Személyes Isten? – Albert Einstein és Paul Tillich

---

Albert Einstein, a speciális és az általános relativitáselméletet megalkotója 1921-es Nobel-díját (a közvélekedéssel ellentétben) nem a relativitáselmélet kidolgozásáért, hanem – mint a bizottság döntésében indoklásul szerepel – a fotóeffektus törvényszerűségeire adott magyarázatáért kapta.

Balogh Vilmos Szilárd sokoldalú áttekintése többek közt Einstein aforizmáiról, istenképéről és – ezzel összefüggésben – a nagy német evangélikus teológussal, Paul Tillichhez fűződő kapcsolatáról szól, miközben ismerteti a közelmúlt Einstein-irodalmát.

---

Einsteini szállóigék 

Az interneten gyakran találkozhatunk Einsteinnek tulajdonított szállóigékkel, ezek egy részének azonban semmi köze sincs Albert Einsteinhez (1879–1955), az 1921-ben (a fotoeffektus törvényszerűségeire adott magyarázatáért) Nobel-díjjal kitüntetett elméleti fizikushoz, akit többnyire csak a speciális és általános relativitáselmélet megalkotójaként ismernek.

Einstein élete és közéleti megnyilvánulásai természetesen alkalmat adtak az ilyen mondhatni legendás mondások elterjedésére, sőt, egyik-másik valóban tőle származik vagy kapcsolatba hozható vele. Az alábbiakban felidézzük néhány kijelentését, mégpedig a vallással vagy vallásossággal, az istenhittel, a „relativitással”, a forradalmi újdonsággal és a determinációval kapcsolatban. 

Sokak számára cseng ismerősen az a mondása, amelyet a kvantumelmélet általánosan elfogadott, általa azonban elutasított értelmezéséhez fűzött: „Isten nem kockázik” (egy másik ismert fordításban: „Isten nem szerencsejátékos”; eredetileg: „Der Alte würfelt nicht”). Max Bornnak címzett levelében így ír: 

„A kvantummechanika nagy tiszteletet parancsol. De egy belső hang azt súgja, hogy ez még nem a valódi Jákob. Az elmélet sokat ad, de alig visz közelebb minket az Öreg titkához. Mindenesetre meg vagyok győződve arról, hogy az Öreg nem kockázik.”¹

Magyarázatul Einsteinnek a kvantumelmélet statisztikai, valószínűségi értelmezésével szembeni ellenállására általában a determinizmus melletti erős elköteleződését szokás felhozni. Ezt azonban cáfolja Pauli levele Max Bornhoz (1954.március 31): 

„Einstein (ahogy nekem többször egyértelműen megmondta) a `determinizmus` fogalmát nem tartja olyan alapvetőnek, mint azt gyakran teszik, és határozottan tagadta, hogy egy `megengedett elmélet kritériumának` ezt a kérdést tekintené: vajon `szigorúan determinisztikus-e?`”².

1921. április 2-án Einstein első alkalommal érkezik az Egyesült Államokba. Májusban négy előadást tart a relativitáselméletről a Princeton Egyetemen. Itt jut el hozzá annak a kísérletnek a híre, amelyet Miller hajtott végre a Mount Wilson Observatoryban, és amely a relativitáselmélet által nemlétezőnek vélt éter létezését igazolta volna. Einstein elhíresült válasza: „Rafinált az Úristen, de azért nem rosszindulatú.“ („Raffiniert ist der Herr Gott, aber boshaft ist Er nicht.“) A szóban forgó kísérleteknek – amint ma már általánosan elfogadott módon a fizikusok nagy többsége vallja – nincs bizonyító erejük. 

Az esetnek különleges utóélete van. 1930 áprilisában Oswald Veblen, a Princeton Egyetem matematikaprofesszora levélben engedélyt kér Albert Einsteintől, hogy 1921-ben Princetonban elhangzott, fentebb idézett megjegyzését az időközben megépült professzorok szalonjában a kandalló fölött „kőbe véssék”. Válaszlevelében Einstein így értelmezi saját mondását: „A természet lényegének nagyszerűségével rejti el titkát, nem pedig ravaszsággal.”³ Az intézet azóta máshová költözött, de a német mondás ma is olvasható az Old Fine Hall kandallója fölött.⁴

Egy további – általában összegzésként megjelenő – einsteini mondás a vallás és a tudomány viszonyára utal: „Atudomány vallás nélkül béna, a vallás tudomány nélkül vak.”⁵ Ez a fajta „komplementaritás”, főként ha megfogalmazását is figyelembe vesszük, mintha csak Kant egyik elhíresült mondására utalna: „A gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalmak nélkül vakok”⁶. Jóllehet a legtöbb kutató szerint Einstein munkáiban Kant hatása nem igazán mutatható ki, tudható, hogy kamaszként olvasta A tiszta ész kritikáját.

1930-ban James Murphy ír író és John William Navin Sullivan ír matematikus interjút készített Einsteinnel. Ebben olvashatjuk: 

„Úgy vélem, a tudomány területén minden finomabb spekuláció mély vallásos érzésből fakad, és hogy ilyen érzés nélkül nem lenne gyümölcsöző.”⁷

A „relativitás”, valamint a „relativizmus” gondolata gyakran általánosító, megbélyegző jelzőként a vallási, sőt a teológiai irodalomban is meghonosodott. Gyökerét sokan éppen az Einstein által megalkotott speciális és általános relativitáselméletben látják. Talán e tekintetben érdemes feleleveníteni Ernst Cassirer filozófus, valamint Felix Klein matematikus és Arnold Sommerfeld fizikus álláspontját: 

[Cassirer:] „A fizikai relativitáselmélet nem azt tanítja, hogy ami az egyes ember számára nyilvánvalónak tűnik, az számára igaz, hanem éppen ellenkezőleg, óva int a látszatoktól, amelyek csak egy adott rendszerben érvényesek.” Felix Klein és Arnold Sommerfeld javaslata szerint a „relativitáselmélet” elnevezést „invariánsok elméletére” kellene változtatni, hiszen az elmélet csupán a Lorentz-transzformáció invariánsainak elméletét, vagy az általános relativitáselmélet esetében egy általánosabb transzformációét jelenti. „A relativitáselmélet kifejezés szerencsétlen választás” – írta Sommerfeld –, „lényege nem a tér és az idő relativitása, hanem inkább a természet törvényeinek a megfigyelő szempontjától való függetlensége. A rossz név félrevezette a közvéleményt, amely azt hitte, hogy az elmélet az etikai fogalmak relativitását is magában foglalja, valahogy úgy, ahogyan Nietzsche A jó és a rossz meghaladása című műve tette.⁸

Einstein elhatárolódott attól, hogy „relativitáselméletét” forradalmi újdonságként, a múlt eredményeivel szembeállítva kezeljék. Amint a New York Timesnak adott interjújában hangsúlyozza: 

„A nagyközönség széles köreiben elterjedt az a téves vélekedés, miszerint a relativitáselmélet radikálisan eltér a fizika korábbi fejleményeitől. … Azok az emberek, akik lefektették a fizika alapjait , amelyekre elméletemet felépíthettem: Galilei, Newton, Maxwell és Lorentz.”⁹

A relativitáselmélett kapcsán gyakran hangoztatta, hogy az a Maxwell és Lorentz nevével fémjelzett elektrodinamika továbbfejlesztése. Így nem nevezhető forradalomnak – revolúciónak –, hanem puszta fejlődés – evolúció – eredménye. 

