Századokon át még együtt – Kereszténység és zsidóság az ókorban

Mikor váltak szét a judaizmus és a kereszténység útjai? Az újszövetségtudományban ez jelenleg az egyik legvitatottabb kérdés, amely ugyanakkor a zsidó–keresztény párbeszéd mindeddig kevéssé kiaknázott lehetőségeit rejti magában. A szóban forgó kérdéskört többnyire „az utak szétválása” (The Parting of the Ways) címszó alatt tárgyalják, s bár ez a kifejezés témánk szempontjából nem a legszerencsésebb – mondhatni szuboptimális –, az idők során meghonosodott.¹

A modern bibliatudományban vitán felül áll, hogy maga Jézus nem akart kilépni a zsidó vallásból és saját vallást alapítani. Isten népe, amelyet Jézus megszólít, csak „Izrael házának elveszett juhait” jelenti (Mt 10,6). Célját, amely nem más, mint Izrael egészének eszkatologikus egybegyűjtése, a Tizenkettő körének szimbolikus létrehozása is nyilvánvalóvá teszi: az alapító gesztus Izrael tizenkét törzsének a végső időre várt helyreállítását vetíti előre (Iz 60,4). A pogányok csak a végidőben helyreállított Izraelen keresztül, egy második lépésben részesülnek a megváltásban a „népek Sion-hegyi zarándoklatának” ígéretei szerint (Iz 2,2–5; 60,3; Mi 4,2 k.) (ezt a kétlépcsős folyamatot dokumentálja a Róm 1,16 és az ApCsel 3,26; 13,46 is).

Ha Jézust később a kereszténység alapítójaként értelmezték, akkor ezzel következetesen folytatták azt az értelmezést, amely szerint ő az élet és „az örök üdvösség fejedelme” (archegosz, ApCsel 3,15; 5,31; Zsid 2,10; 12,2) és „szerzője”(Zsid 5:9). Valójában a történeti Jézus is úgy fogta fel igehirdetését, mint Isten akaratának a végidő távlatában kötelező és az üdvösség szempontjából kizárólagos jelentőségű értelmezését. Jézus számára az eszkatologikus üdvösség megszerzésének feltétele az, hogy hallgatója elfogadja üzenetét Isten hamarosan beköszöntő országáról. A húsvéti esemény mellett ez a jézusi öntudat alapozta meg azt, hogy Jézust később azonosnak tekintsék üzenetével, és magát az igehirdetőt hirdessék. 

Jézus első tanítványainak sem állt szándékában, hogy szakítsanak a judaizmussal. Még a később keletkezett Apostolok Cselekedetei is fontosnak tartja hangsúlyozni a húsvét esemény első tanúinak töretlen részvételét a zsidóság liturgikus életében: a tanítványok naponta imádkoznak a jeruzsálemi Templomban (ApCsel 2,46; 5,42), igehirdetésük fő helyszíne a Templom (ApCsel 3,1; 5,20; 21,26), és betartják a rituális előírásokat (ApCsel 10,14). Az Apostolok Cselekedeteiben Jézus tanítványai továbbra is a zsidó naptárt használják, és megtartják a zsidó ünnepeket is: a zsidó pünkösdöt (chág hasávuót, 2,1), a pészach-ünnepet (a zsidó húsvétot; 12,3 k.), a kovásztalan kenyerek ünnepét (20,6) és a jom kippuri böjtöt (27,9). Az 1Kor 16,8-ban Pál is megemlíti a zsidó pünkösd ünnepét, és az Isten és Izrael közötti szövetségi szerződéseket, a Tóra ajándékát, a templomi kultuszt és az Izraelnek adott üdvösség-ígéreteket a választott nép visszavonhatatlan üdvrendi kiváltságai közé sorolja (Róm 9,4). Lukács és Máté evangéliuma is ragaszkodik a Tóra változatlan érvényéhez, ezekkal a szavakkal: hamarabb elmúlik ég és föld, mint hogy a Törvényből „egyetlen vessző” vagy ióta is elveszne (Lk 16,17/Mt 5,18).

