Szelektív történetteológia – Joseph Ratzinger és a történelem
2023.01.19. Riccardo Saccenti
Bevezető (Andrea Grillo)
Hans Urs von Balthasar emlékezetes megjegyzését („sok Karl Rahner van”) a közelmúltban elhunyt XVI. Benedek pápára alkalmazva elmondható, hogy „számos Ratzinger létezik”. Riccardo Saccenti itt következő gondolatmenete Joseph Ratzinger történelemszemléletének újraolvasását tűzi ki célul, áttekintve életművének különböző korszakait. Róma emeritus püspökének búcsúztatása alkalom a tisztelgésre egy gondolkodó ember előtt, de arra is, hogy merjük végiggondolni elméleti felvetéseit.
Riccardo Saccenti középkori filozófiatörténetet tanít a bergamói egyetemen. Írásában Joseph Ratzinger teológiája egyik legkényesebb kérdésének rövid áttekintésére vállalkozik.
XVI. Benedek halála után vita bontakozott ki Ratzinger alakjáról, teológiai örökségéről és tanításáról – utóbbiak messze túlmutatnak az emeritus pápa földi vándorútjának eseti történésein. Nem csak azért, mert ma elsősorban rá hivatkoznak azok a katolikusok – főként Európában és az Egyesült Államokban –, akik aggodalommal és félve tekintenek az agnosztikusnak vagy éppenséggel „akrisztiánusnak”, a kereszténységtől merőben idegennek ítélt valóságra. Ratzinger teológusként, zsinati szakértőként, a Hittani Kongregáció prefektusaként és Róma püspökeként egyaránt olyan gondolatokat és eszméket fogalmazott meg, olyan döntéseket hozott és olyan értékválasztásokat tett, amelyek a kereszténység és az egyház természetének, valamint Isten népe és a világ kapcsolatának sajátos felfogását tükrözik. Ez a felfogás számos hívő érzékelésmódjára hatott alakító erővel, ugyanakkor alapvető kérdéseket vetett fel és mélyreható vitákat indított el a jelen történelmi korszak keresztény gyakorlatát érintő súlyponti problémák kapcsán.
XVI. Benedek megítélésének épp ezekben a napokban megsokasodó szólamai többek közt egy központi teológiai kérdésre igyekeztek rávilágítani, amelynek hatása az elhunyt egyházfő tanítóhivatali megnyilatkozásaiban is jól érzékelhető – nevezetesen történelemszemléletének kérdésére. Ratzinger teológiájának értékelései ezen a téren időnként látszólag ellentmondásosak. Egyfelől leszögezik, hogy a traditio és történelmi megvalósulásai („fordításai”) között egyirányú a kapcsolat: a hitletétemény (depositum fidei) minden új olvasatának kritériuma a töretlen „folytonosság”.[1] Másfelől – épp ellenkezőleg – azt állapítják meg, hogy Ratzinger teológiája „történeti” teológia, mivel „üdvtörténeti” gondolkodásmód hatja át.[2]
A kétféle álláspont nem annyira szemben áll egymással, mint inkább a teológus szellemi életrajzának két egyidejű mozzanatát ragadja meg: az egyik a kereszténység elsőbbsége mint hűség a Krisztus-eseményhez, amelyet Ratzinger nemcsak tartalmi vonatkozásban, hanem teológiai és egyházi következményeit tekintve is egyedinek és egyértelműnek ítél. E szerint az elgondolás szerint a történelem rendeltetése az, hogy az egyház időbeli alakulása során minden, ami emberi, fokozatosan átitatódjék hittel és megtisztuljon.
Ahhoz, hogy kellő mélységben megérthessük, hogyan tekintett a történelemre Ratzinger és milyen súllyal volt jelen teológiai gondolkodásban a történelem fogalma, érdemes megszívlelnünk mindkét olvasatot. Egyúttal azonban – egyfajta üdvös módszertani tautológia jegyében – magát a történetteológus gondolkodását is történeti összefüggésbe kell helyeznünk. A fiatal Ratzingernek a huszadik század ötvenes éveiben Ágostonról és Bonaventuráról írt disszertációi, valamint a Názáreti Jézusnak szentelt kései trilógia közti távolság ugyanis nemcsak időbeli. Sokféle Ratzinger tűnik elő, ha gondolkodásában nyomon követjük azokat a változásokat, amelyek különféle fogalmi csomópontokat hívnak létre, és a teológiai látásmód alapjainak szüntelen felülvizsgálatára indítják a tudóst. Van persze bizonyos mértékű folytonosság is, különösen ami a történelemről alkotott fogalmát és a történelem keresztény értékéről való gondolkodását illeti. A folytonosság Ratzinger ágostoni és bonaventurai érzékenységéből fakad, amely végigkíséri munkásságát. Ugyanakkor ez a fogalmi mozzanat nem marad mindvégig változatlan azon a parabolaíven, amelyet gondolkodása bejár, hanem eltérő sűrűséggel van jelen életének különböző szakaszaiban, melyek során – ahogy múlnak az évtizedek – egyre problematikusabbnak látja a kereszténység kapcsolatát a jelenkor világával.
