Pápaság újratöltve – A pápák története 1800-tól
2025.07.06. Balogh Vilmos Szilárd
Jörg Ernesti: Geschichte der Päpste seit 1800 [A pápaság története 1800-tól napjainkig], Freiburg i.B., Herder (1. kiadás) 2024, kve 576 oldal
Újjászületés
A címre tekintve rögtön felmerül az első kérdés: miért olyan jelentős az 1800-as év, hogy azt mondhatjuk, itt valami teljesen új kezdődik? Jörg Ernesti így válaszol könyve bevezetőjében: 1800 azért fordulópont, mert VI. Piuszt (pápasága 1775-től 1799-ig tartott) a francia forradalmárok 1799-ben elrabolták, majd Franciaországban a bámészkodó tömeg elé vezették, megfosztották pápai jelvényeitől, fehér palástjától, és „Piusz, az utolsó” néven kigúnyolták. Hamarosan meghalt. Akkoriban sokan úgy vélték, hogy a pápaság története befejeződött. Nem volt magától értetődő, hogy 1800-ban lehet-e egyáltalán új pápát választani. Utódját, VII. Piuszt (1800–1823) kompromisszumos jelöltként mind az osztrákok, mind a franciák támogatták – a két katolikus „nagyhatalom”. Diplomata pápa volt, Bécsben a pápai állam visszaállításáról tárgyalt. Ugyanakkor Franciaországban leírták a pápaságot: eltörölték a keresztény naptárt, a katedrálisokban nem tartottak istentiszteletet, a papokat ellehetetlenítették, a kolostorokat bezárták. Miért kellett volna a pápaságnak fennmaradnia, amikor Napóleon csapatai megszállták a pápai államot? A pápaság vége nagyon is reális lehetőség volt. 1800-ban még nem lehetett előre látni, hogy folytatódni fog, és a pápa a 20. század végén többször is (aTime magazin szerint) „az év embere” lesz.
A pápaságot a 19. századtól kezdve valójában újraértelmezték. A túlélés érdekében ügyesen elsajátított kortárs eszközöket, például a média használatát. Ernesti itt főként IX. Piuszra (1846–1878), de még inkább XIII. Leóra (1878–1903) utal. A pápák nemzetközi orientációja és a világban tett utazásai az elmúlt 225 évben egyre meghatározóbbakká váltak. Ettől az időszaktól kezdve ismerték fel a pápák teológiai és erkölcsi tanító szerepüket. Az első, mai értelemben vett enciklika (XIV. Benedek: Ubi primum) nem sokkal korábban, 1740-ben jelent meg. A pápai írások szerepe a 19. és a 20. században rendkívül fontossá vált, hiszen általuk fejtették ki a pápák teológiai, politikai és erkölcsi álláspontjukat aktuális kérdésekben. Összesen 308 enciklikát tettek közzé, a legtöbbet latinul, ami a hivatalos változatnak tekintendő. A legtöbb enciklikát, nevezetesen 86-ot XIII. Leó adta ki. Meglepő, hogy VI. Pál viszonylag hosszú hivatali ideje (1963–1978) ellenére mindössze hat enciklikát jelentetett meg. Korábban nem volt példa arra, hogy a pápa a katolikus kereszténység első számú tanítójaként körleveleket, enciklikákat írjon. Részben ezt a szerepét kívánta felerősíteni a tévedhetetlenségre és a pápai primátusra vonatkozó 1870-es dogma.
A tévedhetetlenség dogmája IX. Piuszra és a meglepő módon mindmáig befejezetlen I. Vatikáni Zsinatra nyúlik vissza. A pápák ismételten foglalkoztak a zsinat lezárásának kérdésével, még XII. Piusz (1939–1958) is fontolóra vette az 1940-es évek végén, de 1950-ben inkább kihirdette Mária test szerinti mennybevételének dogmáját. Így aztán XXIII. Jánosnak (1958–1963) „magyarázkodnia” kellett amiatt, hogy az általa összehívott zsinat nem az I. Vatikáni Zsinat folytatása.
