Befejezésre várva – Ferenc pápa öröksége és az utódlás kérdése (2. rész)
2025.06.15. Balogh Vilmos Szilárd
Marco Politi: Der Unvollendete. Franziskus’ Erbe und der Kampf um seine Nachfolge, Freiburg – Basel – Wien, Herder, 2025.
Könyvszemlénk első része itt olvasható, a harmadik rész hamarosan következik.
Nők az egyházban
Miközben Ferenc pápa a közismert, „egyházias” magatartást megtörve a nők mellé áll, hangsúlyozva, hogy mennyire fontos szerepük bizonyos intézmények vezetésében, hallani sem akar a nők pappá szenteléséről. Ugyanakkor egyre több nő vezet plébániai közösségeket (főként Svájcban) és lát el gyakorlatilag papi feladatokat, persze egyházi jóváhagyás nélkül. Philippa Rath bencés nővér – aki a német Szinodális Út egyik delegáltjaként is tevékenykedett – egyik könyvében, amelynek a „…mert Isten úgy akarja” címet adta, százötven nő történetét mondja el, akik arról számolnak be, hogyan kaptak diakónusi, illetve papi hivatást.
Lenyűgöző a számtalan nő tanúságtétele, akik arra vágynak, hogy pappá szenteljék őket. „Az egyház ezt nem veszi észre” – magyarázza meggyőződéssel Philippa nővér.
„Nagyon sok előadást tartok. Utána nők jönnek oda hozzám és elmondják, hogy szeretnének papok lenni. A minta mindig ugyanaz: a papok megmosolyogják őket, pedig sokan aktívan részt vesznek az egyház és a katolikus szervezetek életében. A végén mindig falba ütköznek. A pap dönt, mert neki van hatalma”. (80. o.)
Az a teológiainak mondott érvelés, amely az egyházat Krisztus „jegyesének” tartja – ezért Krisztust csakis férfiak jeleníthetik meg papként –, mára cseppet sem tűnik meggyőzőnek. A zsidóságban, ahonnan a keresztény papság is eredezteti magát, immáron régtől fogva vannak női rabbik. A kérdést II. János Pál mintegy hatalmi szóval („hivatalánál fogva”) kívánta elintézni, amikor az Ordinatio sacerdotalis apostoli leiratban kijelentette: az egyháznak nem áll hatalmában engedélyezni a nők pappá szentelését. Politi úgy tudja, csak Joseph Ratzinger volt képes megakadályozni, hogy Wojtyla pápa ezt ex cathedra egyházi tanításként hirdesse ki. Több vélemény alapos ismertetése nyomán Politi összegez:
Összességében világossá vált, hogy az egyházban tevékenykedő katolikus nők a változást és a férfiközpontú egyházi hatalmi struktúrák reformját szorgalmazzák, különösen két kontinensen, Latin-Amerikában és Afrikában. (87. o.)
E kérdésben (is) sokszor arra hivatkoznak, hogy az afrikai kereszténység nem igazán akarná, hogy a nőknek a férfiakéval azonos jogai lehessenek az egyházban. A nők diakónussá szentelésére vonatkozóan Béatrice Faye szenegáli szerzetesnővér, az analitikus filozófia professzora kijelenti: „A nők diakonátusa az egész egyházban napirenden van – Afrikában, Európában és Latin-Amerikában egyaránt. De mindenkinek megvan a maga ritmusa és prioritása.” (idézve 89. o.) Ferenc pápa tudatában volt annak, hogy a női egyenjogúság kérdése nem kerülhető meg. Tízéves pápai szolgálata után időszerűnek látszott, hogy döntést hozzon. Amikor aztán kijelentette, hogy a női papság kérdésében bezárult az ajtó, Marx bíboros, a Német Püspöki Konferencia akkori elnöke megjegyezte: „de legalább beszélhetünk róla.”