Einstein tudományos munkásságának filozófiai hátterét és fejlődését jól megvilágítja egyik, Lánczos Kornélhoz írt levelének részlete: 

„Kezdetben többé-kevésbé Mach-féle szkeptikus empirizmussal indultam. De a gravitáció problémája hívő racionalistává tett, vagyis olyanná, aki a matematikai egyszerűségben keresi az igazság egyetlen megbízható forrását.”¹⁰

Ami pedig a vallást, az istenképet illeti, Einstein mérföldkőnek tekinti és csodálja Baruch (Benedictus) Spinoza (1632–1677) megfontolásait:

„Spinoza volt az első, aki minden történés determinisztikus kötöttségének gondolatát valóban következetesen alkalmazta az emberi gondolkodásra, érzésre és cselekvésre . Véleményem szerint álláspontja csak azért nem tudott általánosan érvényesülni az egyértelműségre és következetességre törekvők körében, mert ehhez nemcsak a gondolkodás következetessége, hanem szokatlan őszinteség, lelki nagyság és szerénység is szükséges.”¹¹

Spinozához hasonlóan tagadta a személyes Isten létét (l. lentebb), de nem volt ateista. Saját allegorikus megfogalmazásában: 

„Nem vagyok ateista, és nem hiszem, hogy panteistának nevezhetném magam. Olyan helyzetben vagyunk, mint az a kisgyerek, aki belép egy hatalmas könyvtárba, amely tele van sokféle nyelven írt könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valaki megírta ezeket a könyveket. Nem tudja azonban, hogyan. Nem érti a nyelveket, amelyeken íródtak. Homályosan sejti, hogy a könyvek elhelyezésében van valamilyen titokzatos rend, de nem tudja, mi az. Úgy tűnik számomra, hogy még a legintelligensebb ember Istennel való kapcsolatát ez a viszonyulás jellemzi. Látjuk, hogy az univerzum csodálatosan elrendezett, bizonyos törvényeknek engedelmeskedik, de ezeket a törvényeket csak homályosan értjük. Korlátozott elménk megragadja a konstellációkat mozgató titokzatos erőt. Lenyűgöz Spinoza panteizmusa, de még jobban csodálom hozzájárulását a modern gondolkodáshoz, mert ő az első filozófus, aki a lelket és a testet egységben, és nem két különálló dologként kezeli.”¹²

Felvethető a kérdés, vajon mennyiben befolyásolta a „vallási érzület”, mondhatni a „filozófiai meggyőződés” Einstein tudományos munkáját. Vagyis egyrészt milyen mértékben ösztönözte pszichológiai vagy spirituális értelemben, másrészt pedig mennyire érhető tetten vallásos elképzelés a tudományos eredmények tartalmát tekintve? Az előbbi kérdésre az életrajzi adatok ismeretében tagadó választ adhatunk, hiszen környezete megnyilvánulásaiból az derül ki, hogy munkára leginkább a zene „vallásosnak” tekinthető ihlete ösztönözte, nem maga a vallási élmény. Ami azonban a második kérdést illeti, nem feledhető: tudományos munkássága során mindvégig hitt benne, hogy léteznie kell egy egységes elméletnek:

„Célja az volt, hogy »olyan képletet találjon, amely egyszerre magyarázza meg Newton lehulló almáját, a fény és a rádióhullámok terjedését, a csillagok és az anyag összetételét«. Mint köztudott, nem járt sikerrel, de számtalan csalódás ellenére sem adta fel a reményt, hogy léteznie kell ilyen elméletnek. Ez a hit valószínűleg Spinozának a természet egységével kapcsolatos meggyőződésében gyökerezett: »Deum unicum, hoc est in rerum natura non nisi unam substantiam dari« (Isten egy, vagyis a dolgok természetében csak egyetlen lényeg van).”¹³

Einstein-könyvekről – röviden 

Mielőtt Einstein vallási vonatkozású, szisztematikusnak tekinthető írásaira rátérnénk, megemlítenénk néhány vele kapcsolatos kötetet. Harminc évvel ezelőtt, Einstein halálának 40. évfordulója alkalmából áttekintettük az akkor általunk elérhető, róla szóló, tudományosan megalapozottnak számító irodalmat.¹⁴

A jelentős tudománytörténeti és tudományelméleti érdeklődés megjelenése a 2005-ös évfordulóhoz köthető. Száz évvel korábban (1905) jelentek meg azok a tanulmányok, amelyek nyomán Einstein neve a fizikusok világában ismertté vált. Az Einstein annus mirabilisének öt dolgozatát ismételten közzétevő kötetben¹⁵ az „Einstein-összes” kritikai kiadásának¹⁶szerkesztői igényes bevezetőket és kommentárokat írtak a legendás tanulmányokhoz. Hogyha – egy népszerű kiadói mondás szerint – a könyvben minden képlet felére csökkenti az eladási számokat, akkor ez a könyv teljesen eladhatatlan lenne, hiszen több száz képletet tartalmaz. A szerkesztői gondosság néha zavaró: egyszerűbb és jobb lett volna, ha az Einstein munkáiban szereplő nyomdai hibákat hosszú lábjegyzetek helyett csendben kijavították volna. Nyilvánvaló, hogy a fizikában való jártasság nélkül Einstein tanulmányainak részletei nem igazán követhetőek. 

Hasonlóképpen egy 2005-ös tudományos projekt eredményein alapul Jürgen Renn, a berlini Max Planck Tudománytörténeti Intézet igazgatója, Einstein-szakértő könyve, amely alcíme szerint „Einstein beteljesületlen forradalmáról” szól.¹⁷ A mű nem megkésett életrajz, hanem részletesen elemzi azokat a feltételeket, amelyek szükségesek voltak a tér, az idő, az energia és az anyag fogalmi rendszerének újra gondolásához. A szerző a relativitáselmélet történetét példának tekinti arra, milyen feltételek teljesülése esetén születhetnek és törhetnek utat maguknak az innovatív ötletek. Jürgen Renn meglepő tézise: nem csak a tudománytörténet óriásai (Galileo Galilei és Isaac Newton) képezték az alapját Einstein, a nem konformista, szokatlan gondolkodó sikerének. Számtalan „amatőrnek” tekinthető beszélgetőtárs – mint például tanulótársa, Michele Besso – kulcsszerepet játszottak. A velük folytatott eszmecserék visszhangként szolgáltak az új ötletekhez. A szerző rendkívül részletesen tárgyalja az 1905-ben publikált speciális relativitáselmélet általánosításáért folytatott fáradságos küzdelmet, amelynek eredményeként tíz év után megszületett az általános relativitáselmélet. A könyvet ismertetők nem takarékoskodnak a kritikával sem. Ulrich Eckhardtban¹⁸ az 1970-es évek amatőr marxista közhelyeinek – „a fejét a lábára állítani”, „tartozik” – újbóli használata egyfajta „nosztalgiát” keltett, „néhány stilisztikai baklövés és üres frázis inkább mulatságot”. Ugyan igaz az, hogy az elméleti fizikában a matematika nyelve inkább egy mindennapi dialektus, és be kell érni a szükséges minimális pontossággal. „De még ez a minimum is hiányzik a könyvből” – állítja a hamburgi egyetem matematikaprofesszora, Ulrich Eckhardt. Azt is szemére veti a szerzőnek, hogy a tudománytörténeti elméleteket és fogalmakat nem tisztázza és zavaróan általánosítja. Ennek ellenére: igényes és olvasásra érdemes könyv mindazok számára, akik többet szeretnének megtudni a relativitáselmélet keletkezéséről, a kutatásban bekövetkezett paradigmaváltásról és a tudományos ismeretek megszerzésének folyamatáról. 

