, amely végül Benedek lemondását eredményezte, de mindenekelőtt a két pápasággal szembeni, kívülről érkező ellenállásra. A II. Vatikáni Zsinat értelmezési jogköre körüli vita ezeknek a pápáknak jobboldalról a Pius Testvérülettel való szakadást hozta, míg balról kitartó reformkezdeményezésekkel kellett szembesülniük. Olyanokkal, mint a Kölni Nyilatkozat, a Mi vagyunk az Egyház (Wir sind Kirche), a nők teljes egyházi egyenjogúságát szorgalmazó Lila stóla mozgalom, a Nős Papok Csoportja, a Cölibátusban Érintett Nők Kezdeményező Csoportja és így tovább. A reformmozgalmak folyamatosan bírálták az előző két pápát.
De a jelenlegi belső ellenállás tézisénél is kevésbé igaz, hogy Ferenc reformpápa lenne. Könyvem más narratívát rajzol meg: olyan lelkipásztorként jellemzi Ferencet, aki egyedi esetekben a kegyelmi szempontot a jogalkalmazás elé, az irgalmasságot a tanítóhivatal és a dogma fölé helyezi, anélkül azonban, hogy az utóbbiakhoz hozzányúlna. Az irgalom Ferenc pápaságának a kulcsa – ez a körülmény elvárásokat támaszt érdemi reformok iránt, ám az, hogy ő maga nem reformer, ellentmondásokat szül és ördögi kört eredményez.
Olvasatom lehetővé teszi, hogy józanul és reálisan értékeljük Bergoglio pápaságát. Az itt következő elemző esszé alapvetően arra mutat rá, hogy az egyház lényegét tekintve egész egyszerűen nem reformálható meg. Könyvem tehát nem életrajz, hanem tényirodalmi mű, amely folytatja a végéhez közeledő pápaság demisztifikálását, ugyanakkor számvetést is kíván készíteni. Teológusként és vallási publicistaként (évtizedekig a Zürcher Tages-Anzeigernél dolgoztam) egyesíteni tudom a külső és a belső nézőpontot. Rómában és Fribourgban tanultam katolikus teológiát – református keresztényként és anélkül, hogy katolikus hitre tértem volna. Talán ez magyarázza a pápával és a római egyházzal szembeni távolságtartásomat. Ferencet néha rokonszenvesnek találom, de soha nem nyűgözött le és nem inspirált. Megválasztása óta újságíróként követem munkáját, és gyakorlatilag kezdettől fogva kételkedtem jelenlegi értelmezésében, amelyet bírálok. Ismétlem: úgy gondolom, hogy a bukott reformer narratívája úgy, ahogy van, téves. Ferenc nem reformer, hanem lelkipásztor. A közvélemény azonban többnyire csak szóbeli kijelentéseit veszi tudomásul, amelyek ténylegesen a reformpápa képét sugallják. El kell azonban olvasni az általa írt, illetve jóváhagyott tanítóhivatali szövegeket is, amelyek más nyelven beszélnek.
Ezért van az, hogy bár Ferenc találkozik homoszexuálisokkal, a melegházasságot – de már az azonos neműek kapcsolatainak liturgikus megáldását is – megengedhetetlennek tartja. Bátorít egy protestáns nőt, hogy áldozzon nyugodtan katolikus férjével együtt, de megtiltja, hogy katolikus és protestáns gyülekezetek, illetve egyházközségek együtt ünnepeljenek az Úr asztalánál. Egyes nőket vezető adminisztratív pozícióba emel, de részesedésüket a döntés és a vezetés felszentelésből fakadó hatalmából Isten akaratával ellentétesnek tartja. A római egyházba betagolódott más rítusú katolikusok esetében elismeri ugyan a nős papokat, de saját papjait cölibátusra kötelezi. Több beleszólást kíván adni a laikusoknak a döntések előkészítésébe, de magukból a döntésekből kizárja őket.
Ferenc megértésében döntő tényező, hogy ő az első pápa Délről, aki egy nyugati dominanciájú egyházban működik, de a Nyugat nem nagyon érdekli. Ez nemcsak geopolitikai kérdésekben, hanem a vallásközi párbeszéd és az egyházi reform kérdéseiben is meghatározza álláspontját. Nagy valószínűséggel utóda is Latin-Amerikából, Afrikából vagy Ázsiából érkezik majd. A déli féltekén, ahonnan Ferenc származik, az egyház strukturális reformjai háttérbe szorulnak a szegénység csökkentésének, a dekolonizációnak vagy a migrációnak a kérdései mögött. Pedig például a nőkérdés nem korlátozódik a Nyugatra, hanem globális – és mindenütt égető – probléma. Egy olyan egyház, amely szavatolja a nemek közti egyenlőséget, az afrikai apácákat is sok szenvedéstől kímélné meg. És az amazóniai szinódus kivált élesen világított rá, hogy a papságban való részesedés új feltételeire az őserdőben is szükség volna.
