Tévedhetetlen lett – IX. Piusz és környezete 1868-ban. @ Creative Commons
Tanulmány

Szinodalitás vagy abszolutizmus?

2023.04.23.  Peter Neuner


Az I. Vatikáni Zsinat arra adott megbízást a pápának, hogy őrködjék az egyház és a kereszténység egysége fölött, ezt azonban az abszolutizmustól örökölt gondolati keretben fogalmazta meg. Peter Neuner szerint a katolikus egyház túlléphet – és túl is kell lépnie – az abszolutista gondolkodásmódon. A Ferenc pápa által kezdeményezett világszinódust 2024-ben lezáró „püspöki szinódusnak kézzelfogható eredményeket kell felmutatnia”.



A „Vatikán foglya” mint uralkodó

Bismarck kancellár úgy látta, az állam és a katolikus egyház viszonyát alapvetően megváltoztatták az I. Vatikáni Zsinat (1869/70) pápadogmái. Ha az egyházban minden hatalom a pápáé, akkor a püspökök már nem a saját hatáskörükben járnak el, hanem a pápa eszközeivé váltak, „hivatalnokokká, akiknek nincs saját felelősségük; egy idegen uralkodó hivatalnokaivá”. Teljhatalmú uralkodóként a pápa továbbra is igényt tartott a pápai államra, és megtiltott minden együttműködést a kialakulóban lévő olasz állammal. Sőt, amint Bismarck fogalmazott, „tévedhetetlensége folytán” a pápa „totálisan abszolút uralkodó (…), abszolútabb a világ összes abszolút monarchájánál” (DH 3112). Ezért a Kulturkampf egyik központi témájává vált az a kérdés, hogy lehetnek-e a Német Birodalom hű polgárai és betölthetnek-e vezetői tisztségeket a társadalomban a püspökök – egy teljhatalommal felruházott idegen uralkodó hivatalnokai.

A német püspökök közös nyilatkozattal reagáltak Bismarck kihívására. Hangsúlyozták, hogy „az abszolút uralkodó megjelölés nem alkalmazható” a pápára, mivel a pápát „kötik Krisztus rendelkezései, amelyeket egyháza számára hozott” (DH 3114), ezért nem változtathatja meg a neki adott alkotmányt. Nem áll a törvények felett, mint ahogy az abszolutista uralkodók állítják magukról. Az abszolutizmus vádját a püspökök – némiképp burkoltan – visszafordították a Német Birodalom felé, amikor ezt írták: „Bizonyára nem a katolikus egyházban talált helyeslésre az az erkölcstelen és despotikus elv, mely szerint a felsőbbség parancsa szükségképpen felment a saját felelősség alól” (DH 3115).

A pápai állam bukása után a pápa abszolutista igényeit a politikai szférában már nem lehetett érvényesíteni, ez azonban az egyházon belül másként volt. Itt tetőpontjára hágott a pápatisztelet, amely már az I. Vatikáni Zsinatot megelőzően elterjedt, és amely a pápadogmákat egyáltalán lehetővé tette. A pápát mint „a Vatikán foglyát” szinte vértanúvá stilizálták, a Rómába irányuló zarándoklatokat „tudatosan az elnyomott Szentatya iránti hódolatként értelmezték és rendezték meg”[1]. Az abszolutista rendszerekre jellemző személyi kultusz tömegjelenséggé vált a katolikus egyházban, amelyet a dicsőség hajlékaként magasztaltak. Az örök sziklán, amelyre épült, többnyire Pétert, a Kősziklát értették, aki rendíthetetlenül áll a zavaros idők és eszmék hullámverésében. Ki akart volna ellentmondani neki, Isten földi helytartójának? Amit kimondott, törvénnyé lett. A pápának való alávetettség és neki járó engedelmesség mintegy a katolicizmus alapelvévé vált.

A hivatalos teológiában az egyházat societas perfectaként értelmezték: önmagában tökéletes társaságként, amelyet Isten mindazzal felruházott, amire az ő akarata szerinti társadalomnak szüksége lehet – ezért a modern kor változásai nem érintik és nem ingatják meg. Az egyház, mivel alapját Isten avatott keze fektette le, fölötte áll a kor minden tévelygésének és zűrzavarának. Egységét, amely a hit indítékává és tárgyává vált, tükörként tartották a protestáns közösségek elé, amelyek újabb és újabb – úgymond szektás – csoportokra, szakadtak szét. Nem véletlen, hogy az ortodox püspökökkel együtt őket is meghívták az I. Vatikáni Zsinatra azzal a céllal, hogy visszatérjenek ahhoz az egységhez, amelyet hitvallásukban megvallottak ugyan, de amelynek a gyakorlatban hátat fordítottak.

