„Kérjetek békét Jeruzsálemnek” (122. zsoltár)
2023.10.15. Detlef Ziegler
A második világháború vége óta, a zsidó nép elleni náci népirtás befejeződése óta soha, de soha nem gyilkoltak meg ennyi zsidó embert – és ilyen brutálisan – egyetlen nap alatt. A Hamász bűnözőkből álló terrorista szervezete ölte meg, mészárolta le őket bestiális módon. A Hamászt pedig összeköti és egyesíti a libanoni Hezbollahhal és Iránnal (feltételeznünk kell, hogy a teheráni mullahok rezsimje áll a gyilkos támadások hátterében) az a vágy és törekvés, hogy megsemmisítsék Izrael Államot és megöljék az Izraelben élő zsidókat.
Kétségbeejtő és ijesztő: a Hamászt a világ számos helyén megtapsolják, nemcsak Arábiában, hanem nálunk, Németországban is: Neuköllnben, Berlinben, Duisburgban, Essenben és máshol; emberek, akik édességet osztogatnak, miközben a Hamász tömeggyilkosságán, zsidó emberek lemészárlásán ujjonganak.
Nem hiányoznak persze az Izrael iránti szolidaritás megnyilvánulásai sem. Igen, ilyenek is léteznek. Némelyikük világos és egyértelmű, nem finomkodik. De akadnak másfajta megnyilatkozások is, amelyeket ha figyelmesen olvasok, egyúttal meg is rendítenek és zavarba ejtenek.
Szeretnék pár mondatot idézni abból a közleményből, amelyet a közelmúltban adott ki a Pax Christi német szekciója, és amelyet mindenki megtalálhat a Pax Christi honlapján. Azt olvasom – és hangsúlyozom, hogy a Pax Christi, amint a neve is jelzi, békemozgalom: Krisztus Békéje, amely kimondottan keresztény békemozgalomnak tekinti magát és a katolikus egyházban működik –, tehát az áll ott, hogy a Németországi Pax Christi határozottan elítéli a Gázai övezetből Izrael és népe ellen elkövetett tömeges erőszak-cselekményeket, és felszólítja a Hamász és az Iszlám Dzsihád vezetőit, hogy haladéktalanul szüntessék be az erőszakot.
A szöveg így folytatódik (hiszek a szerzőknek: valóban szomorúak, aggódnak az erőszak áldozataiért): kérjük a palesztin lakosságot, hogy tagadják meg a fegyveres konfliktus támogatását, és kérjük az izraeli kormányt, hogy tegyen meg mindent a háború eszkalációja és a további emberölés elkerülése érdekében.
Az ezután következő rész viszont – őszintén szólva nem is vártam mást – a szokásos hibáztatási narratívákkal folytatja. A zsidóság a felelős a telepesek erőszakosságáért, a ciszjordániai földek kisajátításáért, a gázai övezet lezárásáért. Az Európai Unió és a szövetségi kormány a hibás, mivel közömbösek a kétállami megoldás iránt. A nemzetközi közösség a vétkes, mivel kudarcot vallott.
Amikor másodszor is elolvastam, elakadt a szavam. Elnémulásom három okra vezethető vissza:
– a nyilatkozat egy szót sem ejt Izrael önvédelemhez való jogáról;
– a tömeggyilkosság tényleges elkövetőit nem nevezi meg. És nemcsak azokat nem, akik izraeli zsidókat öltek, hanem azokat sem, akik saját honfitársaikat ölik a Gázai övezetben, ahol a Hamász védőpajzsként használja az embereket, szánt szándékkal, mert az emberélet nem számít.
– a szöveg egyetlen szóval sem mondja ki, hogy a Hamász bűnözőkből álló terrorszervezet.
Az is felfoghatatlan, hogy a Pax Christi egy lapon említi Izraelt és a Hamászt. Elfogadhatatlan. Egy terrorszervezetet egy szintre emel egy olyan országgal, amelyről régóta úgy hittük, hogy a zsidó emberek számára az egyetlen biztonságos hely a világon, miután a zsidó nép sehol sem volt biztonságban: az elmúlt két évezredben, de már azelőtt is mindenütt pogromok, erőszak és pusztítás áldozata lett.
A nyilatkozatban egy szó sem esik arról, hogy a Hamász célja, ismételten hangsúlyozom, Izrael Állam lerombolása. Csak azt tudom mondani: szégyellem magam a Pax Christi állásfoglalása miatt.
