Katolikus rendszerváltás? – A szinodális reform néhány dilemmája

2015. október 17-én Ferenc pápa ünnepi beszédben emlékezett meg arról, hogy a katolikus egyházban fél évszázaddal korábban, a II. Vatikáni Zsinat végén jött létre a püspöki szinódus intézménye. Méltatta a szinódust megalapító VI. Pál kezdeményezését, amelynek célja az egyetemes zsinat „képének újjáalkotása”, azaz „szellemiségének és módszerének” továbbvitele („tükrözése”) volt. Egyúttal visszautalt VI. Pálnak és utódainak arra a megállapítására, amely szerint a szinódus „szervezete és működése az idők során javítható lesz”, és – a folytonosság jegyében – kijelölte az intézmény továbbfejlesztésének irányát. 

„A világ, amelyben élünk, és amelyet ellentmondásaival együtt is szeretnünk és szolgálnunk adatott” – írja Ferenc –, „megköveteli, hogy az Egyház küldetése összes területén megerősítse az együttműködést. Isten pontosan ezt a szinodális utat várja el a harmadik évezred egyházától”.¹

Szétágazó és összetartó utak 

Az elmúlt években azok a katolikusok is megismerkedhettek a ’szinódus’ szóval, akiknek korábban nem vagy alig volt tudomásuk a püspöki tanácskozásnak erről a formájáról. Amikor az argentin pápa az ’együttjárás’ jelentésű görög szót (szün-hodosz) határozta meg a megerősítendő belső együttműködés kereteként – egyszersmind metaforájaként –, az egyház struktúrájában is változást irányzott elő. Megnyilatkozásaival és intézkedéseivel arra törekedett, hogy az egyházi közösség teológiai dimenziójának elmélyítésével párhuzamban az intézményi jelleget határozottan elmozdítsa a személyközi együttműködés kommunikatív folyamatszerűsége felé. 2019-ben évfordulós kijelentéseit részben megismételve, de részben ki is bővítve már így fogalmazott: 

a „szinodalitás” voltaképp „az egyháznak mint a közösség misztériumának a megvalósítása a szentháromságos közösség képében. Köztudott, hogy ez a téma nagyon közel áll a szívemhez: a szinodalitás stílus, együtt-járás, és ez az, amit az Úr az egyháztól a harmadik évezredben elvár”.²

Ferenc tehát pápaságának egyik alapgondolatát törekedett életre váltani, amikor 2021. őszén elindította azt a több évre, 2024 októberéig tervezett szinódusi eseménysort, amelynek célja, hogy „az egész Egyházat bevonja egy új (…) ekkleziológiai modell kidolgozásába, amely II. Vatikáni Zsinat eszméit továbbgondolva reagál a korunkban tapasztalt korszakos egyházi változásokra”.³

Bizonyára érdemes volna részletesebben ismertetni a vonatkozó dokumentumokat és rendezvényeket, amelyek ezt a folyamatot tagolják és értelmezik. Figyelemre méltó, esélyt és kockázatot egyaránt rejtő eseménysorról van szó. Kudarca, az értékelhető konzekvenciák elmaradása a hitelesség elvesztését kockáztatja. Ezzel szemben a valódi – egyelőre körvonalazatlan – megújulás vagy legalábbis ennek látható csírája a hitelesség megerősödésének esélyét hordozza.

A jelen áttekintést sokszorosan túlterhelné a Magyarországon árnyékban maradt szinódusi információk és főként a feldolgozatlanul hagyott problémák összegyűjtése és elemzése. Pedig, ha a megfelelő impulzusok nyomán kibontakozó véleményeket és ezek konfrontációját is egy lehetséges egyházi párbeszéd összetevőinek tekintjük, sokoldalú és tartalmas eszmecsere indulhatott volna el. Nem állítható azonban, hogy az egyházvezetés erejét megfeszítve mozdította elő magyar katolikusok minél szélesebb körének bekapcsolódását – online vagy személyesen – a 2023 októberében Rómában megrendezett szinódus előkészítését célzó megbeszélésekbe. Az egyházmegyei, országos és kontinentális rendezvényeket az egyházi sajtó is legfeljebb félszívvel propagálta.

