„Az egyház nem demokrácia” – Egy mondat a mérlegen

„Az a kijelentés, hogy az egyház nem demokrácia, triviális és banális. Jó hírnevünk érdekében búcsút kell vennünk tőle.”

---

Egyre szélesebb körben ismerik fel és fogadják el – ma már a legmagasabb szinten is belátják –, hogy az egyház lényegét tekintve szinodális jellegű. A 2023/2024-es püspöki szinódus témája maga a szinodalitás. Ferenc pápa már 2015-ben, a szinódus intézményének fél évszázados évfordulója alkalmából kijelentette, hogy a szinodalitás „az az út, amelyet Isten a harmadik évezredben elvár az Egyháztól”.¹ Egy évre rá a Német Katolikusok Központi Bizottsága így visszhangozta Ferenc kijelentését: „a szinodalitás az egyházi cselekvés strukturális elve”, 2019-ben pedig kezdetét vette Németországban a „Szinodális Út”. Nyilvánvaló, hogy nem mindenki, aki ma a szinódus szót használja, érti rajta ugyanazt. Ám abban bizonyára már most egyetért mindenki, hogy történetileg a szinodalitás ilyesfélét jelent: a keresztény papság és a laikusok összegyűlnek, hogy többségi döntést hozzanak – elvben kötelező jelleggel – az egyházi hit és élet egyes kérdéseiről. Ez korántsem új elv a római katolikus egyház életvitelében. A szinodalitást csak azok látják újdonságnak, akiknek még nem sikerült kilépniük az I. Vatikáni Zsinat hosszú árnyékából.²

Az egyetemes egyházi hagyomány tükrében jól látható, hogy olyan strukturális összetevőről van szó, amely a bibliai idők óta jelen van és egyházformáló hatással is bír (vö. ApCsel 15: a jeruzsálemi közösség gyűlése). Ennek ellenére létezik olyan keresztény kisebbség, amely a német „Szinodális Útnak” nemcsak a programjával és munkájának bizonyos eredményeivel szemben emeli fel szavát – ami mindenkinek szíve joga –, hanem alapvetően kérdőjelezi meg az egész folyamatot, amelynek eszerint (a fentebb említett értelemben) nincs törvényes helye az egyházban. A Szinodális Út ellenlábasai egyetemes érvekkel támasztják alá tézisüket: az egyház világegyház, ezért egyetlen részegyház sem járhat külön úton; a jelenlegi egyházi rend (pl. a nők felszentelésének tilalma) Jézus visszavonhatatlan és feltétlenül kötelező döntésein alapul, nem lehet tehát megváltoztatni. Az ellenvetések alapja az a meggyőződés, hogy az egyház nem demokrácia, és többségi döntések elvileg nem oldanak meg semmilyen problémát. Az effélét szokták bunkósbot-érvelésnek nevezni: ellentmondást nem tűrve semmisnek nyilvánítják, amit az ellenfél állít. A bot számukra csak arra való, hogy beverjék vele mások fejét; nem látják, hogy a járást is segíthetné.

Mindazonáltal érdemes megvizsgálni az ellenérvek logikai és tárgyi tartalmát. Erre most főként a demokráciaérv kapcsán teszünk kísérletet (a többit csak futólag érintjük): „Az egyház nem demokrácia, ezért az egyházban nem születhetnek (kötelező) többségi döntések. Vagyis az egyházban nem lehetnek (többségi határozatokat hozó) szinodális összejövetelek.” Milyen implikációkat rejt ez a kijelentés?