Markus Mühling (2011 és 2018 között Lüneburgban, majd Wuppertalban) professzor könyvében¹⁹ – az alcímnek megfelelően – a vallási-ideológiai tartalmak és a természettudományos elméletalkotás közötti kölcsönhatást vizsgálja Albert Einstein fejlődésében. Kiindulópontja szerint a két relativitáselmélet megalkotása mögött nem a Spinoza iránti lelkesedés keresendő, hiszen vele, illetve írásaival Einstein egy előkerült levél szerint csak később ismerkedett meg. A szerző azt állítja, hogy filozófiai háttér tekintetében inkább Schopenhauerre és Hume-ra kellene gondolnunk. 

Max Jammer (1915–2010), a Bar-Ilan Egyetem (Ramat-Gan, Izrael) egykori elnöke és rektora fizikus és neves tudománytörténész volt. 1993 őszén Einstein egykori nyaralójában, a Potsdam közelében lévő Caputhban – a város fennállásának 675. évfordulója alkalmából – előadásokat tartott Einstein és a vallás kapcsolatáról. Az előadások könyv alakban is megjelentek,²⁰ az utószót a kötethez Carl Friedrich von Weizsäcker írta. A nagy siker nyomán a szerző további részletek beépítésével lényegesen hosszabb írást jelentetett meg angolul változatlan címmel.²¹ Jammer ugyan közvetlen kapcsolatban állt Einsteinnel, de a bevezetőben elismeri, hogy ilyen témájú beszélgetést soha sem folytattak. Ugyanakkor Einstein hagyatékának ismeretében egyetért Friedrich Dürrenmatt megállapításával: „Einstein olyan gyakran beszélt Istenről, hogy szinte azt gyanítom, valójában álruhás teológus volt.”²² Jammer három fejezetre bontja könyvét. Az elsőben Einstein vallásosságáról ír, illetve a vallásnak magánéletében betöltött szerepét foglalja össze. Ezek azok az ismeretek, amelyek az Einstein életéről írt monográfiákban mindenütt előkerülnek. Kevésbé ismert és nem igazán elemzett témákat érint a második és a harmadik fejezet. Előbbi Einstein „vallásfilozófiáját” mutatja be, míg utóbbi azzal a kérdéssel foglalkozik, mennyiben voltak Einstein tudományos gondolatai megtermékenyítő hatással a teológiai gondolkodásra. Az alábbiakban a második fejezet szemlézésével nyújtunk betekintést Einstein vallásfilozófiájába, illetve ismertetjük Paul Tillich erre adott reflexióját. 

Két „találkozás”, következményekkel

Kétségtelen, hogy a vallás és a tudomány közötti kapcsolat kérdése az 1920-as években, sőt, talán már korábban is felkeltette Einstein figyelmét. Első, kimondottan ennek a témának szentelt esszéje 1930 végéről származik. A vallásról szóló írásainak többsége 1930 és 1941 között keletkezett. Ezekben az években a fizika filozófiája iránt is élénken érdeklődött . 

Einsteint először az 1930-as év ösztönözte a vallásra vonatkozó nézeteinek kifejtésére. Elkkor készített vele interjút, még Berlinben, J. Murphy és J. W. N. Sullivan. Az első kérdés egy 1929-ben New Yorkban tartott összejövetelre utalt, ahol Harry Elmer Barnes szociológus felvetette: vajon nem volna-e itt az ideje, hogy új meghatározást adjunk Istenről? Miután a résztvevők megvitatták a kérdést, leszögezték, hogy a tudománynak semmi köze sincs a valláshoz, Einstein azonban kifejti: véleménye szerint minden finomabb tudományos megfontolás mélyen vallásos érzületből fakad. 

„Úgy gondolom továbbá, hogy ez a fajta vallásosság, amely manapság a tudományos kutatásokban is megnyilvánul, korunk egyetlen kreatív vallási tevékenysége. A mai művészetet aligha lehet úgy tekinteni, mint vallási ösztöneink kifejezőjét.”²³

A beszélgetésben egy másik lényeges kérdés arra vonatkozik, hogy a tudományos elméletek átalakíthatók-e a gyakorlati életideálokat megalapozó filozófiává. Einstein válasza szerint erkölcsi ítéleteink, esztétikai érzékünk és vallási ösztöneink 

„segítő formák, amelyek a gondolkodó képességet a legmagasabb teljesítmények eléréséhez segítik. Valóban beszélhetünk a tudomány erkölcsi alapjairól, de nem fordíthatjuk meg a dolgot, és nem beszélhetünk az erkölcs tudományos alapjairól. […] a tudomány nem taníthatja meg az embereket az erkölcsre, és minden kísérlet, amely az etikát tudományos képletekre akarja redukálni, kudarcra van ítélve”.²⁴

Az interjú végén Spenglernek (és nyomában még ma is sokaknak) a nyugati civilizáció bukását prófétáló álláspontja kerül szóba. A válasz: 

„A modern tudomány valóban biztosít az elmének egy olyan tárgyat, amelyet szemlélve felemelő élményben van részünk. Az emberiségnek fel kell emelnie önmagát. Sursum corda – mindig ez a vezérmotívum. Minden kulturális törekvés, legyen az vallási vagy tudományos, a belső psziché legmélyét érinti, és az egótól való megszabadulásra törekszik – nem csak az egyéni egótól, hanem az emberiség tömeges egójától is.”²⁵

Egy másik interjú is arra ösztönözhette Einsteint, hogy ismételten átgondolja a filozófiára, vallásra vonatkozó elképzeléseit. 1930. július 14-én Caputhban meglátogatta őt az 1913-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett indiai író, Rabindranath Tagore, aki nem sokkal a látogatása előtt „Az ember vallása” címmel tartott előadást Oxfordban. Beszélgetésük során Einstein volt a kérdező. A vallásról vallott nézeteikben több közös vonás fedezhető fel. Ezek közül talán a legjelentősebb, hogy mindketten vallották: „az Isteni nem választható el a világtól”.²⁶ Nyilvánvalónak látszik, hogy a beszélgetésben kifejtett gondolatok nem elégítették ki Einsteint. Megfogalmazott egy hitvallást, amelyet aztán az Emberi Jogok Német Ligája hanglemezre vett. A nácik betiltották és megsemmisítették a lemezt. Egy részlet 1933. január 24-én még megjelent a berlini Tempo című esti lapban. Általában ezt szokták idézni. Szerencsére Friedrich Herneck rátalált Einstein eredeti kéziratára és 1966-ban publikálta.²⁷ Ma az interneten is elérhető.²⁸ Érdemes a teljes szöveget idézni: 

„[I. rész] Különleges kegyelem azok közé tartozni, akik legjobb erőfeszítéseiket objektív, időtől független dolgok megfigyelésére és kutatására fordíthatják és fordítják. Boldog és hálás vagyok, hogy részesülhettem ebben a kegyelemben, amely személyes sorsunktól és a körülöttünk élő emberek viselkedésétől nagyrészt független. De ez a függetlenség nem vakíthat el bennünket. Fel kell ismernünk azokat a kötelességeket, amelyek szüntelenül összekötnek bennünket a múlt, a jelen és a jövő emberiségével. 

Furcsának tűnik a helyzetünk ezen a földön. Mindannyian akaratunk ellenére és meghívás nélkül érkezünk ide egy rövid időre anélkül, hogy tudnánk, mi okból és mi célból. A mindennapi életben csak azt érezzük, hogy az ember másokért van itt, azokért, akiket szeretünk, és sokakért, akiknek sorsában osztozunk. 

