XIV. Leó pápa megválasztása után – kezdeti reflexiók
2025.05.20. Mártonffy Marcell
Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió második világháborús győzelmének nyolcvanadik évfordulóján a katolikus egyház bíborosai egy amerikai állampolgárt választottak Szent Péter utódjául. XIV. Leó pápa békeköszöntéssel mutatkozott be az áldások erkélyén, és szokatlanul hosszú beszédét is a béke témájának szentelte.
Neve XIII. Leóval teremt folytonosságot: azzal a pápával, aki Rerum Novarum kezdetű enciklikájával (1891) megalapozta a katolikus egyház szociális tanítását, sőt, előirányozta a szociális piacgazdaság modelljét. Ugyanakkor első beszédében elhangzott egy rendkívül figyelemre méltó mondat:
„szinodális Egyház akarunk lenni, úton járó Egyház, amely mindig békére törekszik, mindig szeretetre törekszik, mindig közel lenni igyekszik, különösen azokhoz, akik szenvednek”.1
„A katolikus egyházon belül egyáltalán nem magától értetődő ez az összefüggés” – jegyzi meg Rainer Bucher2 német pasztorálteológus, professor emeritus. A szegények iránti őszinte keresztény elkötelezettségtől nem választható el az egyház saját szervezeti formája. A katolicizmus monarchikus abszolutizmusa egy globalizált és kulturálisan sokarcú világban már nem igazán működőképes.
„Szabályozott részvételi lehetőségek, jól meghatározott döntéshozatali folyamatok és a vezetés regionalizálása nélkül az egyházi hatalmi rendszer belső, ellenőrizhetetlen ellentétei miatt bénult állapotban marad.”
A jezsuita Ferenc pápa kísérletet tett arra, hogy ne a Tridenti Zsinat egyháztana, a fölé- és alárendeltek hierarchiája alapján irányítasa az egyházat, hanem a hit gyakorlati igazságai alapján. Ez különösen meggyőzővé tette személyét, intézményi szinten azonban pápasága részben következmények nélküli, a római Kúria működésmódja felől nézve pedig idegen maradt.
Az ágostonos XIV. Leó – egy, a világ számos pontján jelenlévő szerzetesrend elöljárójaként, egy perui egyházmegye püspökeként és egy vatikáni dikasztérium vezetőjeként – sokrétű egyházkormányzati tapasztalatot gyűjtött. „Talán kevésbé spontán és intuitív, mint Ferenc pápa” – tűnődik Bucher –, de remélhető, hogy kellőképpen rendszerben gondolkodik ahhoz, hogy a katolikus egyház kormányzati struktúráját is elvezesse a 21. századba: szabályozott részvételi lehetőségeket biztosítson rögzített alapjogokkal és mindenki számára méltányos részesedéssel. „Egy globalizált és pluralizált világegyházat másképp nem lehet irányítani.”
A katolicizmust is érintő kérdés, hogy a hit igazságai integráló vagy konfliktusokat súlyosbító hatást fejtenek-e ki. Az ellentétek gyakorlatilag minden világvallásban éleződnek. Az új pápa álláspontja egyértelműnek tűnik: „az ő egyháza mindenki egyháza, mert Isten Jézusban mindenkit megváltott, nem csak a keresztényeket”. Fontos továbbá, hogy minden vallásban kultúrharc dúl a „genderkérdés” terén.
„A liberális társadalmak az utóbbi időben normatívnak tekintik a nemek közötti egyenlőséget, amely sok keresztény számára ráadásul a hitből is következik. (…) Ez számtalan konfliktuslehetőséget rejt, és konfliktusok gyorsan érzelmi síkra terelődnek. Kivárásra van tehát szükség. Az új pápa eddig visszafogottan viszonyult a kérdéshez”,
előbb-utóbb azonban meg kell nyilatkoznia.
A globalizált kapitalizmus és annak új digitális kultúrája alapvetően megváltoztatja a vallások szerepét és működésmódját. A „szekularizáció” vagy akár a „vallás visszatérése” kifejezés egyértelműen leegyszeűsít: nem képes már leírni azt, ami jelenleg a vallások világában zajlik. A digitális forradalom roppant kihívások elé állítja az emberi jogok, az igazságosság és a béke ügyét.