A „javnei (jamniai) zsinat” konstrukciója

Sokszor találkozunk azzal az állítással, hogy Kr. u. 80 és 90 között volt II. Gamáliel vezetésével egy „zsinat Javnéban”(más néven Jabne vagy Jamnia). Történetileg csak annyit tudunk, hogy Jóhanán ben Zakkai Jeruzsálem lerombolása (Kr. u. 70) után Javnéban zsidó vezetőket gyűjtött maga köré, s hogy a Bar Kochba-féle felkelésig itt volt a zsidóság központja. Ezért a későbbi rabbinikus hagyomány Jóhanán ben Zakkait tekinti a rabbinikus judaizmus alapítójának. Sokszor túlértékelték azonban a javnei fáradozásokat – például amikor „javnei zsinatról” írtak, ahol a birkat haminim(az „eretnekek megáldása”) a kereszténységtől való elhatárolódást eredményezte. Az állítólagos „zsinat” azonban Heinrich Graetz (19. századi német zsidó történész) konstrukciója, amely nem bizonyítható. 

Hasonlóan problematikus feltételezés az is, hogy a birkat haminim vezetett a zsidók és a keresztények szétválásához. Az „eretnekek megáldása” a másként gondolkodókra (minim) kimondott átok, amelyet tizenkettedikként illesztettek be a Tizennyolc áldásmondásba (semone ‘eszré). II. Gamálielnek azonban csak egy későbbi hagyomány tulajdonította. Ráadásul a minim akkoriban még nem a keresztényeket jelentette. A zsidó keresztények nem érezték volna úgy, hogy az ilyen átok rájuk vonatkozik – elvégre saját magukat tekintették az „igaz Izraelnek” és a „szent maradéknak” (Róm 9,6; 11,7; Jn 1,47). Ráadásul a korabeli javnei hatóságoknak nem is volt akkora befolyásuk, hogy kötelező erővel juttathatták volna érvényre az efféle kizárásokat. A szöveg tehát sokkal inkább szolgált saját hitük megerősítésére. Az aposzünagōgosz – „zsinagógából kizárt” (Jn 9,22; 12,42; 16,2) – kifejezés sem értelmezhető a zsidó keresztényekkel szemben foganatosított hivatalos kizárásként. Ez a fogalom egyébként is hiányzik az egész korai zsidó irodalomból:nem terminus technicus, hanem a negyedik evangélista ad hoc szóképzése. Ezenfelül akkor járunk el helyesen, ha a „kizárást” az adott helyre korlátozó intézkedésként értelmezzük: az összes keresztény mindenre kiterjedő „exkommunikációja”, kiközösítése az összes zsidó által anakronisztikus feltételezés volna, hiszen a korabeli zsidóságban (amint máskülönben a kereszténységben is) nem létezett mindenki által elismert központi tekintély. 

„Zsidó üldözések” a Krisztus-hit miatt? 

Nemkülönben problematikus, ha a zsidók és a keresztények szétválásért a „Krisztus-hitet” tesszük felelőssé. Pars pro multis – kiragadott példaként – elegendő, ha a „Kis egyháztörténetet” idézzük: „Mindenekelőtt a Krisztus-hit vezetett nyílt konfliktushoz (ti. a zsidók és a keresztények között), amely két lökésszerű üldözési hullámban robbant ki. Az első hullám István megkövezéséhez és a hellenista zsidó keresztények Jeruzsálemből való elűzéséhez vezetett, de Saul is folytatta az üldözést (…). A második hullám, amelyet I. Heródes Agrippa király (37–44) indított el, az idősebb Jakab apostol megkínzását és halálát eredményezte 42/43-ban (…). A növekvő gyűlölet (ti. a zsidók gyűlölete a keresztények iránt) odáig fajult, hogy 100 körül a zsinagóga hivatalosan kiátkozta a keresztényeket.”²