1. Ágoston és Bonaventura között
Kétségkívül igaz, hogy Ágoston és Bonaventura egyaránt Ratzinger alapvető tájékozódási pontja volt történelemképének megalkotásában. Másfelől azonban nem az említett szerzők teológiai termésének egészéről van szó, hanem pusztán néhány kiemelt szövegről: a hippói püspök De civitate Deijéről (Az Isten városa), illetve a kisebb testvérek – a minorita ferencesek – egyházdoktorának és rendfőnökének Collationes in Hexaemeron (Beszélgetések a teremtés hat napjáról) című művéről. Ezekkel a szövegekkel egyetemi éveiben, doktori disszertációjában és habilitációs munkájában foglalkozik közelebbről Ratzinger, és felismeri bennük, hogy egyaránt Isten és a történelem egyértelmű különbségét hangsúlyozzák. A történelem középpontja Krisztus, egyben ő a világhoz fűződő kapcsolat mércéje.[3] Egyfajta, az 1950-es évek római teológiai környezetében uralkodó skolasztika szemléletmódjától eltérően Ágoston és Bonaventura írásai azt sugallják, hogy a teológia konstrukciója Krisztus és az emberi kultúra kapcsolatának időbeli alakulásához illeszkedik: Isten ismerete abban mutatkozik meg, hogy a kultúra fokról fokra felismeri és befogadja a krisztusi megváltás üdvözítő értékét és erejét.
Az a gondolat érlelődik itt, hogy a historia salutis – az üdvtörténet – kibontakozása az emberi természet alkotóelemeinek egyfajta feloldódása a hitben, s ez a folyamat egyszersmind az emberség megtisztulását és szublimációját, mintegy a spiritualizálódását is jelenti. Olyannyira, hogy az egyház hite afféle szűrő, amely képes „elkülöníteni” azt, ami hitelesen emberi – értéke ezért túlmutat a megkereszteltek körén. Ilyen értelemben a történelem az üdvtörténet kibontakozásának médiuma, egyszersmind az egyház és az emberi világ közötti feszültségek színtere. Ebben a feszült viszonyban az előbbi hivatása az, hogy radikális és folytonos tanúságot tegyen hitének tartalmairól, míg az utóbbi Krisztusban ismerheti fel saját beteljesült állapotának ősmintáját (paradigmáját).
Az idők során az egyház ismételten felkínálja a hit örökérvényű igazságait (depositum fidei). Az egyházi tanítás a zsinati időszak Ratzingerének írásaiban azzal a kérdéssel szembesül, hogy milyenek legyenek azok a formák, amelyekben a hit átadása testet ölthet. Ezért csatlakozik Frings bíboros zsinati tanácsadója azokhoz a teológusokhoz, akik hangsúlyozták, hogy a hit közvetítése nem csupán az egyházi hierarchia feladata, hanem Isten egész népének megbízatása. Ennyiben Ratzinger munkálkodása a Lumen gentium szövegén nem más, mint annak a folyamatos fejlődésnek a betetőzése, melynek során az egyház formába önti, az intézményes forma nyelvére fordítja le önértelmezését. Vagyis a Pastor æternus kezdetű dogmatikai konstitúciót, amelyben az I. Vatikáni Zsinat annakidején a péteri primátus jellemzőit rögzítette, nem meghaladni kell, hanem integrálni az újabb zsinat tanításába, az egyház mint „misztikus test” fogalmát pedig ki kell egészíteni – és ki kell egyensúlyozni – a kollegialitás egyháztani fogalmával, valamint az ’Isten népe’ fogalommal.