Sokkal elevenebb mozgolódás volt tapasztalható és és jól szervezett szinodális munka zajlott olyan országokban, ahol a katolikus hívők jelentős része szabadon, az önálló ítéletalkotást elősegítő feltételek között tájékozódhat a világegyházi fejleményekről, következésképp megalapozott reformelvárásokkal fordul egyháza felé. A nyugati demokráciák többségében nemcsak ismertté, hanem kritikai mérlegelés tárgyává is váltak a meghirdetett megújulás – egymással messze nem mindenben egybecsengő – alapgondolatai. 

A római előirányzatok szellemében zajló találkozók főként három alapszövegre támaszkodhattak: 1) a Nemzetközi Teológiai Bizottság Ferenc pápa megbízásából elkészített Szinodalitás az egyház életében és küldetésében című terjedelmes tanulmányára; 2) a helyi egyházak szinodális összejövetelinek lebonyolítását segítő – magyarul is olvasható – eligazító iratra (Vademecum); és 3) a folyamat „kontinentális fázisának” irányt adó, „Tedd tágassá sátradban a helyet” (Iz 54,2) című munkadokumentumra. Magyarországon az alig észrevehető helyi összejövetelek összegző iratai közül néhány megtalálható az interneten. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által jegyzett országos záródokumentum szintén nyilvános ugyan, de nem keltett érdeklődést. Ugyanez a szöveg az európai szakasz 2023-as prágai lezárása után kiadott kétnyelvű (olasz–angol) kontinentális szintézis tartalmát sem befolyásolta számottevő mértékben. És viszont: itthon egyáltalán nincs hírértéke annak, hogy a csúcsesemény – a római püspöki szinódus – kiindulópontját képező Instrumentum laboris (munkadokumentum) óvatosan ugyan, de szóba hoz olyan reformfelvetéseket is, amelyeket a vatikáni hivatalosság korábban elvetett, de amelyek – ha másként nem, említésszinten – immár megkerülhetetlenné váltak. Ilyen a nők felszentelt szolgálatának vagy a klérus kezében összpontosuló hatalom megosztásának a kérdése. 

Szinodális sokféleség – többféle szinódus?

A pápa által elindított világegyházi mozgósítás sajátos, némiképp paradox vonása, hogy nem a tervezett ütemben, hanem bizonyos ritmuszavarral kezdődött el. Mondhatni a világszinódus a kívánatosnál szinodálisabban lépett működésbe, amennyiben a világszerte zajló tanácskozások néhány helyi egyház nagyfokú önállóságának köszönhetően élesen eltérő szemléletmódok konfliktusát is felszínre hozták. A tanácskozásra alapozott megújulási projektum és a sokszínű, egyre kevésbé egységesíthető globális katolicizmus egyik központi problémája vált ezáltal kézzelfoghatóvá. 

Rómának már a kezdet kezdetén sem sikerült maradéktalanul kézben tartania a reformkövetelések és az ezekre adott teológiai, illetve lelkipásztori válaszok dinamikáját. Ha a szinodalitáshoz hozzátartozik a regionális, alkalmasint nemzeti adottságoknak megfelelő tanácskozási kultúra, akkor a Vatikán részéről nemcsak kevéssé testvéri gesztus, hanem (a Ferenc pápa által támogatott) sokféleség elvének ignorálása és hibás stratégiai döntés is volt olyan, a megújulás mellett elköteleződő és teológiailag jól megalapozott kezdeményezések hátráltatása, lényegében pedig blokkolása, mint a német Szinodális Út. A szinodalitás hitelével játszik az autoriter beavatkozás, amely egy helyi püspöki kar konzervatív kisebbségének aggályait jutalmazza, miközben bünteti a gyökeresebb változás igényét. 

