Befejezésre várva – Ferenc pápa öröksége és az utódlás kérdése (3. rész)
2025.06.22. Balogh Vilmos Szilárd
Marco Politi: Der Unvollendete. Franziskus’ Erbe und der Kampf um seine Nachfolge, Freiburg – Basel – Wien, Herder, 2025.
Könyvszemlénk első része itt olvasható, második része itt.
Kül- és belpolitika
Marco Politi könyve külön fejezetben foglalkozik az ukrajnai háborúval, illetve azzal, hogy milyen szerepe volt Ferenc pápa kezdeményezéseinek.
Végső soron a Kijev (illetve a nyugati fővárosok) és a Szentszék közti, többé-kevésbé diplomatikusan leplezett feszültségek és ellentétek az orosz–ukrán háború első éveiben abból fakadtak, hogy Ferenc nem volt hajlandó nyilvánosan Ukrajna mellé állni. Ebben az összefüggésben árulkodó az az eszmecsere, amely néhány héttel az invázió után zajlott Ferenc pápa és az orosz nacionalizmust lelkesen támogató Kirill pátriárka között. Az eredetileg Jeruzsálembe tervezett találkozó a háború miatt elmaradt, ezért a két egyházi vezető Zoomon keresztül találkozott. Miután Kirill húsz percig beszélt az Ukrajna elleni támadás okairól, Ferenc így kontrázott:
Ferenc„Testvér, mi nem vagyunk az állam ministránsai, nem szabad a politika nyelvén beszélnünk.”
Jézus nyelve – hangsúlyozta a pápa – megköveteli, hogy a béke és a tűzszünet útját keressük. Ugyanakkor az Osservatore Romano azt hangsúlyozza, hogy a pápa nem „a Nyugat káplánja” (154–155. o.)
A Vatikánban készült egy tervezet, amelyet az orosz-ukrán konfliktus rendezésében jelentős szerepet játszó Zuppi bíboros, Parolin bíboros államtitkár és Ferenc pápa is jól ismert. Készítői a Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának tagjai, de a tervezetet hivatalosan az Egyesült Nemzetek fenntartható fejlődésre szakosodott kutatócsoportja jegyzi. A szöveg öt pontban fogalmazza meg az igazságos és tartós béke elérhetőségére vonatkozó javaslatokat.
1. Ukrajna szuverenitásának, függetlenségének és területi integritásának szavatolása;
2. Kijev semlegessége, lemondása a NATO-tagságról, de felvétele az Európai Unióba;
3. Donyeck és Luhanszk régiók gazdasági és kulturális autonómiája az ukrán államon belül;
4. De facto orosz ellenőrzés a Krím felett a végleges tárgyalásos megoldás érdekében;
5. Nemzetközi alap létrehozása Ukrajna újjáépítésére, Moszkva társfinanszírozásával. (160. o.)
Ferenc hivatali idejének végén meglehetősen feszült a helyzet a vatikáni körökben. Bizonytalanság uralkodik. Sokan nehezen követik a pápa hitelen fordulatait, amelyeket bizonyos ügyekben tesz. Vannak, akik távolságtartását bírálják: még a legközelebbi barátait sem engedi közel magához – mintha félne a túlzott közelségtől. A kritikától azok sem riadnak vissza, akik lelkesednek elgondolásaiért. Ferenc látnok, aki azonban a látomásainak megvalósításáról, a jogi eszközökről nem mond semmit. „Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozása nem történt meg. Az Egyház ebben a bizonytalan, lebegő helyzetben nem képes előrehaladni.” (166. o.)
A ferenci személyzeti politika sem volt mindenben sikeres. E téren persze rendkívüli önmérsékletet kellett tanúsítania az elődje által kinevezett tisztségviselőkkel szemben. A nehézséget növeli, hogy egyre kevesebben vannak azok a tehetséges, fiatal klerikusok, akik alkalmasnak volnának a vatikáni „gépezet” szolgálatára. Az 1950-es években a Vatikán sokkal könnyebben biztosította a speciális feladatokra kiképzendő személyzet utánpótlását biztosítani. Minden egyházmegyében évente 20-30 papot szenteltek, a püspök kiválasztotta közülük a legtehetségesebbeket és Rómába küldte őket. Ma, amikor két papszentelés között három-négy év is eltelhet, a megyéspüspök inkább megtartja magának rátermett, fiatal papjait. Ugyanakkor a potenciális püspökjelöltek köre is szűkül. Egyes dikasztériumokban zárt ajtók mögött „fogalmatlan” püspökökről beszélnek, akiknek utasításokat kell küldeni, hogy tudják, mit a teendőjük. (169–170. o.)
Kilátások
A kötet utolsó három fejezetében arra kíván választ adni a szerző, mi mindent kell(ene) „megtestesítenie” Ferenc utódjának. Az egyházkormányzás csak akkor lehet sikeres, ha széles középrétegre támaszkodhat.
