„Krisztushoz és evangéliumához hűen” – Akik nem fogadták el a háborút

Az Oroszországban maradt Orosz Ortodox Egyház papjainak és világi híveinek felhívása 2025. január 10-én

Ezt a hitvallást egyházi emberek, papok és laikusok készítették. Többségük Oroszországban él, és valamennyien úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra nevüket. Mindenki, aki osztozik az itt szereplő tézisekben és hajlandó megosztani azokat másokkal – szóban vagy írásban, nyilvánosan vagy magánüzenetben –, a hitvallás részesének tekintheti magát.

A tézisekben említett jelenségek már régóta jelen vannak egyházunkban. Az egyháztagok hallgatása beleegyezésnek vagy elfogadásnak értelmezhető, ezért nincs jogunk hallgatni.

Mi, papok és laikusok, a Orosz Ortodox Egyház gyermekei – beleértve azokat is, akik jelenleg különböző országokban élnek és más joghatóságok alá tartoznak – hisszük és valljuk, hogy függetlenül a földi körülményektől és a földi hatóságok követelményeitől, mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy tanúskodjunk a világ előtt Jézus Krisztus tanításáról, és elutasítsuk mindazt, ami összeegyeztethetetlen az evangéliummal. A keresztények semmilyen földi célt és értéket nem helyezhetnek a Jézus Krisztus életében, személyében és tanításában megnyilvánuló igazság fölé vagy helyébe.

1. Istenről. Az „Isten nevét hiába ne vedd!” parancsolatról

Mi, keresztények, hiszünk Istenben, a menny és a föld, minden látható és láthatatlan Teremtőjében, Istenben, aki „kimondhatatlan, megismerhetetlen, láthatatlan, felfoghatatlan, örök, változatlan”, „aki előtt megremeg a menny és a föld, a tenger és mindaz, ami bennük van” (Aranyszájú Szent János liturgiája, előkészület a szent keresztség felvételére).

Félelmetes, hogy nemcsak a politikusok és újságírók, hanem az egyház szolgái is milyen könnyedén használják Isten nevét retorikájukban, aggály nélkül kijelentve a világegyetem Teremtőjéről és előírva számára, hogy kinek az oldalán kell állnia a földi konfliktusokban, és melyik földi uralkodót kell támogatnia.

Isten nevének felhasználása efféle politikai célokra nem más, mint az „Isten nevét hiába ne vedd” parancsolat (2Móz 20,7) megszegése.

2. Isten Országáról. Az „isteni” és a „császári” összekeverésének elfogadhatatlanságáról, az egyház földi hatalmának eszközként való használatáról

Krisztus szolgálata az Isten országának meghirdetésével kezdődik (Mt 4,17). Igehirdetésének a középpontja Isten országának örömhíre: „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát” (Mt 6,33). Krisztus azt tanítja, hogy ez az ország minden földi államtól különbözik: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36). Mi, keresztények, polgárai vagyunk: „A mi hazánk pedig a mennyekben van” (Fil 3,20). Így imádkozunk Istenhez: „Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” (Mt 6,10). A földi hatóságok és szolgáik halálra ítélték Krisztust azért, mert erről az országról prédikált: „Aki királynak teszi magát, az ellensége a császárnak… Nincs más királyunk, csak a császár” (Jn 19,12–15).

Tudjuk, hogy az állam és a rendfenntartó intézmények szükségesek és elkerülhetetlenek ebben a világban. Ők teremtik meg a normális társadalmi élet feltételeit, visszatartva az emberi agressziót és a bűnözést. Pál apostol kérdésekre válaszolva ezt mondja: Isten rendfenntartó intézményként hozta létre a hatalmat, hogy visszatartsa a gonosztevőket.

„Nincs hatalom mástól, mint Istentől; ami hatalom pedig van, az Istentől rendeltetett! (…) A hatalom Isten szolgája a te javadra, (…) Isten szolgája, hogy megbüntesse a gonosztevőt.

Ez a földi hatalom gyakorlati és átmeneti értékű. Nem azért jött létre, hogy földi paradicsomot teremtsen, hanem azért, hogy visszatartsa a gonosztevőket, és megakadályozza őket abban, hogy a földet pokollá változtassák.

Krisztus, nem tagadva a földi hatalom gyakorlati jelentőségét és a keresztény ember társadalom iránti kötelességét, egyértelműen megkülönbözteti a földi hatalmat és Isten országát, a keresztény ember viszonyát a földi hatalmakhoz és Istenhez: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené” (Mt 22,21), „Imádd Uradat, Istenedet, és csak neki szolgálj” (Mt 4,10). Ezért bármilyen keveredés az „Istené” és „a császáré”, vagyis a földi hatalom jogosultságai és feladatai, valamint Isten hatalma és királysága között összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával.

