„Meghívás mindenkinek” – A kontinentális tanácskozás elé

Elhangzott nyitó impulzusként, „Spirituális bevezető a szinodális gyűléshez” címmel Prágában, a katolikus egyház átalakításának szándékával elindított szinodális folyamat európai összgyűlésén (2023. február 5–12.).

---

Amikor a keresztényeket történelmük kezdetén megkérdezték, mi az általuk követett új életforma – talán új vallás? vagy új filozófia? –, azt felelték: út.

Ezen az úton követik azt, aki így szólt: Én vagyok az Út.

A történelem során a keresztények ismételten vissza-visszatértek az út látomásához, különösen válságos időkben.

A Püspöki Világszinódus feladata az anamnézis. Emlékeztetni kell, fel kell éleszteni és el kell mélyíteni a kereszténység dinamikus jellegét. A kereszténység kezdetben az út volt; s ha kezdetben az volt, annak kell lennie most és mindörökké. Az egyház zarándokok közössége, élő szervezet, ami azt jelenti: mindig nyitott, mindig változik és fejlődik. A szinodalitás, a közös út (szün-hodosz) szüntelen nyitottságot jelent Isten Lelke felé, aki által az életre feltámasztott Krisztus él és munkálkodik az egyházban. A szinódus lehetőséget ad arra, hogy együtt hallgassuk meg, mit üzen a Lélek a ma egyházainak.

Az elkövetkező napokban az lesz a feladatunk, hogy együtt gondolkodjunk az egyház szinodális jellegének újjáélesztését célzó közös út első kontinentális eredményeiről. Összejövetelünk egy hosszú út rövid szakasza. Az európai kereszténység történelmi tapasztalatának ezt a kicsi, de fontos töredékét tágabb kontextusban, a jövő globális kereszténységének színes mozaikjában kell elhelyeznünk. Világosan és érthetően ki kell mondanunk, mit akar és mit tud tenni ma az európai kereszténység, hogy választ adjon bolygónk örömeire és reményeire, szomorúságára és gyötrelmére. Földünk lakóit ma kapcsolatok sokasága köti össze, ugyanakkor a globális megosztottságban élnek, és a fenyegetettség számos formáját szenvedik el.

Olyan országban találkozunk, amelynek drámai vallástörténete van. Ide tartoznak a reformáció kezdetei a 14. században, a 15. és 17. századi vallásháborúk és a 20. századi súlyos egyházüldözések. A hitlerizmus és a sztálinizmus börtöneiben és koncentrációs táboraiban a keresztények megtanulták a gyakorlati ökumenét, a nem hívőkkel való párbeszédet, a szolidaritást, az osztozást, a szegénységet és a „kereszt tudományát”. Csehországon a társadalmi-kulturális változások következtében a szekularizáció három hulláma söpört végig: az agrártársadalomból az ipari társadalomba való gyors átmenet eredményképp egy „puha szekularizáció”; a kommunista rendszer idején a szekularizáció kemény, erőszakos formája; s végül egy újabb „puha szekularizáció”, amelyet a posztmodern korszakban a totalitárius társadalomból a törékeny pluralista demokráciába való átmenet okozott. Épp az átalakulások, válságok és próbatételek késztetnek bennünket arra, hogy új utakat és lehetőségeket keressünk és mélyebben megértsük a lényeges dolgokat.

---

Benedek pápa országunkban tett látogatása során elsőként fogalmazta meg, hogy az egyháznak – a jeruzsálemi templom mintájára – fel kell építenie a „pogányok udvarát”.

A szekták csak azokat fogadják be, akik teljes mértékben megtartják előírásait és elkötelezettek, az egyháznak azonban teret kell nyitnia a spirituális keresők számára, azok számára tehát, akik nem azonosulnak ugyan teljes mértékben tanításaival és gyakorlataival, de valamennyire közel érzik magukat a kereszténységhez. Jézus kijelentette: „Aki nincs ellenünk, az mellettünk van” (Mk 9,40); óva intette tanítványait a forradalmárok és az inkvizítorok buzgóságától, attól, hogy az utolsó ítélet angyalainak szerepét öltsék magukra, és túl hamar elválasszák a búzát a pelyvától. Szent Ágoston is azt állította, hogy sokan azok közül, akik kívülállónak hiszik magukat, valójában belül vannak, és sokan azok közül, akik azt hiszik, belül vannak, valójában kívülállók.

