Árulás az édenkert ellen – A katolikus szexuális tanítás fő problémája
2023.06.14. Józef Niewiadomski
A katolikus szexuális erkölcs az elmúlt években sok ponton megváltozott – legalábbis világosabban megfogalmazódott a változás szükségessége –, de az egyházon belül, nem utolsósorban az egyetemes egyház szintjén továbbra is vannak éles és a kívülállók számára teljesen érthetetlen konfliktusok a reformerők és a hagyományos álláspont képviselői között. Az azonos neműek élettársi kapcsolatainak egyházi megáldásáról zajló heves vita valójában a kérdéskörhöz tartozó témák mindegyikét érinti.
Írásunk egy hagyományos tantételt jár körül: azt a paradigmát, amely szerint voltaképp már maga a szexualitás is erkölcstelen. Ez a felfogás mindmáig nagy pusztítást végez a katolikus szexuáletikában, és gátolja a reformokat. Akinek ismerős ez a terhes „örökség”, jobban megérti a jelenlegi vitákat, és hozzájárulhat a kolonc szakszerű eltávolításához. (A szerk.)
Zsákutcák és elégtelen reformkezdeményezések
Újra meg újra megdöbbenek, amikor anyák, akik gyónni jönnek hozzám (ma is vannak ilyenek) könnyes szemmel vádolják magukat: súlyos bűnben élnek, mert eltűrik felnőtt fiaik homoszexuális párkapcsolatait vagy ismeretségeit. A „családi béke” érdekében teszik és szenvednek tőle – valószínűleg jobban, mint fiaik. Nem segít semmilyen etikai mérlegelés, a családi harmónia értékének elsődlegessége, ahogy nem segítenek Ferenc pápa jószándékú lelkipásztori tanácsai sem, hiába mondja, hogy nem dolga megítélni a homoszexuális hajlamú embereket. Az anyák szenvednek, mert nem látnak kiutat a zsákutcából, amelybe a hagyományos nemi erkölcs terelte őket. Szenvednek a degenerált nyugati kultúra „vírusától”, amely megfertőzte fiaik életét.
A homoszexuálisok megvetése égtájainkon mindmáig mélyen gyökerezik a lakosság széles rétegeiben, és a téma tabuként való kezelése a világ számos kultúrájában eltorlaszolja a zsákutcát. Ki lehet-e vajon törni belőle? Ráadásul egy olyan kultúrpolitikai helyzetben, ahol sok katolikus aktivista és tisztségviselő – a Hittani Kongregáció elutasító döntése ellenére is – úgy véli, hogy hamarosan sikerül majd kiharcolni az azonos nemű párok megáldásának egyházi jóváhagyását, miközben egy német bíróságnak egy olyan iszlamistáról kell ítéletet hoznia, aki megtámadott egy meleg párt, meggyilkolta az egyik partnert, és most már csak azt sajnálja, hogy nem sikerült mindkettővel végeznie. S mindezt persze az istentelenségük miatt. Vajon az efféle ellentmondásokkal terhes, feszült mindennapokban mire elegendők a tudományosan alapokon nyugvó bizonyítékok?
Sem a hagyományos erkölcsteológia, sem a Biblia nem ismerte a homoszexuális hajlamot. Kizárólag olyan homoszexuális cselekedetek léteztek, amelyeket egyének vagy akár csoportok (Pál szerint) „tévelygésből” vagy az eredendő bűn kivált súlyos következményeként gyakoroltak, egyébként azonban mint bűnös cselekedeteket elutasítottak. Mára ellenben mind a modern tudomány, mind az egyházi tanítás eljutott odáig – a „kóros” hajlam különféle elméleteinek kerülőútjain –, hogy felfedezze és elfogadja a homoszexuális hajlamot, amelyet immár nem kórosnak tekint, hanem olyannak, amelyet „nem szabadon választunk”, ezért nem bűnös hajlam. A hívőknek tisztelettel kell lenniük a homoszexuális hajlamú emberek iránt még akkor is, ha ez korántsem jelenti a szexuális irányultság és főként nem az életmód egyházi jóváhagyását. Mégpedig a homoszexuális aktusok „rendezetlensége” miatt, ezek ugyanis semmiképp sem irányulhatnak az utódnemzésre. E kijelentést igazolandó az erkölcsteológiai fősodor a régi természetjogi érvre támaszkodik.
