Jézus zsidó identitása a katolikus egyház korfordulóján

Előadás a német Katolikus Bibliatársulat (Katholisches Bibelwerk) fennállásának 90. évfordulóján, 2023. szeptember 30-án

„A boldogság művészet. Keveseknek sikerült elsajátítaniuk. Az igazán boldog emberek ugyanolyan ritkák, mint az Istenben hívő keresztények.”

A mottóul választott idézet Albert Vigoleis Thelentől (1903–1989)¹, a huszadik század nagy német írójától és nyelvművészétől származik. Szerzője sajnos soha nem vált olyan ismertté, mint amennyire megérdemelte volna. Szavát el lehet utasítani, mondván: kedves pimaszság – de próbálkozhatunk azzal is, hogy komoly diagnózisként olvassuk mindkét ponton: ott, ahol a boldogságról, és ott, ahol az Istenbe vetett hitről beszél.

A boldogság művészete, úgy vélem, a feltétlenség művészete, megszabadulás a félelmektől, annak bátorsága, hogy belevágjunk valamibe. A boldogság megtapasztalásához feltétel nélkül el kell fogadnunk életünket, azokat az embereket pedig, akikkel együtt telik, meg kell erősítenünk. Ha mindig csak arra gondolunk, milyen gyorsan elmúlik minden jó, milyen csalóka lehet embertársaid biztatása, mennyire egyedül maradunk végül – akkor a boldogságot is illúziónak fogjuk tartani, és valószínűleg soha nem fogjuk megismerni.

Gyanítom, hogy ugyanez vonatkozik az Istenben hinni akaró keresztényekre is. A hithez is szükség van a fenntartás nélküliség művészetére, a félelmektől való megszabadukásra, a bátorságra, hogy elkötelezzük magunkat valami mellett. Aki Isten igenjére igennel akar válaszolni, annak fel kell készülnie egy sok erőt igénylő útra. Közben rengeteg tennivalónk akad: tágra kell nyitnunk szemünket, hogy lássuk, kivel találkozunk, ki kell nyújtani a kezünket, cselekednünk kell, ahol szükséges, és fel kell készülnünk rá, hogy semmi sem marad változatlan. Ezzel szemben akik folyton attól félnek, hogy valami rosszat tesznek, akik aggódnak, hogy túl sokat törődnek a világ dolgaival, akik szorongva azt kérdik maguktól, összeegyeztethető-e a helyes tanítással mindaz, amit Isten szeretete követel tőlük, roppant keveset fognak megtapasztalni a hit dinamikájából. Elég egy apró tévedés, és már nem Istenhez fordulnak, hanem Szent Correctához emelik tekintetüket, gyónási formulákon, a katekizmus tanain vagy egyházjogi előírásokon rágódnak. Nem mintha ezek eleve kétségesek volnának – csak épp szeretik előtérbe tolni magukat az egyházakban, olyannyira, hogy már nem is tudjuk, mikor kezdtünk tanokban hinni Isten helyett. Egyszerre a hivatali hatalom, a szexuális erkölcs vagy az imák megfogalmazása válik a keresztény élet elsődleges témájává. Vajon ez még hit? Vagy már fetisizmus?

Ilyesmire gondolhatott Vigoleis Thelen, amikor azt írta, hogy az Istenben hívő keresztény ritka, mint a boldog ember. Persze fogalmam sincs, és nem is szeretnék mások hitének bírája lenni. Feltételezem, hogy mindannyian a lehető legjobban csináljuk (hogy aztán legjobb tudásunk szerint újra és újra elbukjunk).

Elkülönülés a zsidóságtól

Annyi azonban elmondható, hogy a keresztények mindig ki vannak téve a veszélynek, hogy reménytelenül belegabalyodjanak a helyes tanok szövevényébe. Tudjuk, hogy a kereszténység a zsidóságból nőtt ki. A szétválás hosszantartó folyamata során egyre inkább elhatárolódott a zsidóságtól, aminek következtében a keresztény tanok és az egyházi hatóságok döntései már korán rendkívüli jelentőségre tettek szert. Okvetlenül tisztázni kellett a zsidóságtól való eltéréseket.