Napjainkban, sőt, már jó ideje az antiszemitizmus – részben leplezetlen – újjáéledésének lehetünk tanúi. Néha azt gyanítom, hogy nem akartuk észrevenni. Igyekszem egyértelmű különbséget tenni az antijudaizmus és az antiszemitizmus között. A Pax Christi efféle megnyilatkozásainak semmi köze az antiszemitizmushoz, de – az a gyanúm, úgy érzékelem – a hátterében szégyenletes antijudaizmus munkál. Olyannyira, hogy – ez hála Istennek végül nem jelenik meg ebben a nyilatkozatban –, az emberek folyton „jogos Izrael-kritikáról” beszélnek. Micsoda ostoba szó! Ki hallott már Franciaország-kritikáról, Németország-kritikáról vagy Anglia-kritikáról?
Nem szeretném, ha félreértenének. Izrael és a zsidó nép barátja vagyok. Ha szabad így mondanom: teológiai életem nagy részét Izrael Szentírásának szenteltem. Sokszor jártam Izraelben, sokszor találkoztam zsidókkal. Barátságban vagyok egy berlini rabbival, akinek egyedül az apja élte túl a holokausztot, egy berlini családnak köszönhetően: a háború végéig rejtegették lakásukban. Ezzel együtt nagyon is indokolt, hogy bíráljuk a településpolitikát, és igen, a kisajátításokat; satöbbi satöbbi.
De most nem ennek van itt az ideje.
Most az a fontos, hogy egyértelműen elkötelezzük magunkat, hogy felsorakozzunk Izrael és a zsidó nép mögött, akiknek az életét nem csak Izraelben kell féltenünk, hanem idehaza, Németországban is. A Szövetségi Bűnügyi Rendőrség ma közleményben jelentette be, hogy fokozott készültségben vannak, mert attól tartanak, hogy a terrorista erőszak átterjed a németországi zsidó emberekre és intézményekre.
Milyen rettenetes és visszataszító olyanok színre lépése Berlinben és másutt is, akik megtapsolják a Hamászt. Tudom, hogy többen közülük élő adásban hallgatják beszédemet – szeretném ezért a nyilvánosság előtt megkérdezni őket: ha ilyenek vagytok, mit kerestek ebben az országban?
A német lakosság körében is van táptalaja az antiszemitizmusnak. Demográfiai felmérések igazolják, hogy a német lakosság húsz százaléka hordoz antiszemita ellenszenvet. Van olyan antiszemitizmus, amelyet az arab országokból importálnak ugyanazok, akik Neuköllnben, Essenben, Düsseldorfban és máshol utcára vonulnak és undorító jelszavaikat skandálják. Szeretném ugyanakkor hozzátenni – mert fontosnak érzem –, hogy korántsem mind muszlimok.
Nagyon kell most vigyáznunk arra, hogy ne tegyük felelőssé az országunkban élő muszlim hitű embereket. Még mindig reménykedem benne, hogy hazánkban a muszlimok túlnyomó többsége elítéli a terrort, ugyanúgy taszítja őket, mint – remélem – Önöket és engem is. De azt is szeretném, ha a németországi muszlim közösségek és egyesületek hallhatóbban tiltakoznának és fejeznék ki álláspontjukat, gyászukat és haragjukat.
Van olyan antiszemitizmus – nem győzöm újra meg újra elismételni –, van olyan antijudaizmus vagy antiszemita ellenérzés, amely nálunk a politikai pártok palettáján is megjelent. Nem akarom megnevezni ezt a pártot, hiszen tudják, melyikre gondolok. Jelenleg kétszámjegyű eredményeket ér el a választásokon, és meggyőződésem – remélhetőleg sokan gondolják így velem együtt –, hogy veszélyt jelent hazánkra és demokráciánkra, alkotmányos államunkra.
Visszataszítónak tartom az ebben a pártban megfigyelhető mögöttes antijudaizmust és antiszemita tendenciát, amelyet németként csak szégyellhetek.
A Római levél központi fejezeteiben (9–11) Pál – maga is zsidóként – ezzel a kérdéssel birkózik: mi lesz Izraellel? Mi lesz hittestvéreimmel? A szomorú alkalomnak megfelelően ma ismét szükséges, hogy nyilvánosan és félreérthetetlenül megismételjük Pál szavait: Izrael Isten választott népe és az is marad. Isten a szövetséget, amelyet a zsidó néppel, Izraellel, az izraeliekkel kötött, soha nem bontotta fel. A kereszténység léte sem szünteti meg és nem érvényteleníti. A judaizmusnak útja az üdvösséghez és Istenhez éppoly legitim, mint a keresztényeké. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a judaizmus talaján állunk. Nem létezne kereszténység, ha nem volnánk hozzákötve Izraelhez, ha nem lennénk kezdettől fogva összekapcsolva az Első Szövetség zsidó népével.