Teológiai csapda
Akik azonban az ilyen ítéletek legitimációjáért küzdenek, elhallgatják az alábbi kérdésben rejlő alapvető nehézséget: ki kényszerítette rá hajlamukat az érintettekre? Maga a Teremtő vagy a természet? Az egyház ajánl ugyan kiutat a dilemmából – „hajlam: igen, cselekedetek: nem” –, ám ennek egyetlen iránya az önmegtartóztatás. Csakhogy az önmegtartóztatás tanácsából a kegyelem teológiájának összefüggésében egyenesen következik egy eretnek alapállás. Egyházi elvárás az érintettekkel szemben, hogy egész életükben olyan életmódot folytassanak, mint a szerzetesek, akik ezt karizmájukból adódóan és a kegyelmi adományra felelő szabad akarati döntés nyomán teszik. A homoszexuálisoknak életre szólóan ajánlott egyházi recept valójában a pelagiánus csapda következményeként lepleződik le: az emberi erőfeszítést többre tartja az isteni kegyelemnél, amiből egyúttal életellenes moralizmus is fakad. Annak feltételezése, hogy a Teremtő a sorsszerű hajlammal együtt az önmegtartóztatás karizmájának ajándékát is megadta – s ezt az élet során kell felfedezni – az előírást megszabadítaná ugyan az eretnekség gyanújától, az ilyen teológiai csűrés-csavarás azonban nem segítene sem az érintetteknek, sem családjaiknak.
De messzebbre vezet-e vajon a homoszexuális párok konfliktusokat gerjesztő, sokat vitatott megáldása? Az egyházi hatóság által elrendelt tilalomról zajló heves viták legalább felhívják a figyelmet a mélyebben húzódó – és agyonhallgatott – problémára. Ez a probléma már abban az intelemben benne rejlik, amely szerint fennáll a veszély, hogy az ilyen áldást összekeverik a házasság szentségével. Ki tévesztene össze bármit is? Az egyházjogászok és a dogmatikusok biztos nem. És mi a helyzet a sokat emlegetett átlagemberrel – kortársainkkal, de azokkal a médiamunkásokkal is, akik bármilyen színezetű vallási ünneplést gond nélkül „misének” neveznek? Ebben a kontextusban miért lenne veszélyesebb a zűrzavar, mint más vallási szertartások esetén? Honnan jön a szikra, amely az áldás hívei és ellenzői körében egyaránt lángra lobbantja az elkötelezettség tüzét?
Az áldással kapcsolatos vita azt a feszültséget hozza felszínre, amely már a nemrég, 2015-ben megtartott „családszinódus” előtt érzékelhetően felgyülemlett, majd az Amoris lætitia (2016) után valamelyest enyhült, de korántsem szűnt meg. Az előkészületi szinóduson (2014) megfogalmazott kérés, tudniillik, hogy a püspökök forduljanak el a hálószobától és menjenek át a nappaliba, furcsa eredményt hozott. Nemcsak az esemény médiavisszhangja keltett olyan benyomást, hogy a következő zsinaton az egyház részletesen foglalkozik majd a szexualitás témájával. Az egyházi bázis világszerte számtalan helyen tapasztalható kezdeményezése arra vallott, hogy a hívek, különösen a fiatalabbak túlnyomó részének „sensus fideliuma”, hitérzéke a megélt szexualitást természetesnek és semmiképp sem a dekadencia jelének érzékeli. Ugyanakkor már a Lineamenta, a tényleges szinódust előkészítő dokumentum is a probléma teljes elhallgatásáról tanúskodott. [A szinódus előkészítéséért és lebonyoltásáért felelős relátor Erdő Péter bíboros volt. – A szerk.] A szexualitás kifejezés nem jelent meg a dokumentumban, a „korlátlan affektivitásra” – a pornográfiára, a gyermekbántalmazásra, a prostitúcióra, az érzelmi és a nemi élet korai szakaszára – tett rövid utalások negatív kontextusát leszámítva.
A probléma lényege: a „tisztátalan szexualitás paradigmája”
A tekintetnek elszakadása a hálószobától tehát nem jelentett felszabadulást az egyházi hagyománynak attól a ballasztjától, amelyet – a közmondásos metaforával – „szekrényben rejlő csontvázának” nevezhetünk. A szókép arra hivatott felhívni a figyelmet, ami felett könnyen elsiklunk, amiről „jobb nem beszélni”, de ami egyértelműen mérgezi a légkört, s ezt a ház összes lakója érzi. A szexuális élethez való, évszázadok óta természetesnek vett, a hívők érzelemvilágában mélyen gyökerező viszonyulásról van szó, amely a bibliai örökségnek nagyjából épp az ellentéte. Legalábbis ha az Énekek énekére úgy tekintünk, mint amely az emberi élet e dimenziója, a nemiség és a megélt szexualitás vallásilag motivált szemléletének gyújtópontja: „…barátaim, részegedjetek meg a szerelemtől!” (Én 5,1).