Gyakran nyomaszt a gondolat, hogy életem milyen mértékben mások munkájára épül, és tudom, mennyivel tartozom nekik. Nem hiszek a szabad akaratban. Schopenhauer szava – »Az ember tehet, amit akar, de nem akarhatja azt, amit akar« – minden élethelyzetben elkísér, és akkor is megbékít az emberek cselekedeteivel, ha azok nagyon fájdalmasak számomra. Az a felismerés, hogy az akarat nem szabad, megvéd attól, hogy magamat és embertársaimat túl komolyan vegyem cselekvő és ítélkező egyénekként, és elveszítsem a jó humoromat.

Soha nem törekedtem a jó életre és a luxusra, sőt, ezeket nagyon is megvetettem. A társadalmi igazságosság iránti szenvedélyem gyakran vezetett konfliktushoz, ahogyan az is, hogy utáltam minden olyan kötődést és függőséget, amelyet nem éreztem feltétlenül szükségesnek.

[II. rész] Mindig tisztelem az egyént, leküzdhetetlen ellenszenvet táplálok az erőszak és a klikkesedés iránt. Mindezekből fakadóan szenvedélyes pacifista és antimilitarista vagyok, elutasítok minden nacionalizmust, még akkor is, ha csupán hazafiságnak álcázza magát. 

A pozícióból és a vagyonból fakadó kiváltságokat mindig igazságtalannak és rombolónak tartottam, ugyanúgy, mint a túlzott személyi kultuszt. A demokrácia eszményét vallom, annak ellenére, hogy jól ismerem a demokratikus államforma hátrányait. Az állami közösségben a társadalmi egyenlőség és az egyén gazdasági védelme mindig is fontos célnak tűnt számomra. 

Bár a mindennapi életben tipikus magányos farkas vagyok, a tudat, hogy azok láthatatlan közösségéhez tartozom, akik az igazságra, a szépségre és az igazságosságra törekednek, nem hagyott helyet a magány érzésének. 

A legszebb és legmélyebb élmény, amelyet átélhetünk, a misztikum, a titokzatosság érzése. Ez az alapja a vallásnak, valamint a művészet és a tudomány minden mélyebb törekvésének. Aki ezt nem élte át, azt ha halottnak nem is, de vaknak gondolom. Érezni, hogy a megtapasztalható mögött valami számunkra elérhetetlen rejtőzik, amelynek szépsége és nagyszerűsége csak közvetve és gyenge visszatükröződésében ér el bennünket – ez a vallásosság. Ebben az értelemben vallásos vagyok. Megelégszem azzal, hogy csodálkozva megsejtem ezeket a titkokat, és alázatosan megpróbálom szellemileg megragadni a létező nagyszerű szerkezetének halvány tükörképét.” 

A szöveg angol változata (1930)²⁹ kisebb módosításokkal jelent meg és kiegészült egy további bekezdéssel, amelyből Einstein istenképét is közelebbről megismerhetjük:³⁰

„A legszebb, amit megtapasztalhatunk, a titokzatosság. Ez az alapérzés áll az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél. Aki nem ismeri fel, aki nem tud többé ámulni vagy csodálkozni, az úgyszólván halott, és szeme elhomályosult. A titokzatosság – félelemmel vegyes – megtapasztalása szülte a vallást is. A számunkra áthatolhatatlan létezésének tudata, a legmélyebb értelem és a legragyogóbb szépség megnyilvánulásai, amelyek csak legprimitívebb formáikban hozzáférhetőek értelmünk számára, ez a tudás és érzés jelenti az igazi vallásosságot. Ebben és csakis ebben az értelemben tartozom a mélyen vallásos emberek közé. 

Nem tudok elképzelni egy olyan Istent, aki jutalmazza és bünteti teremtményeit, akinek egyáltalán olyan akarata van, mint amilyet saját magunkban tapasztalunk. Nem tudok elképzelni olyan embert sem, aki túléli a fizikai halált; a gyenge lelkek talán félelemből vagy nevetséges önzésből táplálnak ilyen gondolatokat. Nekem elég az élet örökkévalóságának misztériuma, a lét csodálatos szerkezetének tudatosítása és megérzése, valamint az odaadó törekvés arra, hogy a természetben megnyilvánuló értelem legapróbb részét is megértsem.”

Mindebből már sejthető, hogy Einstein vallásról alkotott elképzelése erős determinizmust feltételez és ebből adódóan mindenfajta Istenre vonatkozó antropomorf elképzelést tagad. Az ószövetségi gondolat szigorú értelme mellett marad: „Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.” (Kiv 20,4, vö. MTörv 5,8). Ez az istenkép, hasonlóan Spinoza háromszög-koncepciójához,³¹ nem enged meg semmiféle mentális képzetet: Isten csak „a világ mögött rejlő racionalitás vagy érthetőség” révén ragadható meg.

Az einsteini vallásfilozófia 

Einstein vallás iránti felfokozott érdeklődése magyarázza, hogy a New York Times Magazine felkérésére esszét ír a tudomány és vallás kapcsolatáról, amely 1930. november 9-én az újság első és második oldalán jelenik meg.³² Abból a feltételezésből kiindulva, hogy minden, amit az emberiség tett vagy gondolt, valamilyen módon kapcsolódott „a mélyen érzett szükségletek kielégítéséhez és a fájdalom enyhítéséhez”, Einstein felveti a kérdést: pontosan melyek voltak azok a szükségletek és érzések, amelyek a tágabb értelemben vett vallási gondolkodáshoz és hithez vezettek? Válasza: a primitív ember számára elsősorban „a félelem váltotta ki a vallási elképzeléseket, az éhségtől, a vadállatoktól, a betegségtől és a haláltól való félelem”. Az ok-okozati összefüggések megértése fejletlen volt, ezért az ember kitalált lényeket, akiknek akaratától függött az egyén vagy a társadalom egészének élete vagy halála, egészsége vagy betegsége. Ezeknek a lényeknek a megnyugtatására imádságokat és áldozatokat mutattak be nekik. Így alakultak ki a legkorábbi rituális formák, imádságok. Einstein a vallás fejlődésének ezt az első szakaszát „a félelem vallásának” nevezi. A vallás eredetének ez a magyarázata kizárja a kinyilatkoztatás vallásait, vagyis a zsidóságot, a kereszténységet és az iszlámot. A gondolat persze nem Einstein találmánya. 

A vallás fejlődésének második szakasza Einstein szerint „Isten társadalmi vagy erkölcsi fogalma”. Ebből fakad „a vezetés, a szeretet és a támogatás iránti vágy”. Ez az az Isten, aki jutalmaz és büntet, aki a szomorúságban vigasztal és megőrzi a halottak lelkét. Az Ószövetség és az Újszövetség Einstein számára csodálatos illusztrációja annak az átmenetnek, amely a félelem vallásából a morális vallás fokozatos túlsúlyához vezet. Ez azonban még mindig ragaszkodik az antropomorf Isten-felfogáshoz. Az ilyen Isten (vagy istenek) elképzelése régi, az ókori görög filozófusoknál és íróknál (például Kolophóni Xenophanésznál) is megtaláljuk: „ha az ökrök vagy az oroszlánok tudnának festeni, akkor isteneiket ökrök vagy oroszlánok formájában ábrázolnák”. Több mint két évezreddel később a német költő, Friedrich von Schiller kijelentette: „Isteneiben önmagát festi meg az ember”. 

