Szemle

Jelenések könyve – patmoszi prófécia

2023.05.10.  Balogh Vilmos Szilárd


Klaus Berger: Die Apokalypse des Johannes[János Jelenéseinek könyve] Band 1/1: Kommentar (Apk 1-10), Band 1/2: Kommentar (Apk 11-22), Band 2: Leih mir deine Flügel, Engel. Die Apokalypse im Leben der Kirche [Add kölcsön szárnyaidat, angyal! A Jelenések könyve az egyház életében], Herder, Freiburg, 2020, 1960 oldal, karton: 78,00 €. 


Ez a kiadás, amelyre nem csak a Herder Kiadó, hanem a Wissenschaftliche Buchgesellschaft weboldala is felhívja a figyelmet, egyesíti a közelmúltban elhunyt neves heidelbergi újszövetség-kutató, Klaus Berger (1940–2020) nagyszabású, kétkötetes munkáját: János jelenéseinek teológiatörténeti kommentárját és a Biblia utolsó könyvének „teológiáját”. A harmadik kötet 2000 év értelmezéstörténetének markáns álláspontjait (Isten- és Krisztus-kép, politika, istentisztelet és egyház, világvége-prófécia) foglalja össze. A Jelenések könyve – az Apokalipszis – talán legjobb ismerőjének mindkét műve feleleveníti azt a rendkívüli többszólamúságot, amelyet e szöveg tanulmányozása az évszázadok során eredményezett, és amelyet a művészi ábrázolások is elénk tárnak. 

Miként az első könyv, a „kommentár” előszavából (VII. o.) megtudjuk, a bemutatott munka egy „több évtizedes ív ideiglenes lezárásának” tekintendő. A kezdet 1958-ra nyúlik vissza. Klaus Berger érdeklődőknek mutatta meg a gimnáziumuk mellett, Goslarban található S. Maria in horto kolostortemplomot, amelynek apszisán a Jelenések könyvének 12. fejezetében szereplő, Napba öltözött asszony látható. Ez a szokatlan ábrázolás egy másik templomnak állít emléket: egy román stílusú székesegyháznak, amely néhány száz méterrel arrébb állt, és amelynek helyére a 19. században porosz laktanyát építettek. A szerző utal Otto Böcher kutatásaira, aki kimutatta, hogy a Rajna jobb partján épült legnagyobb román stílusú templomok a Jelenések könyve értelmezésének tekinthetők.

A szentírástudós az évtizedek során szorgalmasan gyűjtögette a fellelhető, irodalmi igénnyel íródott apokalipsziseket és az újszövetségi Jelenések könyvéhez csatlakozó magyarázó szövegeket. Kommentárja sajátos jellegét az így nyert tudás alapozza meg. Értelmezését a keleti és a latin liturgia fényében viszi végig. A liturgia adta meg azt a különleges nyomatékot a Biblia utolsó könyvének, amely azután minden egyes évszázadban inspirálta a művészeket. Miként a szerző vallja:

Közülük Liébanai Beatus Apokalipszis-kommentárjának illusztrációi még ma is annyira megragadóak és felkavaróak, hogy Pablo Picasso is átadta magát a varázsuknak. A goslari székesegyház helye ma ismét üres, mivel a laktanya nem nyolcszáz, hanem alig több mint nyolcvan évig állt ott.” 

A Jelenések könyvének témája nemcsak művészeket,1 hanem tudományos megfigyelésekkel foglalkozókat is arra ösztönzött, hogy foglalkozzanak a Jelenések könyvében ábrázolt fényjelenségekkel. Egyes – fotókkal illusztrált – vélemények szerint a látomásokban leírtak megegyeznek bizonyos halojelenségekkel, amelyeket a 8–12 km magasban képződő fátyol- és pehelyfelhőkben levő jégkristályok hoznak létre a felső troposzférában.2

Teológiai jellegű eszmefuttatásokban sincs hiány. Egy kevésbé ismert művében Hans Urs von Balthasar így fogalmaz: 