Az egyházon belül is mindig az igaz tanítás állt a középpontban. Évszázadokon át vitatkoztak a helyes hitvallásról, olykor a hitvallás egyes szavairól, Jézus Krisztus különleges természetéről, a Szentháromság Isten mibenlétéről, a szentségek előírásszerű értelmezéséről. És minden egyházszakadás újabb doktrinális vitákat robbantott ki. A hitgyakorlati vetülete, a kölcsönös tisztelet és az evilági igazságosság iránti elkötelezettség – az Istennel való találkozás valódi helye – legfeljebb az igaz tan függeléke lehetett.

A zsidóságtól való elkülönülés nem segítette elő a keresztény egyházak jobb önmegértését. Ezért is lényeges, hogy az elmúlt években világszerte rendkívül jelentős mozgás indult el a párbeszéd terén – nem nagy csinnadrattával, hanem csendesen, mintegy bársonytalpakon, de talán megállíthatatlanul. Az alábbiakban erről szeretnék szólni néhány pontban.

A zsidó Jézus újrafelfedezése

Megkérdezhetnénk persze: mitől olyan izgalmas, hogy Jézus zsidó volt? Az, hogy a názáreti Jézus zsidó volt, nem újdonság, de nézőpontunk az utóbbi időben gyökeresen megváltozott.

Jézus zsidóságát a keresztények évszázadokon át zsidó népből való származása, modern fogalommal: etnikai háttere felől gondolták el. Például Luther Márton műve Arról, hogy Jézus Krisztus született zsidó (Daß Jesus Christus ein geborner Jude), kereken 500 évvel ezelőtt, 1523-ban jelent meg.² Luther nem Jézus zsidó vallására, hanem kizárólag etnikai hovatartozására gondolt. Luther szemében Jézus nem tartozott szervesen a judaizmushoz. Zsidónak született, de Isten Fiaként váltott meg minket bűneinktől. Ezért Luther azt akarta, hogy a zsidók mondjanak le zsidóságukról és térjenek át a kereszténységre. Ezen túlmenően Jézus zsidóságának nem volt semmilyen jelentősége a keresztények számára.

Ma is többnyire úgy gondolunk Jézus zsidóságára, mint eredetre: onnan származik, de már nem az; zsidósága a múltjához tartozott. Figyeljük meg, hogy amikor a teológusok Jézus zsidóságáról írnak, milyen gyakran beszélnek zsidó ‘származásáról’. A ‘származás’ szó Jézus zsidóságát a múltban helyezi el, megtestesülésének kezdetén.

Pedig a hamburgi felvilágosodás filozófusa, Hermann Samuel Reimarus már jó kétszázötven évvel ezelőtt új gondolatot hozott be a vitába. Luthert idézte: „egyébiránt tanult zsidó volt” – de kicsit másképp folytatta:

„Egyébiránt tanult zsidó volt, és az is akart maradni; azt vallotta: nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy betöltse […] Amit hirdetett, minden zsidó számára ismerős volt és egybehangzott a korabeli zsidó vallással”.³

Valójában tehát épp az ellenkezőjét mondta, mint Luther: azt, hogy Jézus soha nem akarta elhagyni a zsidóságot, és egész életében zsidó maradt. Nemcsak származása szerint volt zsidó, hanem nyilvánvalóan önazonosságára nézve is. Az identitás az ember jelenét és jelenlétét jellemzi: ami fontos az ember számára és aminek az alapján meghozza élete meghatározó döntéseit; ami összetéveszthetetlenné teszi. És épp ez a lényeg: Jézus nem véletlenül volt „született” zsidó. A zsidóságban és a zsidóságból élt, nem egy általában vett Istenben hitt, hanem Izrael Istenéhez ragaszkodott. Az evangéliumok szerint Jézus ismerte Izrael bibliáját, a Tanakhot, folyton idézett belőle. Szombatonként rendszeresen eljárt a zsinagógába (Lk 4,16). Többször felment Jeruzsálembe a zsidó zarándokünnepekre (Jn 3,12; 5,1; 7,10; 10,22). Ami pedig a Tórát, a zsidó hit törvényét illeti, nem hagyott kétséget afelől, hogy minden korlátozás nélkül érvényesnek tekinti önmagára nézve:

„amíg az ég és a föld el nem múlik, egyetlen ióta vagy egyetlen vessző sem vész el a Törvényből”

– mondja Jézus a Máté-evangéliumban (5,18). Attól kezdve, hogy az evangéliumokat olvasva odafigyelünk ezekre az utalásokra, már nem tekinthetünk el tőlük.

Biblikus tanulmányai során Reimarus mondatról mondatra bebizonyította ezt az evangéliumokból, de rájött, hogy milyen veszélyes töltete van. Életében nem is merte publikálni. Meg akarta kímélni családját a bajtól. Csak az 1770-es években tett közzé Lessing, a költő néhány töredéket a tanulmányokból, amelyeket Reimarus fiától kapott. És valóban: óriási botrány tört ki volt, pontosan úgy, ahogy Reimarus tartott tőle. A keresztény egyházak felhördültek. Mi marad a Krisztusról, a világ Megváltójáról szóló tanításból, ha Jézus zsidó akart lenni és az is akart maradni? Teológusok serege írt ellenpamfleteket; mások ellenben örültek, és a Biblia felé, Jézus életének történeti-kritikai kutatása felé fordultak.

Ezek után miért volt még egyáltalán fontos Jézus alakja?

Ugyanakkor mindkét oldal szembesült azzal a kihívással, hogy mivel igazolhatná Jézus jelentőségét a kereszténység számára. Akik eleve ellenezték a felvilágosodást, megpróbálták a lehető legnagyobb mértékben figyelmen kívül hagyni Jézus zsidóságát. Számukra Jézus Krisztus kizárólag Isten Fia, a Szentháromság második személye volt, míg a zsidókban azokat látták, akik „megölték az Urat”. Jézus és a zsidók tehát nem testvérek, hanem ellenfelek, amiből egyenesen következik, hogy bár Jézus beleszületett a zsidó népbe – mert valahol meg kellett születnie –, személyesen nincs hozzá köze. Hiszen minden bölcsességét közvetlenül Istentől kapta és nem a zsidó Bibliából merítette.⁴

A teológiai skála másik végén azok álltak, akik üdvözölték a felvilágosodást és annak történeti gondolkodását: a lelkes korai bibliatudósok, akik természetesen felismerték, hogy Jézus zsidóságát nem lehet letagadni. Mindazonáltal ők is úgy gondolták, hogy Jézust ki kell emelni a judaizmusból, ha azt akarjuk, hogy megőrizze jelentőségét a keresztények számára. Beérték tehát azzal a kijelentéssel, hogy Jézus zsidó volt, de jobb zsidó, mint az összes többi. Vallási tanítóként erkölcsileg és szellemileg egyaránt magasabb rendű volt a többi zsidónál. Míg Jézus „vallási virtuóz” volt, a többi zsidó nem igazán értett semmit a hitből, Istenből vagy a szeretetből. Őket úgymond csak e világ és a materiális élet érdekelte. Judaizmusuk „már rég halott vallás”⁵ volt.

Láthatjuk: függetlenül attól, hogy a 19. század teológusai a felvilágosodás ellenzői vagy hívei voltak, de függetlenül attól is, hogy inkább dogmatikával vagy inkább bibliatudománnyal foglalkoztak-e – Jézus Krisztus jelentőségéről szólva többnyire nem jutott eszükbe más, mint a zsidók vagy a judaizmus szidalmazása. Az igazi vallás a kereszténység, mivel a judaizmus rossz. Azt hitték, hogy ez teológia. A 19. század vége felé a zsidókkal szembeni ellenségességük zökkenőmentesen folytatódott az acsarkodó antiszemitizmusban.⁶ Nem meglepő, hogy ezek a keresztények pár évvel később már nagyjából eszköztelenek voltak a nácizmussal szemben.

