Rombolás és eretnekség – A korai kereszténység alig ismert arca
2026.06.26. Balogh Vilmos Szilárd
Catherine Nixey: The Darkening Age (2017) és Heretic (2024)
Nemcsak Jézus életének, hanem az „első keresztény századok” történetének is egyre nagyobb (és népszerűbb) az irodalma. A Jézus–kutatás újabb eredményei abból a felismerésből fakadnak, hogy Jézus élete zsidó környezetbe ágyazódik, ami számos új összefüggésre világít rá. A krisztológia sem kerülheti meg mindazt, amire például Vermes Géza munkái rámutatnak,1 és hasonlóképpen érdekesek a keresztények zsidóságtól való elszakadásával kapcsolatos meglátások.2 (Lásd még Markus Tiwald tanulmányát itt ») Így nem meglepő, hogy Catherine Nixey Sötétülő korszak – A klasszikus világ keresztény pusztítása című műve3 2017-es megjelenésekor az év könyvének számított Angliában, majd a New York Times is az év legfigyelemreméltóbb könyvei közé sorolta. A sikert követően a cambridge-i egyetemen klasszika-filológiát hallgató, majd újságíróként dolgozó szerzőnő 2024-ben újabb, a témába illeszkedő kötettel jelentkezett: Eretnekség – Jézus Krisztus és Isten többi fia.4
Első könyv (2017): a keresztény rombolásról
Valószínűleg tudatos szerkesztésre vall, hogy Nixey huszonegyszer említi a felvilágosodás kori történész, Edward Gibbon klasszikus művét a Római Birodalom hanyatlásáról és bukásáról.5 Gibbon szerint a teológus hálás feladata, hogy úgy írja le a vallást, „ahogyan az természetes tisztaságában a mennyből szállt alá”. A történész munkája sokkal „melankolikusabb”. Az európai felvilágosodás gondolkodójaként és a korai kereszténység történészeként Gibbon szenvtelen tudományos foglalatosságnak tekintette munkáját: úgy látni a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig úgy, ahogy a „jámbor istenfélők” látni szeretnék. Következtetéseit mindmáig sokan ellentmondásosnak tekintik. Gibbon úgy véli, a kereszténység előtti Római Birodalmat „vallási harmónia” jellemezte: a rómaiakat jobban érdekelte a jó kormányzás, mint az, hogy vallási ortodoxiát erőltessenek alattvalóikra. A korai kereszténység egyik megkülönböztető vonásának a „vallás igazsága iránti kizárólagos buzgalmat” tekintette, amelyet szemellenzős, intoleráns megszállottság jellemzett. Ez zaklatás és megfélemlítés útján érvényesült, és létrehívott egy „misztikusokból álló réteget”. Végső soron e fanatikus réteg volt felelős a Római Birodalom bukásáért, mivel olyan polgárokat „nevelt”, akik semmibe vették közéleti kötelezettségeiket.
Catherine Nixey könyvét is ez a szellemiség hatja át. Véleménye szerint a Római Birodalomban a kereszténységre való „áttérésnek” mára kialakult képe továbbra is egyfajta „diadalérzés” homályába burkolózik. Úgy véli, a történelem rendkívül könnyű utat biztosított az egyház számára. A kereszténység előtti Rómát hajlamosak vagyunk kegyetlennek, önkényesnek és büntetőnek, „hideg, nihilista világnak” tartani, a kereszténységet ellenben bátornak, elvhűnek, kedvesnek, befogadónak és optimistának festjük le. Saját „melankolikus felelőssége” tudatában arra vállalkozik a szerző, hogy levakarja ezt a mázat, leleplezze a korai egyház tévedéseit és romlottságát.