Az Egyház misztérium; tudjuk, hol van az Egyház, de nem tudjuk, hol nincs.

Hisszük és valljuk, hogy az Egyház misztérium, szentség, jel (signum) – az egész emberiség Krisztusban való egységének a jele. Az egyház dinamikus szentség, egy út e cél felé.

A teljes egység eszkatologikus cél, amely csak a történelem végén valósulhat meg teljes mértékben. Csak akkor lesz az Egyház teljesen és tökéletesen egy, szent, katolikus és apostoli. Csak akkor fogjuk teljesen látni és tükrözni Istent, ahogyan Ő van.

Az egyház feladata, hogy az emberi szívekben felébressze a végső cél iránti vágyat. Ugyanakkor ellen kell állnia a kísértésnek, hogy önmaga bármilyen formáját, a társadalom bármely állapotát, a vallási, filozófiai vagy tudományos ismeretek bármely elért szintjét véglegesnek és tökéletesnek tekintse. Mindig különbséget kell tennünk az egyház konkrét történelmi formája és eszkatologikus formája között; vagyis meg kell különböztetnünk az úton lévő egyházat, a küzdelmes egyházat (ecclesia militans) a mennyben győzedelmeskedő egyháztól (ecclesia triumphans).

Ha a történelem egyházát tökéletes ecclesia triumphansnak tekintjük, a bálványimádás veszélyes formáját műveljük. Sőt, ha az ecclesia militans nem áll ellen a diadalmaskodás kísértésének, bűnös módon harcias intézménnyé válhat. Alázatosan megvalljuk, hogy ez többször is megtörtént a kereszténység történetében.

Tragikus tapasztalatainkból szilárd meggyőződés fakad: az egyház küldetése az, hogy ihletforrás, a lelki átalakulás forrása legyen, tiszteletben tartsa minden emberi személy lelkiismereti szabadságát, és elutasítsa az erőszak, a manipuláció minden formáját.

A politikai hatalomhoz hasonlóan az erkölcsi befolyással és a lelki tekintéllyel is vissza lehet élni, amint azt az egyházban elkövetett szexuális, pszichológiai, gazdasági és lelki visszaélések botrányai megmutatták – különösen a leggyengébbek és legkiszolgáltatottabbak kihasználása és kizsákmányolása.

Az egyház állandó feladata a misszió. Csakhogy a mai világban a misszió nem lehet reconquista, nem lehet az elveszett múlt iránti nosztalgia kifejezése, sem prozelitizmus, manipuláció, arra irányuló kísérlet, hogy a keresőket az egyház meglévő szellemi és intézményi határai közé kényszerítsük. Ellenkezőleg, ki kell tágítanunk a határokat, gazdagítanunk kell az egyházat a keresők tapasztalataival.

Ha komolyan vesszük a szinodalitás elvét, akkor a missziót nem értelmezhetjük egyoldalú ráhatásként, hanem sokkal inkább a párbeszéd szellemében történő elkísérésnek, a kölcsönös megértésre keresésének tekinthetjük. A szinodalitás olyan tanulási folyamat, amelyben nemcsak tanítók, hanem tanulók is vagyunk.

A felszólítás, hogy az egyház templomán belül nyissuk meg a „pogányok udvarát” a keresők számára és fogadjuk be őket, pozitív lépés volt a szinodalitás felé vezető úton. Megfelelt a II. Vatikáni Zsinat szellemiségének. Ma azonban tovább kell lépnünk. Történt valami az egész egyházzal, az egyház templomformájával, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül.