A korai egyházban ugyanis manicheizmussal fertőzött peremcsoportok és zárt közösségek befolyása következtében paradigmaváltás ment végbe. A mutáció során a teremtő Isten jó adományából a paráznaság netovábbja lett. A fanatikusok szexuális neurózisának palettája egészen addig a nézetig terjedt, hogy a nemiség megteremtésért és így egész bűnös mocsaráért is személyesen az ördög a felelős. Végül lényegében a liberális Ágoston felfogása érvényesült. Ő azt vallotta, hogy az emberi szexualitásnak a teremtésben kapott jó ajándékát „csak” Ádám bűne fertőzi meg jobban, mint bármi más. Ezzel együtt azonban gyógyírt is kellett ajánlania: ama romlott késztetés megengedett „használatát”, melynek életerejét – nem utolsósorban saját életrajzi tapasztalatai miatt – lehetetlen volt eltagadnia.
Ettől kezdve a házasságban történő utódnemzés „megengedett bűnné” változtatta az eredendően bűnös aktust. A hitüket „komolyan vevő” hívők csak az önmegtartóztatás és a tisztaság útján kerülhették el a súlyos bűn és a megengedett bűn közti feszültséget, amely egészen a 20. századig tartott. Ebben az összefüggésben korántsem mellékes, hogy Ágoston Vallomásainak Cassiciacumban játszódó nevezetes „kerti jelenete” és a megtérés hozzá kapcsolódó élménye valójában csak az utolsó lépést jelentette a szexuális élettől való elfordulás és a következetes önmegtartóztatás felé, hiszen Ágostonra már régóta hatással volt a keresztény világnézet. Ezzel a lépéssel és sok más, „elforduló megfordulással”, a romlott késztetésből „megtéréssel” (amilyen például Jeromosé) megszilárdult az erkölcstelen szexualitás paradigmája, amely – minden változás ellenére – többé-kevésbé meghatározta az egyházi döntések logikáját, mindenekelőtt pedig a hívő katolikusok életmódját.
A házasság szentségét ekként a házastársak szexuális életének igazolása kedvéért instrumentalizálták, de ezzel együtt le is értékelték. Amikor a II. Vatikáni Zsinat a mai világot állította az egyházi élet középpontjába, a szexualitáshoz fűződő, kultúrák szerint változó viszony sajnálatos módon az ajtón kívül rekedt. A szexualitáshoz való elfogulatlan viszonyulást megbélyegezték és „korszellemként” elvetették, így nem igazán jelentett veszélyt az egyházi tanításra. Nem utolsósorban azért nem, mert az egyházi gondolkodás világszerte a zsinaton kidolgozott új házasságteológiára összpontosított. A házastársi szeretet és odaadás értékének, valamint az ebbe a szeretetbe integrált szexualitásnak a hangsúlyozása fontos lépés volt a perszonalista elvek szerint felépülő szentségtan és erkölcsteológia felé. Ez azonban messze nem jelentett határozott búcsúvételt a romlott ösztönök tisztátalanságának régi paradigmájától.
A félúton megrekedt „nemek teológiája”
A világméretű felfordulás és a mai katolikusoknak a szexualitás kérdésében egyidejűleg elkezdődött egyházi állóháborúja, amely a Humanae Vitae kezdetű enciklika (1968) megjelenése után szilárdan megvetette lábát a nyilvánosságban, annak volt az első jele, hogy az egyházi doktrinális építményben elvégzetlen feladat lappang. Ez a feladat felelős azért, hogy egyházi élet továbbra is kétféle paradigma feszültségében bontakozik ki.
A feszültség leginkább a „nemek teológiájában” válik kézzelfoghatóvá, amelyet II. János Pál hozott be az egyházi igehirdetésbe, és amely jelentős lépés a hívek gondolkodásmódjának megváltoztatása felé, mivel következetesen elismeri, hogy a szexualitás a teremtő Isten jó ajándéka, ugyanakkor új paradigmában igyekszik összegezni az egyház tanítását. Másfelől II. János Pál – épp a általa megváltoztatott feltételek között – „magával cipeli” a szexuális élet házasság általi igazolásának összes olyan kérdését is, amelynek csak a „régi paradigma” kontextusában van értelme. Immár nem egészen érthető, hogy az ömagában véve „jó adomány” miért igényel további igazolást (amely nem tévesztendő össze az etikai kritériumok felállítására irányuló igyekezettel) a házasságkötés révén.