„Nyitóbeszédében a pápa hangsúlyozza, hogy az egyháznak missziós tevékenységet kell folytatnia, de nem részletezi, hogy mit ért ez ezen” – állapítja meg Katharina Karl eichstätti (Németország) teológiaprofesszor.3 Mivel Robert Prevost
„a legtovább Peruban tevékenykedett püspökként, feltételezhető, hogy Ferenc »missziós tanítványság« fogalmához kapcsolódik, egyszersmind a latin-amerikai püspökök medellíni (1968) és aparecidai (2007) plenáris közgyűlésének »discipulado« koncepciójára utal, amelynek erős szociálpasztorális vonatkozása van. A jövő dönti el, hogy ez a missziófogalom tartalmazza-e a II. János Pál és XVI. Benedek új evangelizációjának szellemében értett egyházi ellenkultúrát.”
Amikor Leó pápa Ágostont idézve ezt mondja: „veletek keresztény, értetek püspök”, talán a szinodalitásról alkotott elképzelését is összegzi. Sikerül-e vajon magával vinnie az embereket ezen az úton, és előmozdítania a szinodális részvételt?
A szintén az eichstätti katolikus egyetemen tanító Martin Kirschner – társadalmi változásokkal foglalkozó teológus – érzelmi nyomatékkal említi az új pápa amerikai származását.
„A lengyel pápa, II. János Pál jelentősen hozzájárult a kommunizmus és az európai megosztottság legyőzéséhez, de nem tudta megakadályozni a neoliberalizmus és a neoimperializmus 1990 utáni diadalát. Most nem a Nyugat van hanyatlóban? S vajon nem a világ új, rendkívül veszélyes megosztottságát tapasztaljuk-e, amely világháborúval fenyeget? Nem gondviselésszerű-e, hogy olyan pápa érkezett az USA-ból, aki Peruban honosodott meg, és akinek kitárul a szíve, amikor spanyolul beszél? Egy észak-amerikai pápa, aki független Trumptól és a demokratáktól, a bomlasztó neoimperializmustól és a katonai terjeszkedés, illetve beavatkozás politikáját űző államberendezkedéstől. Nem tartozik semilyen táborhoz, ezért olyan hangként és olyan tekintélyként szólalhat meg, amelyet egyaránt meghallgatnak Keleten és Nyugaton, Északon és Délen, legyenek bár konzervatívok vagy liberálisok.”
Érdekes szempontokat vet fel XIV. Leó korábbi szerzetesközösségéről szólva Rafael M. Rieger ferences egyházjogász (Eichstätt). Az ágostonos rend a középkor negyedik nagy koldulórendje a ferencesek, a domonkosok és a karmeliták után. Mivel a IV. Lateráni Zsinattól (1215) kezdve tilos volt új regulák alapján rendeket alapítani, egy remetecsoport átvette a Hippói Szent Ágoston egyházatyára († 430) visszavezethető szerzetesszabályzatot. Az ágostoni regula azért volt alkalmas erre, mert nem túl terjedelmes, és sok gyakorlati kérdést nyitva hagy. Az Ordo Sancti Augustininek (OSA,1963-ig: ágostonos remeték [OESA]) nincs egyetlen alapítója, ezért Szent Ágostont választották rendi patrónusnak, és a mai napig különös figyelmet fordítanak teológiájára. A többi kolduló rendhez hasonlóan az ágostonosoknak is egyértelmű demokratikus elemekkel rendelkező alkotmánya van: minden rendtagnak – papnak és laikusnak – egyenlő jogai és kötelességei vannak a közösségben. Legalább havonta egyszer házikáptalanra gyűlik össze a közösség, hogy megvitassa és eldöntse a felmerülő kérdéseket. Az egyes tartományok négyévente tartanak tartományi káptalant, ezenkívül hatévente van általános káptalan, ahová minden tartomány küld képviselőket. A rend vezetőjét, a generális perjelt az általános káptalan választja meg – 2001 és 2013 között ezt a tisztséget töltötte be Robert Francis Prevost. „Érdemes megjegyezni, hogy a generális perjel megválasztása egy régi kiváltság alapján nem igényli az Apostoli Szentszék jóváhagyását” – teszi hozzá Rieger. Bizonyos, hogy az új pápa
„komolyan veszi Szent Ágoston intelmét: az egyház »semper reformanda«, azaz szüntelenül megújulásra szorul. Talán sikerülni fog neki, hogy amit Ferenc pápa karizmatikus, néha kissé kaotikus természetével az egyház alkotmánya tekintetében útnak indított, azt szilárd egyházjogi normákba öntse. A »decentralizáció« és a »szinodalitás« itt döntő jelentőségű kulcsszó.”