Bergoglio bíboros, mielőtt megválasztották volna Péter utódjává, a Szentírás szavait idézte: „Jézus az ajtóban áll és kopogtat”. De rögtön hozzátette: ma belülről kopogtat. Ki akar menni, nekünk pedig követnünk kell. Túl kell lépnünk mentális és intézményi korlátainkon, s mindenekelőtt a szegények, a kirekesztettek, a szenvedők felé kell fordulnunk. Az egyháznak tábori kórházzá kell válnia. Ferenc pápának ezt az ismert gondolatát továbbfűzve: a tábori kórháznak maga mögött kell tudnia egy olyan egyház támogatását, amely képes szakszerű diagnózist alkotni (olvasni az idők jeleit); képes megelőző intézkedéseket tenni (erősíteni az immunrendszert a fertőző ideológiákkal, például a populizmussal, a nacionalizmussal és a fundamentalizmussal szemben); képes hosszú távú terápiát alkalmazni (elősegíteni a megbékélés folyamatát, begyógyítani az erőszak és igazságtalanság időszakaiban szerzett sebeket).

Ehhez a kényes feladathoz az egyháznak sürgős szüksége van szövetségesekre – másokkal is közös utat járunk (szün-hodosz).

Nem közeledhetünk az igazság birtokosainak büszkeségével és arroganciájával a többi emberhez. Az igazság olyan könyv, amelyet még egyikünk sem olvasott végig. Nem tulajdonosai vagyunk az igazságnak, hanem szerelmesei – annak szerelmesei, aki egyedül mondhatja ki: Én vagyok az igazság.

Jézus nem elmélettel, ideológiával vagy az igazság definíciójával válaszolt Pilátus kérdésére, hanem tanúságot tett az igazságról, amely meghalad minden tanítást és ideológiát. Feltárta az igazságot, amely megtörténik, amely élő és személyes. Csak Jézus mondhatja: Én vagyok az igazság, de azt is mondja: Én vagyok az út és az élet.

Ha az igazság nem volna élő, ha nem volna út, ideológiához, puszta elmélethez hasonlítana. Az ortodoxiának ortopraxissal – helyes cselekvéssel – kell párosulnia. Nem szabad azonban megfeledkeznünk az igazságban való élet harmadik, mélyebb dimenziójáról sem: az ortopátiáról, az igaz szenvedélyről, vágyról, belső élményről – a spiritualitásról. A Lélek mindenekelőtt a lelkiségen keresztül – az egyes hívők és az egész Egyház lelki tapasztalatán keresztül – vezet be az igazság teljességébe, fokról fokra. E három dimenziónak szüksége van egymásra. Az ortodoxia (igaz hit) intellektuálisan vonzó lehet ugyan, de ortopraxis (helyes cselekvés) nélkül hatástalan, ortopátia (helyes érzés) nélkül pedig hideg, érzéketlen és felszínes.

Az új evangelizáció, valamint az egyház és a világ szinodális átalakítása során meg kell tanulnunk új módon és mélyebben imádni Istent: Lélekben és igazságban.

---

Nem kell félnünk attól, hogy az egyház bizonyos formái haldokolnak: „Ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal meg, magára marad; ám ha meghal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12,24). Ne a holtak között keressük az Élőt! Az egyháztörténelem minden korszakában gyakorolnunk kell a lelkek megkülönböztetésének művészetét, az egyház fáján elkülönítve az élő ágakat az elszáradtaktól és az elhaltaktól.

A triumfalizmust, egy halott Isten imádását olyan ekkleziológiának kell felváltania, amely az alázatra és a kenóziszra, a megfosztottságra épül. Az egyház élete részvétel a húsvét paradoxonában: az önátadás és az önmeghaladás momentumában, amikor a halál feltámadássá és új életté alakul át.

Hívő szemmel nemcsak a teremtés szakadatlan folyamata (creatio continua) válik láthatóvá. A történelemben – különösen az Egyház történetében – mást is láthatunk: folyamatos megtestesülést (incarnatio continua), folyamatos szenvedést (passio continua) és folyamatos feltámadást (ressurectio continua).

A születő egyház húsvéti tapasztalatához az a meglepetés is hozzátartozik, hogy a feltámadás nem a múlt feltámadása, hanem radikális átalakulás. Ne feledjük: a feltámadt Krisztust a hozzá legközelebb állók és a számára legkedvesebbek szeme sem ismerte fel. Mária Magdolna a hangjából jött rá, hogy ő az, Tamás a sebei láttán, az emmauszi zarándokok szíve akkor gyúlt lángra, amikor megtörte a kenyeret.