A könyv persze a 21. századnak is szól. Gibbont a hit és az ész összecsapása érdekelte. Nixey szerint az összecsapások fizikaiak, vagyis alapvetően a vallási erőszakot kell tanulmányozni. A könyv (egyik kiadása és a német változat) borítóján Athéné szándékosan megrongált szobra látható: kivájt szemek, letört orr, homlokra vésett kereszt. A kapcsolódó történetet a prológusban meséli el a szerző, majd a könyv utolsó mondataiban is visszautal rá. A pusztítás Palmyrában történt a negyedik század végén, amikor az oázisváros néhány csodálatos templomát keresztény istentiszteleti helyszínné alakították át. Hogy a könyv elején a palmyrai eseményre való utalás áll, az természetesen megfontolt döntés eredménye. Amikor arról beszél, hogy a szíriai város épületein „szakállas, fekete ruhás fanatikusok” végeztek pusztítást, az olvasó nem a fosztogató negyedik századi keresztény fundamentalistákra gondol, hanem a közelmúlt történelmének televíziós képeire. A szerző szerinti tanulság:
… sok-sok jó embert inspirál keresztény hite arra, hogy sok-sok jó dolgot tegyen. Tudom ezt, mert én magam is szinte naponta részesülök ilyen jóságban. Ezt a könyvet nem támadásnak szánom ezekkel az emberekkel szemben, és remélem, hogy nem is tekintik annak. De tagadhatatlan, hogy voltak – és ma is vannak – olyanok, akik a monoteizmust és annak fegyvereit szörnyű célokra használják. A kereszténység nagyobb és erősebb vallás lesz, ha ezt elismeri és szembenéz vele. (26)6
Lehet, hogy meglepő a történelmi párhuzam a késő ókorban folytatott keresztény „gyakorlat” és az Iszlám Állam nevében elkövetett barbárság között. De ami igazán erős, az a „monoteizmus és fegyverei” (monotheism and its weapons) említése. Miközben manapság a vallási terrorizmust a vallási igazság szörnyű eltorzításaként szokás emlegetni, Nixey szerint a monoteizmus mindig fegyverként szolgál, és csak arra vár, hogy valaki használja.
Hallunk persze az alexandriai filozófusnő (matematikus és csillagász), Hüpátia brutális kivégzéséről is (ezen az eseményen alapul az Agora című spanyol film7). Az ábrázolás rendkívül részletes és „hatásos”:
Kr. u. 415 márciusában egy napon Hüpátia a városon keresztül napi lovaglására indult. Hirtelen azon kapta magát, hogy „Istenben hívők sokasága” állja el az útját. Megparancsolták neki, hogy szálljon le a szekeréről. Rá kellett ébrednie, hogy a helyzete komoly. Szinte képtelen volt felfogni, mennyire komoly. Amint az utcára ért, a parabalaniak [laikus keresztény „testvéri közösség” tagjai], egy Péter nevű egyházi elöljáró vezetésével – „aki minden tekintetben tökéletesen hitt Jézus Krisztusban” –megrohanták és megragadták „a pogány asszonyt”. Ezután Alexandria legnagyobb élő matematikusát az utcákon keresztül egy templomba vonszolták. Miután bejutottak, letépték a ruháit a testéről, majd törött cserépdarabokat használva pengeként, lenyúzták a bőrét a húsáról. Egyesek szerint, miközben még levegőért kapkodott, kivájták a szemét. Miután meghalt, darabokra tépték a testét, és ami az „ész ragyogó gyermekének” a maradványaiból megmaradt, máglyára dobták, majd elégették. (123)
Nixeyt a fizikai erőszaknál is jobban érdekli a kulturális pusztítás. A könyv elején utal neveltetésére, amely a késő ókor és középkor keresztényeit a klasszikus örökség felvilágosult kurátorainak tekintette, akik türelmes másolókként filozófiai szövegeket és verseket mentettek meg a feledéstől. Az idők során azonban „némileg” megváltoztatta nézeteit. Könyvében a korai keresztényeket sokkal inkább az jellemzi, hogy bezárták az akadémiákat, a korábbi istentiszteleti helyeket, kifosztották és elpusztították a műalkotásokat, betiltották a hagyományos gyakorlatokat és elégették a könyveket. Véleménye szerint ahelyett, hogy a keresztényeket megdicsérnénk a klasszikus bölcsesség morzsáinak megőrzéséért, el kellene ismernünk, hogy mennyi mindent töröltek ki tudatosan.