„… az Apokalipszist csak Krisztus egész örömhírének fényében lehet olvasni és értelmezni. Lehetetlen, hogy a Lélek, aki az Új és az Örökkévaló Szövetséget ihlette, az utolsó könyvben visszavegye azt, amit kinyilatkoztatott: »Isten a szeretet«. De ez a könyv azért került oda befejezésként, hogy ne gondoljuk: most már eléggé tudjuk, mi a szeretet, és hogy Isten szeretetének tüzét a mi szegényes földi lángjainkhoz mérhetjük.3

Amint Klaus Berger az Újszövetség utolsó könyvéről megállapítja:

Az Apokalipszis (a továbbiakban: Apk) nem közöl semmilyen információt arról, hogy mikor lesz a megváltás vagy a világvége. Az emberek azonban évszázadokon keresztül megpróbáltak olyan információkat kicsikarni ebből a könyvből, amelyeket az nem akart megadni. Amit azonban mégis elmond, egy másik irányba mutat: hitünk és reményünk iránya a megváltás mint felszabadítás. Így az Apk választ ad a ki, a hol, a hogyan, a miből és a miért, a résztvevők és az ellenfelek kérdésére. A mikorra ellenben csak közvetett választ kapunk. 

Alapvetően azonban az Apk-ban is érvényes ez az információ: Isten és csakis ő tud és akar üdvösséget adni, ez pedig – a bevált bibliai minta szerint – a zsarnokságon kívül semmi mást adni nem tudó, emberellenes hatalmaktól való megszabadulásból áll. Ez a bevált minta Izrael nagy üdvtörténeti tapasztalataiból tevődik össze, amelyeket az egyház liturgiájában gondosan megőrzött. Az Apk az egyik olyan hely az Újszövetségben, ahol ez az emlékezés – az úgynevezett tipológiában – elevenen él. A múltban történt üdvösséges esemény, Isten Izraelnek nyújtott szabadító cselekedete a jövőbeni cselekedetek mintája. Ezen alapul a hit és a remény.” (51) 

Felépítés

Berger kommentárja két részből áll: az Első rész (3–163) rendkívül bőséges irodalmat sorol fel. Ebben ókori, középkori és újkori kommentárok mellett válogatást találunk a szekundér irodalomból (5–50). Ezt követi egy részletes Bevezetés(51–163), amely az Apk történetét, szerzőségét, vallástörténeti összefüggéseit és alapvető teológiai kérdéseit tárgyalja. A Második rész (165–1523) az Apk szövegének versről versre haladó kommentárja. A szerző azonban nem marad meg ennél a beosztásnál, hanem „szakaszokra” (Abschnitt) és „jelenetekre” (Szene) is felosztja a könyvet. A kommentárok között 84 rövidebb-hosszabb „értekezés”(Abhandlung) található a szövegből és értelmezéséből adódó témákról. A rendkívüli terjedelem ellenére sem találkozunk soha „szószátyársággal”. Mélyrehatóan tárgyalja viszont a könyv a hellenisztikus környezetet, a hellenista judaizmust, az apokaliptika és a teológiai rendszerezés, az ókori liturgia, a prédikáció (a középfelnémet misztikát is beleértve) és a képzőművészet szempontjait. Berger mindig különös figyelmet szentel a 8. század vége felé az asztúriai (Észak-Spanyolország) Liébanai Beatus (730–800 körül) által összeállított, gazdagon illusztrált kommentárnak (lásd fentebb). 