Ez a „befejezetlenség” alapvető teológiai kérdéseket vet föl és a II. Vatikáni Zsinat határozatainak recepcióját is befolyásolja. Az 1962 és 1965 között zajló zsinatot gyakran „pasztorális” zsinatként emlegetik, ezért sokan úgy vélik, meglátásai, határozatai (pl. a vallásszabadság kérdésében) nem „kötelező érvényűek”. Összehívását egyrészt a modernitás kihívása, másrészt a lelkipásztori szándék indokolta. X. Piuszt (1903–1914) forradalmi pápának tekinti a szerző, mivel erősen hangsúlyozta a pápaság lelkipásztori jellegét, de ma már nehéz elképzelni olyan pápát, aki előzőleg nem szerzett vezetői és lelkipásztori tapasztalatot. Ernesti kiemeli, hogy a II. Vatikáni Zsinat sok korábbi megújulási impulzust erősített meg és tett kötelezővé az egész egyház számára.
Van olyan elmélet, amely szerint a 19. században gyakorlatilag újra feltalálták a katolicizmust. Természetesen sok új elem jelent meg a pápaság utóbbi 225 éves történetében. Nehéz lenne válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a közös VI. (Borgia) Sándorban (1492–1503) és Ferenc pápában (2013-2025). Napjainkban a pápaság rendkívüli érdeklődés tárgya mind a katolikus közvéleményben, mind a szélesebb nyilvánosságban. Közös elvárásnak számít, hogy a pápa politikai kérdésekben is állást foglaljon és például a béke védelmezőjeként lépjen a nagyobb válságokban, így az ukrajnai háború vonatkozásában. Erős, karizmatikus, a médiában jártas és teológiailag is képzett személyiségre van szükség e hivatal betöltéséhez. Persze aggasztó is a sok szempontú követelményrendszer – hiszen ki tudja mindezt hosszú távon teljesíteni?
Pápaportrék
A könyv nagy részét (20–482. o.) a tárgyalt időszak tizenhat pápájának a portréja teszi ki. Mindegyikhez egy-egy, a szerző által fontosnak vélt információ szolgáltat címet. XI. Piusz például mint „hegymászó és könyvtáros pápa” kerül szóba – életrajza alkalmas arra, hogy megismerjük és mérlegeljük a szerző nézőpontját és stílusát. Róla, vagyis Achille Rattiról értekezve (230–264. o.) Ernesti megállapítja, hogy képes volt „a történelmi források tanulmányozásával a dolgok mélyére hatolni”. A péteri hivatalt XV. Benedek utódaként elfoglaló egyházfő Olaszország két legjelentősebb könyvtárát (a milánói Ambrosianát, majd a Vatikáni Könyvtárat) vezette, mielőtt elődje az első világháború után váratlanul Lengyelországba küldte. Pápai nunciusként nem igazán sikerült helytállnia a Lengyelország és Németország között az országhatárokról és a katolikus egyházmegyékről folyó vitában, ezért a frontok közé került. A diplomáciai zsákutcából Benedek pápa mentette ki: előléptette Milánó érsekévé. Alig néhány hónappal később, 1922 elején Ratti lett az új pápa, váratlanul, kompromisszumos jelöltként.
Pápaként felvette antimodernista elődje, X. Piusz nevét, de a vatikáni reálpolitikában a korábbi bíboros államtitkár, a tapasztalt Gasparri vezetésében bízott. Ezt a posztot csak Gasparri 1930-ban bekövetkezett halála után kapta meg Eugenio Pacelli. Ernesti pápatörténetének egyik erénye, hogy mindig kiemeli a bíboros államtitkár és ezzel a mindenkori vatikáni politika „kettes számú” vezetőjének a szerepét és „irányvonalát”. Külön táblázat adja meg államtitkári szolgálatuk idejét. (535. o.) Pacellit leszámítva persze közülük egy sem lett később „első számú” vezető, de éppen az ő pápasága alatt, 1944 és 1958 között a hivatal betöltetlen maradt.