Időközben az argentin pápa a maga módján „politikai” megoldást választott. Olyan kinevezéseket foganatosított, amelyek új arculatot adtak a római kúriának. Vezető funkciókra nevezett ki nőket (Francesca De Giovannit, Alessandra Smerilli nővért, Simona Brambilla nővért stb.). A konzervatívokat leginkább az sokkolta, hogy Nathalie Becqart francia szerzetesnővért nevezte ki a püspöki szinódus altitkárává. Linda Pocher szaléziánus nővér biztos benne, hogy Ferenc támogatta a női diákonátust.
„Wojtyla gránit pápasága és Ratzinger síri csendje után Ferenc pápa folyamatokat indít el” – mondja Marinella Perroni, az Olasz Teológusnők Szövetségének alapítója. „Ferenc előmozdítja a szólásszabadságot, és ez nem kis dolog. Nyilvánvalóan azt a célt követi, hogy hagyja tovább erjedni a kérdést anélkül, hogy felülről beavatkozna. Másfelől viszont nincs már ereje egy átfogó reformhoz, és nem is talál ehhez megfelelő konszenzust”. Ez magyarázza cikkcakkos útját. (93. o.)
A német Szinodális Út és a római kúria
A német katolikusok – még a Ferenc által meghirdetett szinodalitást megelőzve – ún. Szinodális Utat indítottak el. Kiindulópontnak számított a Reinhard Marx müncheni bíboros által 2013-ban kezdeményezett, az egyházban elkövetett szexuális visszaélésekre irányuló vizsgálat. A tudományos vizsgálódás lesújtó eredményt hozott:
Először is nyomatékosan felszólítja az egyházat, hogy vizsgálja felül a homoszexuálisok pappá szentelésével szembeni negatív hozzáállását, mivel a tanulmány szerzői szerint a homoszexualitás „nem kockázati tényező a szexuális visszaélések szempontjából”. Egyébként a cölibátus sem az. A második ajánlás a szexuális visszaélések és a hatalommal való visszaélés közötti kapcsolatra vonatkozik. A klerikális hatalmi struktúrák a szexuális visszaéléseknek kedveznek. Ebből pedig az a központi követelés fakad, hogy gondoljuk át a felszentelt pap viszonyát „a nem felszentelt személyekhez”. A végső követelés szigorú: az elvi nyilatkozatok éppúgy nem elegendőek, mint a bűnösök megbüntetése, az áldozatokkal szembeni sajnálkozás és a jóvátétel. Az igazi probléma, amellyel foglalkozni kell, maga a klerikális hatalom. (MHG-jelentés, 2018, idézve: 97. o.)
Röviddel a jelentés közzététele után a Német Püspöki Konferencia 2019 márciusában meghirdeti a Szinodális Utat. A kezdeményezés különlegessége, hogy a püspökök, valamint a laikus katolikusokat tömörítő szervezet (ZDK) közösen vállalkozik erre az útra. Négy téma áll a megbeszélések előterében: 1. A hatalom és a hatalom megosztása az egyházban; 2. A mai papi egzisztencia; 3. Nők az egyházi szolgálatban és a hivatalokban; 4. Az emberi kapcsolatok megélése és a szexualitás kérdése.
A tervek szerint a német katolicizmust a jövőben egy püspökökből és a hívek képviselőiből álló szinodális tanács vezeti. A Vatikán hegyezi a fülét és rendkívül aggódik. A Szinodális Út által érintett témák gazdagsága zsinatra emlékeztet, a püspökök és laikusok együttes részvétele pedig már az előkészítő fázistól kezdve példa nélküli fejlemény. A közösen meghozott döntés olyan szintre jut, amilyenre még nem volt példa az egyház történetében. (98. o.)
Ferenc pápa ekkor tollat ragad és 2019 júniusában a kúria bevonása nélkül levelet ír a német püspököknek. A levél felütése kedves és aggódó, de előkerülnek benne a fenntartások.