A bibliográfiákat áttekintő szakemberek közül többen hiányolják, hogy Berger nem veszi figyelembe a göttingeni „vallástörténeti Iskola” Apk-kommentárjait, így Johannes Weiß (1863–1914) és Wilhelm Bousset (1865–1920) munkáit, amelyek nagy hatással voltak Rudolf Bultmannra (1884–1976). A kihagyás okaként arra utalnak, hogy Berger elkötelezett kritikusa a történeti-kritikai exegézisnek, és nem akarja az abból származó kritériumokat ráerőltetni a bibliai szövegre. Ennek megfelelően ugyanúgy ellenzi a „historizáló relativizálást”, mint előzetes filozófiai döntések vagy egysoros gondolatok szisztematikus ráerőszakolását a Bibliára. Véleménye szerint ezek megfosztják a szöveget eredetiségüktől. A szerző a könyv fülszövegében így fogalmaz: 

A könyv a modern idők kezdetéig értékeli a régi kommentárokat, amelyeknek köszönhetően az évszázadok során olyan grandiózus polifónia alakult ki, amelyet a mai napig senki sem tudott megszelídíteni. János apokalipszise prófétai könyvként jelenik meg, amely a korai keresztény prófétaság csúcspontján íródott. Egyházfelfogása olyannyira hamisítatlanul zsidó-keresztény, hogy a másként gondolkodó zsidókat is képes élesen bírálni. Jézusról szóló, igen önálló tanúságtételének köszönhetően ugyanakkor alapvetően keresztény alkotás.”

Súlypontok

Mint fentebb utaltunk rá, a szerző szerint minden isteni cselekvés értelme és célja „a megváltás mint felszabadítás” (51). Történelmi és politikai szempontból az Apk kontextusában három felszabadulásról van szó: az Egyiptomból való kivonulásról, amely tipológiailag a húsvétra és a keresztségre utal; a hébereknek a babiloni fogságból történő kiszabadulásáról, amelyet már jóval Luther Márton előtt az egyház fogságára (például az avignonira) vonatkoztattak; valamint a császári Rómától (az Apk Babilonnak nevezi) mint a démoni zsarnokság és a keresztényüldözés központjától való felszabadulásról. Ilyen módon az Apk egyfajta felszabadítási teológia, 

a világtörténelem drámáinak recapitulatio-ja. Lenyűgözően tetőzi be a világtörténelemnek azt az építményét, amelyet elsőként Dániel tervezett meg. Az aggódó és érintett keresztények számára a világ eseményein keresztül nyitja meg a szükséges távlatot” (53). 

A megváltó felszabadulások időpontja azonban nyitva marad. Berger az Apk-t prófétai műnek minősíti (55–60), Ezékielhez hasonlítja (61–65), és a judaizmushoz közeli írásműnek tekinti. A kommentár hangsúlyosan foglalkozik az Apk „fényteológiájával”, a színekről szóló tanításával és a mennyei Jeruzsálem fénylő drágaköveinek leírásával. Ezzel kívánja magyarázni Bingeni Hildegárdnak az Apk iránti érdeklődését is (66). Jánost, az Apk szerzőjét Berger az újabb kutatásoknak megfelelően és a különbségeket figyelembe véve nem azonosítja a János-evangélium szerzőjével (78 k.), sem János apostollal. A hét gyülekezethez írt intő levelek alapján „lelkipásztornak” (67–77), illetve megfogalmazásaira tekintettel „Krisztus-misztikusnak” tekinti. Berger nem osztja azt a szokásos nézetet, amely szerint a könyv Kr.u. 95 körül keletkezett. Úgy érvel, hogy az Apk Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt lerombolása előtt és Róma Kr. u. 68-ban történt felgyújtása után íródott. Ennek megfelelően a 666-os szám az Apk 13,18-ból Néró császárt jelöli (81). 