Ugyanígy gondolkodtak annak az evangélikus intézetnek a munkatársai, amely 1939-ben kezdte meg munkáját Eisenachban, és amely „a német egyházi életre gyakorolt zsidó befolyás kutatására és megszüntetésére” alakult (Institut zur Erforschung und Beseitigung des jüdischen Einflusses auf das deutsche kirchliche Leben – az úgynevezett “zsidótlanító intézet”): Jézus fénylőn ragyogott, a többi zsidó ellenben mocskos és gonosz. Eisenachban még azzal is megpróbálkoztak, hogy Jézust „árjává” változtassák. Katolikus oldalon sem volt jobb a helyzet. Egy idős bécsi katolikus egyszer azt írta nekem, hogy a náci időkben minden vasárnap biciklivel járta Bécset – olyan misét keresett, ahol a prédikáció nem uszított a zsidók ellen.

Ekként a zsidó Jézusról alkotott képet, amelyet Reimarus rövid időre előásott, hamarosan újra betemették a heves zsidóellenes kirohanások – hosszú időre. A második világháború után, a féktelen gyilkolás után természetesen sem az emberek tudatából, sem a teológiai fakultásokról nem tűnt el egyik napról a másikra (még diákkoromban sem) a jól begyakorolt zsidóellenes gondolkodásmód, de nyíltan zsidóellenes kijelentéseket tenni már nem volt időszerű.

Az etnikai modell érvénye azonban továbbra sem szűnt meg: a keresztények előszeretettel mondogatták, hogy Jézus „származását tekintve” zsidó volt – csak most úgy hangoztatták ezt, mintha valami különösen szépet mondanának róla. A Nostra Aetate kezdetű zsinati dokumentum is az etnikai modell alapján érvel, amikor Szent Pál nyomán kijelenti, hogy Krisztus „test szerint” a szövetség népéből származott. Ennek azonban nem volt következménye a keresztény gondolkodásra nézve. Jézus zsidó identitása egyszerűen nem került szóba.

A legújabb fejlemény

Néhány éve viszont változás érzékelhető: növekvő érdeklődés mutatkozik a zsidó Jézus iránt. A könyvpiacon ugyanúgy tetten érhető, mint a különböző oktatási intézmények programjaiban. Vajon honnan ered? És miért éppen most?

Úgy vélem, e fejlemény hátterében – egyebek mellett – a hazai nagyegyházak alapvető válsága áll. Az emberek évente százezrével hagyják el az egyházakat; véleményem szerint nem a szexuális és hatalmi visszaélések, az ezekből fakadó bűncselekmények vagy az általános reformképtelenség miatt – bár ezek is súlyos okok. De vannak ennél mélyebben rejlő indítékok is. Gyanítom, hogy az emberek azért lépnek ki az egyházakból, mert már nem várnak tőlük ihletet és ösztönzést, mert az egyház bűnről és megváltásról szóló történeteinek már nincs életüket értelmező ereje, és mivel az a tanítás, hogy Istennek az emberekkel való megbékéléshez Fia halálára volt szüksége, nemcsak valószínűtlen és visszataszító, hanem az emberek mindennapi életében nem is értelmezhető.

Ez utóbbi a döntő pont: a kereszténység jelentősége a mindennapi életben. A judaizmusról való leválás során a keresztény teológia már korán eltolódott az üdvösség időtlen tanai, egyszersmind olyan elvont hitelvek felé, amelyekkel az embereknek egyet kellett érteniük, ha az egyházhoz akartak tartozni. Ezáltal a judaizmusra hagyott sok mindent, aminek gyakorlati jelentősége volt, így a gondolkodást arról, hogy mit jelent a földi igazságosság, az emberek etikailag megalapozott együttélése és a helyes életvezetés Isten teremtett világában. Keresztény teológusok időről időre el is ítélték mindezt, „e világgal való törődésnek”, alkalmasint „zsidó materializmusnak” nevezték. A keresztény hit egyre távolabb került az élettől, és végül érthetetlenné vált az átlagemberek számára. Az Apostoli Hitvallás vagy a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás önmagában semmit sem mond arról, hogy mit jelent az emberek jó és igazságos együttélése Isten parancsolatai szerint.