Az alma nem tégla

(1) „Az egyház nem demokrácia.” – Így igaz. A demokrácia államforma; márpedig az egyház nem állam. Az államtól eltérően nem emberi akarat hívja létre, hanem Isten akarata. Ezért nem hasonlítható össze különféle államformákkal: nem teokrácia, nem hierokrácia, nem monarchia, nem arisztokrácia, nem oligarchia stb – ami persze nem jelenti azt, hogy valamely államformán belül általánosan elterjedt eljárásoknak elvileg ne lehetne semmi helyük az egyház alkotmányában.³

Egy másik, az előző tézissel párhuzamos mondat így hangzik: „Az alma nem tégla”. Ez a következtetés vonható le belőle: „Téglával lehet építeni. Mivel az alma nem tégla, az alma nem használható építőanyagként.” Pontosan így van. Az alábbi következtetés azonban hamis: „A téglákra hat a gravitáció. Mivel az alma nem tégla, az almára nem hat a gravitáció.” Tapasztalatból tudjuk, hogy nemcsak tégla eshet a fejünkre, hanem alma is. De miért nem helyes a második következtetés? Azért, mert az alma és a tégla fogalmának egyaránt vannak egybevágó és nem egybevágó fogalmi összetevői. A második esetben az alany és az állítmány nem egészen kongruens (hiszen mindkét objektum anyag), ezért a következtetésben szereplő tagadás („az almára nem hat a gravitáció”) nem érvényes, szemben az első esettel: az alma fogalma nem tartalmazza az építőanyag fogalmát. Mindössze egyetlen olyan mondat létezhet, amelyben az alanyként szereplő fogalom és az állítmányként szereplő fogalom ellenáll mindenfajta átfedésnek: „A semmi nem lét”. A dolgoknak minden más esetben van közös összetevőjük – ha más nem, az, hogy mind létezők.

Tehát a vitatott tézisben („az egyház nem demokrácia”) meg kell vizsgálnunk, van-e átfedés – és ha igen, adott esetben milyen átfedés van – az egyház és a demokrácia fogalma között. Az első kérdésre igennel kell felelnünk: például mindkettő emberi társadalmi-közösségi forma. Ezzel viszont a másik kérdésre is választ adtunk; kijelenthetjük, hogy mindkettő felhasználhatja az emberi társadalmakban megszokott összes módszert annak érdekében, hogy irányt szabjon cselekvésének. Idetartoznak a többség által generált és a többség igényéhez igazodó döntések is.

A vallási közösség vonatkozásában ez per viam facti (tényszerűen) is bebizonyosodott: az egyház, mint már jeleztük, mindig is így járt el. Minden korban kifejlesztett és használt demokratikus és parlamentáris eljárásokat, egészen napjainkig: a pápa személyét választás útján (kétharmados többséggel) jelölik ki, továbbá számos helyi egyházban neveznek ki szavazás útján székeskáptalanokat, püspököket, plébánosokat, egyházközségi tanácsokat és egyháziadó-bizottságokat. A szavazás mint a tisztségekre való kiválasztás módja tehát nem zárható ki eleve az egyházban.

A célszerűség szempontja

(2) „De az egyházban az igazságról van szó! Márpedig az igazság nem többségi vélemény kérdése.” – Először is megjegyzendő, hogy még a modern demokráciában sem az igazságról vagy értékekről szavaznak soha, hanem csakis a célszerűségről. A Németországi Szövetségi Köztársaságban például a társadalom élete az Alaptörvényben rögzített szabadelvű demokratikus alaprendre épül, amelynek tartalma és megfogalmazása teljes mértékben vitán felül áll: az alkotmány első húsz cikkelyét nem változtathatja meg semmilyen többség. Az alaptörvényben szerepel többek között az a kijelentés, hogy az életet a legteljesebb mértékű védelem illeti meg.⁴ Ez kötelezően vonatkozik minden, az élettel kapcsolatos állami intézkedésre. Lehetnek azonban viták arról, hogy vonatkozik-e valamely konkrét tényállásra is az élet védelmének alapjoga. Vitathatatlanul más a helyzet az önvédelem esetében, amely jogellenes támadás elhárítására irányuló cselekvés. Nem számít, hogy a támadás egyének, embercsoportok vagy – miként egy állammal szembeni háborús agresszió – az össztársadalom ellen irányul-e. Ugyanakkor a védekezés módját illetően történhetnek módosítások.⁵