Vajon Achille Ratti XI. Piusz pápaként csakugyan az a „világos vonalvezetésű” vezető volt-e, akinek Ernesti jellemzi? (vö. 236. o.) A kötet bírálói közül többen megkérdőjelezik ezt az állítást. XI. Piusz és külpolitikai tanácsadói, Gasparri és Pacelli folytatták a Szentszék sikeres konkordátumpolitikáját, ami az első világháború után a legtöbb európai országban megújult diplomáciai elismerést és gyakran vallási kiváltságokat is hozott a pápaságnak. Ennek a tevékenységnek a megkoronázásaként a Szentszék Benito Mussolinivel – vagy ahogy egyszer XI. Piusz nevezte: a „Gondviselés emberével” – megkötötte az ún. lateráni szerződéseket (1929). Hatvan évvel a pápai állam megszűnése után helyreállt a pápa nemzetközi jogi tekintélye, belpolitikai téren pedig konkordátum jött létre az olasz állammal. XI. Piusz és tanácsadói ebbe azzal együtt is beleegyeztek, hogy a katolicizmus államvallásként való elismerése nem védte meg a katolikus világi szervezeteket a fasiszta zaklatásoktól. Ráadásul a demokratikus katolikus olaszországi Néppárt a Ducéval kötött megállapodás áldozatává vált. A pápa nem bírálhatta nyilvánosan Olaszország etiópiai hódító háborúját (1935–36). Ugyanakkor XI. Piusz idejét múlt koncepciót követett, amikor „keresztényiesített” társadalmi rendet képviselt, amely a szexuális erkölcstől kezdve a szociálpolitikáig és a gazdaságpolitikáig mindent magában foglalt. Ennek mintegy a „megkoronázását” jelentette Krisztus Király 1925-ben bevezetett ünnepe.
Élete vége felé, a német katolikusokhoz intézett Mit brennender Sorge kezdetű, a nemzetiszocializmus diadala ellen irányuló enciklikája után ez az intellektuális pápa szemlátomást felismerte politikai kudarcát. A lateráni szerződések tizedik évfordulójára írt beszédében, amelyet halála napján akart elmondani, minden püspököt figyelmeztetett a rezsim álságos voltára. Utolsó, már elkészült, Az emberi faj egységéről szóló enciklikáját, amelyben elítélte a rasszizmust és az antiszemitizmust, és amely halála után az íróasztalán feküdt, fődiplomatája, Pacelli – vagyis utódja, XII. Piusz pápa – nem adta ki. Nehezen érthető, hogy e tragikus végkifejlet után Ernesti miért beszél XI. Piusz pápa „világos vonalvezetéséről” és „tisztánlátó” politikájáról. Szerinte a „küldetéstudatos alpinista” nem követett el „durva hibákat”, ezért „garantáltan bátor és előrelátó pápaként kerül be a történelemkönyvekbe”. (264. o.)
A szerző az összes többi pápát is hasonlóan jóindulatú hermeneutikával kezeli könyvében, így XII. Piusz „hallgatását” is a holokausztról. (287–291. o.) Az önkorlátozó visszafogottság csupán az előző évszázad pápáinak diplomáciai „semlegességét” követte abból a meggyőződésből, hogy „egy pápa diplomáciai tiltakozással többet érhet el, mint nyilvános megszólalásokkal” (289–290. o.) A hiba látszólag elkerülhetetlen, hiszen a pápa „akkoriban mindent helyesen tett, mai szemmel nézve mégis rosszul cselekedett”. (291. o.)
