Másság, szemmagasság és igazság – Martin Buber halálának 60. évfordulójára
2025.06.13. Thomas Sojer
„Látni a valóságot és szembenézni vele annak biztos tudatában, amit felelősségnek nevezünk.” (Martin Buber)
Jeruzsálem, 1965. június 13. Barbara belép a szobába. Nagyapja mozdulatlanul fekszik az ágyban. Pár héttel korábban elesett, azóta állapota egyre rosszabbodott. Még ugyanebben az órában az egész városban elterjed a hír: Martin Buber (1878–1965) meghalt. Nem sokkal később David Ben-Gurion és Shai Agnon áll a halálos ágya mellett. Élénk beszélgetést folytatnak jiddisül. Olyan ez, mint egy színdarabból vett jelenet. A ház – Jeruzsálem óvárosától délnyugatra – évtizedekig a párbeszéd színhelye volt. Másnap reggel Bubert ünnepélyesen végigviszik Jeruzsálemen a Har HaMenuchot temetőbe. Sírkövén a 73. zsoltár áll héberül: „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. / Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem”.1 E szavak kévébe gyűjtik Buber életét és gondolatait. A zsoltárverseket 1929-ben, Franz Rosenzweig frankfurti sírjánál mondta el Buber, mielőtt azok az ottani sírkőre kerültek volna.
A 73. zsoltár nem vigasztaló szöveg, hanem önértelmezés. Az imádkozó azt kérdezi, miért az igazságtalanság – és megvallja, hogy hite majdnem összetört. Látja a hazugságot, a szenvedést, az egyenlőtlenséget – és úgy felel, hogy másként cselekeszik. Buber 1952-ben írt ennek az önmegértésnek a forrásáról:
„Van egy nyelv, amelyen válaszolhatunk (a hozzánk beszélő transzcendenciának): tetteink és magatartásformáink, reakcióink és mulasztásaink nyelve. E válaszok összességében dől el az, amit tulajdonképpeni értelemben felelősségünknek nevezhetünk. Ittlétünknek (Dasein) ezt az alapvető értelmezését a héber Bibliának köszönhetjük; és valahányszor igaz lélekkel olvassuk, önmegértésünk megújul és elmélyül.”2
Pontosan száz évvel ezelőtt, 1925 májusában Martin Buber és Franz Rosenzweig ennek az önmegértésnek a jegyében kezdte el németre fordítani a Szentírást. Gershom Scholem így foglalja össze e válllkozás fő szándékát: „A Bibliát nem mint írásművet akarták lefordítani. Nem az olvasó szemével érzékelhető irodalmi jelleg volt fontos számukra, hanem az élő, a kimondott szó szférája.”3 A kimondott szó kívánalmának, amely a héber Biblia beszédjellegéből fakad, három hangsúlya van: a másság, a szemmagasság és az igazság.
1. Otthonos másság
Buber számára a bibliai találkozások egyik alapvető igazsága az, hogy „a világ a bizalmon alapul”.4 A bizalom nem kényszeríti rá magát másokra. Nem követel vak engedelmességet. Csak a beszélgetésben – nem pedig az önmegvalósítás monológjában – jöhet létre. És sérülékeny marad. A bizalom olyan ember döntésének az eredménye, aki valóban találkozott önnön Másikával (mit seinem Du), és e találkozásban szabadságára ismer. Én és Te (1923) című művében Buber így fogalmaz: „Csak az képes dönteni, aki ismeri a kapcsolódás képességét és tud a Te jelenlétéről. Aki dönt, szabad, mert a tekintet elé lépett.”5 Előbb találkozás. Aztán a döntő pillanatban: döntés. És onnantól kezdve: hűség – nem a saját projekciónkhoz, hanem a másik másságához.