Ilyen formában a hit csak addig működött, amíg a keresztények „jó Istene” valójában rossz Isten volt, akinek a büntetésétől tartanunk kellett, ha nem megfelelően viszonyultunk a hittételekhez. Ez ma már nincs így. Az emberek nem félnek a pokoltól, és nem hisznek egy olyan Istenben, aki képes volna megvonni szeretetét. Sokan csak a fejüket csóválják és csendben távoznak. Vagy pedig fenntarthatóbb perspektívákat keresnek életükhöz „ebben a világban” – nagyobb fokú „evilágisággal”, az egyéni üdvösség helyett az emberi együttélés iránti nagyobb érdeklődéssel. Nem meglepő tehát, hogy Jézus újra a látóterünkbe kerül. Még nem felejtettük el történeteit Isten országáról, amely eljön hozzánk (ahelyett, hogy nekünk kellene elhagynunk érte a világot); az elbeszéléseket megvetett és diszkriminált emberekkel átélt, örömteli asztalközösségéről, amely az eljövendő igazságosság előíze; példázatait arról, hogy Isten még azoknak is gondját viseli, akik nem vetnek és nem aratnak, akik semmit sem gyűjtenek csűrjükbe.

Jézus zsidósága

Jézus ma újra nagy nyomatékkal szólít meg sokakat. És ez a Jézus természetesen a zsidó Jézus, aki tudta, hogy Isten véráldozat nélkül is mindig kész megbocsátani mindenkinek, aki hajlandó a megtérésre. Az a Jézus, aki nem a mennyország miatt akarta érdekelni az embereket, hanem a saját életük kedvéért, mert ott lépten-nyomon találkozhatnak Istennel a rászorulókban, a szegényekben, a betegekben, a deportálásra váró foglyokban, a menekültközpontokban. Az a Jézus, akinek lelkisége az emberi együttélésben jelenlévő Istenre irányult, arra, hogy miként könnyíthetjük meg egymás életét, amikor csak akarjuk. Az a Jézus, aki Istent nem rideg és szigorú felsőbb hatalomnak tekintette, hanem Izrael Istenének, aki kivezette népét a szolgaságból, mert nem azt akarta, hogy szenvedjenek, hanem hogy szabadok legyenek. Az a Jézus, aki az embereket nem alávetett szolgáknak akarta látni, hanem Isten egyenes, büszke szövetségeseinek, akik nem ijednek meg a világi hatalomtól.

Mindez egyre nyilvánvalóbb számunkra. Ráébredünk, hogy még mindig túl keveset tudunk Jézusról, s hogy dogmatikai képletek homályosították el a róla alkotott képünket. Érezzük, hogy valami hiányzik. Rengeteg felfedezni- és tanulnivalónk van: jobban meg kell ismernünk Jézus zsidó hátterét, ha meg akarjuk érteni utalásait Izraeli Bibliájára, és ha helyenként nyers megszólalásait, kemény beszédét nem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hanem fel akarjuk fogni.

Jelenlegi kedvenc történetem ebből a szempontból a gazdag ifjú története, aki Márk evangéliumában odalép Jézushoz, térdre borul előtte, és megkérdezi: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10,17). Jézus felcsattan: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül Isten”. Nem szereti, ha leborulnak előtte az emberek és kenetteljesen megszólítják. Letérdelni csak Isten előtt kell, ha kell egyáltalán. Amikor pedig az örök életről kérdezik, egyszerűen a Tóra parancsolataira, különösen a Tízparancsolat emberek között érvényes szabályaira figyelmezteti a fiatalembert. Ezeket kivált sokszor hagyják figyelmen kívül azok, akik olyannyira aggódnak örök életükért. S ha mindez nem elég, mondja Jézus, akkor a vagyonos ifjú törődjön inkább a szegényekkel ahelyett, hogy azon töprengene, jut-e hely számára a mennyben.