Ernesti éppúgy nem hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy Pacelli pápaságának megítélésében halála óta valódi fordulat állt be – az angyali pápából a „hallgatás pápájává” vált –, mint ahogy az előző évszázadra visszatekintve a IX. Piusz pápával kapcsolatos közvélekedés fordulatát sem fogadja el. IX. Piuszt hivatali idejének kezdetén még a liberális és nacionalista körök reménységének tartották, de az 1848-as forradalom után (és feltehetően annak hatására) dogmatikus reakcióssá és megkeseredett autokratává változott, aki az I. Vatikáni Zsinattal jóváhagyatta dogmatikus tévedhetetlenségét és mindenható primátusát, ráadásul minden eszközzel igyekezett megakadályozni az olasz egyesülést.1
A szerző folytonosságot tételez fel Péter szinte valamennyi modern kori utódja között. Nem válaszol arra a kérdésre, hogy például Giovanni Battista Montinit, a későbbi VI. Pál pápát miért távolította el hirtelen Pacelli pápa a kúriai szolgálatból, és miért „léptette elő” milánói érsekké annak ellenére, hogy sok éven át együttműködött vele. Szerinte ennek valószínűleg semmi köze nem volt a politikai nézetkülönbségekhez. Csakhogy Pacellivel ellentétben Montini meggyőződéses demokrata volt, míg a hidegháború idején XII. Piusz eljátszott a gondolattal, hogy áldását adja a neofasisztákat is magába foglaló antikommunista egységfrontra a római polgármester-választásokon.2
Ernesti szerint a pápai külpolitika folytonossága mindenekelőtt XV. Benedek pápa első világháború alatti és utáni kezdeményezéseire vezethető vissza. Fegyveres konfliktusok vonatkozásában a Vatikán mindig a „pártatlanság” elvét követte, hogy ne veszélyeztesse „csendes diplomáciáját”. Ernesti 2016-ban megjelent, XV. Benedekről szóló életrajzában joggal mentette meg ezt a „frontok között” álló pápát a széles körű feledéstől. A háborús feleknek címzett 1917. augusztusi békejegyzéke valóban előrelátó és ígéretes volt, akárcsak Abdulhamid szultán felé tett „csendes” kezdeményezései az örmény népirtás ellen.3 Ernesti ezért sajnálja, „hogy a boldoggá avatási eljárás soha nem indult meg a béke eme pápája számára”. (229. o.) Ugyanakkor több recenzens is megállapítja, hogy e tiszteletre méltó hagyományban semmi sem indokolja XII. Piusz „ékesszóló politikai hallgatását” a második világháború idején – különösen, ha összehasonlítjuk e pápa ékesszóló állásfoglalásaival a hidegháború idején.
Jörg Ernesti komoly erőfeszítéseket tesz a katolikus egyensúly megteremtésére. Ennek köszönhetően meggondolásai apologetikus jellegűek.
A pápaság fejlődése – irányok
A pápaportrékon túlmenően talán a legérdekesebb az a 34 oldalas összeállítás a kötet végén, ahol a pápaság értelmezésének változásait tárgyalja a szerző.
Először is visszatekint a pápaság létrejöttére és 1800 előtti történetére. Ma szinte általánosan elterjedt vélemény, hogy bár a mindenkori pápa egy állam feje, tekintélyét nem ebből fakad, hanem abból, hogy az 1,38 milliárd főt számláló katolikus egyház, vagyis a világon a legnagyobb vallási közösség vezetője. Ugyanakkor a pápaság életében a két évezred számos jelentős változást hozott. A pápa elsősorban Róma püspöke, az összes többi funkciója ebből ered. A keresztények üldözését követően Konstantin császár (306–337) a kereszténység felé fordult, Róma püspökét kiváltságokkal látta el, és a kereszténység államvallássá vált. A népvándorlás idején, főként Nagy Szent Leó (440–461) és Nagy Szent Gergely (590–604) alatt a pápák politikai befolyása lényegesen megnőtt. Döntő tényező volt a 8. században a frank Karoling nemzetséggel kötött szövetség. Az Egyházi Állam tulajdonképpeni születése az ún. Pipin-féle területadományozásra vezethető vissza. A pápa elismerte Kis Pipin (714–768) uralmi igényét a Frank Birodalom felett. Ezért a római egyház megkapta a longobárdoktól elhódított területeket, Pipin pedig az egyház védelmezője címmel büszkélkedhetett. Fia, Nagy Károly (747–814) tovább erősítette a kapcsolatot, aminek eredményeként 800 karácsonyán III. Leó császárrá koronázta. A Pápai Államhoz tartozott Közép-Itália jelentős része, III. Ince idején további területek kerültek hozzá, legnagyobb kiterjedését pedig a 18. században érte el.
