A kezdet: „Isten feltámasztotta a holtak közül” 

Jézus életében a biztosra vehető történeti tények egyike az, hogy tanítványi kört gyűjtött maga köré. Minden szövegtanú azt erősíti meg, hogy tanítványai egytől egyig zsidók voltak. Amikor Jézust letartóztatták, követőinek köre hirtelen megszűnt. Az evangéliumok beszámolója szerint tanítványai elmenekültek. Csalódottságuk még nagyobb lehetett, miután tanítójukat kivégezték. Pontosan tükrözi ezt az a csodálatos és csodás történet, amelyben a Jézus halála utáni harmadik napon két tanítvány Jeruzsálemből Emmauszba megy (Lk 24,13–32). Az út visszafelé vezet: a lemondás útja. Amikor Jézus harmadikként csatlakozik hozzájuk, nem ismerik meg. Látszólag tudatlanul beszélgetni kezd velük – saját magáról. Az egyik tanítvány így szól hozzá: „De hát mi azt reméltük, hogy ő az, aki megszabadítja Izraelt”. (Lk 24,21) Jézus halálával a belé vetett remény és így a hozzá fűződő tanítványi viszony is véget ért.

Az evangéliumok azonban nem Jézus halálával végződnek. Tudomásuk van róla – az Újszövetség összes többi írásához hasonlóan –, hogy a lemondás és a csalódás közepette fordulat történt. Különbözőképpen ugyan, de mind arról tesznek tanúságot, hogy voltak, akik látták Jézust halála után, és a látásból hit fakadt: Isten feltámasztotta őt a halálból. 

Menjünk tovább az Emmauszba vezető úton. Miután a két tanítvány egyike rezignáltan elismerte, hogy csalódtak, Jézus nem a korábbi reményt cáfolja, hanem csalódásuk okát – azt, hogy halála után minden véget ért. Az elbeszélés ezt már azzal is megmutatja olvasóinak és hallgatóinak, hogy Jézus együtt lépked tanítványaival és beszél hozzájuk: élő cáfolat. Amikor hangot adnak csalódottságuknak, így felel: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett elszenvednie a Felkentnek, hogy bemehessen dicsőségébe?” Az evangélista ezután hozzáteszi: „És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami valamennyi Írásban róla szólt.” (Lk 24,25–27) Azaz Jézus nyomasztó sorsát együtt láttatja Izrael szent írásainak kijelentéseivel, és így az általuk tanúsított élő Istent bevonja ebbe a szörnyű eseménybe. Ő nem hagyja a halálnak Felkentjét, a Messiást, amint arra a kijelentés is utal, hanem bevezeti „ragyogásába: dicsőségébe”. Ez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy a tanítványok szíve megváltozzék. További ösztönzésre van szükségük. Ez pedig akkor következik be, amikor estefelé megérkeznek Emmauszba és unszolják az idegent, térjen be hozzájuk: „Maradj velünk, mert esteledik, sőt a nap is lehanyatlott már!” Vacsora közben vendégük magától értetődően átveszi a házigazda szerepét: „vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik adta”. Ezen a ponton következik be a fordulat: „megnyílt a szemük, és felismerték.” (Lk 24,28–31a) Az a tény, hogy Jézus múltbeli cselekedetei jelenvalóvá válnak – ami csak Isten műve lehet –, megnyitja a szemüket és lehetővé teszi, hogy élőként ismerjék fel Jézust. A történet azonban nem a boldog viszontlátás megünnepléséről szól, hiszen az elbeszélő rögtön hozzáteszi: „Ő azonban eltűnt előlük” (Lk 24,31b). Élő jelenlétének villanásszerű megmutatkozása után Jézus ismét megvonja magát tőlük. A hirtelen felismerés azonban olyan hatással van rájuk, hogy egy pillanatig sem maradhatnak tovább Emmauszban, a rezignáció, a csüggedés helyszínén. Most döbbennek rá: „Ugye lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” Ezért habozás nélkül visszaindulnak Jeruzsálembe, hogy csatlakozzanak Jézus többi tanítványához, akiktől azonnal megtudják: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak”. (Lk 24,32–34)

Azt a kijelentést, hogy Jézus halála után megjelent Simon Péternek, már Pál is mint a hagyományból átvett hitvallási formulát idézi: „a Felkent (a Krisztus) meghalt bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt az Írások szerint; és megjelent Kéfásnak (Péternek), majd a Tizenkettőnek” (1Kor 15,3b–5). Itt is egy, a látás területéről származó ige kapcsolódik össze az „Írásokra” való hivatkozással. Különösen az Ozeás 6,1–2-re gondolhatunk: „Jöjjetek, térjünk vissza az Örökkévalóhoz! Igen, ő szétszakított, de meggyógyít minket, ő megütött, de bekötöz minket, két nap múlva életre kelt minket, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk.”

Pál, mielőtt idézné a hagyományos megfogalmazást, nem csak azt mondja, hogy a hagyományból kapta, hanem azt is, hogy korinthusi szolgálata kezdetén rögtön tovább is adta az ottani közösségnek. Ezután más tanúkat is idéz, akiknek Jézus a halála után megjelent: egyszerre több mint ötszáz testvérnek, Jakabnak, valamennyi apostolnak, végül pedig önmagát nevezi meg a megjelenések utolsó tanújaként (1Kor 15,6–8). 