A támadásokat hagiográfiák és történeti művek dicshimnuszokkal ünnepelték. A negyedik századi Franciaországban Szent Márton – amint életrajza büszkén beszámol róla – „felgyújtott egy igen ősi és híres szentélyt”, mielőtt másik faluba és másik templomba költözött, ahol „alapjáig lerombolta a pogány templomot, és porrá zúzta az összes oltárt és bálványszobrot”. Márton nem volt kivétel. Theophilus püspök a Szerápisz templomában elért sikerén felbuzdulva számos egyiptomi szentélyt rombolt le. A szentek élete az ilyen támadásokat nem gyászos vagy akár kínos vandalizmusként, hanem az erények bizonyítékaként tartja nyilván. A nyugati kereszténység leghíresebb szentjei közül néhányan szentélyek lerombolásával kezdték pályafutásukat. Nursiai Benedeket, a nyugati szerzetesség tiszteletre méltó megalapítóját ókori emlékek pusztítójaként is ünnepelték. Miután megérkezett a Róma közelében fekvő Montecassinóra, első cselekedete az volt, hogy összetört egy ősi Apollón-szobrot és lerombolta a szentély oltárát. Nem állt meg itt, hanem bejárta a környéket, „lerombolta a bálványokat, elpusztította a ligeteket a hegyen… és nem nyugodott, amíg a pogányság utolsó maradványát ki nem irtotta arról a vidékről”. Természetesen a hagiográfia nem történelem, az ilyen beszámolókat a legjobb esetben is óvatosan kell olvasni. De még ha nem is mondják el a teljes igazságot, mindenképpen rávilágítanak arra a tényre, hogy sok keresztény büszkén, sőt, ujjongva fogadta az ilyen pusztítást. (105)
Honnan ered a rombolás vágya? Nixey egyszerű választa: a démonok váltják ki. Sok ókori keresztény úgy gondolta, hogy a világ, amelyben élünk, veszélyes hely, tele rosszindulatú természetfeletti lényekkel, akik néha hamis istenek formájában nyilvánulnak meg. A keresztény kötelessége, hogy ezeket gyökerestül kiirtsa. Egy „pogány” szobor elpusztítása vagy egy könyv elégetése tehát nem erőszakosabb cselekedet, mint egy üszkös végtag amputálása. A szerző gyakran hivatkozik Tertullianusra, aki szerint a „Sátán és angyalai betöltötték az egész világot” és csapdákat állítottak az erényeseknek érzéki élvezetek formájában, ezért a rómaiak fürdőházainak, vacsoráinak és látványosságainak elkerülése teljesen racionális – akárcsak a szexualitás megvetése. Így aztán a korai keresztény világ a szüntelen metafizikai háború állapotában volt, és a jó oldal választása azt is jelentette, hogy ismerni kellett az ellenségeket.
A démonokra való hivatkozás azonban csak a történet egyik fele. Nixey szerint az igazi felelősség az egyházatyáké, akiknek prédikációi a végletekig fokozták az erőszak retorikáját.
Gazdag metaforaszövetet szőttek, elfedve azt, ami egyébként leplezetlen agressziónak tűnt volna. Aranyszájú Szent János vadászatként írja le, hogyan kell a tévelygőket visszaterelni az igaz útra. Ágoston a Lukács evangéliumában leírt lakoma érvelését használta fel. „Nem azt mondta-e a ház ura, amikor lakomát rendezett: Menj ki az utakra és a sövényekhez, és kényszerítsd be az embereket, hogy megteljen a házam”? Nos, akkor még az ilyeneket is kényszeríteni kell, hogy bejöjjenek az Úr házába. Az érvek ennél is messzebb mentek: azok, akik megbüntették a tévelygő keresztényeket, nem voltak barmok; épp ellenkezőleg, Ágoston azt mondta, hogy olyanok voltak, mint az az orvos, aki beteget ápol. „Amikor a sebészek látják, hogy egy üszkösödést le kell vágni vagy ki kell égetni, gyakran együttérzésből elengedik fülük mellett a beteg kiáltozását.” Ugyanebben a levélben Ágoston az aggódó keresztényt ahhoz az emberhez hasonlította, aki megcibálja egy fiú haját, nehogy az kígyókat ingereljen, és ahhoz a szülőhöz, aki kiveszi a kardot gyermeke kezéből. „Az ilyen büntetéseket nem az öncélú kegyetlenség, hanem a bölcs gondoskodás szabja ki.”
