Hatvanéves a Mérleg

---

Az alábbiakban a Demokrata Néppártot (a mai KDNP jogelődjét) alapító, 1949-ben emigrációba kényszerült Barankovics István néhány levélrészletével emlékezünk meg 1965-ben született folyóiratunk korai recepciójáról és első évtizedének szellemi környezetéről. 

Az idézetek forrása a Szabó Ferenc SJ (1931–2022) – egykori főmunkatásunk – jegyezte Távlatok című folyóirat szövegközlése: Barankovics István levelei Szőnyi Zsuzsához, Távlatok 3 (1993) 12–13, 510–525. A teljes dokumentáció a Távlatok honlapján olvasható – itt »

---

Barankovics István levelei a Rómában élő Szőnyi Zsuzsához (részletek)

New York, 1967. március 1.

[…] nagyon érzékeny voltam azokkal az ütésekkel szemben, melyek a „saját oldalról” jöttek, s ezekben nem volt hiány. Ami rosszabb, ezek az ütések gyakran nem nyilvánosak voltak, s így nem felelhettem reájuk. Azt hiszem, az attak „felépítésében” jelentékeny szerepet játszottak azok a méltatlan gyanúsítások, igazságtalanságok, sőt rágalmak, melyeket otthon és még egy ideig az emigrációban is egyes egyházi vezetőktől kellett elszenvednem. Mindaddig, míg a saját bőrömön nem tapasztaltam, nem hittem, hogy a hierarchikus kevélység és a politikai klerikalizmus a legrosszabb igazságtalanságok és méltatlanságok elkövetésére képes, főleg azokkal szemben, akik a kereszténység és az Egyház szolgálatát más utakon-módokon merészelik keresni, mint ők, akik a magisterium csalhatatlanságát „túlliberálisan” értelmezték. A modern lélektan felfedezései óta nem rejtély, hogy egyes egyházi személyek a libidó sexuálist nem szublimálják, hanem elnyomják és kompenzálják oly módon, hogy ezt az elfojtott energiát a libidó dominandi fokozására használják. Nem kétséges, hogy a hierarchikus gőg és a politikai klerikalizmus szorosan összefügg ezekkel a lélektani problémákkal, és jellemző a közelmúlt viszonyaira, hogy a mai napig nem akadt egyetlen katolikus psichológus sem, aki a hierarchikus gőg és politikai klerikalizmus psichológiai gyökereit felfedte és elemezte volna. Talán most, hogy a Zsinat egy kis szabadságot hozott, erre is sor kerül. Kár, hogy nem 20-30 évvel korábban került sor reá! […]

1968. szeptember 12.

A Rómában, illetve a Róma mellett tartott Pax Romana-Kongresszusról Targonski Györgyéktől eléggé részletesen és, azt hiszem, hűen értesültem. A Pax Romana magyar tagozatának legnagyobb teljesítménye a MÉRLEG, melyet ma a legjobb és legszínvonalasabb magyar nyelvű folyóiratnak tartok. Hazaküldése a legfontosabb emigráns katholikus misszió. Nem bánnám, ha a katholikus Egyházon belüli, főleg theológiai kontroverziákkal nyíltabban és merészebben foglalkoznék. De megértem, hogy még mai középutas magatartásuk is sok és kellemetlen ellentmondást vált ki magyar katholikus konzervatív körökben, aminek következtében lemondanak a kontroverz kérdések nyíltabb és merészebb bemutatásáról. Így is visznek haza egy kis friss levegőt…

Pilinszkyt, sajnos, személyesen nem ismerem, amit komoly veszteségnek érzek. Csak verseiből és spirituális írásaiból alkothattam képet Róla. A legkülönb élő magyar katholikus költőnek tartom, s a legkülönb spirituális publicistának is. Az Új Ember által közölt kis spirituális írásai a modern magyar elmélkedési irodalom gyöngyei. (Mellesleg: Vilmossal három könyv kiadását terveztük halála előtt. Egyik lett volna Pilinszky elmélkedéseinek gyűjteménye, amelyet Vili szerkesztett volna. A másik tőlem egy kötet „Kereszténység és antiszemitizmus” címmel, a harmadik Vilmosnak élete főműve, melyhez halála előtt is rendezte jegyzeteit. Terveztünk egy negyedik kötetet is; a modern katholikus theológiai irodalom szellemében és javából. Magyar Katholikus Évkönyvet akartunk kettesben szerkeszteni. Mindez kútba esett.)