Máté evangéliuma szerint „a magdalai Mirjám és a másik Mirjám” az, aki kora reggel, a hét első napjának kezdetén találkozik a feltámadt Jézussal. Közvetlenül ezt megelőzően az evangélista „az Örökkévaló egyik hírnökét” említi, „aki leszállt a mennyből”. Ő gördíti el a követ Jézus sírjáról; villámcsapásszerű megjelenése láttán a sír őrei szinte halálra válnak. A hírnök [= az angyal] a két asszony tudomására hozza, hogy Jézus feltámadt és már nincs a sírban. Mondják el tanítványainak, hogy előttük megy Galileába (Mt 28,1–7). Az ezt követő, rendkívül szűkszavúan elbeszélt találkozásban, amely az asszonyok és Jézus között zajlik, Jézus csupán megismétli az utasítást: mondják meg „testvéreinek”, hogy „menjenek Galileába, és ott majd látni fogják” (Mt 28,9–10). János evangéliuma részletesen beszámol a feltámadt Jézus első találkozásáról a magdalai Mirjámmal (Jn 20,11–18).

Erősen kérdéses, hogy ezekből és más elbeszélésekből kideríthető-e bármi is történetileg. Történeti szemszögből nézve tele vannak kibékíthetetlen ellentmondásokkal. Sokkal fontosabb, hogy felismerjük: az itt említett személyek mind zsidó nők és férfiak. A megfeszített, de élőként jelenlévő Jézusba vetett hitükkel, amelyet a látás bizonyos formája hívott létre, csakis zsidó önértelmezésre juthattak. Anakronisztikus ostobaság volna feltételezni, hogy bármelyikük azt gondolhatta: mostantól kezdve már nem zsidó vagyok, hanem „keresztény”. Zsidóként jutottak erre a meggyőződésre zsidó Bibliájuk és zsidó hagyományuk segítségével. Az, hogy Isten „visszahozza a halottakat az életbe”, a korabeli judaizmusban széles körben elterjedt reménység. Már a Kr. e. 2. század közepén azt beszélték, hogy egy anya és hét fia nem volt hajlandó megtagadni zsidóságát és Izrael Istenét, az Egy Istent, ezért elutasították, hogy tüntető módon egyenek a sertéshúsból. Inkább elfogadták a halálos ítéletet és a gyötrelmes kivégzést. Teszik ezt abban az „Isten adta reménységben”, hogy feltámadnak: „a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre” (2Mak 7,9.14). Amikor ugyanez a kijelentés Jézusra vonatkozik, megváltozik az igeidő. Nem arról van szó, hogy Isten majd feltámasztja, hanem arról, hogy Isten feltámasztotta. Ez új hír, amely korábban még nem hangzott el: Isten a halott Jézuson már újrateremtő módon cselekedett. De ezt is csak a zsidó hagyományon belül lehetett kijelenteni és megérteni. Akik elfogadták és átvették, nem értelmezték magukat másként. 

Mivel a Jézus feltámadásáról szóló kijelentés Isten eszkatológikus – a végső időben megtörténő – újjáteremtésének aktusát nevezi meg, messzemenő következményei vannak. Itt csak Pál egyik megfogalmazását vesszük szemügyre: „Most pedig a Felkent (a Krisztus) feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak első termése” (1Kor 15,20). Az adott szövegkörnyezetben Pál arra törekszik, hogy közösségének bizonyosságot adjon a halottak feltámadásáról. Ezt Jézus feltámadására alapozza. Ebben az összefüggésben azonban nem egyszerűen a „Jézus” nevet említi, hanem úgy beszél róla, mint a „Felkentről” – az utolsó idők messiási királyáról. A Felkent úgy támad fel, mint „az elhunytak első termése (zsengéje)”. Pál nem pusztán Jézusról mint első feltámasztottról beszél. Az „első termés” („zsenge”) kifejezéssel azokra a bibliai rendelkezésekre utal, amelyek értelmében az Izrael földjén betakarított és megtermelt termények egy részét adóként kell leróni a templomban. Erre azért van szükség, mert Istent tekintik a föld tulajdonosának, akit jogosan megillet minden, ami azon megtermett. Ő azonban megelégszik az első terméssel, ez képviseli az egészet, amelyből származik. Ha Jézus, az Isten által az utolsó napokban feltámasztott messiási király az elhunytak „első termése”, akkor ő képviseli mindazokat, akik hozzátartoznak. Akik alávetik magát uralmának, feltámadásában is részesednek. Ugyanolyan biztosak lehetnek tehát a saját feltámadásukban, amilyen biztos, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból. 

Ebben az összefüggésben egy másik szempontot is figyelembe kell vennünk. A Pál által idézett régi hagyomány Kéfáson (Péteren) kívül „a tizenkettőt” is említi, akiknek Jézus „Felkentként” jelent meg feltámadása után. A 12-es szám Izrael tizenkét törzsére utal. A tizenkét tanítvány őket képviseli, nevezetesen a végső időben helyreállítandó Izrael reprezentatív előőrsét. Ez az oka annak is, hogy Jeruzsálemben telepednek le, bár Jézus követői főként galileaiak voltak. Jeruzsálem „Dávid városa”. Hová, ha nem Jeruzsálembe kellett jönnie a végidő messiási királyának, „Dávid fiának”? Az evangélisták ebben a perspektívában ábrázolják Jézus jeruzsálemi bevonulását halála előtt. A bevonulás tehát végső eljövetelének előképe lesz. „Az előtte és utána haladó tömeg pedig ezt kiáltozta: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön!” (Mt 21,9); „Hozsanna! Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak eljövendő országa!” (Mk 11,9–10); „Áldott, aki a Király, az Örökkévaló nevében jön!” (Lk 19,38); „Hozsanna! Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön! Izrael királya!” (Jn 12,13). 

(Balogh Vilmos Szilárd fordítása)