Ma már jól ismerjük a büntetésnek ezt a paradox indoklását: az atyák újra és újra elmagyarázták, hogy ezek a fizikai támadások mind kedvességből fakadnak. Az egyház, mondta Ágoston, a szeretet szellemében üldöz. Jeromos, a szent bibliatudós egyetértett vele: Isten becsületét megvédeni nem kegyetlenség, hiszen a Bibliában a bűnösök elnyerik büntetésüket, a halált is beleértve. Aranyszájú Szent János ugyanígy vélekedett: ha megbüntetem földi testedet – biztosította hallgatóit –, csak azért teszem, hogy megvédjem örök testedet, hogy „üdvözülj, és mi örvendezzünk, és Isten megdicsőüljön most és mindörökkön örökké, vég nélkül. Ámen.” Akik ilyen üdvösséget kaptak, talán másképp is éreztek. Nem alaptalanul. Egy […] szerzetest olyan kegyetlen verésekkel mentettek meg, hogy belehalt sérüléseibe.
És mi van, ha az emberek, akik nem akarnak örülni, megijednek attól, hogy a szomszédok kémkednek utánuk, jelentenek róluk, otthonukban üldözik őket? Nos, a félelemnek is megvoltak az előnyei. Jobb félni, mint vétkezni. „Ahol terror van – mondta Ágoston –, ott üdvösség is van… Ó, irgalmas vadság!”
Ezer évnyi teokratikus elnyomás intellektuális alapjait rakták le. (187–188)
Nixey kivételesen jól meséli el a kiválasztott történeteket. Amint elismert újságírótól elvárható, minden oldal tele van magával ragadó mondatokkal. Értő módon tár fel lebilincselő részleteket, életre kelti a szereplőket, forgatókönyveket alkot anélkül, hogy bármit is elfedne az általa leírt világ furcsaságaiból. Bátran és ügyesen navigál a viharos vizeken. A keresztény történelemről kritikusan írni kétszeresen is nehéz: nemcsak a korai források összetettek, szórványosak és vitatottak, hanem modern olvasók hada vár arra, hogy lecsaphasson a legkisebb vélt hibára, szerencsétlenségre vagy sérelemre.
A könyv gyengesége gibboni gyökereiből fakad. A felvilágosodás korának szemléletét fogalmazza újra: a klasszikus örökség lényegében jóindulatú és racionális volt, a kereszténység megjelenése pedig a civilizáció sötétségbe zuhanását jelentette (mígnem a reneszánsz humanisták újra felfedezték). Nixey mélyrehatóan tanulmányozta a klasszikusokat, akikhez erősen vonzódik. Nagy rokonszenvvel ír a sztoikusok és az epikureusok kifinomult filozófiájáról, Catullus és Ovidius szexuális töltetű (és nem ritkán szexista) költészetéről, Horatius blöffölő jókedvéről, Cicero és Plinius érzelgősségtől mentes pragmatizmusáról. A klasszikus kultúrát és vallást „alapvetően liberálisnak, nagylelkűnek és vidámnak” tartja. De nem marad-e adós a rómaiak azon „szerencsétlen szokásának” a magyarázatával, hogy keresztényeket öltek? Nixey Gibbonhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy elsősorban a jó kormányzásban és a polgári rend fenntartásában voltak érdekeltek, amelyet a keresztények féktelensége veszélybe sodort. Az ókori feljegyzések szerint a császári tisztviselők „egyszerűen ódzkodnak a kivégzéstől”, csupán a keresztények vértanúság utáni perverz vágya kényszeríti rá őket. Miközben Nixey megpróbálja leleplezni a korai keresztény világ tévedéseit és romlottságát, hajlamos megfeledkezni a kereszténység előtti rómaiak barbár tulajdonságairól.