Rónay György a Néppárt képviselője volt, azaz egy párton álltunk. Azt gondolom, barátok is voltunk. Én mindenesetre igen magasra becsültem intellektusát, kitűnő szónoki képességét és becsületességét. Nemcsak nekem, Sík Sándor közös barátunknak is az volt a véleménye, hogy Rónaynál különb katholikus esszéistánk még nem volt. Sajnos, legtermőbb éveiben csendre, s attól tartok passzivitásra, volt kárhoztatva. Különb képességű esszéista, mint aminek írásai mutatják. Legázolt vetések ritkán hozzák meg az igazi termést. Pilinszkyvel együtt nagyobb keresztény missziót töltenek be Magyarországon, mint a fél klérus. Leveszem a kalapom előttük. […]

Bevallom, sokkal kevésbé vonz ma Európa, mint még akár 4-5 évvel ezelőtt is. Csak az ottani barátok vonzanak, akik közt Maguk az elsők. Mikor Európát mondok, beleértem a Vatikánt is, ahol a reakciós-konzervatív erők felülkerekedése legázolta legszebb reményeinket, melyeket a Zsinathoz, mint NYITÁNY-hoz fűztünk. A múlt nehezen hal meg. Az a dinamizmus pedig, mely Európát a második világháború után új életre keltette és megfiatalítani látszott, és amely a fejlődés meredekjén felfelé vitte, elvesztette régi lendületét.

[. . .] Az én véleményem azonban nem érdekes. Magát az Enciklikát, noha könnyű lenne, bírálni se akarom most. [VI. Pál pápa 1968-ban kiadott Humanae Vitae kezdetű, „a helyes születésszabályozást” tárgyaló enciklikájáról van szó. Bővebben lásd: Mérleg, 2008/3.] Csak a visszhangjáról néhány szót. A közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a templomjáró amerikai katholikusoknak túlnyomóan nagy többsége vagy kineveti, vagy visszautasítja, vagy helyteleníti az Enciklikát és a tilalmat illetően a pápai utasítás helyett a saját lelkiismeretét akarja követni, de az Egyházat nem hajlandó elhagyni. Több mint 600 amerikai theológus, filozófus és kánonjogász (mind gyakorló katholikusok és köztük van Amerikának – kevés kivétellel – minden kiválóbb theológiai tanára vagy civil theológusa) írta alá az Enciklikának ellentmondó vagy enyhébben fogalmazva: a személyes lelkiismeret döntését a pápai ukáz fölé helyező véleményt. Ha ezeket a theológusokat megbüntetik, Amerika szemináriumai és egyetemei legkülönb theológusaikat vesztik el; igen valószínű, hogy a theológiai hallgatók száma jelentékenyen csappanni fog. Nagyon valószínű, sőt bizonyos, hogy az ú. n. underground-egyház hatalmasan meg fog nőni. Mint bizonyára hallotta, itt underground-egyháznak nevezik azokat a katholikus csoportokat, akik maguknak keresnek egy megfelelő lelkipásztort, aki lakásukon vagy clubbokban mond misét, stb. Ezek között vannak a legkülönb katholikusok közül igen sokan, különösen a legtehetségesebb és leglelkesebb fiatalok, általában az amerikai katholicizmusnak intellektuális elitje, mely – merem mondani – kiváló theológiai műveltséggel rendelkezik, köztük sok civil és nő theológiai doktor, akik a reformok legáldozatkészebb sürgetői és megvalósítói voltak. A hivatalos egyház könnyen abba a helyzetbe juthat, hogy szellemileg elszegényedik, mire felébred. A felháborodás nem is annyira az Enciklika tilalmának szól, mint inkább annak, akit az Enciklika revelált a collegialitásnak, a személyes lelkiismeret jogának, a pápai tanító autoritás antidemokratikus gyakorlásának, a hívők véleménye súlyának és jelentőségének, a II. Vatikáni Zsinat szellemének, a legkülönb theológusok véleménye jelentőségének, a nők helyzetének (végtére a hívőknek jó fele nő, s az Egyház még most is középkori kondiconáltsággal kezeli őket) és hasonló, az Enciklika által kifejezetten nem is említett kérdéseknek vatikáni értelmezése és kezelése tekintetében. Röviden: Pál pápa enciklikája, mely egy alárendelt kérdést akart – noha hibásan, az én véleményem szerint – nyugvópontra juttatni, felidézte a pápai autoritás olyan krízisét az Egyházon belül, amire a reformáció óta aligha volt példa. S tán ebből a szempontból az Enciklika hasznos lehet. Nevezetesen, ha a pápai autoritás és az említett problémák tisztázó vitájához vezet. […]