A pápadogmák kiterjesztett értelmezése súlyos következményekkel járt a teológiára nézve. Azokat a teológusokat, akik a keresztény hitet a kor kihívásaira felelve akarták bemutatni, ezért a bibliai szövegek és a történeti dokumentumok megértéséhez felhasználták a humán tudományok módszereit, modernistának bélyegezték, és a hierarchia rendelkezésére álló minden eszközzel üldözték.[2] Úgy tűnik, a modernizmus felszámolását célzó intézkedések, amelyeket X. Piusz pápa Pascendi kezdetű enciklikájában (1907) rendelt el, még az abszolutizmus kézikönyvéből származnak. Mindenkit, aki újításokat szorgalmazott, el kellett távolítani a teológiai oktatásból. A püspökök kötelesek voltak ellenőrizni a könyveket és a folyóiratokat, és elegendő számú, az újítások felismerésére és az újítók feljelentésére képes cenzort kellett kinevezniük. Az enciklika megjelenése után egy évvel a püspököknek eskü alatt kellett beszámolniuk arról, hogy miként tettek eleget ilyen irányú kötelezettségeiknek. Az intézkedések tiltakozásokat váltottak ki, ezért a pápa úgy rendelkezett, hogy a Pascendi bírálói automatikusan kiközösítés alá esnek. Ezt megerősítendő X. Pius 1910-ben bevezette az ún. antimodernista esküt, amelyet 1967-ig minden teológusnak le kellett tennie a felszentelés vagy egy tudományos fokozat megszerzése előtt. Bismarck abszolutizmusvádja drámai igazolást nyert.

További lépés volt az egyetemes érvényű egyházjog bevezetése, amelyet XV. Benedek pápa 1917-ben, az első világháború zavaros időszakában rendelt el. Hivatali teljhatalmánál fogva visszavont minden létező jogi normát, s ezeket az általa jóváhagyott jogrenddel helyettesítette. Az egyházban így minden hatalmat a pápa adományoz, aki ezeket bármikor visszavonhatja, és aki minden döntést magának tarthat fenn. XV. Benedek tehát azt állította magáról, hogy felette áll a törvényeknek. Nem más ez, mint az abszolutizmus pontos definíciója. Maga a szó az ókori római elvből származik: princeps legibus solutus est – a fejedelem mentes a törvény alól; a törvény felett áll.[3] Ezért az I. Vatikáni Zsinat szerint senki sem vonhatja őt felelősségre, és senki sem „ítélkezhet ítélete felett” (DH 3963). 

Vagyis az 1917-es kánonjogi kódexbe beépültek a pápadogmák: a római pápának „legfőbb és teljes joghatósága van az egész Egyház felett mind a hit és erkölcs kérdéseiben, mind pedig az egész világon elterjedt egyház fegyelmével és kormányzásával kapcsolatos kérdésekben” (CIC 218. kánon). Ellenben kimaradtak a Kódexből a Hittani Kongregációnak az I. Vatikáni Zsinaton tett nyilatkozatai, amelyek hangsúlyozták a szuverén pápa szoros kötődését az egyház hagyományához és hitéhez, és így lehetővé tették a tétovázó püspökök számára, hogy beleegyezésüket adják. Továbbá arról sem rendelkezik a kánonjog, hogy miként kell eljárni, ha a pápa bármilyen okból nem tudja gyakorolni hivatalát. A joghatósági primátus a katolikus egyház jogrendjének meghatározó elemévé vált.