Talán tanulságos és érdemes felidézni a mainzi történész, Theodor Kissel kritikáját:
Természetesen számos erőszakos kihágást követtek el keresztények nem keresztények ellen. A megrongált templomok és szobrok sokasága azonban éppúgy nem jelent „lerombolt ókort”, mint ahogy az erőszakos keresztények sem reprezentatívak a késő ókori kereszténységre nézve. Ráadásul az erőszakhullámok mögött épp a késő antikvitásban nem kizárólag vallási okokat, hanem – amint azt a legújabb kutatások meggyőzően kimutatták – gyakran társadalmi, gazdasági, politikai és etnikai konfliktusokat kell keresnünk. A könyv további hiányossága, hogy a szerző nem ágyazza be kellőképpen a keresztényeket és a pogányokat a történelmi kontextusba, ezáltal elmossa a helyi különbségeket és figyelmen kívül hagyja a birodalmi fejleményeket. Nixey csupán mellékesen említi, hogy a klasszikus világ a „konstantini fordulat” idején már csak saját magának az árnyképe volt; s hogy a késő ókori Római Birodalom a népvándorlás, a belpolitikai intrikák és a gazdasági válságok miatt már erősen hanyatlott.
Összességében véve a szerzőnő monokauzális megközelítése nem elégséges. Nem bizonyítja tézisét, miszerint a keresztények tönkretették az ókort. A szükséges reflexió és mélyreható elemzés helyett általánosításokba bocsátkozik: „a keresztényekről” és „az egyházról” beszél, figyelmen kívül hagyva, hogy a keresztények között különböző csoportosulások és kimondottan toleráns szellemek is léteztek. Olyan emberekről van szó, mint a filozófus Boethius, a világszerető költő Ausonius vagy Szünesziosz kyrenei püspök, aki megpróbálta összehangolni a keresztény és a platóni gondolkodást. Ehhez jön még az ókori történetírói források szelektív elemzése, ami megakadályozza, hogy a szerző kiegyensúlyozott álláspontot alakítson ki.
Nixey […] kényes témát vett elő, amely sok olvasót megszólít, de a tudományos elvárásoknak nem felel meg. Szorosan kötődik az ókori kultúrához, de épp e kultúra egyik képviselője, Tacitus, a római történetíró fogalmazta meg mottóként, amit Nixey éppen hogy nem követ: történelmet „sine ira et studio”, harag és részrehajlás (buzgalom) nélkül, vagyis objektíven és tárgyilagosan kell írni.8
Második könyv (2024): Eretnekek
A 2024-ben megjelent könyv egyrészt visszautal a fentebb ismertetett első kötetre, másrészt betekintést kíván nyújtani a kereszténység korai történetébe. Az első századokban nem létezett egyetlen, egységes Jézus-kép, hanem narratívák, értelmezések és hiedelmek megdöbbentő sokféleségével találkozhatunk. Nixey újabb könyve olyan világba vezet, ahol a kereszténység nyitott és meglepően sokrétű értelmezési térként mutatkozik meg.