Még inkább összeegyeztethetetlen Krisztussal az a helyzet, amikor az egyház az állami apparátus ideológiai részlegévé válik, amely egy adott rezsim politikai igényeit szolgálja ki.

3. Az emberi méltóságról. Az állítólagos „emberimádás eretnekségéről” és annak elfogadhatatlanságáról, hogy az embert használati tárgynak tekintik

A Szentírásban azt olvassuk, hogy Isten az embert saját képmására teremtette (1Móz 1,26). A Szentírásban ez a teremtő tett nem vonatkozik sem nemzetre, sem államra, sem pártra.

Azt olvassuk, hogy Isten nem szégyelli az embereket „gyermekeinek” és „testvéreinek” nevezni, akikhez hasonlóvá válik, hogy megszabadítsa őket a bűn és a halál rabságából (Zsid 2,11–18). A hitvallásban megvalljuk, hogy Isten megtestesült és emberré lett értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért. De sem a Szentírás, sem a hitvallás nem mondja azt, hogy Isten a nemzet, az állam vagy a párt nagysága vagy üdvössége érdekében öltött testet.

Krisztus szava szerint nemcsak a világi és társadalmi intézmények nem tekinthetők öncélnak, hanem még a legfontosabb vallási intézmények és parancsolatok sem, mivel az emberért léteznek: „A szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért” (Mk 2,27).

Ezért Krisztus tanítványai számára az ember minden nemzet, állam vagy párt felett áll – és ez nem, úgymond, a „globális emberimádat eretneksége”, hanem annak a keresztény tanításnak a következménye, amely szerint az ember Isten képmása.

Az ember átalakítása eszközzé, „kerekecskévé és csavarocskává”, az állam vagy más földi intézmények fogyóeszközévé nem egyeztethető össze Krisztus tanításával.

4. A népek Isten előtti egyenlőségéről és a nemzeti önelégültség elfogadhatatlanságáról

Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy az új emberben – szemben a régivel – „nincs többé görög és zsidó, körülmetélt és körülmetéletlen, barbár és szkíta, rabszolga és szabad, hanem mindnyájan egyek vagytok Krisztusban” (Kol 3,10–11). Az Újszövetség világában nem lehetnek Istennek tetsző és nem tetsző népek: „Isten nem személyválogató, hanem minden népben kedves neki az, aki őt féli és igazságosan cselekszik” (ApCsel 10,34–35).

Bármely nép megalázása és egy másik felmagasztalása, bármilyen formájú nemzeti messianizmus és nemzeti önfelmagasztalás összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával, különösen az, amikor egy nép az „Isten velünk van!” jelszót hangoztatva jogot formál arra, hogy más népek sorsáról döntsön.

Nem fogadhatjuk el tehát a keresztény értékek és jelképek helyettesítését geopolitikai megfontolásokkal és azzal az ideológiával, amely a Krisztusba vetett hitet az „orosz világba”, az orosz nép és az orosz állam különleges rendeltetésébe vetett hittel helyettesíti.

Ez a helyettesítés Istent nemzeti istenséggé alacsonyítja, az ortodoxiát nemzeti orosz vallássá és a nemzeti öntudat egyik aspektusává szűkíti. Így lerombolja a világegyház tanítását és a többi ortodox egyházzal történő szakításhoz vezet. De Krisztus Egyháza nagyobb, mint bármely helyi egyház, az orosz ortodox egyházat is beleértve.

Az ilyen helyettesítés politikai célokra használja az egyházi terminológiát. Az ortodox egyház egységéről szóló tanítás helyébe a „orosz egyház egységéről” szóló tanítás lép, és az egyházi dokumentumokban szereplő szavak „az orosz nép hármas egységéről”, amelyek a szent atyák teológiai szókincsét a politikai diskurzus igényeihez igazítják, egy politikai fogalomnak az egyházi tanítás hamis látszatát kölcsönzik.

A gőg és a lelki elvakultság megnyilvánulása, ha valaki saját népét „a világot a gonosztól védelmező globális »Megtartónak« és „a világot az Antikrisztus eljövetelétől oltalmazó utolsó védőbástyának” nevezi. Minden nép életében Isten küzd a Sátánnal, és a küzdelem kimenetele minden nép számára ismeretlen, egészen a végítéletig.