Az abszolutista struktúrák megszilárdítása több lépésben folytatódott. Különösen nagy súllyal esett latba a Humani generis kezdetű enciklika (1950), amelyben XII. Piusz megpróbált végérvényesen kötelezővé tenni minden pápai megnyilatkozást, különösen az enciklikákat. Ekkor indult el minden egyes pápai vagy vatikáni dekrétum „infallibilizálásának”, kvázi-tévedhetetlenné tételének folyamata. Az enciklika szerint ugyanis Krisztus a hitletétemény „hiteles magyarázatát nem az egyes krisztushívőkre, de még csak nem is a teológusokra, hanem kizárólag az Egyház tanítóhivatalára bízta” (DH 3886). A tanítóhivatal dogmatikai tételekben fogalmazza meg a keresztény üzenetet. Ezek alkotják azt a világos és egyértelmű normát, amely alapján a mindenkor homályos és kétértelmű történeti tanúbizonyságokat – tudniillik a Szentírást és a dogmatörténet forrásanyagát – értelmezni kell. „A hit elsődleges szabálya” (regula fidei proxima) tehát a tanítóhivatal. A teológia feladata, hogy megmutassa,  „hogyan lelhető fel a Szentírásban és az isteni »hagyományban« mindaz, amit az egyház élő magisztériuma tanít” (DH 3886). Aki ezt a bizonyítást nem tudja véghez vinni, nem lehet (többé) teológus. Solum magisterium – nem az érv dönt, hanem egyedül a tekintély.

Az abszolutizmus részleges meghaladása

Közel egy évszázaddal a két pápadogma – az egyetemes egyház egészére kiterjedő joghatósági primátus, valamint a tévedhetetlenség – kihirdetése után a II. Vatikáni Zsinat az egyház közösségi jellegét hangsúlyozta, így próbálta megszüntetni a pápa (tanítói) elszigeteltségét és kiegyensúlyozni az I. Vatikáni Zsinat egyoldalúságait. Ezek nem utolsósorban abból adódtak, hogy a francia–német háború miatt meg kellett szakítani a zsinatot, és így már nem kerülhetett sor az eredetileg napirenden lévő kérdések mindegyikére. A II. Vatikáni Zsinat, amelynek kulcsfogalma a kommúnió lett, felértékelte a püspöki tisztséget, és a püspökök testületét is felruházta a legfőbb egyházi tekintéllyel.

Ez a lépés egyfelől az abszolutista tendenciák leküzdését szolgálta, másfelől viszont a II. Vatikáni Zsinat, főként azért, hogy elnyerje a konzervatív kisebbség jóváhagyását, szinte szó szerint átvette az I. Vatikáni Zsinat pápadogmáit. Ezenfelül VI. Pál pápa ráerőltette a zsinatra a nota præviát[4] is, amely kijelenteti, hogy „a pápa mint az Egyház legfőbb pásztora, bármikor tetszőlegesen (ad placitum) gyakorolhatja tekintélyét”.[5] Úgy tűnt, hogy ez a drámai kijelentés – Joseph Ratzinger akkoriban még kritikus észrevétele szerint –, „gyakorlatilag abszolutisztikus teljhatalommal ruházza fel a pápát”.[6]

A II. Vatikáni Zsinat recepciója során struktúrák jöttek létre az abszolutista törekvések visszaszorítására. Minden szinten testületek felállításával kívánták megszüntetni a hivatalviselők elszigeteltségét. A bázis szintjén egyre inkább tudatosult a keresztény ember szabadsága. Az emberek már nem voltak hajlandók az egyháziasságot egyszerűen engedelmességként értelmezni. Másrészt aligha tagadható, hogy miután lezárult a zsinat, a Római Kúria olyan elképzelések szerint kormányozta az egyházat, amelyeket sokkal inkább az I. Vatikáni Zsinat nyomán kialakult abszolutizmus ihletett, mintsem az az elgondolás, hogy Isten népének minden tagja egyenlő. Egyes püspökök is abszolút monarchákként uralkodtak egyházmegyéik felett, és új klerikalizmus alakult ki: egy olyan egyházfelfogás, amely szerint az egyházat a papi rend, illetve a tisztségviselők beiktatása alapozza meg, a „laikusokat” pedig aszerint határozták meg, hogy mik nem: nem klerikusok. Ahol ez a magatartás tiltakozást váltott ki és ellenállásba ütközött, ott az volt az ellenérv, hogy az egyház nem demokrácia, nem alkalmazható rá a politika eljárásrendje. Ez az érv kétségkívül gondos és differenciált értelmezésre szorul.[7] Amennyiben helytálló, az következik belőle, hogy az egyház abszolút monarchia sem lehet.