A maszturbáció, a házasság előtti szex és a fogamzásgátlás problémája számos harcot robbantott ki az állóháború frontvonalain. A hadszíntéren azonban jó ideje ismét nyugalom van, mivel – a szó legszorosabb értelmében – fegyverszüneti megállapodás született: a szexről egyszerűen nem esik szó többé. Ellenben a legutóbbi szinódus kapcsán annál hevesebben lángolt fel a harc az „újraházasodott elváltak” élethelyzetének megítélése körül. A cikornyásan megfogalmazott nyilatkozatok és még inkább az Amoris lætitia vonatkozó álláspontját övező viták is érzékeltetik, hogy mekkora zűrzavart okozott a régi paradigma el nem takarított holtteteme.
Nem az első egyházi paradigmaváltás
Napjainkban, a zsinat után több mint fél évszázaddal a régi paradigma, amely mindenfajta etikai vitát megelőzően legelőször is megkövetelte a megélt szexualitás érvekkel való igazolását, valójában már csak a homoszexuálisok, tágabban pedig a nemi élet terén a statisztikai normától eltérő emberek életmódjának kérdéseiben hallatja hangját. Utóbbiak úgyszólván automatikusan bűnbakokká válnak – őket teszik felelőssé az egyházi tanok pincéjébe zárt holttest rossz szagáért. Az ő életmódjukat állítják pellengérre – az emberi szexualitás egyházi megítélésének felbomlóban lévő régi paradigmája helyett, amelynek az újabb erkölcsteológiai elméletekkel és igazoló összefüggésekkel szemben már nincs semmilyen integráló ereje. Bármilyen paradoxnak is hangzik elsőre: az az érv, mely szerint a homoszexuális párok megáldása veszélyt hordoz, mert összekeverhető a házasság szentségével, (akarva-akaratlanul) magával hurcolja a szentségi házasság lealacsonyításának, a mégiscsak romlott nemi ösztön orvosszereként való felhasználásának hagyományos logikáját. A legutóbbi szinódus tájékán gyakorta hangoztatott mondatok az egyházról mint „az emberiesség szakértőjéről”, valamint a „missziós megtérés” szükségességéről gyakorlatilag azt követelik, hogy az egyház tanítóhivatala tegye meg a régóta esedékes lépést: hivatalosan is hajtsa végre a paradigmaváltást, és egyúttal távolítsa el a pincéből a tanítóhivatali hagyomány által hátrahagyott hullát.
Mindazonáltal a paradigmaváltás tudományfilozófiai fogalma érthetővé teszi, hogy miért képesek a paradigmák oly makacsul fennmaradni. Semmiképpen sem empirikus adatok alapján váltják le őket. A kiegészítő hipotézisek kidolgozására irányuló törekvés, amely hipotézisek „az eltérő adatoknak” a közös és érvényes elméletekbe való integrálását szolgálják, egészen addig folytatódik, amíg a kiegészítő hipotézisek száma olyan nagy nem lesz, hogy az omladozó régi paradigmának már nincs ereje az integrálásukhoz, hanem csak problémákat okoz. Az egyházi hagyomány számos példát ismer ilyen folyamatokra, méghozzá a keresztény hitnek a nemi élet értékelésénél lényegesebb területein. (Feltéve persze, hogy nem dőlünk be a tragikus tévhitnek, miszerint a keresztény hit azonos a szexualitáshoz való bizonyos fajta viszonyulással.) Elég ha csak a bibliai kor utáni zsidóság teológiai értékelésének radikális változására, az ateisták teológiai megítélésére vagy az „extra ecclesiam nulla salus” paradigmára gondolunk. Végül, de nem utolsósorban érdemes itt felidéznünk a természettudományokhoz fűződő viszony megváltozását, amely az evolúciós gondolkodás kerülőútján a bibliai teremtéshit exegézisének új szemléletét hozza magával az egyházban.
