Kiért lett Krisztus emberré? – Az 1700 éves hitvallás és a nők felszentelése

A nicea/nikaia-konstantinápolyi hitvallásból kiindulva Wolfgang Beinert regensburgi emeritus dogmatika- és dogmatörténet-professzor így érvel: „Bármilyen nagy legyen is a különbség az egyes egyének között, kivétel nélkül mindannyian egyetérthetünk abban, hogy valamennyien emberek vagyunk. És mivel a megtestesülés által mindnyájan szorosan kapcsolódunk Krisztushoz, személyünkben is megtestesíthetjük őt, miként megváltó tetteit is.”

---

2025-ben két fontos keresztény évfordulót ünneplünk. Az egyik: 1700 évvel ezelőtt, 325-ben tartották az első ökumenikus zsinatot Nikaia/Nicea városában. Ez minden keresztény számára fontos esemény, de jelentőségét csak kevesen értik meg igazán. A másik: hatvan évvel ezelőtt, 1965-ben ért véget a II. Vatikáni Zsinat. Ez utóbbit valamilyen formában mindenki érzékeli, de nem mindenki ünnepli meg – egyesek csak „megemlékeznek” róla. Az előbbi esemény jelentősebb: a krisztológiai kérdés tisztázásával ekkor rögzítették egyszer s mindenkorra, kivétel nélkül minden keresztény hívő számára, a keresztény vallás alapjait. A nikaiai püspöki zsinat által előterjesztett hitvallás¹ az ókortól kezdve mind a mai napig érvényes minden Krisztusban hívő közösség számára.² A hit történetének minden korszakában kötelező érvényű megoldást kínál szinte az összes többi hittétel döntő problémájára is: ki a Názáreti Jézus, aki Krisztusként (= Messiásként) lesz ismertté? Vajon csupán egy kiváló és rendkívüli jelentőségű ember (mint annak idején Arius pap vélte), vagy valóban és igazán Isten (ahogy a nagyegyház hiszi)? Ha pedig az utóbbi, vajon hogyan őrizheti meg az új vallás a zsidók (és később a muszlimok) szigorú monoteizmusát?

Erre a kérdésre Nikaiában rendkívül összetett, noha az ókori görög filozófia ismerete nélkül ma már kevéssé érthető választ adtak. Hamar kiderült azonban, hogy a zsinati tézis, miszerint Jézus „egylényegű (homoousios) az Atyával”, nem volt elégséges. Megfelelő tisztázására csak további kísérletek után került sor 451-ben, Kalkhédonban – a negyedik ökumenikus zsinaton –, de ezúttal is olyan stílusban, amely a mai ember számára nehezen érthető. Bár a korai dogmatikai szövegeket napjainkban nehézség nélkül elfogadják (ellentétben a II. Vatikáni Zsinat szövegeivel), a keresztények többsége meg van győződve róla, hogy korunkban már nem kulcsfontosságúak. Egyszerűen szólva a kereszténység őskövületei közé tartoznak. 

A Nikaiai Zsinat krisztológiája

Ezt a véleményt cáfolnunk kell. Körülbelül fél évszázada az egyik leggyakrabban tárgyalt és legvitatottabb kérdés a római katolikus egyházban, hogy a nők részesülhetnek-e az egyházi rend szentségében (sacramentum ordinis), azaz felszentelhetők-e diakónussá, pappá vagy püspökké. Az egyház hivatalos tanítása eddig kategorikusan elutasította ennek lehetőségét. Az egyik legutóbbi megnyilatkozás Ferenc pápa kijelentése a 2023/24-es világszinódus kapcsán: eszerint még a legalacsonyabb szentelési fokozat (a diakonátus) tekintetében sem érett meg az idő a pozitív döntés meghozatalára. Az egyik legnyomósabbnak tűnő ellenérv a következő: a pap (főleg a szentségek kiszolgáltatásakor) „in persona Christi” cselekszik. Mivel azonban Jézus férfi volt, a szentségeket kiszolgáltató személynek tükröznie kell annak nemi identitását, vagyis anatómiailag is hímneműnek kell lennie.³ Tézisünk a következő: ez az „érvelés” a nikaiai hitvallás fényében nem állja meg a helyét. 