A szöveg teljesen elhibázott, irányzatos revizionizmusától eltekintve a beszámoló rögtön három anakronizmust is tartalmaz: egyrészt a „keresztények” már említett „hivatalos kiátkozását a zsinagóga részéről” a „javnei zsinaton”. Másrészt tarthatatlan az a tézis, hogy a Krisztusba vetett hit vezetett a zsinagógával való szakításhoz. A judaizmusban mindig voltak Messiás-jelöltek, akiknek a lakosság kisebb-nagyobb hányada hitt. A legismertebb közülük Simon Ben Kosiba, akit a jTaan 4,8/68d szerint Akiva rabbi mint Messiást hirdetett, és akinek nevét a Számok könyve 24,17-ből merített prófécia alapján („Csillag tűnik fel Jákobból” [= Jákob törzséből]) Bar Kochbára, „a csillag fiára” változtatták. A Szám 24,17 szavaival várták Qumránban a törvény eszkatologikus tanítóját (CD VII,18–21), és a Mt 2,2 szerint „a zsidók most született királyát”. Josephus Flavius több más, messiási vonásokkal rendelkező„jelprófétáról” is említést tesz, például az ApCsel 5,36-ban is említett Teudásról, akit nem sokkal Jézus után, Cuspius Fadus alatt végeztek ki (Kr. u. 44–46). Újabban Menachem Mendel Schneerson személyét tekintette Messiásnak sok követője. Mendel – a „Lubavicsi Rebbe” (meghalt 1994-ben) – hosszú időn át a hászid Chábád mozgalom vezetője volt. Személyét illetően a judaizmusban mindmáig komoly nézetkülönbségek uralkodnak, de a messiási hitvallás miatt nincs szakadás. Harmadrészt azért anakronisztikus a „zsidó keresztényüldözésekről” való beszéd, mert a hellenista zsidó keresztényekkel kialakult feszültség (őket az Apostolok Cselekedetei egyszerűen „hellenistáknak” nevezi) kezdetben nem „zsidók” és „keresztények” közti civódás volt, hanem – az ApCsel 6,1 szerint – Jézus követőinek egymás közi vitáival kezdődött („héberek” vitatkoztak „hellenistákkal”, vagyis palesztinai keresztények a diaszpórából származó zsidó keresztényekkel).

Nem volna szabad továbbá szervezett „üldözési hullámként” jellemezni István megkövezését, hiszen a zsidóknak akkoriban nem volt joguk halálos ítélet kimondására és végrehajtására Palesztinában (Jn 18,31). István megkövezése(Kr. u. 32) spontán lincselés lehetett, amelyet a zsidóságon belüli, a zsidó törvényeket liberálisabban és konzervatívabban értelmező csoportok vitái előztek meg (ApCsel 6,9–14). 

Az a tény, hogy – az ApCsel 8 szerint – Jeruzsálemből csak a „hellenistákat” űzték ki, a zsidó keresztény „héberek” ellenben a városban maradtak, szintén egyértelművé teszi, hogy itt nem „zsidók” álltak szemben „keresztényekkel”, hanem a törésvonal a zsidó Tóra különböző mértékben szigorú értelmezései között húzódott.

Ugyanez a szakadás mutatkozik meg a Gal 2,12-ben említett konfliktusokban Pál és Jakab „emberei” között, vagy az ApCsel 21,18–24-ben, ahol a konzervatív jeruzsálemi zsidó keresztények megtorpedózzák a Pál által gyűjtött adományok elfogadását. Ebbe a képbe illeszkedik a farizeusok és a jeruzsálemi ősegyház közeli kapcsolata, amelyet az ApCsel 5,34; 15,5; 21,20 és 23,9 állít. Ezt az ősegyházi közösséget és közelséget így jellemzik „vénei”: „Látod, testvér, milyen sokan vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan rajonganak a Törvényért” (ApCsel 21,20). Mindez Jakabnak, az Úr testvérének a kivégzésével kapcsolatban is megerősítést nyer, amint a zsidó történetíró, Josephus Flavius beszámol róla. Amikor Festus helytartó Kr. u. 62-ben hirtelen meghalt, a szadduceus főpap, II. Ananosz a hatalmi vákuumot kihasználva törvénytelenül kivégeztette „az Úr testvérét”, Jakabot. Az Antiquitatesben azt olvassuk, hogy „a törvények szerint leglelkiismeretesebbek” – a farizeusok – tiltakoztak ez ellen (Ant 20,201), ami azt mutatja, hogy a szétválás még Kr. u. 62-ben sem volt egyértelmű, s hogy a farizeusok készek voltak felsorakozni a törvénytisztelő Jakab mellett. 