Könyvem nyugati szemszögből, felvilágosult, reformorientált nézőpontból íródott. Ugyanakkor az úgynevezett egyházi bázis szemére veti, hogy már évekkel ezelőtt rájöhetett volna: Ferenc irgalmas gesztusai nem jelentenek érdemi reformokat. A bázis görcsösen ragaszkodik ahhoz az olvasathoz, hogy Ferenc kudarcot vallott reformpápa. Hogy miért? Mert ez az értelmezés stabilizálja az egyház jelenlegi állapotát és életben tartja a változás reményét. Segíti a bázist és segít a pápának is. Olyan szimbiózis ez, amely biztosítja az egyház működését és egyúttal megszilárdítja az egyház egységét. A hívek bázisa és az egyházi alkalmazottak többsége azért ragaszkodik a római Kúria ellenállása miatt megbukott reformer képéhez, mert ez megerősíti egyházi beágyazottságát vagy távlatot ad a lelkipásztori munkának. Még a Mi vagyunk az egyház és más hasonló, alulról jövő kezsdeményezések sem akarják beismerni, hogy reformköveteléseiket Sziszüfosz sziklájaként görgetik maguk előtt anélkül, hogy valaha is elérnék céljukat. Pápasága kezdetén Ferenc valóban adott reményre feljogosító jelzéseket. Ráadásul a jelenlegi pápa megpróbál úgy közeledni a reformerekhez, hogy hagyja őket reformlépésekről vitázni – de aztán retusálja és kozmetikázza, azaz végsősoron elegyengeti és megsemmisíti e kezdeményezéseket.
Esszém időrendben, Ferenc pontifikátusának legfontosabb állomásai mentén vázolja a pápa fő témáit. A hangsúlyt az általa felvetett, reformoknak tűnő témákra helyezi: a családról szóló püspöki szinódusokra, az amazóniai szinódus által táplált reményre, tudniillik a kötelező cölibátus eltörlésére, a nők felértékelésére és egy új szexuális erkölcsiséghez kapcsolódó diskurzusokra. Az eredmény azonban mind a hierarchia csúcsán, mind az alsóbb szinteken csak retusálás lett – reformok helyett. Szóba kerül továbbá a visszaélések elleni, ímmel-ámmal folytatott küzdelem, a perifériákról történő bíborosi kinevezések megkérdőjelezhető politikája és a többéves szinodális folyamat, amely – hasonlóan a többi, nemzeti egyházakban zajló párbeszédfolyamathoz – nem vezet sehová. A vallásközi párbeszéd terén Ferenc az iszlám felé való nyitásra összpontosít, de a kereszténységen belül, a reformáció egyházainak vonatkozásában bebetonozza a kialakult patthelyzetet, amikor fenntartja a közös eucharisztia/úrvacsora tilalmát. Ferenc politikailag sem forradalmár, mert nem felszabadítás-teológus, hanem argentin népi teológus politikai messianizmus nélkül. Az ukrajnai háborúban nem akar csatlakozni a nyugati szövetséghez, ehelyett ragaszkodik a romantikával szemlélt orosz ortodox egyházhoz mint elsődleges tárgyalópartnerhez.
Az utolsó fejezet – Ferenctől továbblépve – azt mutatja be, hogy a római egyház nem reformálható meg olyan identitásjegyeiben, mint a hierarchikus struktúra, a cölibátus és a nők kizárása a vezetői pozíciókból. Ellenkező esetben skizma, szakadás fenyegeti. A kisebbségbe szorult egyház valószínűleg bürokratikus szuperintézményként marad fenn anélkül, hogy elérné a hívek szívét. Ezzel párhuzamban a hitet kis misztikus közösségek élik meg, amelyek azonban magukra maradva nem képesek elhordozni minden terhet. Összességében az egyház déliesebb lesz, de nem lesz reformáltabb.