A gazdasági gyengülés jelei már a 15. század vége felé látszottak. A legtöbb pápa rosszul gazdálkodott az állami tulajdonnal. Jóllehet az Egyházi Állam külpolitikájában védelemre rendezkedett be, nagy katonai kiadásai voltak, a 18. században az éves kiadások 19 százalékát tették ki.
„A nepotizmus és a pápai családok meggazdagodása ismételten mély lyukakat ütött az államkasszába. A túlzott kiadásokat a bevételi oldalon nem lehetett ellensúlyozni. A közigazgatásban burjánzott a korrupció. […] Még az élelmiszerellátás sem sikerült mindig biztosítani. A Pápai Államban többször is gabonahiány volt.” (486. o.)
Ilyen helyzetben választották pápává VII. Piuszt 1800-ban. A napóleoni hódítások idején az Egyház Állam elveszítette ugyan területi önállóságát, de az 1814-es bécsi kongresszus nyomán ismét megszerezte. 1870-ben az olasz egyesülés gyakorlatilag megszüntette a területi szuverenitást. A pápák ötvenkilenc éven át semmilyen terület felett sem rendelkeztek, miközben diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn és államfőnek tekintették magukat.
„Ez a helyzet, az Olasz Királysággal szembeni kemény magatartással párosulva, egészen 1929-ig tartott – a lateráni szerződések aláírásáig, amely az új állam, Vatikánváros megalapításáról rendelkezett. Ez már csak a Vatikánt és – mint extraterritoriális területeket – Róma fő bazilikáit, a Kúria épületeit és a Castel Gandolfóban lévő nyári rezidenciát foglalta magába.” (487. o.)
Államformáját tekintve a pápaság választáson alapuló monarchia. Miként a titkosítás ellenére tudni lehet, a pápát szinte mindig két, egymással nagymértékben szembenálló fél kompromisszumának eredményeként választják meg. Az elmúlt 224 év 16 pápájának átlagéletkora hivatalba lépésükkor 63 év volt. (A most megválasztott XIV. Leó ehhez képest „öregnek” számít, bár a sajtóban inkább „fiatalnak” tekintik.) A legfiatalabb pápa IX. Piusz volt 54 évesen, őt VII. Piusz követte 57 évesen. A legidősebb pápa 1800 óta a megválasztásakor 78 éves XVI. Benedek (Joseph Ratzinger) volt. XXIII. János és Ferenc 76 éves volt, amikor hivatalba lépett. A történelem legidősebb hivatalban lévő pápája XIII. Leó volt: 93 éves korában halt meg 1903-ban. XVI. Benedek 95 évet élt, de halála előtt tíz évvel már lemondott. 1800 óta a pápák átlagosan 14,1 éven át kormányoztak, ami lényegesen hosszabb, mint a pápaság teljes történetében a 7,5 éves átlag.
A kötetben tárgyalt időszak pápái is pártfogolták a művészeteket és a tudományt, bár a korábbi időszakoknál mérsékeltebben. Az ehhez szükséges anyagi források általában az államkasszából, valamint a világegyházból befolyt összegekből származta, a napóleoni korszak után azonban jelentősen csökkentek. 1800 előtt, főként a reneszánsz és barokk korban az egyházi állam tisztségviselőinek körében jelentős mértékű volt a nepotizmus. Ennek keretében testvérek, nagybácsik és más rokonok (X. Incének még a sógornője is) jelentős vatikáni hivatalok vezetői, többnyire pedig haszonélvezői lettek.