A hitvallás második cikke döntő jelentőségű. Így hangzik: 

„Hiszünk …
az egyetlen Úr Jézus Krisztusban, Isten Fiában,
az Atya által nemzett egyszülöttben,
azaz az Atya lényéből [valóban],
Isten Istentől, fény a fényből, igaz Isten az igaz Istentől,
született, nem teremtett,
lényegében egy az Atyával, aki által minden lett,
ami a mennyben és a földön van,
aki értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért
leszállt, testet [húst] öltött és emberré lett,
szenvedett és a harmadik napon feltámadt,
felment a mennybe és újra eljön,
hogy ítélje az élőket és a holtakat.”⁴

A 381-ben tartott II. Konstantinápolyi Ökumenikus Zsinat, mint már említettük, kibővítette ezt a szöveget. Főként Krisztus történeti valóságát hangsúlyozták ki jobban, mint a 325-ös szövegben, azáltal, hogy beillesztették Mária és Poncius Pilátus történelmi nevét.⁵

Mit jelent az inkarnáció / megtestesülés?

A 2. cikkely lényegi üzenete egyértelmű: tárgya „az Úr Jézus Krisztus”. Róla tudjuk, hogy (1) ő Isten (= Úr), „egylényegű az Atyával”, és (2) ember, mint minden ember (= Jézus); a kiegészített szöveg kiemeli történelmi létezését, mint ennek lényeges elemét. Emberségét tovább pontosítja az a kijelentés, hogy „hússá” [emberré] lett. A szóban forgó eseményhez (leszállt) kapcsolódó jánosi fogalom a „hús” (görögül szarx; Jn 1,14). Az Ószövetség antropológiájában ez nem a test izomzatát jelenti, hanem az ember egzisztenciális törékenységét, általában és összességében az emberi szükségleteket. Az emberré válás (hominizáció) teológiai kifejezése joggal inkarnáció, azaz „hús-vérré válás”. Ez adja meg az isteni cselekvés irányát és értelmét, amely rögtön ezután még kifejezettebben is megfogalmazódik: „Értünk, emberekért és üdvösségünkért” történt. Ezzel és ezáltal minden, ami bármilyen módon emberi (tehát az emberhez szükségszerűen hozzátartozó világ is), „krisztusi” lett⁶: Krisztus által feltétlen szolidaritásban él és létezik Istennel.

Később az apostoli hitvalláshoz hozzáadtak egy további passzust, amely még egyértelműbbé teszi az inkarnáció szándékát: Krisztus „leereszkedett a halál birodalmába”. Ez nem a fizikai halálára utal; arról már volt szó. Inkább azt akarta kifejezni, hogy a keresztre feszített teljesen egy lett az emberekkel. Már a Zsidókhoz írt levél is megállapította: „hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de a bűntől mentes maradt.” (Zsid 4,15). Így egyrészt igaz, hogy aki Krisztust látja, az az Atyát látja (Jn 14,9) – ők ketten egyek –, de másrészt az is igaz, hogy aki egy embert lát, az Krisztussal találkozik. „Ha testvéredet láttad, Krisztust láttad” – hangzik egy apokrif Jézus-logion. Ez nem metaforikus szóhasználat, hanem a hitvallásból következik: az emberré válás üdvösséget hoz nekünk, embereknek. Pontosan ez valósul meg az üdvösség szempontjából szükséges módon a Logosz és minden emberi dolog eggyé válásával. Krisztus egyesül mindennel, ami emberi, és minden, ami emberi, eggyé válik vele, s így láthatóvá teszi. A korai egyházban ezt a folyamatot the(i)oszisznak – „isteniesítésnek” – nevezték. Aranyszájú Szent János így fogalmazza meg: „Istenben való részesedésén keresztül az ember kegyelem által azzá válik, ami Krisztus természeténél fogva”⁷. Másként fogalmazva: Krisztus képviseli Istent az emberek előtt – az emberek pedig Isten Krisztusát képviselik.