Könyvem nem él a nemek egyenrangúságát kifejező [több nagy nyugati nyelvben használatos] nyelvi eszközökkel, mivel a római egyház és a pápaság eleve patriarchális, felszentelés tekintetében pedig a nőket kizárja a püspöki és a papi rendből – és ezáltal az összes meghatározó egyházi pozícióból. A római egyház tanítása és dogmatikája száz százalékban hímnemű. Alig van női Vatikán-szakértő, s csak néhány nő írt könyvet pápákról. A bázison ellenben találkozhatunk nőkkel: vannak köztük teológusok, lelkipásztori munkatársak és aktivisták, akik reformcsoportokban tevékenykednek.
[…]
Egyszer lelkipásztor, másszor a hit őrzője – Ferenc két nyelvet beszél
Ferenc szerencséje, hogy az utca embere nem tesz különbséget spontán szóbeli megnyilatkozásai és tanítóhivatali kijelentései között: a pápa az pápa, akár repülőgépen, akár apostoli levélben szólal meg. Éppen ezért inkább a repülőgépen tartott spontán sajtótájékoztatókon tesz nem kötelező érvényű nyilatkozatokat, nem a tanítóhivatali megnyilvánulásokban. Argentínában távol tartotta magát az újságíróktól, miután azonban pápa lett, kedvenc kommunikációs médiumaként fedezte fel az interjút. Tudja, hogy a közvélemény azt hiszi: egy pápa minden kijelentése kőbe vésett és tévedhetetlen. Kevesen veszik észre, hogy a tanítóhivatali kijelentésekkel ellentétben az interjúk a tanítás szempontjából nem kötelezőek és nem is tévedhetetlenek. Ellenkezőleg, a felhők fölött szóban artikulált kijelentések nem élik őt túl és semmilyen módon sem kötelezik utódait. Ami túléli: a tanítás, amelyet nem változtatott meg. Az éghajlati felmelegedés pápasága tehát epizód marad, esetleg arra inspirálja Ferenc utódját, hogy visszatérjen a dogmatikai egyértelműséghez.
Csak el kell olvasni tanítóhivatali szövegeit: maradéktalanul összhangban vannak elődei megnyilatkozásaival és ugyanolyan szigorúan fogalmaznak. Ilyen például a nők kérdése. A nők nem lehetnek papok, mert antropológiai szerepükből, természetükből adódóan a máriás elv megtestesítői. Vagyis elsődlegesen nem egyházi vagy pápai tilalomról van szó, hanem Istenről és a természetjogról. Ahogy II. János Pál írta és Ferenc megerősítette, az egyháznak nincs hatalma ezt megváltoztatni. Ugyanakkor, bár a nők egyenlő méltóságuk ellenére nem rendelkeznek azonos jogokkal, a tiltás nem diszkrimináció, hiszen a nők természetében gyökerezik. Ily módon a nő felszenteléssel nem funkcionalizálható vagy klerikalizálható.
Természetesen Ferenc stílusa új: lehetővé teszi az ortodoxián túlmutató vitákat, nem tiltja a gondolkodást és nem ítélkezik lépten-nyomon. Mindez korábban nem volt lehetséges. Ellentétben elődjével, aki tucatjával büntette és fegyelmezte a teológusokat, különösen a Hittani Kongregáció prefektusaként, Ferenc nem intézkedik. Nemcsak elfogadja a véleményeket, hanem bátorítja az ellentmondást és a vitákat. „Csinálj rumlit”– „¡Hagan lio!” – kiáltotta a riói ifjúsági világnapon. De együttérző gesztusai vagy spontán sajtótájékoztatói és interjúi semennyire sem kötelező érvényűek. Mibe kerül neki, hogy egy fiatal párokkal készült filmben úgy dicséri a szexet, mint „az egyik legszebb dolgot, amit Isten adott az embernek”? Ettől még egy jottányit sem változtat az egyház szexuális erkölcsi tanításán.
Ellentmondásos természetének megfelelően Ferenc a homály mestere. Műveli a kifejezés homályosságát, kétértelműségeinek saját módszere van. A konzervatív filozófus, Robert Spaemann szerint Ferenc „nem barátja az egyértelműségnek”. Kijelentései olyannyira kétértelműek, „hogy mindenki a saját véleményének megerősítéseként értelmezheti és értelmezi is azokat”. Nemcsak a Spaemannhoz hasonló jobboldali gondolkodók bírálják a pápát, hanem a média emberei is: „A pápa minden irányba osztogat” – bírálta a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Christian Geyer, aki korábban a „rugalmas metaforák mesterének” nevezte Ferencet. Alexander Kissler pedig azt írta róla a Ciceróban, hogy „bőbeszédű relativizmusával” többet árt az egyháznak, mint használ.