Ratzinger úgy látja, hogy a történelmi háttér megváltozása és az európai kultúrát a hetvenes évektől kezdve formai és tartalmi tekintetben egyaránt átjáró válság következtében az egyház és a világ viszonya is alapvetően más lett. A fogalmi paradigmáknak és a hitrendszereknek, illetve ezek intézményi reprezentációinak a megkérdőjelezése azért jelent problémát, mert az értelem olyan használatát feltételezi, amely saját teljesítményét nem a hit hatókörén belül teszi mérlegre – megfelel-e vajon Isten elgondolásának, amelyet az egyház hite közvetít –, hanem a puszta emberség síkján. Azzal [a szekuláris kultúrával] összefüggésben, ami Európában és Észak-Amerikában formálódik, az ember városa és Isten városa közti különbségtétel már nem azt sugallja, hogy az előbbi az utóbbiban találja meg üdvösségét, hanem a kétféle szint viszonyának azt az olvasatát jelöli, amely szerint a kettő között áthidalhatatlan szakadék tátong, és ennek az az oka, hogy a hitet el akarják különíteni a „racionalitás” szférájától. Az ötvenes években kidolgozott „történelmi” koordinátarendszerben a kortárs kultúra úgy értelmeződik Ratzingernél, mint amelynek szerkezetét ez az éles választóvonal határozza meg. Az emberi kultúra emancipációja nemcsak vallástalanságként jelenik meg, hanem antropológiai dimenziót is ölt, mivel végeredményben megcsonkítja, lényegi és strukturális összetevőjétől fosztja meg az emberséget: annak az Igazságnak a felismerésétől, amely objektív, objektivitása pedig a Krisztus-eseményben önmagát kinyilatkoztató Isten abszolút voltából fakad.
2. Történelem és metafizika
Ratzinger üdvtörténeti látásmódja minden bizonnyal komoly kihívást intéz a neoskolasztikus alapokon nyugvó metafizikai megközelítéshez. Ha a kereszténység egy olyan Isten kinyilatkoztatása, aki végponttá válik, és az egész emberiségnek az a rendeltetése, hogy önmagát újra e végpont felől értse meg – és értelmezze újra –, akkor a valóság ontológiai struktúrája másodlagossá válik a kereszténnyé válás folyamatának időbeli állomásaihoz képest, ahol a kereszténnyé válás, a krisztianizáció egyet jelent az emberivé válással, a humanizációval. Mindenesetre a különböző szakaszokra tagolódó történelemben az egyes átmenetek olyan lényeges csomópontoknak bizonyulnak, amelyek visszafordíthatatlanul terelik meghatározott irányba az egyházra bízott evangelizáció folyamatát.
Ez a megközelítés, amely Ratzinger Bevezetés a keresztény hit világába [Einführung in das Christentum] című, talán legösszetettebb és legszebb munkájában is határozott körvonalakat ölt, azt feltételezi, hogy a keresztény hit és a görög-római kultúra találkozása nem alkalmi tény vagy puszta történelmi esetlegesség, hanem a kereszténység teológiai öntudatának szerkezeti és szervező eleme.[4] Ebben a szövegben Ratzinger, Ágoston és Bonaventura hagyományából merítve, a filozófiai észjárással szembeni dialektikus attitűdhöz nyúlik vissza, amikor rávilágít a filozófusokat fenyegető veszélyre: „megtanulták a világot méricskélni, de leszoktak arról, hogy önmagukat mérlegeljék”.[5] S mégis, arra az előfeltevésre alapozva, hogy a hit tartalmával kapcsolatos problémákra „csak a hit konkrét formájának a megfontolásával kaphatunk” választ, „éppen ezért a következőkben az úgynevezett Apostoli hitvallás lesz vizsgálódásunk vezérfonala”[6], a hittartalmak végső formájának egyedül hiteles rögzítését egy olyan teológiai konkretizációban ismeri fel, amelyet a görög mátrixú filozófia érvrendszerének felhasználása és átfogalmazása kristályosított ki.
Mindebből nyilvánvaló, hogyan jelenik meg újra a metafizikai mag – amely Ratzinger számára annyiban problémát jelent, hogy hit és történelem, Szó és Esemény dialektikájának átméretezésével[7] fenyeget –, ezúttal magának a keresztény hit teológiai megfogalmazásának a középpontjában. A hittel elfogadott igazságok ugyanis, amelyeket a Hitvallás foglal egybe és artikulál, precíz metafizikai rendet rajzolnak ki, amely a Szentháromság belső dinamikájából kiindulva meghatározza Teremtő és teremtmény viszonyát, s végül a kapcsolatoknak arra a mintázatára is rávetül, amely a teremtett létező mértéke.