Ezért mondhatja a Máté-evangéliumban Jézus az utolsó ítéletről szóló beszédében, hogy a szegényekkel szembeni magatartás szó szerint az ő személyével, az Istennel szemben tanúsított magatartás. „Amit a legkisebb testvéreimnek tettetek, nekem tettétek/nem tettétek” (Mt 25,40.44, az egész beszéd: 31–46). Ugyanez fejeződik ki nagyon szépen a jól ismert köpenylegendában is: Márton a szinte meztelen koldusnak adja köpenyének felét – de valójában az Úrnak adja. Az ezek alapjául szolgáló teológiai összefüggéseket szabatosan fejezi ki az egyházatyáktól származó bölcs mondás: „Quod non assumptum, non sanatum (redemptum) – ami az emberré válás során nem lett a megtestesült (inkarnálódott) ember részévé, az nem nyert megváltást sem.”⁸ 374 körül I. Damasus pápa Apollinares ellen írt művében írja: „Ha azonban az ember elfogadása tökéletlen formában történik, akkor Isten ajándéka is tökéletlen, üdvösségünk is tökéletlen, mert nem jön létre az egész ember megváltása”, aki egész emberként mégiscsak a gonosz martalékává vált.⁹Ebből valójában logikusan következik, ami az utolsó ítéletről szóló beszédben áll: alapvetően és elvileg mindenben, ami emberi, Krisztus jelenik meg, testesül meg, válik jelenvalóvá. Ez teljesen összhangban van a bibliai tanítással.

Mert itt konkrétan megvalósul egy, már az Ószövetségben leírt folyamat. Ott a szentség Jahve egyedülálló jellemzője. Ő háromszorosan, azaz abszolút módon és kizárólagosan szent (Iz 6,3). Senki másnak nincs ilyen tulajdonsága. Ami azonban lényegileg Istenhez tartozik, az részesül is benne. Ami Istenhez tartozik, azt megszentelik Isten tettei. Így a Biblia származtatott értelemben mindenféle dolgot szentnek nevezhet: hegyeket, ünnepi közösségeket, a templomot, áldozatokat, neveket, egy országot, eszközöket, ruhákat, városokat stb.¹⁰ Épp ezért a teremtett dolgok áttetszőek lehetnek Isten felé és elvezethetnek hozzá, de hatékonyan hozzá is járulhatnak cselekvéséhez, egyszóval reprezentálhatják, megjeleníthetik őt. Az I. Vatikáni Zsinat (1869–70) ezért jelenthette ki, „hogy Isten […] az emberi értelem természetes fényével a teremtett dolgokból bizonyosan megismerhető”¹¹. A skolasztikában azt mondták: emberi részvétel esetén az, aki Isten nevében cselekszik, „Krisztus személyében” cselekszik (in persona Christi agere). Ez a kifejezés különösen a szentségek teológiájában terjedt el. Azt a tényt írta le, hogy például a keresztségben vagy az eukarisztia ünneplésében a cselekvés hatását nem a szentséget kiszolgáltató ember éri el, hanem maga Krisztus. A szentség kiszolgálója bizonyos értelemben az Úr eszköze vagy instrumentuma. A II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz: „Jelen van erejével a szentségekben, úgyhogy amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel.”¹²

Az egyház nemekkel kapcsolatos jogszabályai és hivatalos rendelkezései megvonják a nőktől ezt a képességet és lehetőséget. Mégpedig azért, mert Krisztus cselekszik, így hát nemiségének a szentség kiszolgáltatójában is meg kell megnyilvánulnia. Más szóval a nő nem alkalmas teljes egészében Krisztus megjelenítésére – nem „krisztusképes”. 

Ez igencsak meglepő. Az egyházi hatóságok nehézség nélkül elismerik, hogy például a kenyér, a víz vagy a kézrátétel is képviselheti Krisztust. Miért épp a nők képeznek abszolút kivételt? 