Az egyházban sincs ez teljesen másként. A mára felgyülemlett problémák többsége nem érinti az igazság kérdését – rendszerint egy-egy intézkedés célszerűségéről van szó. A papi cölibátus például nem igaz és nem hamis, nem helyes és nem helytelen. Vita csupán arról folyik, hogy jelenleg megfelel-e az egyház céljainak vagy sem (e célok: Isten igéjének a hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása). Mivel a hívőknek „joguk, sőt néha kötelességük, hogy az egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak”,⁶ és mivel joguk van hozzá, hogy „saját kezdeményezéseikkel is előmozdítsák vagy támogassák az apostoli tevékenységet”,⁷ nem látható be, hogy – feltételezve a hivatalos egyház jóváhagyását (amely a német Szinodális Út esetében is megvan) – miért ne lehetne vagy miért ne volna szabad összejönni, tanácskozni, s végül rögzíteni a többségi véleményt.

A tárgyalások alapját képező igazságról azonban soha nem a többség dönt – sem a demokratikus parlamentben, sem az egyházi testületben. Hiszen ez valójában nem is lehetséges. A 7×7 = 49 egyenlet akkor is igaz, ha az elsősök 83,6%-a meg van győződve arról, hogy 7×7 = 50. De nem azért igaz, mert ott áll mögötte a tanárnő vagy a tanár tekintélye. Igazsága akkor mutatkozik meg, ha megértjük, hogy mit jelentenek a tétel kimondásához használatos fogalmak. Utóbbiak helyes értelmét természetesen egy többség is kutathatja, és adott esetben meg is állapíthatja.⁸

Most azonban úgy tűnhet, hogy az egyház, bár nem demokratikus intézmény, a többségi döntések útján juthat el az igazsághoz, hiszen ismételten többségi döntést hozott a hittel kapcsolatos kérdésekben, például az első évezred összes zsinatán, alapvetően hozzájárulva – elsősorban a Szentháromság-tan és a krisztológia terén – a Hitvallás megformálásához. A II. Vatikáni Zsinaton nemkülönben szavazás döntött hitbeli igazságokról (például a püspökké szentelés szentségi jellegéről vagy a vallásszabadság jogáról).

Állításunk azonban ilyen formában nem igaz. A niceai zsinat (325) nem arról hozott többségi döntést, hogy a Szentháromságban a Fiú egylényegű (homoúsziosz) az Atyával, hanem csak arról, hogy ez a nem bibliai kifejezés pontosan adja vissza, amit a Szentírásban rögzített kinyilatkoztatás az Atya és a Fiú kapcsolatáról kijelent. A matematikai egyenlethez hasonlóan az igazságot nem kívülről generálják (a diákok, a tanárok, a püspökök), hanem önmagából fakad (intellektuális belátásból, kutatás eredményeképpen, Isten kinyilatkoztatásaként).

Ezért cseppet sem érthető, hogy a jelenlegi egyházban miért tilos a püspökök és a laikusok többségének eldönteniük, hogy ez és az az intézkedés, eljárásmód vagy ismeret összhangban van-e a hittel, nincs összhangban vele, vagy a hit szempontjából közömbös. Példának okáért egy szinódusi folyamat során nem arról döntenek többségi szavazással, hogy a nők pappá szentelhetők-e vagy sem, hanem csupán arról: igaz-e az az állítás, miszerint isteni törvény, hogy nőket pusztán nemük miatt nem lehet pappá szentelni. A zsinat kifejezetten jóváhagyta az ismeretre való eljutásnak ezt a módját. A szinodális gyűlés csak a végkövetkeztetést vonja le: a nők felszentelése összhangban van vagy nincs összhangban a kinyilatkoztatással.

A hívő közösség önálló

(3) „Az isteni törvény értelmében az egyházon belül csak a tévedhetetlen Tanítóhivatal (végső soron a pápáé) jogosult kötelező erejű döntéseket hozni a hittel és az élettel kapcsolatos kérdésekben.”⁹ Itt érkezünk el a vita tulajdonképpeni középpontjához. Semmiképpen sem állami intézmények vagy hatóságok határozzák meg, hogy az egyház milyen úton-módon jusson el az igazság megismerésére, hanem csak és kizárólag az egyház alkotmánya, amennyiben egyedül ez írja körül az egyház lényegét. Azt, hogy valaki a szinodalitás barátja vagy ellensége kíván lenni, de facto az egyházról alkotott képe dönti el: ha ez hierarchológiai és vertikális egyházkép, akkor a tézis feltétel nélkül érvényes, ám ha kommunión alapuló horizontális egyházképről van szó, akkor nem.¹⁰ Mindkettő jogszerű, hiszen a legutóbbi zsinat dokumentumaiban egymás mellett állnak.