Az 1870-es pápadogmák értelmezésének kiterjesztését az 1983-as kánonjog nem kérdőjelezte meg. Bár leszögezi, hogy a pápa a püspökökkel együtt vezeti az egyházat, és számos rendelkezése tesz említést az egyház minden szinten meglévő kollegiális struktúrájáról, a CIC 331. kánonja kimondja, hogy a pápának „hivatalánál fogva legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban, és ezt a hatalmát mindig szabadon gyakorolhatja”; a 333. kánon 2. §-a pedig azt mondja ki, hogy a római pápának joga van „az egyház szükségleteinek megfelelően meghatározni azt az akár személyes, akár testületi módot”, ahogyan „legfőbb pásztori tisztségét gyakorolja”. Neki van illetékessége az illetékességek fölött, azaz ő döntheti el, hogy ki dönt. Még a püspöki szinódusok határozatait is csak tanácsként veszi át, és egyedül ő dönti el, hogy mit fogad meg belőle. Azt a bibliai kijelentést, miszerint azok, akik követték Krisztust, a végső időben „tizenkét trónon ülnek majd és ítélkeznek Izrael tizenkét törzse fölött” (Mt 19,28), VIII. Bonifác példaszerűen leszűkítette a pápaságra, amely ítélkezik, de nem ítélhető meg. Ez a hatályos kánonjogba is bekerült: prima sedes a nemine iudicatur („Az Első Szék fölött senki sem ítélkezhet.”, 1404. kánon). Így a pápa az egyházjogászok megítélése szerint ma is „abszolutisztikus választott uralkodóként” jelenik meg.[8] Az abszolutista uralkodók alattvalóik iránti bizalmatlansága és a másként gondolkodóktól való félelme hatja át az egyházi tisztségviselők hivatali esküjét – amely gyakorlatilag eretnekséggé nyilvánítja a tekintélyi intézkedésektől való eltérést –, továbbá azt a rendeletet, hogy a teológusok nem tárhatják eltérő véleményüket a nyilvánosság elé, hanem csak egyházi elöljáróiknak hozhatják tudomására megfontolás céljából, és azt a drasztikus intézkedést, hogy a püspökök csak Róma engedélyének birtokában járulhatnak hozzá a teológiai professzori kinevezésekhez. A németországi terhességi tanácsadás körüli vita a széles nyilvánosság számára is láthatóvá tette ezt a jogi helyzetet.

Szinodalitás kontra abszolutizmus

Ha megnézzük, hogyan épültek be a pápadogmák a hivatalos egyházi dokumentumokba, aligha lepődünk meg azon, hogy Ferenc pápa törekvése az egyház szinodális struktúráinak előmozdítására ellenállásba ütközik. A szinodalitás ugyanis már etimológiailag is a monarchikus abszolutizmus ellenpólusa. Azt jelenti, hogy az ember együtt (szün) indul el az úton (hodosz). Ellenmodellje ez annak a társadalomnak, amelyben egyetlen személy uralkodik egyedüli (monosz) uralkodóként (arkhón). Ugyanakkor a „szinódus” kifejezés minden nyitottságával együtt is tartalmazza a közös út gondolatát: kizárja mind az önkényuralmat, mind a meglévő állapothoz, a status quóhoz való ragaszkodást. A szinódusok olyan folyamatok, amelyekben az egyház közösségként cselekszik és járja az utat, és amelyek során addig ismeretlen terepre merészkedik, hogy jobban megfelelhessen saját lényegének és küldetésének, mint ahogy jelenleg teszi vagy korábban tette.

Miként a jezsuita Andreas Batlogg rámutatott, Ferenc pápa céltudatosan a „szinodalitás” égisze alá helyezte pápaságát: „Isten a szinodalitás az útját várja el a harmadik évezred Egyházától”.[9] Aranyszájú Szent Jánosra hivatkozva a pápa azt is kijelentette, hogy „az egyház és a szinódus rokon értelmű fogalmak”. Ennek az üzenetnek a gyakorlatba való átültetése érdekében kezdeményezte egyetemes egyházi szinten a szinódusi folyamatot, amely 2021-ben vette kezdetét, és eredetileg 2023-ban kellett volna lezárulnia, ám időközben 2024-ig meghosszabbították, hogy úgymond az egyház egészét bevonják a folyamatba. A szinodalitás az egyház decentralizációját és az Isten népének meghallgatására való hajlandóságot jelenti – a pápa meggyőződése szerint, aki saját hivatalát is új megvilágításba helyezi, megkövetelve a „primátus hatalmi igényeinek lefegyverzését”.