A Jézus életét és halálát követő években egyáltalán nem uralkodott egyetértés abban, hogy ki volt ez az ember, mit tett, miért volt fontos – vagy hogy egyáltalán fontos volt-e. A kereszténység fennállásának első évszázadaiban Jézusnak sok olyan követője volt, akik úgy gondolták, Jézus szelíd és békés ember volt. Ugyanakkor számos hívő buzgón hitt egy olyan Megváltóban, aki megvakította bírálóját, és habozás nélkül megölte azokat, akik az idegeire mentek. De akadtak olyan keresztények is, akiknek nem okozott gondot, hogy mindkettőben higgyenek. (17)9
Könyve bevezetőjében a szerző tudomásunkra hozza, hogy a címet nem a keresztény jelentéstartalom miatt választotta, hanem a görög eredetű heretikus (eretnek) szó alapjelentése nyomán, a hairesis főnév ugyanis választást jelent. „Mert ez a könyv a választás szabadságáról szól, és arról, miként veszhet el a választási szabadság.” (26) A Római Birodalomban megjelenő kereszténység elterjedésére vonatkozóan Mary Beard kötetére10 is utalva leszögezi:
Az ókori világban sok embernek jó oka lehetett arra, hogy áttérjen a kereszténységre. Az új vallás számos előnnyel járt követői számára, mind lelki, mind anyagi szempontból, mivel a korai keresztények (akárcsak sok későbbi keresztény) nagylelkűen gondoskodtak a rászorulókról. Bár néhányukat erőszakkal vagy kényszerítéssel vették rá az áttérésre, ilyen eset viszonylag ritkán fordult elő. Kevés társadalom rendelkezik elegendő személyzettel ahhoz, hogy egy adott hitbéli elképzelés ellen hathatósan fellépjen. Ez igaz volt az ókorban, főként Rómában: a Római Birodalom közigazgatása még fénykorában is olyan kevés hivatalnokkal rendelkezett, hogy egy-egy magas rangú tisztviselő átlagosan 330.000 lakosért felelt. Ritkán van szükség fizikai erőszakra ahhoz, hogy az embereket hitük feladására bírják. […] „Szeretünk Nero vagy Tiberius zsarnokságáról beszélni, de az igazi zsarnokság a szomszédod zsarnoksága” – írta Walter Bagehot viktoriánus újságíró és publicista. „A közvélemény olyan erő, amely mindent áthat és engedelmességet követel.” Ez az eretnekségről szóló könyv tehát arról szól, hogyan hallgattatnak el […] meggyőződéseket és ideálokat. (26-27)
A bevezető fejezet után két fontos megjegyzést olvashatunk:
Ez a könyv tele van történetekkel, beszámolókkal és anekdotákkal. Néhány olvasóban időnként felmerül a kérdés: mi igaz ebből? Fontos számomra, hogy már a legelején világossá tegyem: könyvem szándékosan nem foglal állást ebben a kérdésben. (33)
Könyvemben nem beszélek a korai keresztények és a judaizmus kapcsolatáról. Vermes Géza A zsidó Jézus11 című műve kiváló bevezetést nyújt ehhez a témához. (35)
Nixeynél a sokszínűség nem csupán különös mellékszál. A versengő hagyományok, az apokrif szövegek12, a radikális csoportok és az eltérő krisztológiák a korai kereszténység történetének szerves részét alkotják. Ez határozza meg a könyv teológiai látásmódját. A szerző a kereszténység eredetét tanulmányozva emlékezetünkbe idézi, hogy a kánon kialakulása és a tanok fejlődése nem légüres térben, hanem az igazságért, a tekintélyért és az értelmezés hatalmáért folytatott küzdelmek során ment végbe.
A sokféle „Jézus-variáns” közül idézzünk fel a kötetből kettőt: Jakab protoevangéliumát (ősevangéliumát)13, valamint az etióp Kakas könyvét.
Bár Jakab protoevangéliuma mára nagyrészt feledésbe merült, jó ideig az egyik legnépszerűbb és legbefolyásosabb keresztény evangélium volt. A keleti templomokban évszázadokon át felolvasták a nagyobb ünnepeken, főként karácsonykor. Szent szavai beépültek a keresztény liturgiába, a művészetbe és a naptárba. Ennek az evangéliumnak legalább 140 görög kézirata létezik. Számos nyelvre lefordították, többek között szírre, etiópra, grúzra, szaidira [a kopt egyik nyelvjárására. Szerk.] és örményre. Ahogy egy modern tudós fogalmaz: „már a kéziratok nagy száma is … arról tanúskodik, mennyire értékesnek tartották ezt a szöveget a keresztény hagyományban”.