Buber ezt is Lou Andreas-Saloméval (1861–1937) tanulta meg. Aki pszichoanalitikus. Írónő. Nietzsche kockázata. Rilke sorsa. Freud szerencsés esetnek nevezte őt. Buber könyvet kér Lou-tól Die Gesellschaft [A társadalom] című szociálpszichológiai sorozatához. Lou ekkor írja meg Az erotika című művét, amely a könyvsorozat 33. köteteként jelent meg 1910-ben. Ebben a szexualitást nem mint vágyat, hanem mint generatív őserőt fejti ki: az Én önkiüresítését – egészen a feloldódásig. A hatalmi viszonyok ellenében ható határtalanná válást. Buber így méltatta a művet: az Énnek ki kell lépnie önmagából. Nem szabad magába zárulnia. Nem elégedhetik meg önmagával. A nárcizmus erotikájával szemben ezt kérdi – Louval együtt: „Ha a kor sokat emlegetett erotikájából […], ahol az ember csak önmagát élvezi a másikban, kivonnánk minden énvonatkozást… – vajon mi maradna?”6 Buber szerint talán csak az affektus marad – találkozás nélkül. Testi kapcsolat – érintés nélkül. Egymásmellettiség – jelenlét nélkül.
Ugyanakkor Buber a másik véglettől is óva int: mi van akkor, ha az Én annyira átadja magát a kapcsolatnak, hogy eltűnik a Te-ben? Buber erre próbál választ adni az „Én és Te“-ben: „A (szerelmi) érzések az emberben lakoznak; de az ember a szerelmében lakozik. Ez nem metafora, hanem a valóság: a szerelem nem tapad az Én-hez úgy, hogy a Te csupán a »tartalma«, a tárgya lenne – a szerelem az Én és a Te között van.”7 Mit jelent tehát a köztesben élni? Ezt jelenti: nem önző módon elnyelődni az elvételben – de nem is feloldódni az adásban. Egyetlen szóval: bizalom – amely köztem és közted van, az adás és az elfogadás határán lebeg. Bizalom, amely válaszra vár.
2. Tekintetek szemmagasságban
Mindenki felelőssége – a lélegzés, a különbözés, ugyanakkor a közös élet szabadsága iránt –, a köztes birodalma Buber számára nem rendelkezésre álló vagy csinált dolog volt. Adott volt. Kegyelmi adottság ott, ahol megtörténik a találkozás és valóra válik a kapcsolat. Buber nem neoromantikus utópiát keresett polgári kiskertekkel. Így ír erről: „Látni a valóságot és szembenézni vele annak biztos tudatában, amit felelősségnek nevezünk.”8
Ezt a mércét tette a nemzetközi politika próbakövévé – és tragikusan tántoríthatatlan makacssággal a zsidók és arabok közös világának reményévé a Szentföldön. Az etnonacionalista cionizmus elleni egész életre szóló elkötelezettsége egy valódi politikai aporia beismerésével párosult: „Az ember nem élhet emberként és a nép nem élhet népként anélkül, hogy bűnössé válna. Egyedül az számít, hogy ne rakjunk magunkra napról napra egyre több bűnt.”9 Hasonlóan gondolkodó emberekkel együtt megalapította előbb a Brit Shalom, később az Ichud mozgalmt a megértésért, az egyenlőségért és a kettős nemzetiségű államért. Buber közös intézményeket, kétnyelvű iskolákat és olyan alkotmányt követelt, amely mindkét népet védi.