A szerző külön tárgyalásban mutatja be Isten új, zsidókból és pogányokból álló népének álzsidó és álkeresztény ellenfeleit. Ezt a zsidó, ószövetségi és más újszövetségi iratokkal való vallástörténeti összehasonlítás követi. Mintegy kitérőként zárja a vallástörténeti fejezetet Friedrich Hölderlin Patmosz-himnuszának elemzése (118–123). A Teológiai alapkérdések című fejezetben (123–144) Berger tárgyalja és elutasítja az ágostoni-kálvini „kettős predestinációt”, ellenez mindenféle determinizmust. További témái: a Szentlélek, a vér és a vérontás, az Apk etikájának hiánya, a háború képe, az ítélet teológiája, az ezeréves királyság, a történelem teológiája, amely a zsidósághoz való kötődést hangsúlyozza, és az örökségül szolgáló „győztes mondások”. A Kinyilatkoztatás és művészet című alfejezet (8.5) találó felütése – „Az Ige egyháza a képek világában áll” (151) – a volt szövetségi kancellár, Angela Merkel édesapjától származik. 

Apokaliptika – Politika – „Antikrisztus” 

A végidőkkel kapcsolatos apokaliptikus várakozások mindig politikai eredetűek. A Jel 6,1–8-ban a győztes (fehér) lova után következő többiek olyan politikai fenyegetéseket jelentenek, mint a háború (tűzpiros ló), az éhínség (fekete ló), a betegség/halál (sárgászöld ló). Berger a bevezetésben külön fejezetet szentel ennek a témának (147–151), utalva a zsidó gyökerekre:

Amikor a keresztényeket az a veszély fenyegeti, hogy felszívja őket otthonuk nagyvilági kultúrája, akkor igencsak jót tesz nekik a zsidósághoz való igazodás”. (148)

Ez ugyanis ismételten emlékeztet az asszimiláció és az elidegenedés, a katasztrófák és az üldözések tapasztalatára. Berger szerint felvethető a kérdés: hogyan alakult volna az egyház története, ha az egyház és az állam közötti kapcsolat tekintetében nem a Róm 13 („Minden ember engedelmeskedjék a fölöttes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől”), hanem a Jel 13 (az állam rossz hatalom) vált volna a mértékadóvá? A szerző válasza: az egyház soha nem lett volna népegyház és félig állami „hatóság”, hanem kisebb, erőtlenebb, szegényebb, de szabadabb is maradt volna (148). A politikai cselekvés célja nem az „üdvösség”, hanem a „szkeptikus-realista értékelés”. Az „apokaliptikus zsidók és keresztények”, mivel „idegen szövegre” (a Bibliára) hallgatnak, „kritikai potenciállal rendelkeznek önmagukkal és minden irányított hatalommal szemben” (149). A keresztények politikai és történelmi helyzetének szélesebb körben elfogadott értelmezését kínálja Ágoston Isten államáról szóló műve, amelynek egy példányát állítólag Nagy Károly császár mindig magánál hordta (140).

Jelenések könyve meglepően keveset tesz hozzá az 1Jn 2,18-ban említett „antikrisztus”, illetve a „sok antikrisztus” témájához („Gyermekeim, itt az utolsó óra! Hallottátok, hogy jön egy antikrisztus. Most sok antikrisztus támadt. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra.”). Berger két esszében értekezik erről. Az 50. esszé a Jel 11,7–10 kommentárjához csatlakozva a végidőkben megjelenő „nagy ellenfél” hagyománytörténetét elemzi (809–812), a 62. esszé pedig a Jel 13. fejezete kapcsán tér ki a keresztény antikrisztus-értelmezésekre (1006–1013). A fejezet első fenevadjában, amelynek száma „emberi szám: 666”, a római császárt, Nérót látja, aki hatalmát a „mitológiai” ördögtől (1008) származtatja. Az egyházatyák számára az antikrisztus az üldözés idején a lelkek megkülönböztetésére szolgált. A „pápa antikrisztusként” való felfogása középkori eredetű, Wycliffre vezethető vissza (1008 kk.). Berger szerint 

Az apokaliptikus ábrázolás saját logikája tiltja a belső-történelmi változóknak az üdvtörténeti elemekkel való végleges azonosítását. Ez a logika csak a szerepek összehasonlítását teszi lehetővé, többet viszont nem.” (1012)

Az „antikrisztus” meglehetősen legendás gondolatára érzékenyek voltak a látnokok és írók. Berger hosszasan idézi Bingeni Hildegárd „Scivias” [Tudd az utat] című művét (1013 k.). Persze a modern korban az „antikrisztus” a Friedrich Nietzsche, Vlagyimir Solovjov, illetve Rober Hugh Benson által jegyzett művekben is megtalálható. Néró császárhoz hasonló zsarnokok és keresztényüldözők a mai napig léteznek.