Először is felmerül a kérdés, hogy pontosan mit is jelent Isten emberré válása. Mi az ember és mi az emberi? Az egyszerű válasz így hangzik: mindaz, ami az ember lehet, ami jellemző rá, ami elmondható róla, ami bármilyen formában összeegyeztethető az emberséggel. Ez a fogalom hatalmas gazdagságot rejt magában, mivel általános fogalom, ezért önmagában, mint olyan, nem valósul meg. Ahogyan nincs gyümölcs vagy sajt, hanem csak szilva, cseresznye, alma stb., illetve camembert, feta vagy edami stb., úgy ember sincs, hanem csak szőke, barna, kopasz vagy politikus, történész és teológus, illetve gyermek, felnőtt és öreg van. És éppenséggel férfiak és nők vannak.¹³ Bármilyen nagy legyen is a különbség az egyes egyének között, kivétel nélkül mindannyian egyetérthetünk abban, hogy valamennyien emberek vagyunk. És mivel a megtestesülés által mindnyájan szorosan kapcsolódunk Krisztushoz, személyünkben is megtestesíthetjük őt, miként megváltó tetteit is. Ha másképp lenne, az egyház nem lehetne „üdvintézmény” (Heilsanstalt¹⁴).

Ha a nők valóban emberek

A nők tehát akkor záródnak ki minden esetben és visszafordíthatatlanul a felszentelés által megvalósuló és felszenteléshez kötött papságból, ha a nők nem emberek. Ez esetben ugyanis nem képesek Krisztus személyes képviseletére. Non assumptae-ként kiesnek azok köréből, akikért Krisztus emberré lett. Régen voltaképp pontosan ezzel az érvvel indokolták a nők kizárását. Az arisztotelészi biológia alapján a nők mares occasionati – félresikerült hímek – voltak,¹⁵ a természet sajnálatos üzemi balesetei. Szellemileg is selejtesek voltak: vezetésre alkalmatlanok, bűnre hajlamosak. Nem is kérdés, hogy ilyen lények nem képesek in persona Christi agere – voltaképp ma is így kellene mondanunk. Szeretnénk azt hinni azonban, hogy az egyházban jelenleg senki számára sem kérdés, „emberek-e a nők, vagy sem?”¹⁶ Ez esetben viszont a Nikaiai Zsinathoz való hűség – a fenti érvelésnek megfelelően – megköveteli, hogy nők is képviselhessék Krisztust. 

De nincsenek-e vajon más okok, amelyek akkor is ellene szólnak, ha a nők teljes értékű emberek? Három okot szokás felhozni: 

(1) A szentségben Krisztus képviselete megköveteli, hogy a szentség kiszolgáltatója a lehető legteljesebb mértékben hasonlítson hozzá. Ezért a nemét szükségképpen is meg kell jeleníteni.

Ez az állítás két okból sem tartható fenn: a keresztség szentségét minden ember (akár nem is hívő) átadhatja in persona Christi, tehát a nők is. Vagyis Krisztus neme nem játszik lényeges szerepet ebben a cselekményben. Ugyanez vonatkozik a házasság szentségére is, amelynek végrehajtásához feltétlenül szükség van egy nőre mint a szentség kiszolgáltatójára. Továbbá felmerül a kérdés, hogy Krisztusnak miért éppen a nemi szerveit hangsúlyozzák – és nem, mondjuk, a hajszínét, körülmetélt mivoltát, etnikai és vallási zsidóságát. Szigorúan véve tehát a szentséget tulajdonképpen csak egy Jézus-klón szolgáltathatná ki.

(2) Az Eucharisztia kiszolgáltatása szükségszerűen megköveteli a férfi nemi jelleg aktiválását.