5. A Krisztus parancsai szerinti életről és annak felcseréléséről a „hagyományos értékekért folytatott küzdelemmel”

A keresztényeknek saját életükkel kell tanúskodniuk a világ előtt Krisztus erkölcsi tanításáról, amelyet az Újszövetség tartalmaz. De az Újszövetségben sehol sem találunk egyetlen szót sem arról, hogy a keresztényeknek bármilyen értéket – legyen szó erkölcsi, családi, mindennapi, politikai vagy vallási értékekről – rá kellene erőltetniük a „kívülállókra”, azokra, akik nem tartoznak az egyházhoz.

Amikor Pál apostol az első keresztény közösségek életét szabályozta, nem ösztönözte a keresztényeket arra, hogy saját életszabályaikat rákényszerítsék a „kívülállókra”. Sőt, arra buzdította őket, hogy ne szakítsák meg a kapcsolatot a „kívülállókkal”, akik nem az ő szabályaik szerint élnek: „hiszen akkor ki kellene mennetek a világból.(…) Mert mit tartozik rám, hogy a kívülállók fölött ítélkezzem? Nemde a közösség tagjai fölött kell ítélkeznetek? A kívülállókat Isten fogja megítélni” (1 Kor 5,10–13).

A kereszténység legfontosabb erkölcsi értékeit sem hirdethetjük erőszakkal, hanem csakis saját példánkkal szabad hirdetnünk.

A heves „küzdelem” azért, hogy a „hagyományos értékeket” kényszerrel és bírósági üldözéssel, elnyomó törvények elfogadásával és besúgásokkal rákényszerítsék a „kívülállókra”, nem más, mint kísérlet arra, hogy elrejtse a valódi keresztény erkölcsi értékek – a szeretet, a szabadság, az együttérzés és az irgalmasság – meggyengülését az egyház belső életében.

Nem tekinthetjük kereszténynek azt az igehirdetést, amelyben a „hagyományos” és „nemzeti” értékek felváltják és háttérbe szorítják az evangéliumi erkölcsöt, Krisztus parancsait és magát Krisztust.

6. A felebarát iránti keresztény szeretetről és annak helyettesítéséről az erőszak és a „szent háború” propagálásával

Krisztus így szól tanítványaihoz: „Amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük! Ez a Törvény és a próféták.” (Mt 7,12); „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt. Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalomra számíthattok? Nem ugyanezt teszik a vámszedők is? És ha csak testvéreiteket köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik a pogányok is? Ti legyetek hát tökéletesek, ahogy mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,44–48).

Krisztus követői az apostoloktól kezdve egészen korunk szentjeiig – például Áthoszi Szent Sziluánig – tanúságot tettek és tesznek arról, hogy milyen fontos helyet foglal el a keresztény erkölcsben az ellenségek iránti szeretet tanítása.

Krisztus így tanítja követőit: „Ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is! Ha valaki pereskedni akar veled, hogy elvegye ingedet, engedd át neki köpenyedet is!” (Mt 5,39-40).

Tudjuk, hogy néha az erőszak alkalmazása lehet az egyetlen módja annak, hogy a még szörnyűbb erőszakot megakadályozzuk. Azonban még az ilyen erőszak választása, a kisebbik rossz is erőszak marad: kisebb ugyan, mégis gonosz.

Bármely az erőszakot dicsőítő beszéd, legyen szó politikai vagy társadalmi, nyilvános vagy otthoni erőszakról, összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával.

A legszörnyűbb erőszakos cselekmény a háború. Tudjuk, hogy néha az államok kénytelenek háborúzni, vagyis erőszakot és gyilkosságot elkövetni azért, hogy megakadályozzák a még rosszabb erőszakot és gyilkosságokat. De az erőszak még ebben az esetben is erőszak marad, a gyilkosság pedig bűn.

Hálásak lehetünk azoknak, akik a gonosznak ellenállva, néha saját életük árán, erőszakkal megállították a még rosszabb erőszakot.

De ez a hála nem válhat az erőszakos cselekmény dicsőítésévé, romantizálásává vagy heroizálásává, és nem is szabad, hogy azzá váljon. A keresztény számára ez a hála elkerülhetetlenül összevegyül a szomorúsággal amiatt, hogy világunkba beköszöntött az erőszak, s hogy erőszakkal kellett megállítani.