Az I. vatikáni zsinat újraértelmezése

Mindez felveti a kérdést: vajon a szinodalitás, amelyhez ma oly nagy reményeket fűznek, összeegyeztethető-e az I. Vatikáni Zsinattal? Visszatekintve megjegyzendő, hogy a pápadogmák kihirdetése után a kritikus püspökök is behódoltak ugyan, de lelkipásztori megnyilatkozásaikban és azokban a pásztorlevelekben, amelyekben igyekeztek megmagyarázni álláspontjukat, nagyrészt a zsinaton alulmaradt kisebbség érvelését követték: a pápadogmákat az ő nézőpontjukból, nem pedig a zsinaton győztes többség szemszögéből értelmezték. Hangsúlyozták, hogy a pápa alkalmazkodik az egyházi konszenzushoz és a hagyományhoz – vagyis éppen azt emelték ki, aminek az elfogadásáért a zsinaton hiába küzdöttek.

A pápadogmáknak ez a szemlélete meghozta gyümölcsét. Walter Kasper már 1978-ban – egy évvel azelőtt, hogy Hans Küngtől a tévedhetetlenség doktrínájának bírálata miatt Róma megvonta volna a tanítási engedélyt – úgy érvelt, hogy az I. Vatikáni Zsinat recepciójában a zsinaton legyőzött kisebbség győzött. Meggyőződése szerint ugyanis „napjaink teológiájában az I. Vatikáni Zsinat széles körben elfogadott értelmezése paradox módon nem az egykoron győztes zsinati többség, hanem az elnyomott és legyőzött zsinati kisebbség álláspontját tükrözi”.[10] Ez a kijelentés nagy távlatot nyit, hiszen azt állítja, hogy a mai teológusok túlnyomó többsége olyan nézetet vall, amely legalábbis feszültségben áll az I. Vatikáni Zsinat szinte egyöntetű tanbeli döntésével és a IX. Piusz által kihirdetett dogmákkal. Valójában ma már megkerülhetetlen az a felismerés, amely szerint anakronisztikus elképzelés, hogy Jézus kinevezte volna Péter apostolt az első pápának, s hogy korlátlan és abszolút hatalmat ruházott volna rá és utódaira, Róma majdani püspökeire. Megdönthetetlen bibliai és történeti tények szólnak ellene.

A jelenkori katolikus dogmatikában, miként Walter Kasper megjegyezte, a pápaságot következetesen az egyház egységének szolgálataként értelmezik. 1978-ban, a három pápa évében Joseph Ratzinger, München bíboros érseke közzétette a péteri hivatal természetéről és küldetéséről a Bajorországi Katolikus Akadémián megrendezett konferencia előadásait, és a könyvnek Az egység szolgálata címet adta. Az elmúlt évtizedekben ökumenikus dokumentumok egész sora írja le úgy a pápaságot, mint „az egység szolgálatát”, miközben az abszolutista törekvéseket elutasítják. Egy észak-amerikai dialóguscsoport úgy fogalmazott, hogy „a monarchikus abszolutizmus az egyházban … Krisztus parancsának megszegése”.[11] A mai teológia széles körben elterjedt felfogása szerint annak lényege, amit az I. Vatikáni Zsinat kötelezően hirdetett, az egység szolgálata.