„Bár a nepotizmus jelensége a 19. században elvesztette jelentőségét, utolsó maradványai még megfigyelhetők XII. Piusznál. Kérdés, hogy a mai udvari teológusok és a pápa bizalmi emberei nem részei-e a nepotizmus hagyományának. XXIII. János óta fontossá váltak a pápák magántitkárai, ami annál is inkább meglepő, mivel a vatikáni hierarchiában nincs igazán helyük. […] Az utóbbi hatvan év pápái végső soron átláthatatlan és ellenőrizhetetlen befolyású titkárokat tartottak maguk mellett.” (490–491. o.)
A régi Egyházi Állam 1870-es megszűnése után jelentősen megnövekedett a pápák tulajdonképpeni szerepe: az, hogy a katolikus egyház lelki vezetői legyenek. Ez együtt járt egyrészt a nemzetközi jelleg, másrészt a centralizmus megerősödésével. A legújabb kor pápáit az emberiség erkölcsi lelkiismeretének tartják. XV. Benedek az első világháború idején azzal indokolta semlegességét, hogy minden ember atyja kíván lenni, ezért nem áll egyik háborús fél mellé sem.
„A Szentszék emellett állandó megfigyelői státust tölt be az Egyesült Nemzetek Szervezeténél és – tagként vagy állandó megfigyelőként – az ENSZnek alárendelt szervezeteknél. […] Értékközpontú külpolitikát folytat, amely nemcsak a katolikus államok között keresi szövetségeseit.” (492. o.)
1878 és 1978 között a hét pápa közül hat a Szentszék diplomáciai szolgálatából került ki. Ezért is nevezhető ez az időszak a „diplomata pápák korának”. Kivétel volt X. Piusz pápa, akit pasztorális elkötelezettsége emelt Róma püspökévé. A diplomáciában jártas egyházfőknek köszönhetően a katolikus egyház ebben az időszakban „enyhe” külpolitikája révén sikeres konkordátumokat kötött és diplomáciai kapcsolatot vett fel számos állammal. Ennek megfelelőn a Szentszék nemzetközi presztízse jelentősen megnövekedett. Az 1978 utáni pápák egyikét sem a Vatikán diplomatái közül választották.
A pápák szerte a világon felszólaltak a béke és az emberi jogok mellett. Ez azonban nem mindig volt így. Míg a 20. század előtt inkább az „igazságos háború” volt meghatározó a pápai megszólalásokban, addig mára az „igazságos béke” vált hangsúlyossá.
A természeti katasztrófák és más krízishelyzetek kezeléséhez a pápák nem pusztán megszólalásaikkal igyekeztek hozzájárulni, hanem anyagi természetű adományaikkal is. A szegényekről való gondoskodás az ősegyházban kialakult diakónusi feladatkör lényeges része volt. A pápai jótékonysági tevékenységet a pápa nevében az „alamizsnamester” irányítja. Ferenc pápa azzal is kiemelte ennek fontosságát, hogy az éppen hivatalban lévő alamizsnamestert, a lengyel Konrad Krajewskit bíborossá nevezte ki. A legújabb korban a pápaság minden eszközzel támogatta a humanitárius segítségnyújtást. XIII. Leó, a keresztény szociális tanítás alapjának megteremtője erősen támogatta a rabszolgaság minden formájának eltörlésére irányuló nemzetközi erőfeszítéseket. XV. Benedek az első világháború idején „keresőszolgálatot” hozott létre az eltűntek megtalálására. 1971-ben VI. Pál megalapította a Cor Unum pápai tanácsot, amelynek feladata a Vatikán humanitárius segélyakcióinak megszervezése krízis- és katasztrófahelyzetekben.