Dióhéjban ezt jelenti Jézus judaizmusa: egyedül Istent imádni, senki mást (még Jézust sem!); nem szaladni emberi tekintélyek után, sőt, le sem borulni előttük; nem a túlvilággal törődni, hanem azzal, hogy az emberek igazságosan éljenek együtt itt, a földön. S mindenekelőtt Isten akaratához igazodni, amint a Tórában meg van írva.

Jézusnak ehhez nem volt mit hozzátennie. Nem saját üdvtannal akart hirdetni az embereknek. Sohasem saját magával foglalkozott, hanem egyedül Istennel és a Tóra szerint együttélő emberekkel.

Gyakran elhangzik a kérdés: akkor hát Jézus nem hozott semmi újat? Az a kimondatlan feltételezés áll mögötte, hogy a judaizmus alsóbbrendű, így Jézus nem elégedhetett meg vele. A legsötétebb 19. század szól belőle. Mind ezzel vagyunk beoltva, nem kell tehát szégyenkeznünk, ha megfordult fejünkben, csak épp nem árt, ha rádöbbennünk: az evangéliumok nem támaszják alá ezt az elképzelést. Jézus, a Tóra tanítója nyilván sok mindent joggal bírált néhány kortársában, de szerette zsidóságát és szerette a Tórát. Nem szorult rá semmi újra.

Az evangéliumokban hiába keressük, hogy hol hirdetett Jézus olyan tanítást, amely túlmutat a judaizmuson. Csak álhatatosan ismétlődő felhívásával talákozunk: tartsuk meg a Tórát, tartsuk életben az Istennel kötött szövetséget, Isten erejéből merítsünk erőt – „e világban”.

Ellenvetések

Természetesen ma is vannak fenntartások ezzel az új Jézus-szemlélettel szemben. Lehet, hogy nem is tudott olvasni, mondják egyesek; a Tórából és a prófétákból vett idézeteket talán csak az evangélisták adták a szájába. A zsinagógában és Jeruzsálemben tett látogatásairól pedig talán csak az ősegyház zsidókeresztény tagjai kedvéért beszélnek az evangélisták.

Jézus „zsidótlanítására” irányuló kísérletek tehát nem csak az 1940-es években, az eisenachi intézetben zajlottak. De mai változataikban sem meggyőzőek. Hogy miért nem? Mert az evangéliumok keletkezése idején a zsidóknak igen rossz hírük volt. Éppen akkor veszítettek el egy rettenetes háborút Róma ellen, ezért a Római Birodalomban mindenütt megvetették és kigúnyolták őket, vagy erőszakosan rájuk támadták. A kereszténység zsidó mivolta ezért a Földközi-tenger térségében végzett missziós próbálkozásait is kedvezőtlenül befolyásolta. Aki tehát evangéliumot írt, annak könnyebb lett volna kihagynia evangéliumából a zsidó utalásokat. Nem tehette meg, hiszen Jézus működésében központi szerepe volt zsidóságának. Az evangélisták kirívó módon meghamisították volna üzenetét, ha egyszerűen törlik belőle.

Tudatosítanunk kell tehát, hogy a zsidóság nem csupán néprajzi háttér az Újszövetségben. Az újszövetségi iratok feltételezik az Ószövetség és a zsidó élet ismeretét. Megértésük és a názáreti Jézus történetének befogadása döntően azon múlik, hogy mit tudunk a zsidó mindennapokról és gondolkodásról. Aki úgy véli, hogy mindezzel semmi dolga – mert alsóbbrendűnek vagy meghaladottnak tartja az Első Szövetséget és a zsidóságtól való elszakadásra helyezi a hangsúlyt –, az nem fogja megérteni az Újszövetség üzenetét. A értetlenség évszázadokon át fennállt és még ma sem szűnt meg. Legtöbbünk ebben nőtt fel és így tanulta hittanból. Ha nem győzzük le, vakok maradunk a Biblia keresztény iratainak lényegi mondandójával szemben.