A vallási élmény harmadik szakaszát, amelyet Einstein „kozmikus vallásos érzésnek” nevez, „nagyon nehéz megmagyarázni… azoknak, akik egyáltalán nem rendelkeznek vele, különösen mivel nincs hozzá tartozó antropomorf Isten-kép”. Ez az a fajta vallás, amelyet Einstein is magáénak tart: 

„Az egyén érzékeli az emberi vágyak és célok hiábavalóságát, valamint a természetben és a gondolatok világában megnyilvánuló nemességet és csodálatos rendet. Az egyéni sorsot fogságnak éli meg, és arra törekszik, hogy a létezés teljességét jelentőségteljes egységként élje meg. Ennek a kozmikus vallási érzéknek a jelei már a fejlődés korábbi szakaszaiban is megtalálhatók – például Dávid zsoltáraiban és a próféták írásaiban. A kozmikus elem sokkal erősebb a buddhizmusban, amint azt különösen Schopenhauer nagyszerű esszéi is megmutatták nekünk. Minden kor vallási zsenijeit ez a kozmikus vallási érzék jellemezte, amely nem ismeri el sem a dogmákat, sem az ember képmására teremtett Istent. Következésképpen nem létezhet olyan egyház, amelynek fő tanai a kozmikus vallási élményen alapulnak. Ezért minden egyes korszakban az eretnekek között találunk olyan embereket, akiket ez a legmagasabb vallási élmény inspirált; gyakran kortársaik szemében ateistáknak tűntek, de néha szenteknek is. Ebből a szempontból olyan emberek, mint Démokritosz, Assisi Ferenc és Spinoza közel állnak egymáshoz.”

Ezt követően az esszé azt a kérdést tárgyalja, hogy ez a „kozmikus vallásosság” miként adható tovább. Válasza szerint a művészet és a tudomány legfontosabb funkciója éppen az, hogy felkeltse és ébren tartsa ezt az érzést mindazokban, akik fogékonyak rá. Ez pedig a tudomány és a vallás kapcsolatának a szokásostól eltérő értelmezésére vezet: 

„A történelem tanulmányozása alapján hajlamosak vagyunk a vallást és a tudományt összeegyeztethetetlen ellentéteknek tekinteni, és ennek oka nagyon könnyen belátható. Bárki számára, akit áthat az ok-okozati törvény érzése mindenben, ami történik, aki komolyan elfogadja az ok-okozati összefüggés feltételezését, teljesen elképzelhetetlen egy olyan Lény létezése, aki beavatkozik a világ eseményeinek sorrendjébe. Sem a félelemre épülő vallás, sem a társadalmi-erkölcsi vallás nem tud hatást gyakorolni rá. Egy olyan Isten, aki jutalmaz és büntet, számára elképzelhetetlen, mert az ember belső és külső szükségszerűségnek megfelelően cselekszik, és Isten szemében ugyanolyan kevéssé felelős a cselekedeteiért, mint egy élettelen tárgy a mozgásaiért.”

Az esszé utolsó része a tudomány, etika és a vallás kölcsönhatására utal. Visszautasítja azt nézetet, amely szerint a tudomány aláássa az erkölcsöt. Az igazi, vagyis „kozmikus vallásosság” a tudományos kutatás hajtóereje: 

„Az ember etikus viselkedése inkább az együttérzésen, az oktatáson és a társadalmi kapcsolatokon alapul, és nem igényli a vallás támogatását. Az ember helyzete valóban szomorú lenne, ha a büntetés félelmével és a halál utáni jutalom reményével kellene rendben tartani. Ezért teljesen természetes, hogy az egyházak mindig is harcoltak a tudomány ellen, és üldözték annak támogatóit. Másrészt […] a kozmikus vallási élmény a tudományos kutatás legerősebb és legnemesebb hajtóereje. Senki, aki nem értékeli a hatalmas erőfeszítéseket, és mindenekelőtt azt az odaadást, amely nélkül a tudományos gondolkodás úttörő alkotásai nem jöhetnek létre, nem tudja megítélni annak az érzésnek az erejét, amelyből aztán kinőhet az ilyen, a közvetlen gyakorlati élettől elforduló munka. Milyen mélyen kellett hinnie Keplernek és Newtonnak a világ szerkezetének racionalitásában, és mennyire kellett vágyakozniuk arra, hogy megértsék a világban megnyilvánuló okoknak akár csak egy kis részét is, hogy hosszú évek magányos munkájával képesek legyenek megfejteni az égbolt működését! Aki csak a tudományos kutatás gyakorlati alkalmazásait ismeri, könnyen tévesen értelmezheti azoknak az embereknek a lelkiállapotát, akik szkeptikus kortársaik körében mutatták meg az utat a minden országban és minden században szétszórt rokon lelkeknek. Csak azok, akik életüket hasonló céloknak szentelték, tudnak élő képet alkotni arról az inspirációról, amely ezeknek az embereknek erőt adott ahhoz, hogy számtalan kudarc ellenére is hűek maradjanak céljukhoz. Ezt az erőt a kozmikus vallásos érzék adja. Egy kortársunk helyesen állapította meg: materialista korunkban csakis a komolyan kutató emberek mélyen vallásos emberek.” 

Az írásra nagyon sokan és sokféleképpen reagáltak. Kifogásolták a benne rejlő determinizmust, a „személyes Isten” tagadását, a „primitív” emberek vallásosságának lekicsinylését és a tudós „kozmikus vallásosság” iránymutató szerepének hangsúlyozását. Érdekes módon sem ez az esszé, sem pedig más, a témához kapcsolódó írás sem foglalkozik a vallások egyik jellemző vonásával, a „csodákkal”. Einstein erre vonatkozó véleményét pusztán egy Reichinsteinnel folytatott beszélgetésről készült felvételről ismerjük. 

„A csodát általában úgy definiálják, mint a természet törvényeit megsértő eseményt, vagy a természetfeletti behatolását a természetes világba. Ezért egyértelmű, hogy Einsteinnek a tudományban érvényesnek vélt, korlátlan determinizmusba vetett hite, ahol a megváltoztathatatlan ok-okozati összefüggés a tapasztalatok érthetőségének szükséges feltétele (lényegében kantianus elképzelés), összeegyeztethetetlen a csodák létezésében való hittel. De ahogyan Reichinsteinnel folytatott beszélgetéséből megtudjuk, Einstein számára a determinizmusban való hit nem volt szükséges feltétele a csodák tagadásának.”³³

Inkább azzal érvel, hogy ott, ahol a „törvényszerűség nincs meg, kivétel sem lehet, vagyis csoda sem létezhet”.³⁴

1940 májusában Princetonban a teológiai iskolák amerikai egyesülésének észak-nyugati regionális konferenciáját tartják. A meghívott nem-teológus előadók egyike Albert Einstein. Az emlékezetből leírt előadás címe: A cél.³⁵Előadásának kezdetén Einstein emlékeztetett a múlt században széles körben elterjedt nézetre, amely szerint a tudományos ismeretek és a vallásos hit egymással ellentétesek, és a „haladó elmék” körében az volt az uralkodó tendencia, hogy a hitet a tudással kell helyettesíteni. Az oktatás funkciója ezért a racionális gondolkodás és a tudás fejlesztésére irányult. Bár „az objektív tudásra való törekvés az ember legmagasabb rendű képességei közé tartozik… a valóság ilyen ismerete nem nyitja meg közvetlenül az utat a kívánatos állapot felé. Lehet, hogy valaki a valóságról a legvilágosabb és legteljesebb ismeretekkel rendelkezik, és mégis képtelen ezekből levezetni, mi legyen az emberi törekvések célja.” A tudományos gondolkodás önmagában nem juthat el létezésünk végső és alapvető céljához – hangsúlyozta Einstein.