A kereszténységnek ma is fontos része az élő Krisztus keresésének kalandja. Ő sokféle meglepő alakban, olykor névtelenül érkezik el hozzánk. A félelem zárt ajtaján keresztül lép be. Szívünkhöz szóló hangként jön el hozzánk; nem vesszük észre, ha engedjük, hogy az ideológiák és a kereskedelmi reklámok zaja megsüketítsen bennünket.

Világunk sebeiben mutatkozik meg előttünk – ha nem veszünk tudomást ezekről a sebekről, nincs jogunk Tamás apostollal együtt azt mondani: Uram és Istenem! Úgy találkozunk vele, mint idegennel az emmauszi úton; és nem találkozhatunk vele, ha nem vagyunk hajlandók megtörni a kenyeret és megosztani másokkal, az idegenekkel is.

Az egyház signum, szentségi jel: annak az egyetemes testvériségnek a jelképe, amely az egyháztörténelem, az emberi történelem és az egész teremtés folyamatának eszkatologikus célja. Hisszük és valljuk, hogy signum efficiens – az egyesítés hatékony eszköze. Ahhoz, hogy eljuthassunk az egységre, a szemlélődésnek együtt kell működnie a cselekvéssel. Ehhez  eszkatologikus türelemre van szükségünk – szemben a szív szent nyugtalanságával (inquietas cordis), amely csak Isten karjaiban szűnhet meg, az idők végén.

A politikai diakónia a közelség és a szolidaritás, az empátia, a vendégszeretet és a kölcsönös tisztelet kultúráját teremti meg. Hidakat épít a különböző népek, kultúrák és vallások képviselői között. Ugyanakkor a politikai diakónia istentisztelet is: része annak a metanoiának, amelyben az emberi és személyközi valóság átalakul, isteni minőséget és mélységet ölt.

Az egyház mindenekelőtt az evangelizáción keresztül vesz részt a világ átalakításában. (…) Az Ige magját jó talajba kell vetni, kellőképpen mélyre. Inkulturáció – a kultúrával való mély azonosulás – nélkül az evangelizáció nem több felületes indoktrinációnál.

---

Az európai kereszténységet az inkulturáció paradigmatikus példájának tekintették: az európai civilizációban a kereszténység vált uralkodóvá. Csakhogy fokozatosan felszínre kerültek ennek a fajta evangelizációnak a hibái és árnyoldalai. A felvilágosodás óta Európában tanúi vagyunk a kereszténység bizonyos fokú exkulturálódásának, a kultúra és a társadalom szekularizálódásának. A szekularizáció folyamata nem a kereszténység eltűnését okozta, ahogyan azt egyesek várták, hanem annak átalakulását.

Az evangéliumi üzenet egyes elemei, amelyeket az egyház a politikai hatalommal való kapcsolata során elhanyagolt, beépültek a világi humanizmusba. A II. Vatikáni Zsinat megpróbált véget vetni a katolicizmus és a szekuláris modernitás közötti „kultúrharcnak”, és – párbeszéd útján – arra törekedett, hogy ezeket a szekuláris értékeket, így a lelkiismereti szabadság hangsúlyozását, beépítse a hivatalos egyházi tanításba.

A Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció első mondata úgy hangzik, mint egy házassági ígéret: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben”. Ezt az előzékenységet azonban kevéssé viszonozták. A „modern ember” számára az egyház túl öreg és csúnya menyasszony volt. Ráadásul az egyház jóindulata a modern kultúra iránt egy olyan időszakban ébredt fel, amikor a modernitás már a végéhez közeledett. Az 1968-as kulturális forradalom kétségkívül a modern kor csúcspontját és egyben végpontját jelentette. 1969 – az az év, amikor az ember a Holdra lépett, és amikor a mikroprocesszor feltalálása elindította az internet korszakát – egy új, posztmodern korszak jelképes kezdőpontjának tekinthető. Ezt a korszakot mindenekelőtt a globalizáció paradoxona jellemzi: a szinte egyetemes léptékű összekapcsolódás, ugyanakkor a radikális sokféleség.