Utópiája marginális jelenség maradt. A baloldal megmosolyogta. A jobboldal harcolt ellene. Buber abban látta Izrael felelősségét, hogy ne koloncnak tekintse arab embertársait. Ne megoldandó problémának – hanem partnernek. Ismerős, tiszteletet érdemlő arcnak. A felelősség itt azt jelenti, hogy a másik ember mellett haladunk, együtt vele – anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat. De mit jelent ez zsidóknak és araboknak a közös történelem és a közös talaj szempontjából?„Az igazi közösség” – írja Buber – „nem azáltal jön létre, hogy az emberek érzéseket táplálnak egymás iránt (noha persze ez sem nélkülözhető), hanem a következő két dolog által: mindannyian életteli és kölcsönös kapcsolatban állnak egy eleven középponttal; egyszersmind életteli és kölcsönös kapcsolatban állnak egymással.”10 Nem káosz útján megvalósuló befogadás, nem közömbösség révén létrejövő egyenlőség, hanem felelősség, amelyet egy (rejtett) közös középpont iránti bizalom éltet. Az igazi közösség teherbíró, egymáshoz igazodó. sokoldalú. Középpontját senki sem birtokolja, hanem a kapcsolat hozza létre. És itt jön a képbe Isten – Isten, aki nagyobb minden istenképnél. Nagyobb, mint bármely istentisztelet. Kisajátíthatatlan jelenlét, amely személy szerint mindenkit arra hív, „hogy mégis legyőzzük, ami látszólag ellenáll minden erőfeszítésnek”.11
3. A tisztáson túl… bizalomra van szükségünk
Buber számára a politikai cselekvés elválaszthatatlan volt a gondolkodástól. Mi az igazság? –ez a kérdés forgott kockán, és egyedülálló találkozáshoz vezetett. Martin Heidegger (1889–1976) és Martin Buber 1957 májusának végén találkoztak először Vorarlbergben, a Pfänderhangon, magasan a Bodeni-tó felett. Ott az igazság kérdését a nyelv kérdése döntötte el. Heideggert egykor meghatotta Buber egyik mondata: „A megbékélés megbékélést szül.”12 És Hölderlin Békeünnep című versének Heidegger általi értelmezésében – különös tekintettel a nevezetes sorra: „Mióta beszélgetés vagyunk, és hallunk egymásról”13 – Buber teret lát egy lehetséges közös alap számára.14 Mielőtt azonban sor kerülhetne a találkozásra, Paula Buber meghal. Buber lemondja részvételét a közösen tervezett konferencián. Heidegger egyedül beszél Münchenben. Később meghívja Bubert todtnaubergi kunyhójába, de Buber ezt is visszautasítja. Az egyszeri találkozás meghiúsul.
Egy évvel később Buber Heidegger nélkül pótolja előadását, és egy ellenvetéssel kezdi. Heidegger Novalist idézve jelentette ki: „Senki sem tudja, hogy a nyelvnek épp az a sajátossága, hogy pusztán önmagával törődik.”15 Buber nem ért egyet: a nyelv nem önmagát mondja. Hanem beszélik. Valaki beszél. Valakihez. Kapcsolatban. Buber szerint az igazság kérdése a Te Tehozzád forduló igényében dől el. Heidegger az igazságot alétheiának – a lét megmutatkozásának (das Sich-Zeigen des Seins) – nevezi, Buber ellenben emunahnak: „bizalom valakiben / valamiben”, „hűség valakihez / valamihez”, egy valakire irányuló cselekvés megtörténése. Olyan igazság, amely orientál, a Hozzád való kötődés eseménye. Az elköteleződés szabadságából ered. A döntés jelenvalóságából. Azt, hogy „Te”, mindig a befogadott közelségből fakadó felelősséggel mondjuk ki.
Tartós közelség
A 73. zsoltárt Buber a Soá, a két világháború és a közel-keleti konfliktus után fordítja németre. A kirvat főnevet ekkor már nem főnévként fordítja, mint korábban („Isten közelsége”), hanem igeként – mint mozgást és cselekvést: „Nekem a jó: Istenhez közeledni, / Uramba, TEBELÉD helyeztem oltalmamat, / hogy elbeszéljem minden munkáidat.”16 A közelséget itt nem Isten kezdeményezi. A labda már nem Isten térfelén pattog, de nem is a mi térfelünkön, hanem egy különös eseményt élünk át a kettő között. A koreci Pinchász rabbi szokta mondani: „Amit kergetünk, nem kapjuk meg; de amit engedünk létrejönni, odarepül hozzánk.”17 Az életre szóló „közeledésnek” önmagából kell kisarjadnia, amikor a sok Te felé fordulunk, és a világra tekintve az első – mindenkor keletkező – Te-ről mesélünk magunknak.
(Mérleg-fordítás)