A gyilkosság bűnös voltát – függetlenül attól, hogy mi motiválta – az egyházatyák és az egyházi kánonjog is tanúsítja. Nagy Szent Vazul reguláiban ez áll: „Aki halálos csapást mért felebarátjára, az gyilkos, függetlenül attól, hogy ő ütött-e először, vagy csak viszonozta a csapást” (43. szabály). Azokról, akik rablók támadását visszaverve megölték a rablót, Szent Vazul előírja: a papokat ki kell zárni a papi rendből, a laikusokat pedig ki kell zárni az eucharisztiából, „mert az Írás azt mondja: aki kardot fog, kard által vész el (Mt 26,52)” (55. szabály). A háborúban gyilkoló katonákra vonatkozóan Szent Vazul azt tanácsolja, hogy három évre zárják ki őket az eucharisztiából, „mert kezük tisztátalan” (13. szabály).

Az egyházi hagyomány nemcsak a papok fegyverhasználatát tiltja, hanem már azt is, hogy fegyvert vegyenek a kezükbe, azoknak pedig, akik háborúban gyilkoltak, megtiltja, hogy papok legyenek.

Néha halljuk, hogy a háborús cselekmények résztvevőivel kapcsolatban Krisztus szavait idézik: „Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. Ám ez teljesen eltorzítja Krisztus szavait, kiragadja azokat az evangéliumi kontextusból. János evangéliumában Krisztus így szól: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok” (Jn 15,12–14). Ez felszólítás Krisztus követőinek: kövessék a Mester példáját, aki életét adta tanítványaiért, barátaiért. De Ő nem háborúban adta életét, nem ölt meg másokat, hanem a kereszten halt meg, bűneinkért. Ezek a szavak nem azokról szólnak, akik ölnek, hanem azokról, akiket megölnek.

Nem véletlen, hogy a „szent háború” tanításának hirdetői leggyakrabban nem az Újszövetségre, hanem az Ószövetségre hivatkoznak, és épp azokra a kijelentésekre, amelyeket Krisztus tanítása múltnak tekint.

A háború „szentnek” nyilvánítása akkor is összeegyeztethetetlen Krisztus tanításával, ha védekező háborúról van szó – a támadó háborúról nem is szólva.

7. Krisztus Egyházáról. A „hatalom vertikalitásáról” és a szinodális elvről való megfeledkezésről, amely eltorzítja az egyház életét

Krisztus így beszél az egyházáról: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

Szembeállítva egymással az egyház életét és a földi hatalmak világát, elmondja tanítványainak, hogyan kell felépíteni az egyházát: „A népeken fejedelmeik hatalmaskodnak, vezéreik pedig zsarnokoskodnak fölöttük. Közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, legyen a rabszolgátok!” (Mt 20,25–27).

A különféle egyházi tisztségek nem az egyik ember uralmát jelentik a másik felett, hanem szolgálati formák, amelyeket az egész közösségre bíztak. Péter apostol így ír: „Szolgáljátok egymást, mindannyian azokkal az adományokkal, amelyeket kaptatok” (1 Péter 4,10), és a pásztorokhoz fordulva hozzáteszi: „Legeltessétek Isten nyáját… nem aljas nyereségvágyból, hanem buzgóságból, és ne uralkodjatok Isten örökségén, hanem mutassatok példát a nyájnak” (1 Péter 5,2–3).

Sem a felettesek dicsőítése, sem alárendeltjeik megalázása, sem az egyház laikusokat lebecsülő azonosítása a papsággal, sem a lelki hierarchia átalakítása „függőleges hatalmi struktúrával” bíró bürokráciává nem egyeztethető tehát össze Krisztus tanításával.

Az ortodox hagyomány számára elfogadhatatlan, hogy a főpap a középkori Nyugat pápájához hasonló „egyházi autokratává” váljon, akinek véleménye, kijelentései és döntései nem tűrnek semmiféle vitát vagy kritikát. A főpap szava nem azonos az egyház szavával.

Ami az egyes közösségeket illeti: elfogadhatatlan az az állapot, amikor a szolidaritás elve sem lényege szerint, sem formailag nem érvényesül, és amikor még az egyházi alapokmányban előírt szinódusokat sem hívják össze; amikor a közösség életének szempontjából legfontosabb döntéseket a vezető egyedül hozza meg, és ha papok nem értenek egyet a vezető szavaival és politikájával, az egyenértékű az esküszegéssel és a szolgálatból vagy a papi rendből való kizárással (ez a büntetés a kánonjog szerint csak a legsúlyosabb papi vétségek esetén alkalmazható).