A neheztelések – mind a jeruzsálemi zsidók, mind a jeruzsálemi zsidó keresztények részéről – együttesen irányultak a zsidó Törvény hellenista zsidó keresztények általi, túl liberálisnak vélt olvasata ellen. Ugyanebbe a sorba illeszkedik Jakab, Zebedeus fia kivégzése is (Kr. u. 41–44), amelyet I. Heródes Agrippa politikai okokból rendelt el: a kivégzés populista intézkedés volt, a szadduceusok kegyeinek elnyerését szolgálta. A szadduceus templomi arisztokrácia Jézus templombírálata és a feltámadáshit miatt ellenségesen viszonyult Jézus követőihez. A szadduceusok hasonlóképpen ellenségesek voltak a farizeusokkal szemben is, akik – velük ellentétben – szintén hittek a feltámadásban (ApCsel 23,6–8), és „demokratizálták” a templomi papságra vonatkozó tisztasági előírásokat: a Templom papjainak tisztasági normáit a farizeusok kiterjesztették az egész népre és a mindennapi életre.

Robbanásveszély: a páli misszió 

Külön kell megvizsgálnunk azonban a páli misszió társadalmi-politikai robbanó hatását a zsidó szórványközösségekben. A hellenista városállamok szigorúan büntették bármely, a római állami kultusztól eltérő vallás túlságosan agresszív missziós módszereit, amelyeket a társadalmi béke megzavarásának tekintettek. Sokszor mondják, hogy a rómaiak idején a judaizmus religio licita státussal rendelkezett, azaz államilag engedélyezett vallásként ismerték el. A religio licita kifejezés azonban nem a római jogtudomány fogalma, hanem ad hoc képződmény Tertullianus Apologeticumának 21. §-ában – először itt fordul elő. A zsidók kiváltságait az ókorban nem valamely átfogó alapokmány biztosította, hanem különleges jogok voltak, amelyeket ad hoc adott meg egy császár vagy hellenista városvezetés. Az ilyen jogok bármikor visszavonhatók voltak. Például Philóntól, a zsidó vallásfilozófustól megtudjuk, hogy Caligula császár vissza akarta vonni a zsidók szabad vallásgyakorlásának kiváltságait, amelyeket Cæsartól kaptak(Legatio ad Gaium).

Ebben a helyzetben az agresszív missziós módszereket a kialakult status quo megzavarásának tekintették, amely veszélybe sodorja a zsidó politeuma (vallási önrendelkezési jog) és az adott polisz közti egyensúlyt. Erről tanúskodik Claudius rendelete Róma számára (Kr. u. 49), a korinthusi incidens Gallio színe előtt, amelyről az ApCsel 18,12–17 tudósít (Kr. u. 51) és az efezusi ezüstművesek lázadása (Kr. u. 55 – vö. ApCsel 19,23–40). A Claudius-ediktum, amelyről Suetoniustól van tudomásunk, még egyértelműen a zsidósághoz sorolja a keresztényeket („Iudaeos impulsore Chresto” [Chrestus által felbujtott zsidók], DeVitCaes/Claudius 25,4). A zsidókat (vagyis mind a zsidókat, mind a zsidó keresztényeket) azért utasítják ki Rómából, mert „Chrestos” bajt okozott (a név itt alighanem a zsidó keresztényeknek a zsidók között végzett krisztusi misszióját jelenti).