Annál is inkább, mivel a Német Püspöki Konferencia és a német katolikusok központi laikus szervezete (Zentralkomitee der Deutschen Katholiken) együttműködésével létrejött Szinodális Út nem igazolja a Róma iránti hűségüket nemritkán feljelentéssel is bizonyító ellenerők gyanakvását, amely szerint az egyházi központ, illetve a fejlett nyugati demokráciák szinódusfelfogása közti konfliktus oka Németország „engedetlensége”, mi több, a katolikus tanítástól elrugaszkodó reformtörekvése volna. A német katolikus kezdeményezés valójában mindvégig a hatályos egyházjog keretei között és azzal a kezdettől kinyilvánított szándékkal zajlott, hogy a szinodális gyűléseken megszavazott (nagyrészt évtizedek óta érlelt) javaslatokat a püspökök végül bevigyék a 2023–2024-es világegyházi dialógusba. A Vatikánnal kialakult és máig fennálló kontinentális vita oka nem utolsósorban eltérő gondolkodásformák és teológiai hagyományok feszültsége, de még inkább az az ellentét, amely a visszafordíthatatlan katolikus differenciálódás tényszerűsége és az egység megőrzésének eszménye között áll fenn. Nem csupán a különféle szinodális utak tartanak szükségképpen több irányba, hanem már a szintézisükről – a megbékélt különbözőségről és az egység szolgálatának gyakorlásáról – alkotott elképzelések is nehezen hozhatók közös nevezőre. 

A szélső pólusok röviden így írhatók körül: Róma a kommunikáció megújítását előtérbe állítva spirituális alapzatra helyezné a szinodális tanácskozást. A hierarchikus hatalomgyakorlás (amely sokszor csak névleg szolgálat) és az egyházi hivatalviselés jogi alapjait nem – vagy csak minimális mértékben – módosítaná. Egyfajta szinodális stílusváltásban gondolkodik tehát. A demokratikus tapasztalatra erőteljesebben építő elképzelés értelmében viszont szükséges az olyan strukturális reform, amelyhez hozzátartozik a tényleges hatalommegosztás és az egyházi tisztségek betöltése feltételeinek érdemi újragondolása (például nők részesítése a felszentelt szolgálatokban). Róma diskurzusában visszatérő elem a Szentlélek vezetésébe vetett bizalom, ám a sok évtizede esedékes szerkezeti reform, az alapvető deklerikalizáció szorgalmazóitól is csak rosszhiszeműség árán volna elvitatható az idők jeleire és a Lélek ösztönzésére fordított figyelem. Róma előszeretettel minősíti a korszellemmel kötött kompromisszumnak és divatos tematikának az egyenjogúságra összpontosító kérdésfeltevést. Ellenben mindeddig kevéssé adott meggyőző választ arra, hogy hogyan következik a mégoly figyelmes és jószándékú, de jogilag semmire sem kötelező eseti együttgondolkodásból a szisztematikus hatalmi visszaélések – például a legfelsőbb szintű, megannyi katolikust is elidegenítő politikai korrumpálódás – megszüntetése vagy nagymértékű visszaszorítása.

Más oldalról viszont némelyek aggódva vetik fel a kérdést: nem jár-e együtt a szinodális gyakorlat az áthagyományozott „hitletétemény” elkótyavetyélésével, a „megváltoztathatatlan” katolikus tan vitára bocsátásával és szétaprózásával? Nem jelenti-e vajon az egyház alapformájának tekintett egyeztető tanácskozás eleve a középpontról való lemondást? Másfelől viszont nem fából vaskarika-e a szinodalitás hangsúlyozottan hierarchikus vatikáni modellje? Homályos ugyanis, hogy a némiképp idealizáló képlet, amely szerint az elvben mindenkit meghallgató kevesek javaslattal élnek az egyszemélyben döntést hozó pápa felé, csakugyan érdemben különbözik-e az abszolút monarchia klasszikus elvétől. Az sem áttetsző, hogy kik is volnának valójában a szinodális folyamat során állítólag meghallgatott sokak (sőt: „ki mindenkire” utal a nemrég lezajlott portugáliai ifjúsági találkozón különösen nagy hangsúllyal elismételt „mindenki”)?⁴ Konkrétan ki fogja megszólítani a hívők és nem hívők, közelebb és távolabb lévők lehető legszélesebb körét, ha nem csupán – az előző paradigma jegyében – egy népszerű pápa a képernyőről? S miként viszonyul vajon a jelenlegi formáját a 19. században felöltő „római katolicizmus” Ferenc pápa kedvelt szóképéhez, a feje tetejére állított piramishoz? Képes-e korlátozni a papság és legelébb a püspökök egyoldalú felhatalmazottságát az egyháznép tényleges bevonásának szándéka és az önmérsékletet szorgalmazó, spirituális hangvételű buzdítás, ha az úgynevezett laikusok legfeljebb a döntések előkészítésében vehetnek részt?