Reméljük, hogy Ferenc pápa ugyanolyan bátor lesz majd, mint II. János Pál volt 1992-ben, amikor rehabilitálta Galileit, és ezzel magisztrális módon véget vetett a Biblia, az egyházi tanítás és a természettudományok közti konfliktusnak. Elismerte, hogy Galilei elítélésekor a tudományos elméleteket összekeverték a hit tanításaival. Egyúttal figyelmeztette a teológusokat (implicit módon az egyházi tanítóhivatalt is): ha a jövőben hasonló összefüggéseket állítanak fel, legyenek óvatosabbak. Egy ilyen előremutató gesztus ott is legitimálja az erkölcsteológiai reflexió új útjait, ahol spontán módon nem gyanítanánk (a legegyértelműbben akkor, amikor a homoszexuális cselekedeteket a Biblia szó szerint értett „contra naturam” [’természetellenes’] szófordulatának sugallata szerint, teremtésteológiai alapon ítélik el).
Galilei rehabilitációja azonban a bekövetkező paradigmaváltás áldozataira is felhívja a figyelmet. És ezzel elérkeztünk írásunk bevezető megjegyzéseihez. A „szekrényben rejlő csontváz” mindeddig sikertelen eltávolításának áldozatai közé tartoznak az anyák, akik gyónás közben azzal vádolják magukat, hogy eltűrik fiaik homoszexuális kapcsolatait, miközben maguk is rettentően szenvednek emiatt. Ha rájuk irányítjuk figyelmünk fókuszát, akkor úgy érezhetjük, a 2015-ös családszinóduson a Circulus Germanicus – a német nyelvi csoport – tagjai által megfogalmazott rövid szöveg úgyszólván prófétai tett, amely a ballaszt remélt eltávolítása felé mutat. Sajnos a szöveg nem került be sem a szinódus záródokumentumába, sem az Amoris lætitiába. Ennek ellenére egy jelképes rehabilitációs aktus első lépéseként értelmezhető: „A lelkipásztorkodás – ama félreértett törekvésében, hogy felmutassa és fenntartsa az egyház hiteles tanítását – ismételten kegyetlen és irgalmatlan magatartást tanúsított, és ezzel szenvedést okozott az embereknek, különösen az egyedülálló anyáknak, a házasságon kívül született gyermekeknek, a házasság előtti és a házasságon kívüli kapcsolatban élőknek, a homoszexuális orientálciójú embereknek, valamint az újraházasodott elváltaknak. Az egyház püspökeiként bocsánatot kérünk ezektől az emberektől.”
Mivel a bocsánatkéréshez a jobbítás szándéka is hozzátartozik, remélhető, hogy az egyház felismeri és el is távolítja majd azt az alapzatot, amely ezeket az olyannyira különböző embercsoportokat összeköti és egy régi paradigma áldozatainak közös kategóriájához rendeli hozzá: ők azok, akik szexualitásukat így vagy úgy ma is a szentségi házasság általi legitimációt nélkülözve élik meg.
A nemiség vonatkozásában a „sensus fidelium” régóta megváltozott. Imádkozzunk tehát mindannyian Ferenc pápáért! Legyen bátorsága „kopernikuszi fordulatot” végrehajtani a megélt szexualitás teológiai értelmezésében, és merje megtenni azt a lépést, amelyet a II. Vatikáni Zsinat elmulasztott. S ez nem más, mint kifejezett búcsúvétel a régi paradigmától, a romlott ösztön eredendő erkölcstelenségétől. Ezáltal nemcsak az Énekek énekének általa – az Amoris lætitiában – oly gyakran idézett logikája fejthetne ki spirituális erőt.
Hanem mindazokon a frontokon, ahol még mindig állóháború zajlik a szex miatt, a felelősségteljesen megélt szexualitásról szóló értelmes vitára is lehetőség nyílhatna. Az időközben újjáélesztett javaslat, hogy ne annyira a szexualitásról beszéljünk, mint inkább a szeretetről, mindaddig csak megnyugtatásra szolgál, ameddig az egyházi hagyomány pincéjét ki nem takarítják. A takarítás költsége mind ad intra, mind pedig ad extra „kifizetődnék”. Ad intra – az egyházon belül – oly módon, hogy mélyebben elgondolkodhatnánk a házasság szentségteológiai értékéről és a sok lehetséges szentelmény (sacramentale) értelméről (többek közt a homoszexuális párok megáldásáról). Ad extra – kifelé – pedig ez a tett hatalmas lendületet adna a vallási indíttatású homofób attitűdök elleni harcnak. Ezáltal Ferenc „felszabadító csapást” mérhetne az egyházra, egyúttal pedig a tanítóhivatal újabb jelét adná „missziós megtérésének”, amire a vallásközi párbeszéd összefüggésében különösen is nagy szükség volna.
Bakonyi Zsigmond fordítása