A pápai udvar, valamint a vatikáni kúria pénzügyi forrásait 1870-ig az Egyházi Állam bevételei, valamint a világegyházból érkező adományok, 1870 után az utóbbiak, az úgynevezett „Péter-fillérek” jelentették. A pápaság nemzetközi jellegéből fakadóan 1887-ben létrejött egy „pénzügyi bizottság”, amit 1942-ben az Istituto Opere di Religione (IOR), vagyis a későbbi vatikáni bank megalapítása követett.
„Itt kezelték azokat a kompenzációs kifizetéseket, amelyeket a Vatikán a lateráni szerződések alapján kapott az olasz államtól. A mai napig ez képezi a Vatikán befektetésekből és ingatlanokból álló vagyonának alapját,amely. A hívek adományai, valamint az egyházmegyék és püspöki konferenciák szolidaritási befizetései mellett ma a Vatikáni Múzeumokból és a postából származó bevételek is nélkülözhetetlenek a Vatikán számára. Az állami költségvetés az elmúlt években krónikusan deficites volt.” (497–498.o.)
A katolicizmus egyre nemzetközibbé válik, és ez a bíborosi testület összetételében, illetve az utóbbi néhány pápa megválasztásában is megmutatkozik. A vizsgált időtartam tizenhat pápája közül tízen kimondottan nemesi vagy nagypolgári családból kerültek ki. 1903-at, vagyis X. Piusz megválasztását tekinthetjük vízválasztónak: ő már a „népből” emelkedett fel Róma püspökévé. Érdekes, hogy 1800 után egyetlen olasz pápa sem a szegényebb dél-itáliai régióból származott. Ami a pápai életvitelt illeti, abban XXIII. János pontifikátusa jelentett lényeges változást: ő görcsmentesen és humorral viselte a pápai „méltóságot”. Ettől kezdve a szerényebb életvitel különböző mértékben ugyan, de normává vált.
A pápák – miként a bevezetőben már említettük – egyre erőteljesebben támaszkodtak a tömegtájékoztatás eszközeire. 1861-től kezdve jelenik meg a L’Osservatore Romano című vatikáni napilap. XIII. Leó pápa adott elsőként újságnak interjút. XII. Piusz előszeretettel mondta el beszédeit a rádióban. 1950-ben a Mária-dogma kihirdetése, valamint 1962-ben a II. Vatikáni Zsinat megnyitása volt az első tömegtájékoztatási eszközökre szabott esemény. Míg a harmincéves háború idején VIII. Orbán pápát vagy X. Incét alig ismerte valaki, ma a pápákat gyakorlatilag mindenki ismeri a világon. Az utóbbi két évszázadban a hit és erkölcs kérdéseit tekintve a korábbi időkkel szemben lényegesen gyakrabban szólaltak meg nyilvánosan Róma püspökei. XXIII. János Pacem in terris kezdetű enciklikája (1963) volt az első, amelyik nemcsak a katolikusokhoz szólt, hanem minden „jóakaratú emberhez”. Ugyanakkor
„a kívülálló számára szokatlannak tűnik, hogy a régebbi álláspontokat a pápai dokumentumokban soha nem vonják vissza. A korábbi tanbeli kijelentések korrekcióját hiába keressük. Az újításokat soha nem említik, ezeket a hagyomány szerves fejlődéseként és folytatásaként mutatják be. […] A 19. és 20. század legtöbb pápája összességében konzervatív és hagyománytisztelő volt az egyház dogmatikája és erkölcsi tanítása terén, de nyitott volt az igehirdetés új útjaira, a lelkipásztori és kánonjogi engedményekre.” (512. o.)
Meglepő módon a Róma püspöki székében lévő pápákat egészen 352-ig kivétel nélkül szentként tiszteli a katolikus egyház, miközben a középkor pápai között sokkal kevesebb a szentté avatottak száma. A 11.századtól a 19-ikig mindössze négyről tudunk, de a 20. század maga ugyanennyi szent pápával büszkélkedhet. A szerző annak megállapításával zárja könyvét, hogy míg az 1800-tól hivatalban lévő pápák közös jellemzője a személyes igénytelenség, a pápai udvartartás sokat veszített jelentőségéből.