Lélek vagy értelem? Szolgálat vagy hatalom? Egység vagy sokféleség? – A teológia szerepe a szinodális folyamatban
2024.05.05. Regina Polak
„Isten erős lányai” címmel a drezda-meißeni püspökség Katolikus Akadémiája keretében 2023. szeptember 18-án és 19-én konferenciát rendeztek Lipcsében. A Szentháromság Prépostság (Propstei St. Trinitatis) épületében tartott rendezvényen mintegy százan voltak jelen, további félezer érdeklődő online kapcsolódott be a programba. A 18 országból – öt kontinensről – érkezett harminc előadó többsége nő volt. Számos teológiaprofesszor és szerzetesnő foglalkozott a nők helyzetével a katolikus egyházban. „A nők rendszerszintű hátrányos megkülönböztetése nemcsak teológiai botrány, hanem politikai kihívás is. Lipcse megmutatta, hogy mennyire fontos a nemzetközi hálózatépítés és a kölcsönös felhatalmazás. Nem elég abban bíznunk, hogy vezető egyházi férfiak majd beemelik a nők gondjait a jelenleg zajló szinodális folyamatokba. A nők saját, erőteljes hangjára és részvételére van szükség az egyházi élet valamennyi szintjén” – írja a lipcsi rendezvény egyik szervezője és a tematikus füzet szerkesztője, Julia Knop, az erfurti egyetem dogmatika-professzora. A konferencia programjáról és médiavisszhangjáról bővebben lásd itt »
Az alábbiakban Regina Polak osztrák teológus előadását közöljük.
A mélyreható tudás és az éles elme olykor teljesen különválik az esetenként gyermeki lelkiségtől, és viszont: előfordul, hogy a hit és a lelkiség érintetlen marad a teológiai műveltségtől és lemond az észszerű gondolkodásról. A szellem és az értelem azonban nem állhat ellentétben egymással.
A szinodális folyamat során az elemző gondolkodáshoz és a döntések meghozatalához a teológia is nélkülözhetetlen. De mi a teológia szerepe a szinodális folyamatban? És milyen teológiára van szükség? A 2023. február 5–9. között Prágában megrendezett kontinentális szinóduson – az osztrák katolikus egyház nemzeti szinódusi küldöttségének tagjaként – úgy érzékeltem, hogy a német nyelvterület akadémiai teológiája két problémával szembesült.
Először is sok résztvevő, különösen Kelet-Európából, egyértelmű ellenszenvvel és tudatlansággal viseltetett a német nyelvű akadémiai teológia iránt, amelynek alapvető jellemzője a bölcsészet- és társadalomtudományok recepciója. Utóbbiak eredményeit a teológiai ismeretszerzés érdemi jelentőségű helyeiként tartják számon és fogadják be. Mindebből [ti. a kritikai tudományosság eredményeinek befogadásából] az egyház tanítói tekintélyének kritikus megkérdőjelezése is következik. Az ennek megfelelő ismeretelméleti és módszertani kérdéseket azonban Prágában nem vitatták meg.
Az a körülmény, hogy számos helyi egyházban nem veszik figyelembe sem a társadalmi nemek és a szexualitás kutatásának tudományos eredményeit, sem az egyházi hatalomgyakorlással kapcsolatos társadalomtudományi felismeréseket, egyaránt következményekkel jár a nemi erkölcs kérdéseire, a nők egyházban betöltött szerepével kapcsolatos vélekedésekre és az egyházi szolgálatok értelmezésére nézve. Kelet-Európában láthatóan kevéssé tudatosul és kevés figyelmet kap az a tény, hogy a német nyelvű országokban a teológia a „szekuláris” tudományokból is tanul számára lényeges dolgokat. Ráadásul úgy tűnt, néhány püspök vagy nem ismeri, vagy nem veszi tudomásul a II. Vatikáni Zsinat alapvető vívmányait. Ez több alkalommal is furcsa dichotómiákban fejeződött ki. Például hierarchikus ellentétbe került a tanítás és a lelkipásztorkodás. Ismeretlen volt a zsinatnak az az álláspontja, hogy a lelkipásztorkodás nemcsak megvalósítja a tanítást, hanem sui generis – önálló és sajátos – teológiai forrás, amely feszült kölcsönösségben áll a tanítással. Ismeretlennek tűnt a Lumen gentium kezdetű egyházi konstitúció is, amely szerint a „a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget (…) nem szabad két valóságnak tekintenünk”. Nem vették figyelembe, hogy épp ezért az egyház „emberi és isteni elemekből álló, összetett valóság” (LG8).