A 2005-ös kísérlet – Ratzinger bíboros pápává választása –, amelynek nyomán egyesek azt remélték, hogy visszafordíthatják az idő kerekét, kudarcot vallott. XVI. Benedek pápaságának válsághelyzeteiből levonható az a tanulság, hogy egy nyíltan konzervatív jelölt, aki a restauráció igényével lép fel, nem járhat sikerrel. (182. o.)
A latin-amerikai katolikusok innovatív ereje – főként bizonyos szekták elterjedésével – meggyengült. Az egyházon belüli polarizálódást topvább mélyítették a társadalmi és politikai ellentétek. Úgy tűnik, hogy Politi helyesen mérlegelt könyvében, amikor kijelentette:
„Kétségtelen, hogy Timothy Dolan bíboros, aki fontos szerepet játszott Bergoglio megválasztásában, az utód profiljának kialakításából is részt vállal. És egy másik amerikai bíborosról is hallani fogunk még: Robert Francis Prevostról, akit Ferenc 2023-ban a Püspöki Dikasztérium prefektusává nevezett ki.” (184. o.)
A pápa személyének kiválasztásával kapcsolatban érdekes felvetéssel él a szerző: a püspöki szinódus kiterjesztésének mintájára az ún. előkonklávén sem csak bíborosok vehetnének részt, hanem püspökök, papok, szerzetesek, sőt laikusok is. Ebből fakadóan a pápaság intézményének bizonyos mértékű reformja sem kerülhető el. A pápai profil megrajzolásában Politi egy chilei újságírót idéz, aki szerint a következő pápának nem „médiahatékonynak” kell lennie, hanem „a törvény emberének”: „pásztornak, gondolkodónak, aki képes a hit nézőpontjából elemezni a valóságot: a társadalmi, gazdasági, politikai és geostratégiai kihívásokat”. (188. o.)
Természetes feladata lesz a digitális kultúrában való jártasság, a mesterséges intelligencia által felvetett problémákra való nyitottság. A harmadik évezredben a katolikus egyház bizonyos mértékű decentralizációja is alapvető igény.
A katolikus világ fontos kérdése, hogy lehetséges-e egyetlen filozófiai és teológiai keret kijelölése 1,3 milliárd hívő számára, akik kulturálisan különböznek egymástól. „Természetesen […] újra kellene írni a katekizmust: Nem lehet többé ugyanaz, mint amit II. János Pál pápa Ratzinger bíborossal együtt írt. Ez a következő pontifikátus feladata lesz”. (190. o.)
Több teológus megkerülhetetlennek tartja az egyházszerkezetet újragondolását. Az egyház „alaprajzát” továbbra is a tridenti struktúra jellemzi, amely immáron nem működik hatékonyan. A szerző Marinella Perroni teológusnőt idézi:
„Legfőbb ideje megreformálni a pápaságot, megreformálni a római centralizmust, megreformálni a laikus-klerikális paradigmán alapuló hivatali struktúrát.” (191. o.)
Az egyház jövőjének lényeges kérdése, hogy folytatódik-e a Ferenc pápa által nagy erővel támogatott szinodális folyamat. Ez azért sem mellékes, mert a hívők nagy részének nincs komolyabb ismerete sem a II. Vatikáni Zsinat tanításáról, sem az egyház szociális tanításáról, de a pápai enciklikákról sem. A szinodalitás ellenzői gyakorta idézték a teológus Joseph Ratzingert, aki ellenezte a püspökökből és laikusokból álló egyházi testületek felállítását. Szemére vetik az argentin pápának, hogy a szinódusi munka újonnan bevezetett formája szakít a korábbi pápák által ápolt hagyománnyal. Ferenc aggodalommal figyelte, hogy az ultrakonzervatív fundamentalisták és a mindenféle változásoktól visszariadó püspökök egymásra találtak. Ez ösztönözte arra a döntésre, hogy a „szinodalitásról szóló szinódus” első és második ülésszak között az igazán kényes kérdéseket kivegye a szinóduson megtárgyalandó témák közül.
A pápa elhatározza, hogy a cölibátusról nem eshet többé szó, tíz további témát pedig tíz tanulmányi csoportnak oszt ki. Vizsgálódásaik eredményét 2025. június 15-én mutatják be.
Az egyes tanulmányi csoportok többek közt a női diakonátussal, a papok képzésével, a püspökök kiválasztásának módszereivel, a nunciusok szerepével és a vitás lelkipásztori és etikai kérdések vizsgálatának teológiai kritériumaival foglalkoznak. Egy további csoport a poligámia kérdését járja körül. (201. o.)
2024. április 28. és május 2. között Grech bíboros vezetésével Plébánosok a szinódusért címmel nemzetközi találkozót rendeznek Rómában. A jelenlévő háromszáz küldött nem rejti véka alá véleményét:
„Mindenki úgy él, ahogy tud, és nem érzi úgy, hogy megbecsülnék … Az intézmény az ember felett áll … Feszültség van köztünk és a püspökök között … A szinodalitás segít – de ki hozza meg végül a döntéseket?” (202. o.)