Hogy Amerikán kívül mi a helyzet, erről csak hírlapokból értesültem. Amit írtam, itteni megfigyeléseimen alapul. Nyilván nem gondolt a pápa amerikai híveire, mikor azt mondta, hogy a katholikusok túlnyomó többsége helyesli az Enciklikát. Ha ellenkezőképpen informálták, akkor félrevezették, ami nem lepne meg. […]

A [Katolikus] Szemle egyre jobb; Békés Gellért cikke, mely eddig a lap legprogresszívebb közleménye, remélem, nem elszigetelt jelenség, hanem irányt jelent. Én az egyházi reformot illetően messze túljutottam azon, amit a Zsinat előtt írtam, s talán ez is az oka, hogy szinte semmit sem tudtam azóta publikálni az idevágó kérdésekről. Amit, a nevelés visszatartó hatása alatt, 7 évvel ezelőtt reformnak hittem, ma szinte megmosolyogni való, – olyan kevés és olyan csekély. A Zsinat legnagyobb jelentősége az én számomra is az, hogy végre a saját gondolataimat merem gondolni és leírni, ha van rá időm. A magyar katholikusok azonban – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – annyira a múltnak a foglyai, hogy a publikálás pusztába kiáltó szó lenne. A doktrinális kérdések is érdekelnek, de mégis elsősorban az a probléma-kör, melyet – röviden és jobb szó híján – az Egyház „demokratizálásának” neveznék. Viszont a magyar katholikusoknak, kivált a magyar katholikus hierarchiának és középosztálynak sohase tartozott erősebb oldalai közé az „amit demokráciának, demokratikus szellemnek, gondolkodásmódnak és érzületnek nevezünk”, s ez így van az emigrációban, a külföldi magyarokat illetően is. A Katholikus Szemle is ezt nyögi. Békés Gellért becsületes és haladó szándéka ezen kevéssé tud változtatni. – Ezt nyögi még ma és még otthon is, a Vigilia is, a nagyon tehetséges és igen becsületes Rónaynak haladó gondolkodása ellenére: a múlt, a magyar katholikus múlt kölönce minden merészebb és jövőt anticipáló gondolatnak szárnyát lehúzza. A mai magyar püspökök gyalog-szellemek, s nemcsak a viszonyok miatt olyanok, aminők. Tőlük ugyan Rónayék a gondolkodási bátorságra suggestiót nem várhatnak, talán még türelmet sem. A magyar katholikus szellemnek elmaradottsága akaratlanul is segít a kommunisták pusztító munkájában. Lehetetlennek tartom, hogy ezt olyan ember, mint Rónay ne tudná. Tudja, de csak azt teheti, amit a hazai katholikus viszonyok megengednek (nem szólva a kommunista diktatúra-okozta limitációkról). – Számomra csak a „szerző kiadása”-publikálás maradt, – ha volna rá pénzem. Hatása ugyan nem lenne, legfeljebb negatív, de legalább azt erezném, hogy „dixi et salvavi animam meam”. […]

[…] A püspöki szinódus kellemes csalódást hozott, noha csiga-lassúsággal mennek a dolgok előre, – de legalább most előrementek. A Szentszéknek a katholikus—zsidó ökumenizmusról kiadott legújabb nyilatkozata is egy lépés előre. S vannak más biztató jelek is, hogy az Egyház végre kezd belépni a modern mába. […]

---