Csakhogy senki sem tudja megmondani, mikor és hol kellene így történnie. Sem maga a szexualitás nem jöhet szóba (mint például egy ember nemzésénél), sem a férfi fizikai adottságai (az, hogy erősebb). Ha a szimbólumok szintjére lépünk, voltaképpen csak a nők képviselhetik Krisztust. A nőkről szóló újabb tanítóhivatali megnyilvánulások a széles körben elterjedt komplementaritás-tézis¹⁷ alapján újra és újra dicsérik a nők sajátos empátiáját, irgalmát, a hátrányos helyzetűek iránti nyitottságát – mindezeket a tulajdonságokat eredetileg Istennel, illetve Jézussal hozzák összefüggésbe. Így például Ferenc pápa 2024. szeptember 29-én Belgiumban, a Leuveni Egyetemen kijelentette: „A nő termékeny befogadás, gondoskodás, élő odaadás, és ezért a nő fontosabb, mint a férfi”¹⁸ – ezért, legalábbis logikailag, a Krisztushoz leginkább hasonlító szentségkiszolgáltató. 

(3) Jézus szavával vagy cselekedetével egyértelműen kizárta a nőket a felszentelésből.

Az Úrnak azonban nincs erre vonatkozó utasítása. A nők pappá szentelésének ellenzői ezzel nem értenek egyet: mivel Jézus csak férfiakat hívott meg a tizenkét apostol közé – noha egyébként barátságos volt a nők iránt –, nyilvánvalóvá tette, hogy a női nem ki van zárva az apostoli hatalomból, tehát a felszenteléshez kötött apostoli utódlásból és így a szentségek kiszolgáltatásából is. A szóba jöhető evangéliumi szakaszok (Mk 3,13–19; Mt 10,1–4; Lk 6,12–16) ilyen értelmezése nem tartható fenn, már csak azért sem, mert nem értelmezhetők egyértelműen a nők értékének csorbításaként. A felhozott értelmezés pusztán a szöveg alapján talán nem teljesen lehetetlen, de cseppet sem valószínű és a kontextus alapján nem bizonyítható. A legtöbb exegéta szimbolikus tettet lát abban, hogy az Úr pontosan tizenkét férfit hívott el: utalást Izrael népének ószövetségi tizenkét törzsére, amelyeket Jákob tizenkét fiáról neveztek el (Jákobnak lányai is voltak). Jézus mint Messiás, nem szünteti meg, hanem átalakítja és újjáalakítja Isten népét. Következésképpen a korai Jézus-közösség „az új útnak” (és nem a másik útnak) nevezi magát. Jézus nem foglalkozik ennek a későbbi mozgalomnak a szervezésével, főleg nem a tizenkettő elhívásakor. Előretekintve bizonyára tartós közösségben gondolkodott, de sem a fent említett szöveghelyeken, sem máshol nem hozott létre egyházi alkotmányt vagy egyházszervezetet. Intézményi értelemben az egyház (kezdeti formája) csak körülbelül egy évszázaddal a halála után alakult ki – lassacskán, tétova keresgélés közepette.¹⁹ Hogy a tizenkét apostol testülete mennyire másodlagos szerepet játszott ebben, azt jól mutatja, hogy a testület nagyon hamar eltűnt. Csak egyszer egészül ki, Mátyással (ApCsel 1,15–26). Abban a pillanatban, amikor a zsidók és a keresztények közötti szakítás véglegessé válik, már nincs szükség a szimbolikájára – bár az Úrtól származik, akinek utasításait egyébként szigorúan betartják. A Tizenkettő később nagy egyháztani jelentőségre tett szert, nem azért, mert jobban képviselik Krisztust, mint mások, hanem mert Iréneusz óta a gnoszticizmus ellen a valódi Krisztus-hagyomány megbízható garanciájaként tekintenek rájuk. 