Számszimbolika és szimbolikus értelmezés 

Berger kommentárjában a nyolc fejezetből álló bevezetés – gazdag ismeretanyagával – és a 84 tematikus „esszé” – sok mai vonatkozás taglalásával – külön kötetet indokolna. A szöveg egészében nem hagyható figyelmen kívül a számok szimbolikája (242, 395, 1444 k. stb.). A ’hét’ a teremtéstörténet óta a „teljesség száma”. Erre utal a „hét csillag” (Jel 1,20) és a „hét angyal” éppúgy, mint a „hét gyülekezet” (vagyis az egész egyház), a „hét pecsét és hét trombita” (6,1–11,19), valamint a „hét utolsó csapás és Isten haragjának hét tála” (15,1–16,21). Ehhez jön még a „sárkányállat hét feje” és a „hét hegy” (17,9), a parázna Babilon, vagyis Róma városa. A 144 000 üdvözült kiválasztott (7,2–8; 14,1–5) Izrael tizenkét törzsére vezethető vissza (144 000 = 12*12*1000). Ezt követi Krisztus ezeréves uralma és a gonosz végső pusztulása (20,1–19). A Báránynak a sárkányállat és a Sátán felett aratott győzelme után ujjongás támadhat a mennyben, és végül az új Jeruzsálem, a tizenkét kapuval rendelkező mennyei város leszállhat a földre (21,1–22,5). Berger ugyanakkor a szimbolikus értelmezés korlátait is látja. Sem a fundamentalista, sem az egzisztencialista értelmezés nem alkalmazható maradéktalanul a szövegre és a képekre (157). 

Az esszék közül említsünk még meg néhányat. A számszimbolikát is tartalmazó Jel 5,6–7 („És láttam, hogy a trón közepén és a négy élőlény, valamint a huszonnégy vén között mintegy megölve ott áll a Bárány. Hét szarva és hét szeme volt: Istennek az egész földre szétküldött hét lelke. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából.”) nyomán Berger előbb a „Bárány-krisztológiát” elemzi, majd a a szövghely kapcsolatát az első Péter-levéllel (496–504; 505–513). Egy rövidebb, a hetedik fejezet elemzését bevezető esszé Assisi Ferencről mint a hatodik pecsét angyaláról elmélkedik, Bonaventura és Joachim de Fiore értelmezésére utalva, akik Ferencet „alter Christus”-nak tekintik – így biztosítanak „helyet” számára a keresztény üdvösségtörténetben (598–601). Berger hozzáteszi: „A közelmúlt egyháztörténetét így is értelmezhetnénk: amiből XVI. Benedek doktorált (Bonaventura), azt akarva-akaratlanul Ferenc valósítja meg” (601). A Jel 12,1–6-hoz kapcsolódó hosszabb értekezések a sárkánymítosszal és a Napba öltözött égi asszonnyal foglalkoznak (az egyházi hagyomány Máriaként értelmezi, más változatok az egyházat értik rajta) (852–892). 

(Eredmény) A hatalmas munka legfontosabb eredményeit a szerző végül olvasóbarát tézis formájában foglalja össze (1524 kk.). Berger megismétli, amit már az Első részben, a 8. fejezet végén elmondott: a Jelenések könyvében Isten „vitathatatlan végső célja” nem a harag és a rémület, hanem az öröm (162).