Történelem és metafizika dualizmusa végső soron Ratzinger teológiai történelem-olvasatának két modelljében, Ágostonnál és Bonaventuránál is strukturális tény. Ráadásul megszüntethetetlen és összeforraszthatatlan dualizmusról van szó – annak a távolságnak a tudomásul vételéről, amely egyidejűleg választja el és köti össze Istent a világgal, és amely ekként egy olyan metafizika legfőbb ösztönzője, amely párbeszédet folytat a kinyilatkoztatás időbeliségével és a hit tartalmaival.
Ennyiben tehát Ratzinger teológiája a keresztény gondolkodás egyik ősi hagyományát értelmezi újra és fordítja le a huszadik század második felének és a huszonegyedik század első évtizedeinek teológiai nyelvére. Azt a hagyományt, amely egyfelől a másság felmutatására, Isten és a világ különbözőségének megőrzésére törekszik, másfelől azonban a történelem síkján pontos és egyértelmű irányvonalat követ: a kereszténység irányvonalát. Mégpedig egy bizonyos kereszténységét, amely nem más, mint hűség a traditio iránt; amely folytonosság. Ebben az érvmenetből kimarad az a lényegi mozzanat, hogy a kereszténység és a görög-római kultúra kapcsolata konfliktusokkal terhes, amiként nincs helye benne annak az észrevételnek sem, hogy a hitnek az az értelmezése, amely az egyházatyák írásaiban ölt testet, nemcsak hogy nem egyértelmű és folytonos, de nem is az egyedül lehetséges interpretáció.
Amit tehát az elsőtől az ötödik századig terjedő időszak kereszténységeként ismerünk, az Ratzingernél abszolút és kizárólagos mérce. Holott voltaképp egy olyan inkulturációs folyamat eredménye, amely, bár kétségkívül központi jelentőségű a hit történeti alakulásában, korántsem tekinthető feltétlen érvényűnek, ha figyelembe vesszük, hogy az emberi adottságokhoz való viszonyában a kereszténység számtalan kulturális formát, a hit és a gondolkodás közti kölcsönös megértés sok-sok lehetőségét volt képes (és képes most is) kimunkálni. Ezért ütközik leküzdhetetlen nehézségbe Ratzinger történelem-olvasata, amikor olyan teológiai kultúrák kibontakozásával szembesül, amelyek különböznek az európai és a mediterrán teológiától, mivel a logosztól eltérő „rációkkal” – észjárásokkal – való találkozás szülöttei. Latin-Amerika, de ugyanígy Ázsia különféle térségei, valamint az ökumenikus törésvonalak – és közös határok – nem csupán annak a kereszténységnek a térképét rajzolják ki, amely kénytelen a globalizált világgal mérni önmagát. Hanem azt is kifejezik, hogy a hit és az evangélium képes párbeszédre lépni mindazzal, ami emberi, így az emberi „észszerűség” megannyi formájával is – a kölcsönösen megvilágító dialógus jegyében. Talán a legbensőségesebben és a legmélyebben foglalja ezt össze az a mondás, amelyet Nagy Szent Gergely pápa a Biblia megértésére vonatkoztatott, és amely szerint scriptura crescit cum legente (a Szentírás együtt növekszik olvasójával).
3. „Európai” teológia
A történelem Ratzinger teológiai gondolkodásán átívelő reflexiójában tehát a kereszténység sajátos interpretációja fejeződik ki. Eszerint a kereszténység az emberi természet végső állapota, ahol begyógyul a törés hit és értelem között, mégpedig egy olyan hitnek köszönhetően, amely szerkezetét tekintve „ésszerűség”, és amely épp ezért határt szab a gondolkodásnak, mivel ő maga a gondolkodás szabálya. Ez a történelemszemlélet rávilágít a kereszténység történelmi útjának jellegzetességére: olyan egyenes vonalú előrehaladásként értelmezi, ahol a válságmozzanatok nem fordulópontok, hanem szükséges átmenetek. Rajtuk keresztül térhetünk vissza ahhoz a dinamikához, amely kimondhatóvá teszi a kereszténység mint igazság abszolút voltát. Azét az egyedüli igazságét, amelyet nemcsak Istenről hiszünk, hanem az ember vonatkozásában is igaznak tartunk.