Következésképpen nem maradt hely az „emberi elemeknek”, amelyekre mindig humán- és társadalomtudományi szempontból kell reflektálnunk. Az egyház spirituális dimenzióját rendszeresen kijátszották a strukturális kérdésekkel szemben, utóbbiakat leértékelték – mint nem legitim, hanem merőben szociológiai kérdéseket, amelyeknek semmi közük az egyház lényegéhez.
A Szentlélek és a racionális gondolkodás nem áll ellentétben egymással
Másodszor: az, hogy Ferenc pápa a szinodális folyamat spirituális folyamatként való értelmezését erőlteti, nem szükségszerűen ugyan, de a gyakorlatban mégis nehézséget okoz a tudományos teológia számára. Az úgynevezett „meghallgatás köreiben” – a kölcsönös odafigyelés mint elsődleges módszer értelmében – az egyének lelki impulzusa, az egymásra fordított figyelem és a másik nézőpontjának megértésére irányuló törekvés áll a középpontban. Ez nagyszerű módszer, mivel képes megszüntetni az éles szembenállást és a Szentlélekben teret nyitni Isten akaratának meghallására. Csakhogy ez Prágában problematikusnak bizonyult – legkésőbb akkor, amikor az elemző különbségtétel kérdése volt napirenden. Ez ugyanis nem nélkülözheti a teológiai érveket. Ám ekkor ellentétként került szembe egymással a Szentlélek és az intellektuális észszerűség.
A jobb érvért folytatott, konfliktusokkal járó küzdelmet és a racionális diskurzust nem igazán ismerték el az Isten akaratának megismeréséhez vezető útként. Ráadásul számos résztvevőnek, köztük püspököknek sem volt gyakorlati tapasztalata erről a módszerről. Vitathatatlan hitük ellenére úgy tűnt, lelki életük többnyire nem kapcsolódik össze teológiai műveltséggel. Megemlítendő továbbá, hogy a Szentlélekre való hivatkozás sokszor nem egyéb, mint a hatalmi viszonyok vagy személyes érdekek leplezése.
Három lépés egy szinodálisabb egyház felé
Ezért három javaslatot tennék.
Először: azoknak, akik az egyházban felelősséget viselnek, spirituálisan elmélyült és teológiailag megalapozott keresztény lelkiségre van szükségük. A hasadást e két szint között meg kell szüntetni. A mélyreható tudás és az éles elme olykor teljesen különválik az esetenként gyermeki lelkiségtől, és viszont: előfordul, hogy a hit és a lelkiség érintetlen marad a teológiai műveltségtől és lemond az észszerű gondolkodásról. A szellem és az értelem azonban nem állhat ellentétben egymással.
Viszonyuk a feloldhatatlan, de szükségszerű feszültség. Csak ebből születhet érett hit és mély, spirituálisan gazdag és intellektuálisan őszinte teológia. Ezért az egyházban mindazoknak, akiknek egyházi hivatása, hivatala vagy tisztsége van, lehetőséget kell kapniuk lelki életük szakszerű útmutatással történő elmélyítésére és a teológiai továbbképzésre. A kettőnek össze kell kapcsolódnia. Ezen az összekapcsolódáson alapul valamennyi munkakörünk, szolgálatunk és hivatalunk sajátos profilja. És teszi kézenfekvővé a teológiai képzés és továbbképzés igényét.
Másodszor: a hivatások, szolgálatok és tisztségek az egyházban a szolgálat követelményének vannak alávetve. Teológiailag ez teljesen helytálló (vö. Márk 10,43–44: „aki naggyá akar lenni közöttetek, az a szolgátok lesz; és aki első akar lenni közöttetek, az mindenkinek a rabszolgája lesz”). A szolgálat készséges alávetettségként és alázatos önfeláldozásként való, meglehetősen körvonalazatlan értelmezése azonban arra csábít bennünket, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy spirituális homályba burkoljuk az intézményesített szolgálatokban és hivatalokban rejlő alapvető hatalmi dimenziót. Azokat a nőket, akik egyenlő jogokat követelnek az egyházi tisztségekben való részvétel terén, rendre azzal vádolják, hogy tulajdonképpen hatalomra törnek. És viszont, azokat, akik az egyházban a végső döntéshozó hatalmat gyakorolják, azzal az általános gyanúval illetik, hogy döntéseik pusztán hatalmi érdekeken alapulnak.