Háttér: a pápaság teológiai paradigmaváltása

Miközben a vatikáni centralizmus nézőpontjából az igaz tanítástól való eltérés kizárólag egyirányban, mint a pápai tanítóhivatallal szembeni engedetlenség valósulhat meg, addig eszmetörténeti távlatban éppúgy, mint teológiatörténeti kontextusban bonyolultabb az összkép. Amikor egy egyházfő a határozott szemléletváltás szándékával nevezi ki a tanközvetítés irányáért felelős vatikáni hivatalnokot, intézkedésével újra megnyitja a teológiai vita játékterét. Ékesszólóan tanúsítja ily módon a hit megértésének időbeli alakulását és az értelmezés nyitottságát. E nyitott térben messze többről van szó, amit az eltérő egyházvezetői illetékességek harmóniájának képzete sugall; vagyis nem komplementaritásról „XVI. Benedek megfontolt teológiai bölcsessége és Ferenc pápa lelkipásztori spontaneitása között”.⁵ Ferenc pápa közvetve a egy válsághelyzetekben különösen jelentős hagyományelem, a törés létjogát is megerősítette, amikor nemrég egy didaktikus céllal is közzétett levélben az alábbi buzdítást intézte a XVI. Benedek örökségét is hordozó Hittani Dikasztérium új vezetőjéhez: 

A hivatal, „amelyet vezetni fogsz, más korokban erkölcstelen módszereket alkalmazott. Azok olyan idők voltak, amikor ahelyett, hogy a teológiai megismerést segítették volna elő, az esetleges tanbeli tévedéseket üldözték. Amit tőled várok, az nyilvánvalóan valami egészen más.”⁶

A vakhit öncsalása volna azt feltételezni, hogy a „más korok” kitétel mindössze a régmúltra vonatkozik. Bár a ferenci reformkezdeményezések horderejéről egyelőre nehéz pontos ítéletet alkotni, annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Ferenc pápa egyszerre jelölt ki más teológiai és lelkipásztori irányt, mint közvetlen elődje, illetve képvisel szögesen eltérő kormányzati és kommunikációs stílust hozzá képest. 

Egy elterjedt megfontolás szerint a tudós Benedek pápa a legújabb kor kiemelkedő katolikus teológusaként maradandó mértéket szabott az egyházi gondolkodás számára. E leegyszerűsítő elképzelésnek azonban nem csupán az a tény mond ellent, hogy nagyon is lehetséges egy sorba állítani vele számos más kiemelkedő szerzőt a huszadik század második felének tudományos teológiai „tájképén” belül. Az a körülmény is a visszafogottabb ítéletalkotást támogatja, hogy a katolikus teológia ökumenikus és akadémiai hálózatossága folytán – vagyis a felekezetek és tudományos műhelyek szoros együttműködése által szavatolt termékenységének köszönhetően – nincs többé kizárólagos jelentősége egyetlen teológiai gondolkodásmód kitüntetésének. Köztudott, hogy nagy egyéniségek alkotásai vitatható mivoltukban épülnek be a hagyományba. Így ösztönzik olyan gondolkodók együttműködését, akik más modelleket építenek, adott esetben pedig sokoldalúbban hasznosítják a társtudományok – köztük a társadalomtudományok – jelenkori eredményeit. 

XVI. Benedek monologikus eszmevilága, amely a katolikus ’igazság’ fogalmát végérvényesnek tekintett teológiai mintákhoz és zárt egyházi formákhoz rendelte hozzá, döntően meghatározta az előző két pápaság arculatát. Az újabban célul kitűzött szinodalitás ezért nem „lendületből”, azaz nem a II. Vatikáni Zsinat elindította reflexió folytonosságában bontakozhat ki. Ehelyett előbb a II. János Pál és Benedek pápa idején végbement restauráció utáni kárenyhítés terén akad dolga. A zsinat (és kivált VI. Pál pápasága) után mesterségesen is generált új klerikalizmus, az önreferenciális egyháziasság és a doktrinális párbeszéd-képtelenség mellékútjairól mintegy vissza kell jutnia a kiindulópontig. 