„A vallás legfontosabb funkciója az ember társadalmi életében szerintem éppen ezen alapvető célok és értékek tisztázása, valamint az egyén érzelmi életében való megszilárdítása. Ha valaki azt kérdezi, honnan származik az ilyen alapvető célok tekintélye – mivel azok puszta ésszel nem lelhetők meg és nem igazolhatóak –, csak azt válaszolhatom: egy egészséges társadalomban hatékony hagyományokként léteznek, amelyek hatással vannak az egyének viselkedésére, törekvéseire és ítéleteire. Ott vannak mintegy élőként anélkül, hogy szükség volna létezésük igazolására. Nem bizonyítás, hanem kinyilatkoztatás révén jönnek létre, erős személyiségek közvetítésével. Igazolásukkal nem szabad kísérletezni, hanem egyszerűen és világosan meg kell érteni természetüket. Törekvéseink és ítéleteink legfőbb alapelveit a zsidó-keresztény vallási hagyomány adja nekünk. Ezt a magasrendű célt gyenge erőinkkel csak roppant hiányosan tudjuk megvalósítani, de biztos alapot ad törekvéseinknek és értékeinknek.” 

A hangvétel és a megközelítés az 1930-as íráshoz viszonyítva lényegesen visszafogottabb, ezért a reakciók is kevésbé kritikusak. Ehhez jelentősen hozzájárult a korábbitól eltérő témaválasztás: itt a célokról volt szó, míg a korábbi esszé esetén a vallás eredetéről. Nagy valószínűséggel ez az egyik oka annak, hogy az 1940. szeptember 9-ike és 11-ike között tartott zsidó teológiai szeminárium elnöke, Louis Finkelstein rabbi felkérte Einsteint egy előadás megtartására. A közösen kigondolt cím: Tudomány és vallás.³⁶ Einstein beleegyezése a konferencián való részvételre nemcsak a liberális judaizmus jeles vezetője iránti tisztelet kifejeződése volt, hanem annak is a bizonyítéka, mennyire nagylelkűen reagált minden hozzá érkező kérésre. Például 1936-ban, amikor Phyllis Wright, a New York-i Riverside Church vasárnapi iskolájának hatodikos diáklánya megkérdezte, hogy a tudósok imádkoznak-e, és ha igen, miért imádkoznak, olyan választ adott,³⁷ amely bevezetőként szolgálhatott 1940-es konferenciájának esszéjéhez. 

„Kedves Phyllis! A kérdésedre a lehető legegyszerűbben próbáltam válaszolni. Íme a válaszom: 

A tudományos kutatás alapja az a gondolat, hogy minden eseményt a természet törvényei határoznak meg, így az emberek cselekedeteit is. Ezért egy kutató aligha hajlandó elhinni, hogy egy eseményt imádság – azaz egy természetfeletti lénynek kifejezett kívánság – befolyásolhat.

Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ezekről a törvényekről való tényleges ismereteink csak hiányosak és töredékesek, így végső soron a végső, átfogó törvények létezésébe vetett hitünk is egyfajta hiten alapul. Mindazonáltal ezt a hitet nagyrészt igazolják a tudomány eddigi sikerei.

Másrészt azonban a tudomány mindenkit, aki komolyan foglalkozik vele, meggyőzi arról, hogy a világ törvényességeiben megnyilvánul egy, az emberi szellemet rendkívüli módon felülmúló szellem, amely előtt nekünk, szerény erőinkkel, alázatosan meg kell hajolnunk. Így a tudományokkal való foglalkozás egy különleges fajta vallásos érzéshez vezet, amely lényegesen különbözik a naivabb emberek vallásosságától. 

Üdvözlettel A. Einstein.“

Az 1940-ben megtartott konferencián Einsteint több mint ötszázan hallgatták. Először is felteszi a kérdést, egészen pontosan mit is értünk „tudományon”, illetve „valláson”. Szerinte az előbbit könnyű meghatározni, hiszen nem más, mint „a létezés utólagos rekonstrukciójának kísérlete fogalmak megalkotása révén”. Sokkal nehezebb azonban a vallás meghatározása, így Einstein kis kitérőt tesz.

„Először is ahelyett, hogy azt kérdezném, mi is a vallás, inkább azt kérdezném, mi jellemzi annak a személynek a törekvéseit, aki rám vallásos benyomást tesz. Számomra a vallásosan megvilágosodott személy az, aki a legjobb tudása szerint megszabadította magát önző vágyainak bilincseitől, olyan gondolatokkal, érzésekkel és törekvésekkel foglalkozik, amelyekhez szuperperszonális értékük miatt ragaszkodik. Úgy tűnik számomra, hogy ami fontos, az ennek a szuperperszonális tartalomnak az ereje és az a mély meggyőződés, hogy ez a tartalom rendkívül jelentős, függetlenül attól, hogy megpróbálják-e ezt a tartalmat egy isteni Lénnyel egyesíteni.”

Az előfeltételek rögzítése után Einstein így határozza meg a vallást: „az emberiség ősi törekvése, hogy ezeket az értékeket és célokat világosan és teljes mértékben tudatosítsa, és hatásukat folyamatosan erősítse és terjessze”. A rögzített definíciók lehetővé teszik, hogy megismételje a korábbi, A cél című esszében kifejtett gondolatát: mivel a tudomány csak azt állítja, ami van, de nem azt, ami lehet, a tudomány és a vallás nem állhat ellentétben egymással. 

„Bár a vallás és a tudomány területei egymástól egyértelműen elhatárolhatók, mégis erős kölcsönös kapcsolatok és függőségek léteznek közöttük. A vallás ugyan meghatározza a célt, de a legszélesebb értelemben vett tudománytól tanulta meg, hogy milyen eszközökkel érheti el a kitűzött célokat. A tudományt azonban csak azok hozhatják létre, akiket teljes mértékben átitat az igazság és a megértés iránti vágy. Ennek az érzésnek a forrása azonban a vallás területéről fakad. Ehhez tartozik az a hit is, hogy a létezés világára érvényes szabályok racionálisak, vagyis az ésszel felfoghatók. […] Nem tudok elképzelni igazi tudóst e mély hit nélkül. A helyzetet egy képpel lehet kifejezni: a tudomány vallás nélkül béna, a vallás tudomány nélkül vak.”

Ha Einstein ezzel a konklúzióval zárta volna előadását, nagy valószínűséggel nem lett volna túlságosan nagy visszhangja. Az előadó azonban a történelmi vallások tartalmi vonatkozásaira is reflektált. Meggyőződése szerint a vallás és a tudomány közti ellentét a személyes Isten elgondolásában rejlik. Elismerte ugyan, hogy a személyes Isten doktrínája soha nem cáfolható. Egy ilyen tan ugyanis menedéket találhat ott, ahol a tudomány még nem tudta megvetni a lábát. 