Ma a globalizáció sötét oldala is megmutatkozik. Gondoljunk csak az erőszak világszintű terjedésére, az Egyesült Államok elleni 2001-es terrortámadásoktól az orosz imperializmus állami terrorizmusáig és a jelenlegi ukrajnai orosz népirtásig; és gondoljunk a fertőző betegségek világjárványaira; a természeti környezet pusztítására; az erkölcsi légkör pusztítására a populizmus, az álhírek, a nacionalizmus, a politikai radikalizmus és a vallási fundamentalizmus révén.

A globalizáció egyik első prófétája Teilhard de Chardin volt. Ő „planetarizációnak” nevezte: a kozmosz általános fejlődésének összefüggésében helyezte el. Teilhard szerint a globalizációs folyamat nem a fejlődés és a haladás valamiféle automatizmusa révén éri el csúcspontját, hanem azáltal, hogy az emberiség tudatosan és szabadon fordul oda „egy olyan erő felé, amely anélkül egyesít, hogy pusztítana”. Ezt az erőt a szeretetben, a szeretet evangéliumi formájában látta. A szeretet önátadás általi önmegvalósítás.

Hiszem, hogy ez a döntő pillanat épp most történik, és hogy az egyház átalakulása zarándokok dinamikus közösségévé hatással lehet az egész emberi család sorsára. A szinodális megújulás meghívás, bátorítás és inspiráció lehet és kell, hogy legyen mindenki számára – hogy együtt járjunk, együtt növekedjünk és érlelődjünk.

Van-e vajon az európai kereszténységnek elegendő bátorsága és lelki energiája ahhoz, hogy elhárítsa a civilizációk összecsapásának veszélyét? Van e ereje ahhoz, hogy a globalizáció folyamatát a kommunikáció, az osztozás és a kölcsönös gazdagodás folyamatává alakítsa át – és ily módon eljussunk a civitas œcumenicáig, amely a szeretet és az „egyetemes testvériség” iskolája.

Amikor a koronavírus-világjárvány kiürítette és bezárta a templomokat, azon tűnődtem, hogy ez a „lezárás” nem prófétai figyelmeztetés volt-e: hamarosan így nézhet ki Európa, ha a kereszténységünk nem éled újjá, s ha nem értjük meg, hogy napjainkban „mit mond a Lélek az egyházaknak”.

Ha az egyház hozzá akar járulni a világ átalakulásához, akkor neki magának is szüntelenül át kell alakulnia (ecclesia semper reformanda). Ahhoz, hogy a reform – a forma megváltozása, például bizonyos intézményi struktúrák átalakulása – jó gyümölcsöt hozzon, meg kell előznie és el kell kísérnie egy másik fajta, az egyházi test „keringési rendszerét”, lelkiségét érintő megújulásának. Nem lehet csupán az egyes szervekre összpontosítani, elhanyagolva azt, ami összeköti, ami Lélekkel és élettel telíti őket.

Ma sok „emberhalász” érzi azt, amit a galileai halászok éreztek a Genezáreti-tó partján, amikor először találkoztak Jézussal: „Egész éjjel dolgoztunk, és semmit sem fogtunk”. Ő azonban ugyanazt mondja nekünk, amit a kimerült halászoknak is mondott: Próbáljátok meg újra, evezzetek a mélyre. Az újbóli próbálkozás nem jelentheti a régi hibák megismétlését. Kitartás és bátorság kell ahhoz, hogy elhagyjuk a sekély vizeket, és a mély vizekre merészkedjünk.

A hit bátor utazás a mélybe: úton vagyunk a bénító félelemtől (paranoia) a megfordulás (metanoia) és az előretekintés (pronoia) felé. Az előrelátás: óvatosság, a megkülönböztetés képessége, nyitottság a jövőre, fogékonyság Isten kihívásaira az idők jeleiben.

Prágai találkozónk legyen bátor és áldott lépés ezen a hosszú, kihívásokkal teli úton.

(Mártonffy Marcell fordítása)