Ugyanez vonatkozik a korinthusi Gallio prokonzul előtt lezajlott vitára is: „mivel (…) a ti törvényeteket illető vitás kérdésről van szó, intézzétek el magatok!” (ApCsel 18,15). Gallio még nem tesz különbséget zsidók és keresztények között, és nem avatkozik bele a hit belső ügyeibe. Hasonló a helyzet az efezusi ötvösök – ezüstművesek – vitájával, ahol a zsidóknak saját szószólójukat kell előre küldeniük Alexandrosz személyében (ApCsel 19,33 k.), mivel a tömeg felzúdulása nem a „keresztények”, hanem az efezusi zsidóság ellen irányult. A Jézusban hívőket ekkor még közéjük számították. Pál agresszív missziója azzal a kockázattal jár, hogy egy szempillantás alatt tönkreteszi a nemzedékek által fáradságos munkával kiépített bizalmi kapcsolatot. 

A tesszalonikai konfliktust (Kr. u. 50) ugyancsak ebben az összefüggésben kell értelmeznünk Az ApCsel 17,5–10 szerint a zsinagóga vezetősége együttműködött a pogány városvezetéssel, hogy megakadályozza a lázadást. („Itt is megjelentek, akik az egész világot felforgatják!” – 17,6). Ezek miatt az események miatt nyúl Pál az 1Tessz 2,14–16-ban csúf retorikai fegyverhez: a „zsidók” „megölték az Úr Jézust és a prófétákat” – a textusnak pusztító hatástörténete lesz. Holott a tesszalonikai zsidók félelme nem volt alaptalan – hogy mennyire nem, azt jól mutatják a későbbi efezusi incidensek. 

Vagyis elsősorban nem Krisztus megvallása idegenítette el egymástól a „zsidókat” és a „keresztényeket”, hanem a zsidóságon belüli súlyos feszültségek a törvény helyes értelmezésének kérdésében, amelyek politikai megfontolásokkal párosultak. Mikor ágaztak tehát szét az utak? Egyes szerzők, köztük Daniel Boyarin és Edwin Broadhead, azt állítják, hogy a „Parting of the Ways” kezdetben csupán az „ortodox” keresztény heréziológusok („eretnekség-szakértők”) és az „ortodox” zsidó rabbik ideológiai identitásépítő munkája volt – velük szemben az egyszerű hívők sokkal lazábban fogták fel a dolgot. Jeruzsálemi Szent Cirill (meghalt 386-ban) például a negyedik keresztségi katekézisében³ még csupán óva inti a katekumeneket a zsidó étkezési és szombati előírások követésének „kísértésétől”. Aranyszájú Szent János (meghalt 407-ben) viszont már az antijudaista polémia szomorú csúcspontját képviseli adversus Iudaeos (a zsidók ellen) mondott szentbeszédeiben, ahol élesen bírálja azt az Antiókhiában elterjedt szokást, hogy a keresztények ragaszkodnak a zsidó ünnepekhez, zsinagógába járnak és megtartják a zsidó böjtöt. A „Parting of the Ways” – az utak szétválása – valószínűleg nem köthető egy meghatározott történelmi pillanathoz, hanem hosszantartó folyamat volt, amely különböző gyülekezetekben és különböző időpontokban más-más módon zajlott le. Jeruzsálemi Cirill és Aranyszájú János írásaiból kitűnik, hogy ez a folyamat még a negyedik századi zsinatok dogmatikai definícióival sem fejeződött be.

A judaizmust nem lehet zárójelbe tenni

A „Parting of the Ways” kifejezés tehát azért „szuboptimális”, mert az ezzel jelölt kérdéskör sokkal inkább arra vonatkozik, ami összeköt, mintsem arra, ami szétválaszt – egyúttal pedig új távlatokat nyit a zsidó–keresztény párbeszéd előtt.⁴

Mindenesetre a judaizmus és a kereszténység ma két különálló világvallás, és fontos, hogy a keresztények ezt tudomásul vegyék. A zsidóság – kisajátító vagy gyámkodó – keresztény felkarolását a zsidó fél könnyen hegemónia-törekvésnek és tolakodásnak érzékelhetné. Tény, hogy a judaizmusnak mint önálló vallásnak nincs okvetlenül szüksége a kereszténységre. Az ellenkezője azonban nem igaz: zsidó gyökerei nélkül a kereszténység saját lényegének egyik központi alkotóelemét veszítette volna el. Pál szavai ma is változatlanul érvényesek: „nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (Róm 11,18)!

Mártonffy Marcell fordítása