„[…] ha egy tan nem a ragyogó fényben, hanem csak a sötétben képes fennmaradni, szükségszerűen elveszíti hatását az emberiségre, felmérhetetlen kárt okoz az emberi haladásnak. Az etikai jóért folytatott küzdelmükben a vallástanároknak elég bátornak kell lenniük ahhoz, hogy feladják a személyes Isten tanítását, vagyis feladják mint a félelem és a remény forrását, amely a múltban olyan óriási hatalmat adott a papok kezébe. […] Munkájuk során azokat az erőket kell segítségül hívniuk, amelyek képesek az emberiségben a jót, az igazat és a szépet ápolni. […] Minél tovább halad az emberiség szellemi fejlődése, annál biztosabbnak tűnik számomra, hogy az igazi vallásossághoz vezető út nem az élet és a halál félelmén, s nem a vakhiten, hanem a racionális tudás megszerzésére való törekvésen át vezet. Ebben az értelemben úgy gondolom, hogy a papnak tanárrá kell válnia, ha igazságosan akarja teljesíteni magasrendű pedagógiai küldetését.” 

Einstein nem számolt azzal, hogy a személyes Istenre vonatkozó tagadását istentagadásként, sőt ateizmusként értelmezik. Max Born megjegyzése jobban illett mindarra, amit képviselt: „Még ő [Einstein] is, az energiáról és a tömegről szóló nagyszerű képletével, egyetértett abban, hogy az energia mögött valami másnak kell lennie”. Egy jótékonysági vacsora keretében Einstein kimondottan elhatárolódott az ateizmustól. Hubertus zu Löwenstein feljegyzése szerint kijelentette: 

„Még mindig vannak emberek, akik – a kozmoszban uralkodó harmóniára tekintettel, melyet korlátozott emberi elmémmel képes vagyok felismerni – azt állítják, hogy Isten nem létezik. De a legjobban az bosszant fel, hogy az ilyen nézetek alátámasztására engem idéznek.”³⁸

Paul Tillich válasza

Azt, hogy Einstein előadásában Istent nem személyként ragadta meg, a neves protestáns teológus, Paul Johann Oskar Tillich is bírálta. A legtöbb kommentátorral ellentétben Tillich kimondottan Einsteinnel rokonszenvező meggondolásokat fogalmazott meg. Bizonyos értelemben elfogadta érvelését. Tillich a szociáldemokráciával szimpatizálva kritizálta a náci ideológiát. 1933-ban az Egyesült Államokba emigrált. Filozófiai és teológiai munkássága általános elismerésben részesült. Jóval azelőtt, hogy Einstein beszédét hallotta volna, sokat gondolkodott a személyes Isten fogalmán. Úgy vélte, hogy helyénvaló Einstein érvelését mélyreható filozófiai, bizonyos értelemben logikai elemzésnek alávetni. Kritikai esszéjének³⁹ bevezetőjében hangsúlyozza, hogy Einstein négy szempontból támadja a személyes Isten fogalmát: 1. Ez az elgondolás nem elengedhetetlen a vallás számára; 2. Valójában primitív babona szüleménye; 3. Önellentmondásos; 4. Ellentmond a tudományos világnézetnek. 

Az első érv feltételezi a vallás fogalmát. Nem tudjuk azonban, mennyire elfogadható az arra adott definíció, így előbb meg kell vizsgálni, hogy a személyes Isten fogalmának van-e objektív jelentése vagy sem – vagyis a második érvet, a történeti érvet kell nagyító alá venni. Ez az érv, folytatja Tillich, nem mutatja meg és nem is képes megmutatni, „miért éppen az Isten fogalmát alkotta meg a primitív képzelet”. Igaz, „a mitológiai fantázia történeteket alkothat az istenekről, de nem alkothatja meg magát az Isten fogalmát, mert az a mitológiát alkotó tapasztalati elemek mindegyikét meghaladja”. A második érv cáfolata implicit módon az első érv meggyőző erejét is elveszi. Tillich a harmadik érvhez fordul, amely azt állítja, hogy a személyes, mindenható és igazságos Isten fogalma önellentmondásos, mert a mindenhatóság és a morális és fizikai gonosz létezése összeegyeztethetetlen. Tillich szerint azonban ez az érv

„feltételezi a mindenhatóságnak a fogalmát, amely a mindenhatóságot a fizikai ok-okozati összefüggések szempontjából a mindenütt jelenvalósággal, az omniprezenciával azonosítja. De egy régi és mindig is hangoztatott teológiai tanítás szerint Isten minden lényben a sajátos természetüknek megfelelően cselekszik […]: az állatokban és növényekben organikus természetüknek megfelelően, a kövekben pedig szervetlen természetüknek megfelelően. A mindenhatóság szimbóluma azt a vallási élményt fejezi ki, hogy a valóság egyetlen struktúrája, a természet és a történelem egyetlen eseménye sem képes megakadályozni bennünket abban, hogy közösségben legyünk a végtelen és kimeríthetetlen jelentés és létezés alapjával.”

Tillich az utolsó, általa „legfontosabbnak” nevezett einsteini érv tárgyalása előtt két módszertani megjegyzést tesz. Teljes mértékben egyetért Einstein teológusoknak szánt figyelmeztetésével, hogy „ne építsék doktrínáikat a tudományos kutatás sötét foltjaira”, mert a teológia bármilyen beavatkozása a tudomány feladatába romboló hatással van magára a teológiára. Másodszor arra kéri Einsteint, hogy „ugyanolyan tisztességesen foglalkozzon a teológiával, mint amit mindenki mástól megkövetel, aki például a fizikával foglalkozik. Vagyis a tudományág legfejlettebb és ne az elavult formáit támadja meg”. Nem szabad a személyes Isten fogalmának primitív mintáját használni arra, hogy magát az elképzelést megkérdőjelezzük. A személyes Isten érett elképzelése nem kell, sőt nem is tud beavatkozni a tudományba vagy a filozófiába. Indoklásként Tillich Einstein saját szavait idézi, amely szerint a tudomány „szerény hozzávetőlegesség a létezésben megtestesült értelem nagyszerűségéhez képest, amelynek legmélyebb rétegei az ember számára elérhetetlenek.” Tillich ezeket a szavakat úgy értelmezte, hogy „a fizikai világ és a személyfeletti értékek közös alapjára utalnak, amely egyrészt a létezés szerkezetében (a fizikai világban) és jelentésében (a jóban, igazban és szépben) nyilvánul meg, másrészt pedig kimeríthetetlen mélységében rejtőzik”. A teológus szerint ez minden fejlett istenkép alapvető eleme, a legkorábbi görög filozófusoktól a mai teológiáig. 

„A létezés és az értelem ezen alapjának és mélységének megnyilvánulása hozza létre azt, amit a modern teológia »a numinózus élményének« nevez. Egy ilyen élmény bekövetkezhet a »létezésben megtestesült értelem nagyszerűségének« intuíciójával kapcsolatban, bekövetkezhet az »olyan szuperperszonális tárgyak és célok jelentőségében és magasztosságában való hit« kapcsán is, amelyek »nem igényelnek racionális alapot és nem is képesek rá« – ahogy Einstein mondja. Ugyanez az élmény előfordulhat akkor is, amikor […] bizonyos személyek, történelmi vagy természeti események, tárgyak, szavak, képek, dallamok, álmok stb. hatást gyakorolnak az emberi lélekre, és ez a szent, azaz a »numinózus« jelenlétének érzetét kelti. Ilyen élményekből él a vallás: megpróbálja fenntartani létezésünk isteni mélységének jelenlétét és a vele való közösséget. Ám mivel ez a mélység »elérhetetlen« bármilyen tárgyiasító fogalom számára, szimbólumokban kell kifejezni. E szimbólumok egyike a »személyes Isten«. A klasszikus teológia általános véleménye, […] hogy a »személyes«jelzőt az Istenségre csak szimbolikusan vagy analógiával lehet alkalmazni, vagy úgy, hogy azt egyszerre állítjuk és tagadjuk. Nyilvánvaló, hogy a vallás mindennapi életében a »személyes Isten« fogalmának szimbolikus jellege nem mindig valósul meg. Ez csak akkor veszélyes, ha a meg nem valósulásból torzító elméleti vagy gyakorlati következmények származnak. Ebből külső támadások és belső kritikák fakadnak, és kell is, hogy fakadjanak. Ezeket maga a vallás követeli meg. »Ateizmus« nélkül nem lehet fenntartani a »teizmust«.”