8. A megbékélés szolgálatáról mint az egyház valódi társadalmi és politikai küldetéséről

A keresztényeknek életükkel és egymás iránti viselkedésükkel példát kell mutatniuk a körülöttük lévő világnak – a megbocsátásban, a megbékélésben és a testvéri szeretetben. „Mert ha megbocsátjátok az embereknek vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket” (Mt 6,14–15). „Ha tehát áldozati adományodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott adományodat az oltár előtt! Menj, békülj ki előbb testvéreddel, és csak azután térj vissza, s ajánld fel adományodat!” (Mt 5,23–24); „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben!” (Rom 12,18); „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,34–35).

A különböző nemzetiségű, különböző társadalmi rétegekhez és politikai pártokhoz tartozó embereket Krisztusban egyesítő keresztény egyház arra hivatott, hogy a viszálykodó népek, társadalmi csoportok és pártok közti megbékélés ügyét szolgálja. Krisztus maga is beszél erről a küldetésről: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert Isten fiainak hívják majd őket.” (Mt 5,9) . A krisztusi közösség béketeremtő küldetéséről szóló tanítás tükröződik többek között az Orosz Ortodox Egyház társadalmi tanításának alapvetésében is, amelyet a Püspöki Szinódus fogadott el 2000-ben:

„Az ortodox egyházi közösség békéltető küldetést lát el az egymással ellenségeskedő nemzetek és képviselőik között. Ezért, ha etnikai konfliktusokra kerül sor, nem áll senki oldalán, kivéve az egyik fél nyilvánvaló agressziója vagy igazságtalansága esetén.” (Az Orosz Ortodox Egyház társadalmi tanításának alapjai, II.4);

„A politikai nézetkülönbségek, ellentétek és küzdelmek ellenére az egyház a békét és az együttműködést hirdeti a különböző politikai nézeteket valló emberek között. Elfogadja továbbá eltérő politikai meggyőződések jelenlétét püspöki karában, papságában és laikus hívei között, kivéve azokat, amelyek nyilvánvalóan az ortodox hitvallásnak és az egyházi hagyomány erkölcsi normáinak ellentmondó cselekedetekhez vezetnek” (Az Orosz Ortodox Egyház társadalmi tanításának alapjai, V.2).

A „politikamentes egyház” elvét pontosan az a tény indokolja, hogy az egyházra a különböző politikai erők közötti közvetítés és kiengesztelés küldetése hárul. Az egyház nem tud közvetítőként szolgálni a különböző politikai erők között, ha egyértelműen az egyiket támogatja. „Lehetetlen az egyházi vezetés és a papság, és következésképpen az egyház teljességének részvétele politikai szervezetek tevékenységében, választási folyamatokban, mint például a választásokon részt vevő politikai szervezetek vagy egyes jelöltek nyilvános támogatása, kampányolás stb.” (A Orosz Ortodox Egyház társadalmi tanításának alapjai, V.2).

Ha az egyház képviselői gyűlöletet szítanak más népek és országok iránt ahelyett, hogy a békét hirdetnék, ha egyenirányított politikai véleményt hangoztatnak ahelyett, hogy közvetítenének a politikai erők között, ha ideológiailag igazolják a másként gondolkodókkal szembeni megtorlásokat ahelyett, hogy a megbékélést szolgálnák, akkor nemcsak a „politikamentes egyházi közösség” elvét csúfolják meg, hanem – ami a legfontosabb – azt a küldetést is, amelyre Krisztus küldi követőit.

Aki megpróbálja az egyház imádságát a földi hatóságok iránti lojalitás ellenőrzésének eszközévé tenni, aki a békéért és a megbékélésért való imádkozást a papi szolgálatból és rendből való kizárással bünteti, valójában a Krisztus szavához hű keresztényeket üldözi.

***

Emlékezzünk rá, hogy Krisztus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel lehet visszaadni az ízét? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és széttapossák az emberek.” (Mt 5,13). Látjuk, hogy az álszentség, a szavak és a tettek közti ellentmondás milyen szégyent hoz egyházunkra. Emlékezzünk Pál apostol szavaira: „Ha tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Te, aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? Te, aki azt mondod, ne törj házasságot, házasságot törsz? Te, aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Te, aki a Törvénnyel dicsekszel, a Törvény megszegésével gyalázod Istent? Bizony miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között, amint meg van írva.” (Róm 2,21–24).

De mi hűségesen valljuk: „Isten igéje örökké megmarad” (Iz 40,8).

(Mérleg-fordítás)