Az egyházi tanítás alapvető nyitottsága

Azt jelenti ez, hogy sem a Szentírásból, sem az ősegyház hitéből nem lehet levezetni, hogy a nők nem képviselhetik Krisztust a szentségekben, illetve hogy ez lehetetlen volna. A közelmúlt pápái mégis szigorúan ezt az álláspontot képviselik, sőt, végérvényesnek nyilvánítják.²⁰ Már a Hittani Kongregáció 1976-os Inter insigniores kezdetű dokumentumában is ez áll: „A katolikus egyház, hűségesen követve az Úr példáját, nem tartja jogosnak a nők pappá szentelését.”²¹ A tanítóhivatal nyilatkozatai azonban mindig csak a tanító ismereteinek szintjéből indulhatnak ki. Ez az ismeretszint azonban a történelmi körülmények függvénye, ezért változékony. Ha a premisszák megváltoznak, a következtetés is megváltozik. Ha a Bibliát szó szerint kell érteni, akkor a Nap kering a Föld körül, és Galilei tézise elvetendő. Ha a hit aktusában a lényeg a hitvallás, akkor az ettől eltérő kijelentéseket el kell ítélni. Ha azonban a Biblia nem tudományos kompendium, akkor Galileinek igaza lehet. Ha a hit lényege a szabad beleegyezésben rejlik, akkor lényegében szabad. 

Lehetséges tehát, hogy a tanítóhivatal úgy véli: a hagyományos nőkép megfelelő, sőt kényszerítő okkal szolgál – vagy legalábbis szolgált – arra, hogy az egyház megtagadja a nőktől a pappá szentelés szentségét. Ha a nők embersége antropológiai vagy teológiai szempontból csakugyan többé-kevésbé csökevényes, akkor a tanítóhivatalnak igaza van. Az ilyen lények nem – vagy nem elégséges mértékben – teljesítik a megtestesült (inkarnált) Krisztus és az ember kapcsolatának Nikaia által szabott feltételét. Ha azonban napjaink antropológiai és teológiai normái már nem támasztják alá az efféle téziseket, akkor azok nem tarthatók fenn többé. Ebben az esetben óvatosan kell fogalmazni – ahogy az Inter insigniores is teszi –, vagy csupán azt lehet mondani, amit Ferenc pápa: még nem jött el az ideje. Ugyanakkor nem feledhető, hogy az időablakok gyorsan bezárulhatnak, ha egyszer megnyíltak. 

Voltaképp tehát a második hitvallási cikkely következményeiről van szó. Ezekről végig a kereszténység története során vita folyt. A nemiségnek, kivált pedig Jézus szexualitásának teológiai, s közelebbről antropológiai és egyháztani jelentőségét máig nem vitatták meg teljesen. 2024-ben Anselm Schubert erlangeni egyháztörténész tollából megjelent egy anyagokban gazdag, rendkívül tanulságos összeállítás az évszázadok során Jézus nemével kapcsolatban felmerült elképzelésekről.²² E nézetek szerint a szexualitás szempontjából Krisztus minden volt, ami csak lehetett: teljesen szabályszerű férfi, de ugyanígy nő is, vagy androgün, homoszexuális, sőt queer. Az ilyen spekulációk némelyike abszurdnak tűnhet. Schubert rámutat, hogy ezek az elképzelések korántsem a nemiség valódi megnyilvánulásairól szólnak: „Krisztus nemi jellemzői mindig üdvözítő tevékenységének függvényei”²³. A teológiatörténet megfontolásait végső soron az a hitvallásban lefektetett kijelentés vezérli, amely szerint Krisztus, aki teljesen egészében Istenként él, teljes mértékben ember volt.

Most van a legjobb alkalom arra, hogy lefolytassunk egy mélyreható vitát, és előbbre jussunk egy napjaink egyháza számára döntő jelentőségű kérdésben. A Nikaiai Zsinat évfordulóját ünnepelhetjük emléknapként, de ünnepelhetjük születésnapként is. Az előbbi esetben csupán megemlékezésről van szó, koszorúzással és semmi egyébbel. A másik esetben viszont jövőbe mutató eseményről: születésnapon minden jót és sok sikert kívánunk a jövőre nézve. Az egyházak egybehangzóan vallják a zsinat jelentőségét. A nikaiai császári palotában 325. június 19. és augusztus 25. között eltelt napok 2025-ben is bátoríthatnak – és kell is, hogy bátorítsanak – bennünket: elmélkedjünk még mélyebben, még elfogulatlanabbul és még nyitottabban az Atyával egylényegű, emberré lett Krisztus kapcsolatáról a nőkkel, akik nemkülönben emberek. A vita a keresztény hit lényegéről zajlik.

(Balogh Vilmos Szilárd fordítása)