A lélektelenség és Isten országa
2025.06.08. Felix Senn
Isten országa abban az értelemben is látomás vagy utópia, hogy akiket a Lélek éltet, ragaszkodnak jövőbeli lehetőségéhez, reménykednek végső eljövetelében, és már most engedik, hogy Isten országa vezesse őket – a lélektelenség ellenerejével szemben.
Isten önközlése a Szentlélekben akkor éri el célját, ha teljes mértékben érvényre jut a világban és az emberek életében. Isten életadó és elevenítő Lelke mindenkit a teljes életre ösztönöz: olyan világ felé terel, amelyben senkit és semmit nem nyomnak el, nem zsákmányolnak és nem rekesztenek ki, nem áldoznak fel. Ezt a mindenkinek szánt, teljes életet a názáreti Jézus Isten országának nevezte.
Az emberiség történelme, a világ, a társadalom és az egyházak jelenlegi megosztottsága arról tanúskodik, hogy mindez most még csak látomás, pontosabban: utópisztikus elképzelés. Az eredetileg görög „utópia” főnév itt szó szerint értendő: olyasmit jelöl, ami (még) nincs sehol, aminek nincs helye. Egy olyan világban, amelyet nem Isten Lelke irányít, hanem más „lelkek” – az önérdek, a hatalom, a presztízs, a pénz, a teljesítmény, a siker stb. –, még nincs helye Isten országának; szó szerint helytelen. Isten országa nyilvánvaló és szinte feloldhatatlan feszültségben áll az uralkodó viszonyok rossz szellemével, amelyet mindnyájan megtapasztalunk. Ahol az embereket már most, e lélektelen vagy legalábbis a lelket elhomályosító viszonyok közepette Isten Lelke vezérli, ahol ortopraktikus, igaz tettekben megnyilvánuló cselekvésre készteti őket, ott már most is felvillanhat és tüzet foghat Isten országának egy-egy szikrája.
De Isten országa abban az értelemben is látomás vagy utópia, hogy akiket a Lélek éltet, ragaszkodnak jövőbeli lehetőségéhez, reménykednek végső eljövetelében, és már most engedik, hogy Isten országa vezesse őket – a lélektelenség ellenerejével szemben. Ezért a reményért és látomásért Jézus és vele együtt sok jószándékú ember – a kereszténységen kívül is – nemcsak a meghurcoltatást, a gúnyt, az elutasítást és a kirekesztést vállalta, hanem a szenvedéstől és a haláltól sem rettent vissza.
A Szentlélekről való gondolkodás, a pneumatológia tehát mintegy magától értetődően a jövő felé fordít bennünket, keresztényeket, és egyúttal arra a reménységre hív, amelyet az eszkatológia, a végső időről szóló tanítás állít elénk. Isten Lelkének végérvényes kinyilatkoztatása és megmutatkozása összekapcsolódik Isten országának eljövetelével, ezért a jelen világban kettős eszkatológiai feltételtől függ.
Egyrészt mi emberek tökéletlenségünk és bűnös voltunk miatt minden erőfeszítésünk ellenére sem fogjuk tudni soha annyira rábízni magunkat Isten Lelkének a vezetésére, hogy képesek legyünk létrehozni Isten országát a földön. A rossz szellem, a lélektelenség továbbra is pusztít szívünkben és világunkban, és áldozatokat követel. A kereszt (és Jézus kereszthalála) erős jelképe az ártatlan szenvedésnek és halálnak, közelebbről: annak a botránynak, hogy végig az emberi történelemben folyamatosan áldoztak és áldoznak a lélektelenség oltárán. S mindez elhomályosítja és elfojtja a Lélek működését és megmutatkozását a világban.
Másrészt Isten országa a halottak számára is magában rejti az élet teljességét – különösen a történelem ártatlan áldozatai, a vesztesek, az elnyomottak és a kizsákmányoltak számára. Isten életadó és elevenítő Lelke csak akkor nyilvánulhat meg teljes mértékben, ha ők is részesednek az igazságosságból és az életből. Isten Lelke a halálon túl is élet és életadó Lélek.
Isten Lelke működésének tehát eszkatológiai távlata és iránya van. A Szentlélek csak a remény horitonzján és Isten országának horizontján éri el célját. A keresztény pneumatológia – amint a hitvallás is megerősíti – eszkatológiába, a Lélekről való gondolkodás a végidőről való gondolkodásba torkollik.
(Mérleg-fordítás)