Nem szabad belemerülnünk elemzésekbe, „sémákba és mechanizmusokba” – írja –, amelyek azzal fenyegetnek, hogy eltorzítják a küldetést, vagy olyan döntésekkel játszadoznunk, amelyeknek egyetlen hatása, hogy „távol tartanak minket a hívő néppel és az Úrral való valódi és mindennapi találkozástól”. (98. o.)
A levél – Politi szerint – mérföldkő Ferenc vezetési pszichológiájában. Alapvető aggodalma az egység megőrzése: „Szeretnék mellettetek állni és veletek együtt járni az utat.” (idézve 99. o.) Ennek ellenére a látszat azt mutatta, hogy innentől fogva a Vatikán és a német katolikusok útja elválik egymástól. A német püspökök és laikusok három éven keresztül, négy plenáris ülésen igyekeznek megfogalmazni azokat a lelkipásztori és teológiai elveket, amelyek a jövőben segíthetik az egyház működését.
Követelik a nők diakónussá szentelésének engedélyezését, a homoszexuális párok megáldását, a nem heteroszexuális orientáció legitimálását, a viri probali (hitükben kipróbált és erkölcsös házas férfiak) pappá szentelését, valamint a II. János Pál által kiadott és a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, Joseph Ratzinger által szerkesztett katekizmus (A katolikus egyház katekizmusa, 1992) felülvizsgálatát. Egyidejűleg elfogadnak egy olyan dokumentumot, amely a nők pappá szentelhetősége mellett érvel, de annak teológiai indoklását mindaddig elhalasztja, amíg a Vatikán nem vizsgálja felül és nem értékeli újjá ezzel kapcsolatos tanítását. A szexuális kapcsolatokról szóló szöveget, amely a püspökök részéről több hiányzó miatt nem kapja meg a szükséges kétharmados többséget, a 2022 szeptemberében tartott negyedik szinódusi ülésszakon fogadják el. A cölibátus önkéntes jellegét is rögzítik. (99. o.)
A Vatikánban aggódnak. 2022. november 18-ára a német püspököket Rómába rendelik. A német katolikusok tisztában vannak vele, hogy úttörő munkát végeztek. Persze a Rómától szorosabban függő püspökök közül sokan (pl. a lengyelek) bírálják az elfogadott német szinodális dokumentumokat. Leginkább azt hozzák fel kifogásként, hogy a püspöki tekintély így csorbul. A Német Püspöki Konferencia elnöke, Georg Bätzing limburgi püspök érvelése szerint a püspöki tekintélyt éppenséggel növeli, ha a döntések meghozatalába szélesebb kört vonnak be. A közel hetven fős német püspöki testület a kért időpontban megjelenik a Vatikánban és meglepődve veszi tudomásul, hogy Ferenc pápa – ígérete ellenére – nem fogadja, hanem három bíborost küld maga helyett. A püspökök csalódottak, s a légkör még fagyosabbá válik, amikor a bíborosok kisdiákként a padba ültetijk és kioktatják őket.
A három bíboros egyenként sorolja fel a Szinodális Út általuk vélelmezett fogyatékosságait: az ekkleziológiai problémákat, a cölibátus kérdését, a nők papságáról szóló vita újraindítását. […] Parolin [államtitkár] kezdte, mondja az egyik, nevét elhallgató püspök, majd Ouellet [a Püspöki Dikasztérium akkori prefektusa] még fokozta a feszültséget1: „Megtámadott minket, semmilyen módon nem értékelte erőfeszítéseinket, nem mutatott érdeklődést a Szinodális Út perspektívái iránt, és az egyházi struktúrákról szóló diskurzus iránt sem mutatott megértést”. A Püspöki Dikasztérium prefektusa emellett az egyházszakadás rémképével is riogatott. (105. o.)