Ellenállás, nem polgárháború
Az a narratíva, miszerint a reformer a Kúria masszív ellenállása miatt bukott meg, egy másik szempontból is téves. A Kúria ellenállása, amelyet Marco Politi még polgárháborúvá is növeszt, korántsem olyan erős. Egy maroknyi (frusztrált) bíboros alkotja az ellenállás magját. Az Amoris Laetitia dokumentumot követően eretnekséggel vádolták meg. Ferencnek mind a mai napig számos tradicionalista ellenfele, kemény bírálója van, főként az amerikai püspöki karban. A szabálytalan párkapcsolatban élők alkalmi megáldásáról szóló nyilatkozat után pedig az afrikai püspöki konferenciák többsége fellázadt a dokumentum ellen. De összességében II. János Pál és XVI. Benedek sokkal erősebb ellenszélben kormányzott.
Egyes bergogliánusok úgy vélik, a reformokat nem lehet egyik napról a másikra végrehajtani és kikényszeríteni, hanem csak apró lépések hosszú folyamatában. Ezzel magyarázzák például Ferenc „ráncfelvarró” gesztusait. Amikor 2023 őszén, a római szinodális gyűlésen először adott szavazati jogot (nem döntési jogot!) ötvennégy nőnek, a mára megszelídült Mi vagyunk az Egyház nevű reformkezdeményezés rögtön rendszerváltásról beszélt. Ugyanakkor szó sincs a nők felszenteléséről, ami lehetővé tehetné számukra, hogy részesüljenek a vezetés és a döntéshozatal hatalmában. Ilyen minőségi ugrás nem lesz. Kasper bíboros magát is becsapja ás bennünket is megtéveszt, amikor azt állítja: valószínűleg három Ferenchez hasonló pápára lesz szükség a valódi, áttörést hozó reformhoz. Hiszen tudja jól, hogy az egyházi folyamatok és a hivatalgyakorlás egymás utáni szakaszai többnyire nem lineárisak, hanem dialektikusak: könnyen lehet, hogy Ferenc után egy II. János Pál vagy XVI. Benedek irányvonalát követő pápa következik, nem pedig, ahogy Ferenc szeretné, egy XXIV. János.
Természetesen kezdeményezett kisebb reformokat és retusált ezt-azt, de megbénítja a félelem: nehogy hozzáérjen a mindig önazonos vallási örökséghez! Egyszerűen túl nagy az évszázados hagyomány, az intézmény és a tévedhetetlen tanítás nyomása. Nem az elszánt Kúria akadályozza Ferencet a reformokban, hanem a tanítás és a hagyomány súlyos terhe. Annál is inkább, mert ő maga egyszerűen túl kevéssé teológus és értelmiségi ahhoz, hogy érvekkel felfegyverkezve mérje össze egymással a hagyományt és a modernitást. Hol ezt mondja, hol azt, zsigerből érvel, és ösztönös megérzését a Szentlélek sugallatának tartja (Gerhard Müller bíboros). Bergogliót 1986-ban a frankfurti jezsuiták főiskolájára küldték doktorálni, de ott teljesen kívülálló maradt – saját bevallása szerint úgy érezte magát, „mint a partra vetett hal”, és hirtelen le is mondott a doktorátusról. Ferenc nem teológus pápa, mint elődje, Ratzinger, hanem lelkipásztor.
Nélkülözi a reformer intellektuális profilját
A Kasper bíboroshoz hasonló teológus püspökök iránt nagy tiszteletet tanúsító lelkipásztor nem rendelkezik a reformer nélkülözhetetlen intellektuális profiljával. Inkább ír enciklikát az ökológiáról (Laudato si) és a szolidaritásról (Fratelli Tutti), mint teológiai témákról. Nem nyúl azokhoz a problémákhoz, amelyek egyes-egyedül az egyházat érintik, hanem a korszellemet szolgálja, osztozik benne a többségi társadalommal. Tanítóhivatali megnyilatkozásai, bármennyire igazak és hasznosak is, azoknak a korábbi pápáknak a hagyományába illeszkednek, akik nyilvánosan az egyház társadalmi tanítására koncentráltak.