Fordulópont

Ezért olyan fontos, ami napjainkban történik. A kereszténység történetében fordulóponthoz érkeztünk. A meglévő egyházi struktúrák egyre kevésbé népszerűek; ki tudja, hogy képesek lesznek-e fennmaradni? Ugyanakkor – amennyire megítélhető – ma sokkal hitelesebb képet alkothatunk Jézusról és az Újszövetségről. Ez nem jelenti azt, hogy az intézményes kereszténység végül mégis csak jó irányt vesz, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy másfajta jövőre számíthatunk.

Különösen jelentős fejleménynek tartom, hogy a Jézus iránti megújult érdeklődés végre elismeri a zsidó tudósok munkáját. Ők már a 19. századtól kezdve kutatják a Jézusra vonatkozó szövegtanúkat. A keresztény teológusok akkortájt az úgynevezett „történeti Jézus” keresésére indultak, s mivel a „történeti Jézust” egyre inkább zsidóellenes kifejezésekkel írták körül, a zsidó tudósok a „zsidó Jézust” állították szembe a „történeti Jézussal”. A „zsidó Jézus” a „történeti Jézus” ellenfogalma. Ezt a zsidó kutatóknak köszönhetjük. Abraham Geiger például a Jézus korabeli zsidó irodalom alapján értékes meglátásokkal gazdagította ismereteinket a zsidó Jézusról. Később Martin Buber, David Flusser és Shalom Ben-Chorin is csatlakozott hozzá, de Pinchas Lapide is említést érdemel. A kereszténységben mindez csekély érdeklődést keltett, esetenként gúnyos elutasításba ütközött. A helyzet mostanában kezd megváltozni.

Nemrégiben végre újra kiadták németül Joseph Klausner zsidó vallástudós nagyszerű Jézus-könyvét, amelyet az 1920-as években írt.⁷ Végre nagyobb figyelmet kap. Az Egyesült Államokból Daniel Boyarin, Pamela Eisenbaum, Paula Fredriksen és Amy-Jill Levine, valamint a kanadai Adele Reinhartz aktuális munkái is egyre nagyobb érdeklődésre tartanak számot Németországban. A Bibel und Kirche [Biblia és Egyház] című folyóirat 2022/4-es tematikus számában („A zsidó Jézus”) már magától értetődően szerepelnek zsidó női szerzők is a közreműködők között. Ez is jelentős fordulópont.

Itt tartunk ma. Ami a zsidó Jézust illeti, méltán beszélhetünk paradigmaváltásról: az etnikumtól az identitás felé, Jézus feltételezett hajszínétől érdeklődése, álmai és céljai felé. Egyre többen szeretnék tudni, hogy ki is volt ő valójában. Vajon mit akart? Mi volt számára fontos? Mi dühítette fel? Mit gondolt a világról, amelyben élt? Valójában mit akart elmondani nekünk? A kérdés a visszájára fordul: a keresztények általában úgy gondolják, hogy a zsidóknak kellene érdeklődniük Krisztus iránt, ma már azonban egyre több keresztényt érdekel a zsidó Jézus és maga a zsidóság is. Nem arrogancia vagy tudálékosság áll emögött, hanem valódi tudásvágy. Alapvetőbb változást elképzelni sem lehetne. Egyházközségeinkben⁸ még nincsnek ugyan többségben azok, akik ilyen tudnivalókra kíváncsiak, de ha megtapasztaltuk, hogyan változik meg Jézus és a jézusi tanítás megítélése, ha zsidó kontextusában érzékeljük, többé nem felejtjük el. Nyitott szemmel sok mindent jobban értünk, és ez a megértés minden bizonnyal növekedni fog.

A Tóra öröksége

Végül vessünk egy pillantást Jézus utolsó vacsorájára, amely jó példa arra, hogy mi változik, ha Jézust megtanuljuk zsidóként megérteni. Máté evangéliumának tudósítása valószínűleg a világirodalom legtöbbet kommentált szövege, ezért csak a legszükségesebbekre szorítkozom. Máté szerint amikor Jézus körbeadja a borral teli kelyhet, ezt mondja:

„Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, ami sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára!” (Mt 26,27b–28).