Oullet azt követeli, hogy az egész folyamatot állítsák le. A Hittani Dikasztérium akkori vezetőjének a beszéde jóval mérsékeltebb.2 Ennek ellenére az ad limina látogatások oldott légköre helyett a Vatikán emberei erőteljes nyomást gyakorolnak a német püspökökre, akik tudatában vannak felelősségüknek, hiszen nemcsak önmagukat, hanem a laikusokat is képviselik – a döntéshozatal közös volt. És itt jelentős mértékben figyelembe kell venni, hogy Németországban a katolikus egyház kiterjedt intézményhálózatával egyike a legnagyobb munkaadóknak. Csak a Caritas keretein belül 700.000 munkavállalóról van szó. Így mind Marx bíboros, müncheni érsek, mind pedig Bätzing püspök3 tiltakozik az ellen, hogy hátat fordítsanak a bejárt útnak.
A Német Püspöki Kar elnöke csalódott és ingerült, mivel a Vatikán a jelek szerint nem érti azt a szakadékot, amely a visszaélésekről szóló leleplezések után a püspökök és a hívek között tátong. Különösen felháborítják Ouellet bíboros támadásai, amelyek a Német Püspöki Kart de facto eltévelyedéssel és kihágással vádolják. Bätzing rendkívül feszült. Kötelességének érzi, hogy szembe szálljon a Kúriával, és visszautasítsa a Vatikán követeléseit. (108. o.)
A feszült helyzetben néhányan a korábbi NDK-s tapasztalatok alapján úgy vélik, Rómában úgy járnak el velük, miként egykor a keletnémet állambiztonság tette. Parolin államtitkár felismeri, hogy a német püspökök szinte egységesen kiállnak a szinodalitás érdekében végzett munkájuk mellett. Az összejövetelt követő közös állásfoglalás egyértelműen rögzíti, hogy a moratórium lehetőségét elvetették.
A Vatikán vétója megtört, és a német szinodális folyamatnak a pápa által is szorgalmazott leállítása meghiúsult. „Ettől a novemberi naptól kezdve a Római Kúria mindenhatósága a múlté” – állapítja meg Politi. (109. o.)
Viharok
A klasszikus mondás szerint Roma locuta, causa finita, vagyis Róma szólt, a dolog elintéződött. A mondás arra vonatkozott, hogy egy kérdéses ügy végére a vatikáni hatóságok végképp pontot tettek, akár tetszett az érintetteknek, akár nem. Miként a német Szinodális Út példája mutatja, ez ma már nem ilyen egyszerű. Politi könyvében több hasonló eset részletes ismertetésével találkozhatunk.
A szerző felidézi azt a vitát, amelyet a 2023. december 18-án közzé tett Fiducia supplicans kezdetű dokumentum váltott ki. Ez ugyanis megengedi a „rendezetlen helyzetben” élő párok és a homoszexuálisok megáldását. Az írás azért is figyelemre méltó, mert mintegy két és fél esztendővel korábban a Vatikán „nem megengedettnek” tekintette az ilyesmit. Miután több oldalról hevesen támadták az iratot, a Hittani Dikasztérium magyarázatot adott ki. Az afrikai püspökök nevében Fridolin Amborgo Besongo bíboros, Kishasa érseke kijelenti: „Afrikában a homoszexuális párok megáldásának nincs helye.” (idézve 118. o.) 2024 januárjában Ferenc találkozik a bíborossal, és hangsúlyozza, hogy az embereket áldjuk meg, nem a bűnt. Az eset egyértelműen rámutat arra – hangsúlyozza Politi –, hogy az egyház rendkívüli feszültségekkel terhelt átmeneti fázisban van. Ebből Ferenc utódjának is adódik feladata.
„Megengedheti-e a katolikus egyház, hogy a világ különböző kultúrái más-más ütemben haladjanak a hit, az antropológiai fogalmak és a társadalmi normák közti kapcsolat kérdésében? Egy-két teológus és püspök már hangosan gondolkodik a regionális autonómiákról. Az elvarratlan szálakat Ferenc utódjának kell majd összekötnie. Ez rendkívüli szakítópróba egy olyan egyház számára, amelynek centralizált struktúrái a trienti zsinat idejére nyúlnak vissza, és amely még nem zárta le a pápa abszolút monarchiájának vagy tévedhetetlenségének a kérdését.” (118. o.)