Ha erről a tényről pontosabb ítéletet szeretnénk alkotni, először is meg kell jegyeznünk, hogy a pápaságra vonatkozó kijelentéseket már az I. Vatikáni Zsinat is a Jn 17,19-re hivatkozva vezette be: „Hogy mindnyájan egyek legyenek” (DH 3050). Amint a zsinat megállapítja: azért, hogy „maga a püspöki kar egy és osztatlan legyen, és … a hívek megmaradjanak a hit és a közösség egységében”, Krisztus Péter apostol személyében jelölte ki „e kettős egység elvét” (DH 3051). Amikor tehát a mai teológia a pápaságot az egység szolgálataként értelmezi, ennyiben minden bizonnyal egyetért az I. Vatikáni Zsinattal. A zsinat püspökeinek többsége azonban az egységet nem tudta másként elképzelni, mint egységes formaként: úgy, hogy az Egyházban mindenki egy nyelven beszéljen, azonos módon ünnepelje a liturgiát és ugyanúgy fogalmazza meg hitét. A püspökök többsége szerint mindezt csak egy feltétlen tekintély szavatolhatja, amelynek mindenki alá van vetve, és amely iránt mindenkinek feltétlen engedelmességet kell tanúsítania. IX. Piusz pápa és az I. Vatikáni Zsinat atyáinak többsége csak ilyen egységként tudta elképzelni az egyház egységét.

A II. Vatikáni Zsinat ellenben azt hirdette, hogy az egyház és üzenete „nincs kizárólagosan és elválaszthatatlanul hozzákötve egyetlen fajhoz vagy nemzethez, egyetlen sajátos életformához, egyetlen ősi vagy új szokáshoz sem”. Az egyház „egybe tud fonódni a különféle kultúrákkal”, s ez mind saját magát, mind pedig a kultúrákat gazdagítja (Gaudium et spes 58). A helyi egyházakat a zsinat egyházként értékeli, a liturgiában a nemzeti nyelveket használják, a lelkipásztorkodásnak megfelelő eszközöket kell keresnie a hit közvetítésére az adott kor és kultúra embere számára. Ekként a II. Vatikáni Zsinat az egység olyan modelljét szorgalmazta, amely nyitott a sokféleség és a pluralitás felé. Egységről csak akkor beszélhetünk, ha ezeket elismerjük. A II. Vatikáni Zsinat szerint a pápa egyik feladata az, hogy védje „a törvényes változatosságot” és őrködjék afölött, hogy „a részleges értékek ne ártsanak, hanem inkább javára legyenek az egységnek” (Lumen gentium 13).

A szentírás értelmezésének szabályairól szólva a II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozta, hogy „figyelni kell egyrészt a szent író korában szokásos általános gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, másrészt az akkori társadalmi érintkezési formákra” (Dei verbum 12). A „hitletéteményt, az igazságot” nem szabad összekeverni „az előterjesztés módjával” (GS62). A dogmatikai megfogalmazásokkal kapcsolatban a római Hittani Kongregáció kijelentette, hogy a dogmákat „eleinte csak hiányos formában” lehet megfogalmazni, de épp ezért később az új felismerések alapján „teljesebben és tökéletesebben kell bemutatni”.[12]

Ha valahol érvényesek ezek a megállapítások, akkor a pápadogmák vonatkozásában egész biztosan. Az I. Vatikáni Zsinat megbízást adott a pápának, hogy őrködjék az egyház és a kereszténység egysége fölött, ezt azonban az abszolutizmustól örökölt gondolati keretben fogalmazta meg. Utóbbi még nem a dogmatikailag kötelező tartalom, hanem csupán az I. Vatikánum püspökei között uralkodó, egyszersmind IX. Piusz pápa által szorgalmazott, de erősen korfüggő és egyoldalú gondolkodásmód. Meghaladásra vár és meg is kell haladni, hogy az egyház egyetemes egységének szolgálata „teljesebb és tökéletesebb” formát ölthessen, mint az erről szóló tanítás hivatalos egyházi recepciójában.

Óvatos optimizmus 

Amikor 2024-ben befejeződik a szinodális folyamat, természetesen nem minden egyházi probléma oldódik meg és nem minden remény válik valóra. Semmire sem kötelező szándéknyilatkozatokkal azonban bizonyosan nem elégszünk majd meg. A záró püspöki szinódusnak kézzelfogható eredményeket kell felmutatnia. A szinódus nem hagyhatja érintetlenül a hatályos egyházjog fentebb említett rendelkezéseit. Olyan szabályokká kell átalakítani őket, amelyek konkrét formát adnak a korunkban és világunkban Isten népe egységért végzett szolgálatának. Nem szabad elfelejtenünk, hogy bármely szolgálat csak annak szemszögéből érthető meg, akinek szól. Következésképpen a primátust az egyházból mint Isten népe felől és annak keretében kell megérteni. A kiindulópont az egyházi közösség. Egységének biztosításhoz és előmozdításához a katolikus felfogás szerint nélkülözhetetlen ugyan a pápai primátus, de a szubszidiaritás elve szerint működik, azaz a vezetésnek ott és csakis ott kell beavatkoznia, ahol a szinodális struktúrák nem állnak készen a konkrét kihívás elfogadására.[13]