Kommentárjának végén Tillich felteszi a kérdést: szükséges-e a „személyes” szimbólum használata. A kérdésre adott válaszban Einstein saját kifejezésére utal: 

„A létezés mélységét nem lehet olyan tárgyakkal szimbolizálni, amelyek a személyesnél alacsonyabb szintű világból, a tárgyak vagy a személyesnél alacsonyabb szintű élőlények világából származnak. A szuperszemélyes nem egy »az«, vagy pontosabban, ugyanúgy »ő«, mint »az«, és mindkettő felett áll. De ha az »Ő« elem kimarad, az »Az« elem a feltételezett szuperperszonálisat szubperszonálissá alakítja, ahogyan ez általában a monizmusban és a panteizmusban történik. És egy ilyen semleges szubperszonális nem képes megragadni személyiségünk középpontját; kielégítheti esztétikai érzéseinket vagy intellektuális igényeinket, de nem tudja megváltoztatni akaratunkat, nem tudja legyőzni magányunkat, irigységünket és kétségbeesésünket. […] Ez az oka annak, hogy a személyes Isten szimbóluma az élő vallásban elengedhetetlen. Szimbólum tehát, nem tárgy, ezért soha nem szabad tárgyként értelmezni.”

Tillich már 1940 előtt levelezett Einsteinnel, bár nem vallási vagy filozófiai kérdésekről, hanem a német emigránsok önsegélyezésével kapcsolatos projektről. Nem tudni, hogy Einstein megkapta-e Tillich megfontolásait, és bármilyen formában válaszolt-e rájuk. Közelebb kerülhetnénk Einstein vallásfilozófiájának megértéshez, ha tudnánk, mit és hogyan reagált a személyes Isten tillichi elképzelésére. Hogy a két álláspont közelíthető egymáshoz , arra egy Einstein halála után két évvel, 1957-ben megjelent Tillich-tanulmány⁴⁰ utal: 

„Az »Isten« szó egyszerre tartalmazza azt, ami valójában reprezentációként funkcionál, és azt a gondolatot, hogy ez csak ábrázolás. Az a sajátos tulajdonsága, hogy túllép saját fogalmi tartalmán: ettől függ a szó tudományban és életben betöltött numinózus jellege, minden hamis tárgyiasításból fakadó visszaélés ellenére. Isten mint tárgy a vallási cselekményben végső soron hivatkozott valóság ábrázolása, de az »Isten« szóban ez az objektivitás tagadódik, és egyúttal megerősítődik annak ábrázoló jellege.” 

Hans Küng – aki Tillichhez hasonlóan a Tübingeni Egyetem professzora volt – hasonló gondolatokat fogalmazott meg. 

„Ha Einstein kozmikus ésszerűségről beszél, ezt az Abszolút rejtélye előtti tisztelet kifejezésének kell érteni, szemben az emberies »teista« istenképpel. […] Isten nem olyan személy, mint az ember. A mindent átfogó és mindent átható soha nem olyan tárgy, amelyet az ember távolról megfigyelhetne, hogy kijelentéseket tegyen róla. […Isten] nem egy személy más személyek között, nem szuperember vagy szuperego. A »személy« kifejezés is csupán egy kód Istenre.” ⁴¹

Amikor Tillich vagy Küng a személyes Istent „szimbólumnak” nevezi, akkor nem csupán egy „jelre” gondolnak, hanem olyan vallási szimbólumra, amelynek célja a valóság szimbolikus nyelvvel nem kifejezhető dimenziójának a feltárása. Ez a valóság meghaladja az emberi megértést és kontrollt, de az embereket a szent érzésével, a numinózus érzésével (vö. R. Otto) inspirálja. Ez az érzelem pontosan az a „félelem” vagy „kozmikus vallási érzés”, amelyet Einstein többször is vallásossága forrásának vallott, és amelyet – szavaival élve – „nagyon nehéz megmagyarázni… azoknak, akik teljesen mentesek tőle, különösen mivel nincs hozzá illő antropomorf Isten-kép”. Einstein vallási filozófiája és ezeknek a vezető teológusoknak a vallási filozófiája végül is nem annyira eltérő, mint amit általában állítanak.

Zárszó gyanánt

Hogy Einstein egyetértett-e Tillich értelmezésével, vagy sem, nem tudjuk. Nyilvánvalóan mindkettőjük számára fontos kérdés volt, hogy erről elgondolkodjanak, és életük menetét bizonyos értelemben ehhez az elgondoláshoz igazítsák. A sokféle „következtetés és híresztelés” helyett három idézettel zárjuk szemlénket. Az első Markus Mühlingtől származik, akinek könyvét fentebb ismertettük:

„A keresztény hit nem hivatkozhat töretlenül Einsteinre. Túl nagyok a tartalmi különbségek. Sok helyen határozottan ellent kell mondani Einsteinnek. De vannak strukturális hasonlóságok: Einsteinhez hasonlóan a keresztény hit is abból indul ki, hogy a vallási-ideológiai bizonyosságok minden cselekedetünket befolyásolják, legyen szó tudományos, személyes vagy közéleti cselekvésről. És Einsteinhez hasonlóan a keresztény hit is ismeri a tartalmi tolerancia elvét. Ez természetesen nem a vallási zsenialitás gondolatában rejlik, hanem abban a felismerésben, hogy semmilyen szocializációs teljesítmény, amelyet a keresztények elérhetnek […] nem nem elegendő a keresztény hit bizonyosságához. Ehhez az emberek szívében szükség van a Szentlélek Isten bizonyosságot teremtő működésére. Ez a keresztény tolerancia tartalmi eredete […] a többé-kevésbé szilárd más vallási hagyományokkal szemben, valamint a többé-kevésbé koherens patchwork-vallásokkal szemben – Einstein kozmikus vallásával szemben is.”⁴²

A Max Jammer Caputhban tartott előadásait tartalmazó könyv (1951) recenzense Einsteintől vett idézettel zárja gondolatait: 

„Nincs jobb kifejezésem, mint a »vallásos« szó, hogy leírjam a valóság ésszerű és az emberi értelem számára legalábbis bizonyos mértékben hozzáférhető természetébe vetett bizalmat. Ha ez az érzés hiányzik, a tudomány értelmetlen empirizmussá válik.[…] Leszoktam róla, hogy érdekeljen, ha a papok ebből tőkét kovácsolnak. Erre nincs gyógymód.”⁴³

Max Jammer a témáról írt angol nyelvű monográfiájában utal előző (német nyelvű) rövidebb kötetének fogadtatására: 

„Mindazonáltal, a jelen könyv rövid német kiadásának megjelenése után a szerző néhány levelet kapott – többnyire tudósoktól, köztük egy nemzetközileg ismert biofizikustól –, amelyekben a levélírók bevallották:egészen addig ateisták voltak, amíg el nem olvasták Einstein vallásról szóló koncepcióját, amely arra inspirálta őket, hogy mélyen vallásosakká váljanak.”⁴⁴

---