Jorge Mario Bergoglio pápaságának árnyoldalát képezik azok a váratlan és gyors döntések, amelyeket nehéz összhangba hozni egyes kérdések rendkívül határozott elintézésével. E tekintetben a visszaélések kezelése, jóllehet Ferenc mindenben maximális szigorral kívánt eljárni, nem igazán tűnik következetesnek. Politi két, hosszan elhúzódó és meglehetősen átláthatatlanul kezelt esetet tárgyal részletesen. Az egyik egy argentin püspök, Gustavo Óscar Zanchetta ügye. Ő időről időre eltűnt a nyilvánosság elől, majd újra felbukkant – a Vatikánban is –, végül feljelentés nyomán 2022. március 4-én két szeminaristával szemben elkövetetett szexuális visszaélés miatt négy és fél évre ítélték. A másik részletesen ismertetett eset a szlovén jezsuita mozaikművészhez, Marko Ivan Rupnikhoz kapcsolódik, akinek alkotásai a világ számos templomában és búcsújáró helyén megtalálhatóak. Ellene az első vád egyházjogi jellegű, nevezetesen a bűntársának feloldozása a hatodik parancsolat kapcsán, amit a kánonjog kiközösítéssel büntet. Miután a Hittani Kongregáció egyértelműen megállapította a tényállást, 2020 májusában a katolikus egyház kiközösíti Rupnikot. Néhány héttel később a kongregáció visszavonja a kiközösítést. A pápa nem nyilatkozik. Ezután újabb visszaélésekre derül fény, ezúttal a Rupnik által alapított női Loyola-közösség vonatkozásában, amelyet ugyanő hosszú időn át lelkiatyaként és gyóntatóként kísért. Az eseteket feltáró feljegyzések hosszú ideig titokban maradnak. Csak 2021 júniusában érkeznek bejelentések a Hittani Kongregációhoz, illetve a jezsuiták központjába.
Rupnikra, akit több évtizeden átívelő, az 1980-as évektől 2018-ig elkövetett bűncselekményekkel vádolnak, már több szankciót is kiszabtak. Rendje most tovább szigorítja ezeket: eltiltják a vallási intézményekben végzett nyilvános művészeti tevékenységtől; megtiltják, hogy nyilvánosan prédikáljon vagy bármilyen szent cselekményt végezzen, továbbá nem beszélhet nyilvánosan, és nem hagyhatja el Lazio régiót. (130. o.)
Jóllehet folyamatosan érkeztek az egyházi elöljárók felé bejelentések, az érintett nők soha nem kaptak választ. Végül 2023. június 9-én a jezsuiták kizárják a rendből Rupnikot, aki pap marad, sőt eléri, hogy a szlovéniai Koper püspöke befogadja egyházmegyéjébe.
Ferenc pontifikátusának e kései, döntő szakaszában „heves földrengés” rázza meg éppen azt a testületet, amelyet az argentin pápa visszaélések elleni küzdelme zászlóshajójának tekintett. 2023 márciusában a német jezsuita Hans Zollner távozott a Kiskorúak Védelmének Bizottságából, amelynek O’Malley bíborossal együtt oszlopos tagja volt. Az előző évtizedben az ír Marie Collins és az angol Peter Saunders – mindketten papi visszaélések túlélői – viták közepette távoztak a Ferenc pápa megválasztása után közvetlenül létrehívott bizottságból. Valamennyien a hatékonyság hiányára panaszkodtak. Az olasz kánonjogász, Claudio Papale szintén lemondott tagságáról. Utolsóként Catherine Bonnet francia gyermekpszichiáter távozott. Nem értett egyet azzal, hogy a püspökök és a vallási elöljárók nem kötelesek jelenteni a pedofil papokat az igazságügyi hatóságoknak. (131–132. o.)
(Könyvszemlénket hamarosan folytatjuk.)