Mivel a hatalom nyilvánvalóan mindkét oldal számára „csúnya szó”, szükségünk van a hatalom differenciált teológiájára. A hatalmat minden veszélye (elnyomás, erőszak) ellenére pozitívan kell értékelnünk: mint Isten teremtő ajándékát, aki megengedi, hogy osztozzunk hatalmában.
Ha úgy olvassuk a Bibliát, mint annak tanulságos történetét, hogy hogyan bánt Isten népe a hatalommal, számos lehetőségünk nyílik a hatalom differenciált megértésére. A hatalom mindig a teremtés teremtő erejeis egyben, vagy épp mások – például az áldozatok – felhatalmazását szolgálja. Hiszen keresztségük révén a keresztények is részesülnek Krisztus királyi hatalmában. A felelősséget viselőknek tehát spirituális, teológiai és etikai szempontból is meg kell barátkozniuk a rájuk ruházott hatalommal. A hatalom személyesen felelősséggel járó gyakorlása nem vethető eleve a vezetők szemére.
Harmadszor: tekintettel az egyházban tapasztalható polarizációra, előtérbe kell helyezni a befogadás karizmáját – katolikus kifejezéssel élve: elő kell mozdítani az egységet. A prágai találkozó nyilvánvalóvá tette, hogy az egységgel kapcsolatos, többnyire reflektálatlan elképzelések – egyformaság, összhang, konfliktusmentesség; a különbségek megszüntetése; hierarchiáknak való alávetettség – nem felelnek meg sem a bibliai, sem a katolikus egységfelfogásnak.
Prágában olyan sokszor megvallották az egységet, hogy már ez is árulkodó volt a fogalom bizonytalan tartalmára nézve. A marginalizált csoportok egyházi befogadása mellett is minden résztvevő szót emelt. Néhányan azonban nem értették meg, hogy ehhez megfelelő doktrinális és jogi keretre is szükség van, ha a befogadás nem akar pusztán megalázó öleléssé válni.
Egyaránt nélkülözhetetlen tehát az egység interdiszciplináris teológiája és a konfliktus teológiája. „Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé” című könyvében (21. Század Kiadó, 2020) Ferenc pápa olyan konfliktusokra bátorít, amelyekben az ellentmondások feszültségekké alakulnak át, és amelyekből új dolgok születhetnek.
Ne csak a nemek különbségével érveljünk!
A befogadás karizmája nemcsak elkötelezettséget és jóakaratot, hanem gyakorlati készségeket is magában foglal: képességet mindenki részvételének megerősítésére és előmozdítására; képességet a különbségek és konfliktusok kezelésére; elkötelezettséget az igazságosság és a jog iránt; kompetenciát jogi és strukturális problémák elemző értékelésére; olyan elkötelezettséget a párbeszéd és a megbékélés mellett, amely nem korlátozódik felhívásokra és jelszavakra. Ezeket a karizmákat mindazokban fel kell ébreszteni és gondozni kell, akik az egyházban szolgálatot, hivatást vagy tisztséget gyakorolnak. És viszont: lehetővé kell tenni, hogy azokra, akik rendelkeznek ilyen karizmákkal, felelős munkaköröket, szolgálatokat és hivatalokat bízzanak.
Óvnék attól, hogy a feladatokat a nemek közötti különbségek alapján rangsoroljuk. Egy példa: a nők „természetükből” adódóan befogadóbbak vagy szolgálatkészebbek, tehát különleges tisztségeket kellene juttatni nekik. Ez empirikusan igaz lehet, mivel a hatalmukat öntudatosan gyakorló vagy a konfliktusokat vállaló nők – ellentétben a férfiakkal –könnyen bajba kerülhetnek az egyházban. Ez azonban kulturális, történeti és szociológiai adottságok függvénye. Fennáll a veszélye annak, hogy az egyház külön hivatalokat (mariológiailag megalapozott szolgálattípusokat) létesít a nők számára, ezáltal pedig a nemi szerepek még inkább megszilárdulnak az egyházban. Ezért a lélek és intellektus, szolgálat és hatalom, egység és különbözőség oppozíciójához kapcsolódó kérdéseket tudományközi párbeszéden alapuló teológiai kutatásoknak kellene tisztázniuk, megelőzve, hogy a „nőkérdést” e kettősségek jegyében közelítsük meg. Máskülönben beleveszünk a a terméketlen dichotómiákba és a nemek harcába.
Ha a német nyelvű tudományos teológia meghatározó szerepet kíván betölteni a szinodális folyamatban, akkor el kell mélyítenie az itt vázolt kérdéseket, és be kell vezetnie azokat a megújulás globális diskurzusába.
(Mérleg-fordítás)