A megkerülhetetlen történelem

A jeles olasz teológus és liturgiatudós, Andrea Grillo felismerése szerint Ferenc pápasága idején régóta esedékes és a harmadik évezredben végképp elodázhatatlanná vált átalakulás zajlik a katolikus egyházban, amely a beköszöntő modernséggel szemben napjainkig „szükségét érezte, hogy »societas inaequalis«-ként, az egyenlőtlenek társaságaként védelmezze önazonosságát”. Így próbálta megőrizni „Isten különbözőségét”, amelyet a magasabb tudást birtokló „klerikusok vezetői hatalma és a laikusok engedelmessége közötti különbség” fenntartásával hitt megjeleníthetőnek és reprodukálhatónak. Grillo a kanadai filozófus, Charles Taylor megfogalmazásához kapcsolódva emlékeztet rá: a katolicizmus a „méltóság társadalmának” újkori megszületése után is ragaszkodott a „tisztelet” vagy „becsület társadalmát” (lényegében a hierarchikus kiváltságok világát) strukturáló két alapvető különbséghez. Az egyik a papság és a laikusok kettőssége, a másik a férfiak és a nők rangkülönbsége. Az előbbit az intézmény lényegi összetevőjének, az utóbbit a „természet” megváltoztathatatlan adottságának tekintette, és álláspontját tanításába is beépítette.⁷

Az egyház „szinodális dimenziójának” újrafelfedezése olyan projektum, amely legalábbis elvben szembefordul épp ezzel a kettős egyenlőtlenségi struktúrával, ami persze válaszútjára is fényt vet. A szinodális megújulás római szorgalmazói számára változatlanul kőbe vésett törvény, hogy a laikusok nem rendelkeznek a klérusnak adatott hatalommal, a nők pedig nélkülözik a Krisztushoz való „természetes hasonlóságot”.

Ugyanakkor egyre nehezebben elkendőzhető tény és egyre kínosabb evidencia, hogy a katolikus identitásjegyként számontartott kettős egyenlőtlenség – mint „ontológiai” adottság – az idők során védhetetlenné vált. A mellette szóló érvek meggyengültek, ezért hangoztatóik teológiai szempontból akkor is egy letűnt paradigma utóvédharcát vívják, ha pozíciójuk egyelőre mind az egyházjog, mind az uralkodó mentalitás szerint biztosnak látszik. Ha tehát a 2023–2024-es szinódus „nem hoz e kettős vonatkozásban döntő változást” – írja idézett eszmefuttatásában Grillo –, „akkor minden szava puszta retorika lesz és céltalan fecsegés marad.” 

Egyelőre nem tudható, hogy csakugyan a szinodalitás Ferenc pápa jóvoltából (hirtelen) közkeletűvé vált formulája bizonyul-e majd megfelelő keretnek a hierarchia működésével és a nők szerepével kapcsolatos lényegi reformok kivitelezéséhez. Mindenesetre úgy tűnik, Ferenc belátta a továbblépés szükségességét. Ugyanő már pápasága kezdetén, a „klerikalizmus” ostorozásával (bármit jelentsen is ez az ismétlődő gesztus) vállalta a felelősséget a határozottabb cselekvésért és következményeiért. 

Azokban, akik érdemi reformot remélnek, aggodalmat kelthet, hogy Róma – bár a szinodális nyitást hangoztatja – alig veszi figyelembe a túlszakralizált hatalmi viszonyok világszerte hangzó (és pozitív megoldási javaslatokat is bőségesen tartalmazó) teológiai kritikáját. Legalábbis jogi következmények fontolgatásának eddig nem adta jelét. Kétségtelen azonban, hogy a szinodális folyamat elindítása nyomatékos elköteleződést jelent az egyházvezetés részéről. Ha a szinodális kezdeményezés eredményeképpen Róma érdemi reformokat vezet be – de már akkor is, ha hivatalosan jóváhagyja a létező egyháztani pluralizmust, voltaképp tehát a külső és belső ökumené kijelölte utat –, ugyanúgy szembe kell néznie a jelenlegi megosztottság elmélyülésének eshetőségével, mint akkor, ha végül nem cselekszik érdemben. Az előbbi esetben akár skizmától, a konzervatív kisebbség leválásától is tarthat, az utóbbiban a halogatás taktikáját érzékelő, csalódott katolikusok újabb tömegei fordulhatnak el, főként Európában, a megreformálhatatlannak bizonyuló intézménytől. A vatikáni stílusú szinodális folyamat előmozdítói tehát történelmi léptékben is rendkívüli súlyú feladat előtt állnak.