A szinodalitás nem merülhet ki abban, hogy a pápa és legfőképpen a római kúria lemond néhány hatáskörről, amelyet jelenlegi teljes és kizárólagos illetékessége folytán magának tart fenn. Szemléletváltásra van szükség. Azt a döntést, hogy az egység érdekében helyénvaló vagy szükséges-e az egyetemes egyházi tekintély beavatkozása, az egyetemes egyházi tekintély nem hozhatja meg egyedül. 2024-ben a szinodális folyamat eredményeként legalább az új irányvonal kezdetét rögzíteni kell. Kötelező erővel meg kell határozni, konkrétan mi legyen a pápa szerepe az egyház és a kereszténység egyetértésének alakításában. Különösen azt kellene szabályozni, hogy mi a teendő konfliktus esetén. „Itt hirtelen az alábbi kulcsszavak jutnak eszembe: a hatalmi ágak szétválasztása, közvetítő testületek, jogvédelem azok számára, akik nem kapnak szót.”[14]

Kétségtelen, hogy a szinodális folyamattal Ferenc pápa jelentős kihívás elé állítja az egyházat: kimenetele bizonytalan, az ellenszél erős, és azzal kapcsolatban sincsenek egységes elvárások, hogy a folyamatnak mit kellene eredményeznie. Ám ha a szinodalitás azt jelenti, hogy közösen indulunk útnak, akkor nem rögzíthetjük eleve a konkrét célt. Nem mondhatjuk meg, pontosan milyen legyen a szinodális egyház. Utóbbi csak párbeszéd és eszmecsere révén alakulhat ki. A cél maga az út. 

Ez az út nem azonban nem iránytalan, és nem a nulláról indul. Az egyház minden szintjén létrejöttek olyan testületek, amelyekre építeni lehet, és amelyek a jelenleg zajló szinódus hordozóiként kínálkoznak. Ezeket gondozni kell és fel kell ruházni felelősséggel. Hans Maier kimutatta, hogy a modern kor társadalmi fejleményei, különösen a demokratizálódási folyamatok az egyház számára is példával szolgálhatnak arra, hogy különböző gondolkodás- és életmódok együttélése hogyan válhat sikeressé és minden érintett számára gyümölcsözővé.[15] Mindenekelőtt azonban különböző keresztény egyházak olyan struktúrákat alakítottak ki, amelyek utat mutathatnak a szinodális folyamat számára.[16] Még ha ezek nem vihetők is át minden további nélkül a római katolikus egyházra, nyilvánvaló, hogy a társegyházakban kialakultak olyan működési formák, amelyek egyaránt számot vetnek a hívők hittudatával és a mindenkori hivatalviselők felelősségével.

Ha egy pillantást vetünk az ökumenére – amelyet Ferenc pápa rendre összekapcsol a szinodalitásra való törekvéssel –, láthatjuk, hogy a szinodalitás semmiképpen sem jelenti a tekintélyről való lemondást. Meggyőző minták tanúsítják, hogy a különböző egyházak struktúrájában a hivatali tekintély hogyan ötvöződött az egymás meghallgatására, a vitatott álláspontok elviselésére és a közös cselekvésmódok keresésére való hajlandósággal. Ha képesek vagyunk messzebbre látni saját telekhatárunknál, akkor csökkenhetnek a félelmeink. Kétségtelen ugyanis, hogy a szinodális folyamat eleve kudarcra volna ítélve a nélkül a személyes és hivatali tekintély nélkül, amellyel Ferenc pápa elkötelezte magát mellette. Ha sikerrel jár, a (talán tovább folytatódó) szinódus legyőzheti az abszolutista elképzeléseket, a pápaság növelheti tekintélyét és presztízsét mind az egyházban, mind az ökumené keretei között, és a társadalomban a szegények és elnyomottak hangjaként, a felelősség és a közösségformálás kristályosodási pontjaként válhat érzékelhetővé. 

(Mérleg-fordítás)