Ha tehát a fenti kijelentést ebből a szempontból értékeljük, a következőt mondhatjuk: bizonyos szempontból helytálló,de semmiképp sem megdönthetetlen érv a szinodalitással szemben. Az összegyház hite szerint, amelyet a legutóbbi két vatikáni ökumenikus zsinat is megerősített, az egyház alapvetően egyenrangúak közössége¹¹, amely a keresztségnek és a bérmálásnak köszönhetően hitérzékkel (sensus fidelium) rendelkezik, s ez csalatkozhatatlanul megtartja az igazságban.¹²A teológiai ismeretelmélet szerint ennek az igazságnak a megállapítására különféle hivatalos tanúsító fórumok léteznek¹³; közéjük tartozik a sensus, amiként közéjük tartozik a magisterium is. Ezek önálló instanciák, alapvető egyenlőségüknél fogva azonban összefüggenek, ezért konszenzusra kell jutniuk egymással.

Mindebből egyenesen következik, hogy a (tévedhetetlen) tanítóhivatal az összegyház nélkül nem működőképes, csupán megfogalmazhatja az egyház hitét.¹⁴ A pápának nincs felhatalmazása arra, hogy feltalálja a hitet, hanem csupán végérvényesen kötelező erővel megállapíthatja valamiről, hogy az a hívők összessége által hitt hitigazság. Ez azonban nem napi rutinja (hiszen a sensus fidelium is elegendő volna), hanem válságos időkben adódó feladat, amikor a hit tartalmát illetően olyan mély nézetkülönbség áll fenn az egyház különböző csoportjai között, hogy komolyan megkérdőjeleződik az egység. Feltétlenül célszerű és ekként a legfelsőbb szintű ítélőszék. Ezért léteznek hasonló intézmények minden intézményben, így minden demokráciában is.¹⁵ A Német Szövetségi Köztársaságban ez a legfelsőbb bíróságok, elsősorban a karlsruhei Szövetségi Alkotmánybíróság hatásköre. Döntéseiket senki sem bírálhatja fölül. Megtámadhatatlanok. Egy Isten igazsága iránt elkötelezett közösségnek, vagyis az egyháznak szükségképpen kell, hogy legyen (tévedhetetlen, azaz végső soron a hit igazságát meghatározó) tanítóhivatala.

Azt, hogy ez nem elégséges, az alábbi tény jelzi: a tanítóhivatal puszta léte nem feltétlenül szavatolja, hogy az egyház megmarad az igazságban. Az apostoli utódlás sem akadályozott meg kétségkívül a tanítóhivatalhoz tartozó püspököket (köztük a rómait is¹⁶) abban, hogy eretnekségeket terjesszenek.¹⁷ A pápaság intézménye nem védte meg az egyházat a „nagy nyugati egyházszakadástól” (1378–1417). A konstanzi zsinat fensőbbségigénye nélkül¹⁸ a pápaság nagy valószínűséggel összeomlott volna. Ha ez az igény nem lett volna jogszerű, V. Márton (1417–1431) megválasztása a zsinat által törvénytelen lett volna – és így az összes eddigi pápáé is, egészen Ferencig (2013). A tények azt mutatják, hogy nemcsak a pápa, hanem az egyetemes zsinat is lehet végső tekintély az egyházban. A dilemma megszűnik, ha mindkét intézmény (a zsinat és a pápa) végérvényesen kötelező döntését olyan, szükségállapotban meghozott intézkedésnek tekintjük, amelyet időről időre akkor aktualizálnak, amikor – és azért, mert – az egyház egysége forog kockán. A zsinat, a pápa és a hívők összessége nem versenytársak, hanem kiegészítik egymást. Konkrét helyzettől függ, hogy melyiknek van elsőbbsége. De akkor nem nyilvánvaló, hogy elvileg miért ne létezhetnének különféle szinodális utak, amelyek mögött a hit tanúsításának elismert instanciájaként kétségkívül jelen van mind a hitérzék, mind a tudományos teológia; s mivel a tanítóhivatal képviselői is részt vesznek a helyi szinódusokon, legalább részben maga a tanítóhivatal is részt vesz rajtuk.