A szinodalitás kérdésköre köztudottan Ferenc szívügye volt. Jóllehet a megváltozott forma (kerek asztalok, váltakozó beszélgetőpartnerek) és a résztvevők összetétele változást ígér, de a kivett témakörök és a megvalósításra irányuló eltérő javaslatok miatt csak ritkán alakul ki igényes eszmecsere. Különösen élessé válik a helyzet, amikor sokan nehezményezik, hogy a nők diakónussá szentelését a pápa kivette a megtárgyalható témák közül, és ezt Fernández, a Hittani Dikasztérium prefektusa megmásíthatatlan döntésnek tekinti. Az ellenvélemények hatására a dikasztérium október 18-án mégis szóba áll a szinódusi küldöttekkel.
A találkozón mintegy száz szinódusi tag jelenik meg – püspökök és laikusok egyaránt. Velük szemben a dikasztérium két tisztviselőt vonultat fel, akiknek nincs felhatalmazásuk vitát folytatni, csupán javaslatokat fogadhatnak. A két tisztviselőre az elégedetlenség áradata zúdult. „Nem az óvodában vagyunk!” – kiabálja be az egyik püspök a hallgatóságból. Fernandéz bíboros ezután sajnálatát fejezi ki a félreértés miatt, és három nappal később felolvas egy nyilatkozatot, amelyben ismételten hangsúlyozza, hogy a pápa nem tartja tárgyalásra érettnek a kérdést, és ezért „arra kért, hogy ne foglalkozzunk ezzel a lehetőséggel”. A 2020-ban létrehozott bizottság folytatja munkáját. Részeredményeit – tette hozzá Fernandéz – „a megfelelő időben közzétesszük”. A szinódus ezzel gyakorlatilag megbénul. (207. o.)
Már a szinódusi ülésszakokat megelőzően nyilvánvaló volt, hogy fennáll az egyházszakadás veszélye. Ferenc újítása elsősorban arra irányult, hogy szóhoz juttassa a megkereszteltek népét. A változó „asztaltársaságban” folytatott beszélgetések egyfajta „csoportterápiaként” működtek és új, eddig ismeretlen modellt valósítottak meg:
„Ez a globális struktúra olyan elveken alapul, amelyekkel alapvető jellegzetességeit figyelembe véve mindenki egyetért, és amelyek különböző kulturális kontextusokban különböző sebességgel valósíthatók meg. […] Nyilvánvaló, hogy a társadalmi-kulturális kontextusok sokfélesége növelte a résztvevők egység iránti vágyát. Nem véletlen, hogy Robert Prevost amerikai bíboros, a Püspöki Dikasztérium prefektusa szerint a pápa által a Vatikánban fogadott buddhista küldöttség »kissé irigykedett amiatt, hogy Rómában konkrét és egyértelmű lehetőség nyílik az egység elvének megélésére«. Ferenc pápa pedig a különbségek összebékítésének fontosságát hangsúlyozta záró beszédében.” (209–210. o.)
A szinódus két fontos eredményt hozott. Egyrészt a nők diakónussá szentelésére vonatkozó javaslat nem került le teljesen a napirendről. Másrészt immár kevesebb szó esik a „világegyházról”, de annál hangsúlyosabbá válik a „helyi egyházak közössége”.
A szinódus az a ferenci örökség, amelyen utódjának, Prevost bíborosnak – XIV. Leó pápának – tovább kell vinnie, ha nem akarja, hogy „levéltárban porosodjék” vagy pusztán „jámbor lelkiségi mozgalommá” sorvadjon.
A II. Vatikáni Zsinat utáni nemzedékek „óriások” voltak. Hollerich bíboros szerint az ő „vállukra” kell állnunk. Az egyház előtt álló kihívás most nem az ateizmus, hanem a teljes közömbösség azok részéről is, akik Isten létét nem vonják ugyan kétségbe, de úgy vélik, hogy mindennapi életükhöz ennek semmi köze sincs. Ugyanakkor a katolikusok nincsenek egyedül, nem ők alkotják a teljes egyházat.
Egy pánkeresztény szinódus még tovább menne, mint II. János Pál tervei, aki az Ut unum sint kezdetű enciklikájában azt javasolta, hogy az összes keresztény egyház közösen gondolkodjék a pápa – mint a keresztény egység szolgája – szerepéről. Ez a terv XVI. Benedek alatt eltűnt az asztalfiókban. Az első lépés ebbe az irányba a keresztény egyházak nikaiai találkozója lehetne, amelyet Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka szervezett az első, 325-ben tartott keresztény zsinatra emlékezve. (223. o.)
Talán nem véletlen, hogy az új pápa, XIV. Leó első külföldi útja éppen Nikaiába vezet.