Ily módon a történelem, ahogyan Ratzinger értelmezi, olyan hellyé válik, ahol az egyház és a keresztények „szelektív” döntést hoznak: arra a traditiora tekintenek, amely nem más, mint az „igaz” – vagyis „észszerűnek” mutatkozó – hit, az ortho-doxa ismérve által megjelölt időbeli és tanbeli folytonosság. Ez a döntés azonban a hagyományhoz fűződő viszonyból kizár egy szinkron és diakron értelemben egyaránt tágasabb teret: a kereszténység által létrehozott sokrétű teológiai gondolkodás, valamint az emberi észszerűség különböző formái által lehetővé tett, sokféleképpen „igaz” hit terét.
Mindezt figyelembe véve válik megragadhatóvá Ratzinger intellektuális életrajzának egy sajátos vonása: kimondottan „európai” természete. S láthatóvá lesz, hogy van némi igazsága annak, aki úgy látja: Ratzinger teológiája megpróbálja helyreállítani Európa központi szerepét – legalább kulturális értelemben – és azt, ami szerinte Európának a kereszténységgel elválaszthatatlanul összeforrt kulturális és spirituális hagyománya. Az viszont kétséget kizáróan igaz, hogy Ratzinger megkísérli újradefiniálni az Öreg Kontinens kereszténységének vallási és intellektuális szerepét abban a világban, amely immár nem európai. A II. Vatikáni Zsinat nagy összejövetele, a Szent Péter-bazilikában egybegyűlt több ezer püspök képe viszont annak az egyháznak az ikonja is, amely a huszadik század második felében visszafordíthatatlanul érleli meg annak – talán még homályos – tudatát, hogy „globális” egyház: olyan totalitás, amelyben a hit és a hithagyomány közvetítő értelmezésének különböző formái élnek egymás mellett. Ezek mindegyike egyenlőképpen felelős az evangéliumért és azért, hogy teljesítse küldetését: hirdesse a kérügmát.
Ha az egyház belépett ebbe a planetáris dimenzióba, akkor a Ratzinger által felvázolt egyöntetű hittörténetet integrálnia – esetleg transzcendálnia – kell egy másfajta szemléletbe: abba, amely képes teljes egészében megragadni a globalizált világ értékét – azt, hogy az egész világ teológiai hely, és egyúttal olyan tér, amelyben az idők jelei adódnak. A Szó és az Esemény, a Szó és a Történelem kettőssége – amelyet Ratzinger érzékenysége kockázatosnak tekint, és amelyből tényleg létrejöhet a feltétlen és koherens folytonosságként értelmezett traditio belső törése –, valójában olyan polaritás, amely a hit elmélyülése és minőségi növekedése során kölcsönösséget eredményez. A humanizáció nem más, mint ez a növekedés – a maga megszüntethetetlen sokféleségében.
Ratzinger teológiai reflexiójának sajátos karaktere nélkül érthetetlen volna az egyház kulturális tájékozódása és tanítóhivatali útmutatása az utóbbi negyven évben. Ezért még inkább fontos, hogy képesek legyünk kritikai éleslátással megragadni jellemzőit, mozgatóit és főként korlátait. Az a tájékozódás, amelyet erőteljesen meghatároz a Krisztus-esemény központi jelentősége, melynek révén a keresztény hit – a maga abszolút mivoltában – mint az emberi természet üdvössége nyilatkozik meg, a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek teológiai és filozófiai gondolkodását átható, alapvető igényre felel, és olyan értelmezést ad a zsinat küldetésének – a XXIII. János 1962 október 11-én elmondott nyitóbeszédében megjelölt aggiornamentónak –, amely, törekvése szerint, a kollegialitással és az ’Isten népe’ fogalommal (Lumen gentium), valamint a traditio és a scriptura által közvetített Kinyilatkoztatás egyetlen forrásának elismerésével egészíti ki az egyház önértelmezését. A zsinat utáni évtizedekben viszont ugyanez az egyházkép már egy olyan olvasat alapjául szolgál, amely kritikus borúlátással viszonyul a kortárs valósághoz: hiátust állapít meg a hit és az emberi természet, a kereszténység és az értelem között – jóllehet ez az eltávolodás válasz az „európai minta” globális szintű kiterjesztésének kísérletére.
Ez a problematikus látásmód adódik Ratzinger teológiai gondolkodásából, amelyet ő az elkerülhetetlen ellentét egyik pólusaként hagy örökül követőinek és kritikusainak.
(Mártonffy Marcell fordítása)