Nagyon fájhatott Ferencnek, hogy az Amoris laetita nevezetes lábjegyzetével teológiai szempontból kihúzta a gyufát. Amikor az újraházasodott párok áldozáshoz járulásával kapcsolatban a lelkiismereti döntés eshetőségére utalt, eretnekséggel vádolták meg: lábbal tiporja a házasság felbonthatatlanságáról szóló egyházi tanítását. Azóta csak egyetlen egyszer merészkedett csúszós teológiai lejtőre, mégpedig a szabálytalan kapcsolatban élők megáldásáról szóló tanítóhivatali nyilatkozattal. Lelkipásztorként tehát a gyakorlatot részesíti előnyben az elmélettel szemben. Számára a konkrét helyzet a döntő, de az elvet érintetlenül hagyja. A tettek kereszténységét éli, a reflexiót a teológusokra hagyja. (…)
Legfőbb hitvallása egyértelműen az irgalmasság. Buenos Aires szegénynegyedeiben lelkipásztorként nagylelkűen gyakorolta, pápaként pedig túlzottan is él vele. Ami azonban egy a pap és lelkipásztor szempontjából nem aggályos, az egyházfőnek problémát okoz, mert ütközik a szent tanítással. Bergoglio évtizedek óta jól megvan az ilyen kettősséggel. (…) Nyilvánvaló, hogy a kétértelműség szinte szükségszerű egy olyan intézményben, amely kivételesen magasra teszi a mércét – amint azt Eugen Drewermann Klerikusok – egy ideál pszichogramja8 című klasszikus művében találóan leírja. A papság szent életállapotában, amely a tisztaságnak és a szegénységnek a túlnyomó többség számára elérhetetlen eszményéhez igazodik, a kettős élet a rendszer velejárója. Cölibátusra kötelezett papok sokaságának van női vagy férfi szeretője, és természetesnek minősül, hogy az apostolok utódai palotákban és drága lakásokban élnek. Ferenccel e tekintetben gyanú fölött áll, de a kétértelműségtől ő sem mentes. Az irgalmasság gyakorlatának nincsenek következményei az isteni tanításra nézve – az Amoris Laetitia egyetlen lábjegyzetét leszámítva. Kettéválik a könyörületes praxis és a könyörtelen dogma.
Hogyan alakul ki a hamis kép?
Mindazonáltal megdöbbentő, miként alakulhat ki hamis kép egy globális vezető személyiségről és hogyan keletkeznek hamis elvárások. A pápa szempontjából propagandáról aligha beszélhetünk, de ügyes marketingről és professzionális imázskultúráról mindenképpen. Ferenc példája világosan mutatja, hogy képei, gesztusai, bejelentései (helyesbítetlen) félreértelmezésekhez vezetnek. Például soha nem cáfolta kifejezetten, hogy nem reformer, hanem lelkipásztor, és soha nem cáfolta, hogy nem felszabadítás-teológus, hanem az argentin szabású „nép teológiája” híve. Argentinként azt sem tette soha egyértelművé, hogy mennyire hatott rá a peronizmus, illetve népének Nyugat- és Amerika-ellenes mentalitása.
A pápa téves megítélése természetesen az Istentől rendelt hivatala iránti túlzott igényből fakad. Krisztus helytartójának hivatali karizmája arra csábít, hogy dicsőítsük őt. Fennáll a bálványimádás veszélye, mint II. Erzsébet királynő esetében. Neki még ígérnie vagy kommentálnia sem kellett semmit, kizárólag a monarchia szimbolikus, túláradó képi világára és saját hivatali – királynői – karizmájára támaszkodhatott. Ez elegendő volt ahhoz, hogy megerősítse a közvéleményt abbéli hitében, hogy 70 éven át kizárólag ő szolgálta és tartotta egyben az országot. Neki, akárcsak Ferenc pápának, a hivatalos karizma mellett a személyes karizma is megadatott. Mindkét uralkodói személyiség csodálatosan megértette, hogyan kell szolgálni és egyúttal felhasználni képeket fogyasztó társadalmunkat. Ám ha valakiről csakis az arculat, az imázs alapján alkotunk képet, és azt nem vizsgáljuk meg kritikusan, akkor hamis értelmezések születnek. Magának Ferencnek sem érdeke, hogy kritikusan reflektáljon a róla alkotott hamis képre. A nagyközönségtől pedig nem is várható el, hogy megtegye – de a Vatikán-szakértőktől és a teológusoktól igen. Ha azonban a bálványuk látszólag azt testesíti meg, amit mindig is reméltek, a kritikai távolságtartás elmarad, és a bálvány reformelképzeléseik vetítőfelületévé válik. A világ közvéleménye és a hívők tömegei számára Ferenc tehát továbbra is forradalmár és (sikertelen) reformpápa marad. Utólag azonban már nem lehet majd elkendőzni, hogy mindent úgy hagyott az egyházban, ahogy volt: a hagyományokat, a struktúrákat, a tanítást – és a reformok késlekedését.
(Balogh Vilmos Szilárd fordítása)