Az egyháztan igent mond a szinodalitásra

Ha összegezzük az előbbi megfontolásokat, kínosan nyilvánvalóvá válik: az a kijelentés, hogy az egyház nem demokrácia, triviális és banális. Az egyház alkotmányáról az égvilágon semmit sem mond. Jó hírnevünk érdekében búcsút kell vennünk tőle. Helyette mélyrehatóan foglalkoznunk kell az egyháztannal, mivel csak ez tud választ adni a kérdése. S válasza egyértelműen igenlő.

Függelék gyanánt érdemes megjegyezni, hogy ez az állítás a világegyház maradéktalanul egységes mivoltának tézisére is vonatkozik. A világ minden, csak nem egységes – a legkülönfélébb tényállások mixtum composituma. Magából a teremtésből fakadóan különböző népcsoportok, kultúrák, életmódok, iskolák, gazdasági és politikai rendszerek alkotják – és még sok minden más. Pontosan azáltal lesz egyetlen világ, hogy mindez megmutatkozik, fejlődik és növekszik benne. Így látta ezt a feltámadt Krisztus is: nem azt parancsolta, hogy a nemzetek térjenek be a egyházba, hanem azt, hogy követői menjenek el a nemzetekhez (Mt 28,18), ami annyit tesz: őrizniük kell egyediségüket és függetlenségüket. Amennyire csak lehetséges, népeknek kell maradniuk (többes számban!). Ennyiben viszont hozzátartozik az egyház szabályszerű működéséhez, hogy a részegyházak „különutakon” járnak, amelyek, ha jól megnézzük, valójában Istentől elrendelt normalitásukat jelentik – nincs bennük semmi „különcség”. Nem éppen egyházias cselekedet volna tehát, ha valaki – ez az alternatív lehetőség – egyetlen helyi egyházat akarna megtenni az összes többi mércéjévé. Ugyanígy egyházatlan volna, ha valaki megpróbálná az egyházi élet egyfajta középarányosát létrehozni, amely azután kivétel nélkül minden egyháztagra nézve kötelező volna. Ekkor maga a katolicitás, a Krisztusban hívők közösségének alapvonása menne veszendőbe.

Az előzőekben megvizsgált állításoktól lényegesen eltér az, amelyre a harmadik pontban utaltam: tudniillik hogy a reform iránt elkötelezett körök által manapság szorgalmazott változások (legalábbis többségünkben) megszegnék Jézus Krisztusnak az egyházára vonatkozó, megváltoztathatatlan rendelkezéseit. A tradicionalisták ehhez a cölöphöz próbálják kikötözni például annak a lehetetlenségét, amit a másik oldal oly szenvedélyesen követel: azt, hogy nőket is szenteljenek pappá. Ilyen esetekben kész tényekkel van dolgunk. Mindössze három lehetőség létezik ugyanis: (1) Krisztus bizonyíthatóan elrendelt valamit, márpedig ezt csakugyan el kell fogadni.¹⁹ (2) Bizonyítható, hogy nem rendelte el, ezért a kérdés további vita tárgyát képezi. (3) Nem határozható meg teljes bizonyossággal, hogy elrendelte vagy nem rendelte el. Ilyenkor az egyház szabadon dönthet arról, hogy bevezeti-e vagy sem. A kritérium a szóban forgó dolog hasznossága. A tényt a tudományos kutatásnak kell rögzítenie, ismereteink mai állása szerint. Nem dönthető el sem tekintélyi, sem többségi alapon. Az igazság önmagát tárja fel.

(Bakonyi Zsigmond fordítása)