Maga a kétkötetes „kommentár” sem pusztán a szokásos biblikus kommentárirodalom terméke, hanem egyfajta „kincsesbánya”, amely sok részletével, magyarázatával a megpróbáltatásban élő keresztények hitének erősítését szolgálja. A Jelenések könyve – Keresztelő Jánoshoz hasonlóan – a megölt és győztes Húsvéti Bárányra mutat, aki elveszi a világ (és történelme) bűneit (Jn 1,29). Így a Bárányt követő keresztények számára beteljesedik a prófécia: „Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpás fényére, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.” (Jel 22,4–5). 

*

A „kiegészítésnek” szánt harmadik kötet címét a Jel 12,14 ihlette: Add kölcsön szárnyaidat, angyal! Az Apokalipszis az egyház életében. A pusztába menekülő asszony szárnyakat kap, a nagy sasnak, Isten e világi angyali képviselőjének szárnyait. Így menekülhet meg a gyermek édesanyja a sárkánytól és az üldöztetéstől. Miként Berger a kötet bevezetőjében rámutat, a kép hatástörténetének hosszú útja vége felé a sas Sisi császárné egyik versében fecskévé, újabb költőknél pedig angyallá változott. Mindenesetre a Jel 12,1-ben szereplő asszony Isten segítségével eljut a szabadságra. A szerző előszava szerint: 

A középkor művészetében a szárnyak felszerelése kissé esetlenné válik; csak az utóbbi két évszázadban sikerül a Jel 12,14 exegetikai csomójának legszebb és legelegánsabb feloldása az »Add kölcsön szárnyaidat, angyal«kéréssel. A leírt művelet ugyanis – kérésként megfogalmazva – a szabadságvágy kifejezésévé válik. Nem véletlen, hogy a Miatyánk egy ehhez szorosan kapcsolódó kéréssel végződik (»Szabadíts meg minket a gonosztól«). A Jel 20,2-4-ben az egyház ideje éppen ilyen szabadulásként jelenik meg, mert az ördög erre az időre el van zárva.” (II/11) 

A kötet alapgondolata a címben megfogalmazott kérés – egy nőnek, az egyháznak a kérése: „Add kölcsön szárnyaidat, angyal”. Vagyis a szerző arra vonatkozó utalásokat gyűjtött össze, hogy mit jelentett a Jelenések könyve az egyházban eddig, és mit jelenthet a jövőben. 

Az Apk ugyanis csaknem két évezreden át Isten inspiráló és élő Igéjeként állt az egyház életének középpontjában. Az exegéta meglehetősen szégyenkezik, amikor arra kell emlékeznie, hogy az Apk-t az értelmezők évszázadokon át a pápa, Luther Márton vagy Mohamed antikrisztusként való leleplezésére szűkítették.” (11)

Másrészt a könyv számos példa felsorakoztatásával azt is szeretné megmutatni, milyen hihetetlen erő és sokszínűség rejlik a Jelenések könyvében.

Maga is olyan, mint a király lányának színes ruhája. Ami »teológiáját« illeti, az egyik legkorábbi szerelmesének, Origenésznek (3. század) igaza volt. »Kelszosz ellen« című írásában az egyházdoktor megjegyzi: aki a mennyországról akar tanulni, olvassa el a Jelenések könyvében, »amit ott Isten városáról, a mennyei Jeruzsálemről, annak alapjairól és kapuiról mondanak« (VI, 23, in: PG 11, 1325).” (11)

A háromkötetes, monumentális munkát így összegzi az eichstätti biblikus, Manfred Gerwing: 

A Jelenések könyvének végén a világ végét nem a káosz és a végső katasztrófa jelzi – amint gondolnánk –, hanem Isten győzelme, amelynek képi formája a menyegző. Ebben Isten olyan, mint a tűz, amely ég, de mégsem ég el, »dicsőségesen ragyog, mint a Nap, kérlelhetetlen a világosság és a sötétség szétválasztásában«.

Amit Klaus Berger itt bemutat, az bekerül a teológia történetébe. Egyetlen tudós sem tudná János Jelenéseit tudatosabban, átfogóbban, mégis rendezetten és részletesen kommentálni.”4