Szeretném emlékeztetni Önöket arra a liturgikus könyörgésre, amelyet minden év nagypéntekjén a zsidókért imádkozunk: hogy „azok, akikhez előbb szólott Urunk, Istenünk, Őt egyre jobban szeressék, és állhatatosan őrizzék a szövetségi hűséget”. Pál, egyszerre zsidóként és keresztényként – mondhatni: keresztény zsidóként és zsidó keresztényként –, mélyen meg volt győződve arról, hogy Isten hűséges, és megtartja népének, Izraelnek tett szövetségi ígéretét. Ezt ma ugyanilyen egyértelműen meg kell ismételnünk. Folyton-folyvást hallok ilyen kijelentéseket: egyedül a kereszténység az igazság útja, a zsidók és a muszlimok tévúton járnak. Egyre-másra idézik János szavait: senki sem mehet az Atyához, csak általam.
Megindító és lenyűgöző volt, amikor csütörtök este a Szent Ludger-templomban Gotthard Fuchs megismételte ezt a jézusi szót, és hozzáfűzte: igen, így igaz. De mi van azokkal, akik már az Atyánál vannak? Nem azt kell-e mondanunk, hogy Izrael – saját útjával, az Istentől kapott ígérettel, a vele kötött szövetséggel – Istennél van?
Végül még valamit hozzátennék, visszatérve a mai olvasmány nagyszerű látomásához:
Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborral, zsíros, velős falatokkal, letisztult újborral. Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról, leveszi népéről a gyalázatot mindenütt a földön! – Ezt ígéri az Úr! Ezt mondják majd azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, és ő megszabadított minket! (Jesaja/Izajás 25,6–10a)
Hiszem, hogy minden tehetetlenségünk, minden bennünk szakadt szó ellenére jót tesz nekünk, ha olyan álmok töltenek el bennünket, mint amelyet Jesaja/Izajás próféta könyvének 25. fejezetében olvastunk arról, hogy Isten egybegyűjti az embereket a Sion hegyén, összegyűjti őket a jeruzsálemi Templom-hegyen a béke és az élet lakomájára. Az összes népről van szó, nemcsak a zsidókról, nemcsak a muszlimokról, nemcsak a keresztényekről, nemcsak azokról, akik nem tudnak vagy nem akarnak hinni – hanem minden nemzetről. A béke, a shalom, vagy ahogy az arabok mondják, a salam álma ez, amelynek forrásvidéke Jeruzsálem, és amely minden népet és minden embert magába akar foglalni. Isten álma.
Talán ezekben a napokban is jót fog tenni az örök béke reménye. A képek, amelyeket az elkövetkező napokban és hetekben látunk majd, még rosszabbak lesznek; bele kell kapaszkodnunk a reménybe, hogy a szent hegyen, a Sionon olyan lakoma készül, amelyből senki nincs kizárva, és amelyre mindenkit meghívnak, hittől és származástól, kultúrától és szocializációtól függetlenül.
Sokszor jártam ebben a városban, Jeruzsálemben, és elmondhatom: történelme során Jeruzsálem soha nem volt olyan, amilyennek a neve alapján feltételezik: a béke városa. Soha nem volt az. Alig van város ezen a világon, ahol a szembenállás, a gyűlölet és az ellenségeskedés annyi konfliktust okozott volna és okozna, mint épp Jeruzsálemben, mind a mai napig.
De hiába a tövis a város testében – Jeruzsálem jelkép marad, a remény helye, amely azt mondja nekünk: Isten velünk álmodja a shalom álmát, amely több mint a háború hiányaként értett béke. Olyan béke, ahol emberek épségükre találnak, ahol felnézhetnek, ahol megkönnyebbülten fellélegezhetnek.
Talán nem érzik bántónak – döntsék el, hogy akarják-e vagy sem, hiszen lehetséges, hogy máris túl egyoldalúnak találták, amit mondtam –, talán nem veszik rossz néven, ha arra kérem Önöket, hogy térdeljünk le csendben egy percre, és imádkozzunk a meggyilkoltakért és az áldozatokért, izraeli és palesztin oldalon.
(A Mérleg fordítása)