Vajon ekként nem úgy értelmezi-e halálát ő maga is, mint engesztelő áldozatot az emberiség bűneiért?

Megkérdeztem jó néhány újszövetség-tudóst. Többségük valószínűtlennek tartja, hogy maga Jézus tette volna a saját halálától függővé Isten bocsánatát. Jézus halála soha nem játszik szerepet igehirdetésében. Jézus Isten országának eljövetelét hirdeti. Amikor haláláról beszél, azt rejtvényként teszi, nem teológiai értelemadás nélkül. Éppen ezért sok újszövetség-kutató úgy véli, hogy az úrvacsora e szavai a húsvét utáni egyház értelmezését tükrözik: a közösségnek ahhoz, hogy fennmaradhasson, értelemmel kellett felruháznia Jézus megrendítő és kétségbeejtő halálát.

De mi lett volna, ha Jézus maga mondta volna ezeket a szavakat? Vagy ha a húsvét utáni közösség – magától értetődően – zsidó összefüggésben értelmezte volna Jézus szavait? Elképzelhetetlen lett volna, hogy Jézus jelképesen vagy valóságosan vér fogyasztására szólította volna fel tanítványait. Ezt a zsidó étkezési törvények, amelyek Jézus számára ugyanúgy a Tóra szerves részét alkották, nem engedték meg. A „szövetség vére” kifejezés másra utal: a Kivonulás könyvéből vett idézet. Arra a szertartásra vonatkozik, amelyben az izraeliták a Tóra alapján elkötelezték magukat az Istennel kötött szövetség mellett. Mózes vette a levágott bikák vagy tulkok vérét,

„ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mindezeknek az igéknek az alapján” (Kiv 24,8).

Azért tett így, hogy megerősítse: a nép csakugyan Isten törvénye, a Tóra szerint akar élni, hogy jó élete legyen. És ennek a szertartásnak valóban bűnbocsátó hatást tulajdonítottak.

Erre a rítusra utal Jézus, amikor „a szövetség vére” kifejezést használja. Miután országszerte megpróbálta újra fellelkesíteni az embereket a Tóra iránt, kevéssel letartóztatása előtt vacsorához ül sajátjaival. Vajon egész igehirdetését félredobva most egyszerre üdvöt hozó halálként értelmezi halálát? Nem. Inkább megerősíti igehirdetését Isten országáról, és megújítja a körülötte egybegyűltek elköteleződését a Tóra mellett. Csak épp nem állatvérrel, hanem bort vesz kezébe és azzal pecsételi meg. És – parafrazeálva – ilyesfélét mond: „most már ez a bor az én »szövetségvérem«”.

Láthatjuk, hogyan változik meg a történet értelme, ha a zsidó Jézusra tekintünk. Hirtelen Izrael egész történelme jelen van. A sínai törvény, a Tóra, az Istennel kötött szövetség. És Jézus nem szakít ezzel a szövetséggel, hanem elszántan belehelyezi magát a szövetség történetébe. És emeli borral telt poharát a Tórára.

Ezt hagyja örökül övéire, és ha úgy tetszik, ránk is: utunkat Istennel és az ő Tórájával. Aki feltétel nélkül elindul ezen az úton, megtapasztalja a boldogságot: annak boldogságát, hogy közös ügye van Istennel; az emberi közelség boldogságát, azt a boldogságot, hogy nem passzívan állunk az út szélén, hanem embertársak vagyunk, akik mindig tehetnek valamit, ha mégoly keveset is.

A boldogság művészetét, írta Vigoleis Thelen, csak kevesen képesek elsajátítani. Úgy gondolom, Jézustól ezt a művészetet tanulhatjuk meg: a feltétel nélküli odaadást a jelen élet iránt, az emberek iránt, Isten iránt. Sőt, sok keresztény még azt is megtanulhatja Jézustól, hogy újra higgyen Istenben.

(Mérleg-fordítás)