E szöveg nélkül egyszerűen elképzelhetetlen lenne Szűz Mária kultusza, amely a mai napig a katolikus hit része. A későbbi evangéliumokkal együtt, amelyekbe beépült, Krisztus születésének ábrázolását is formálta. A szamárháton lovagló Mária egyik bibliai evangéliumban sem szerepel, de Jakab protoevangéliumában jelentős szerepet játszik. Ugyanez vonatkozik a karácsonyfa alatti betlehemekre is, amelyekben ökör és szamár őrködik a kis Jézus felett. Ezek a részletek nem szerepelnek Bibliánkban, de megjelennek abban az evangéliumi történetben, amelybe később Jakab protoevangéliuma is beépült. Ezek a motívumok áthatották Giotto di Bondone műveit, és a bizánci kék és arany mozaikokban halhatatlanná váltak. Egy modern teológust idézve: „Lehetetlen túlbecsülni [ennek a szövegnek] az egyház későbbi történetére gyakorolt hatását.” (106–107)
A szerző joggal mutat rá arra a változásra, amely az eretnek nézetek kutatásában mára végbement: ma korai kereszténységekről, és nem csupán egyetlen, egyféle kereszténységről beszélünk. Egy nemrég megjelent tanulmány szerint „a második század összképét tekintve a kereszténység nem annyira egyetlen, középpontban álló fára (ortodoxiára) hasonlít, amelyet széttartó hajtások (eretnekségek) vesznek körül, hanem sokkal inkább olyan fáskertre, ahol különböző facsemeték versengenek egymással.”14Illusztrációként szolgáljon második példánk, az etióp Kakas könyve:
Ez a szent szöveg arról szól, hogyan támasztja fel Jézus a keresztre feszítését megelőző este a feldarabolt, megfőzött és vacsorára felszolgált kakast. Elegendő megérintenie az ételt, és a madár felkel – újra egészben van és újra él. A feltámadt madár leugrik az asztalról és azt a megbízást kapja, hogy titokban Júdás után kémkedjen. Rövid idő múlva a kakas visszatér Jézushoz, és elmondja neki Júdás szándékát. A tanítványok könnyekre fakadnak, Jézus pedig ezer évre a mennybe küldi a feltámasztott madarat. A nyugati hagyomány figyelmen kívül hagyta ezt a történetet, de a viktoriánus korban egy utazó, aki Etiópiában járt, megjegyezte, hogy ott nagycsütörtökön még mindig olvassák. A könyv „kiváltságos helyet foglal el az etióp egyház liturgiájában”. (187)
A Jézus-variánsokról szólva Nixey kiemeli azok nagy változatosságát és a néhányukban található bizarr elemeket. Ugyanakkor sehol sem teszi fel a kérdést, hogy miért épp a négy kanonikus evangélium „győzött” az alternatívák sokaságával szemben, de azt sugallja, hogy pusztán a szerencsének – a későbbi ortodoxia politikai szándékának – köszönhető, hogy ez a négy lett a „befutó”, a többiek pedig feledésbe merültek.
Nixey az 1955 óta híressé vált Nag-Hammadi-szövegeket sem kerüli meg. A magyarul is olvasható Igazság evangéliumán15 és Tamás evangéliumán16 kívül ide tartozik a Fülöp evangéliuma, Pál jelenései, Ádám jelenései, valamint Jakab első és második jelenése.
Néhány cím filozófiai hatásról árulkodik. Az egyik A Hiteles Tanítás, egy másik Kivonat a Teljes Tanításból címet viselte. Más szövegeken erős zsidó hagyomány mutatható ki – ezek közül sokat görög filozófia itatott át és annak szakkifejezései tarkítanak. Megint mások, például János titkos könyve és Jakab titkos könyve, izgalmas betekintést ígérnek a rejtett világba. Néhányat még ma is nehéz besorolni. Az egyik szöveg csodálatosan titokzatos: A mennydörgés, a tökéletes szellem. (250)
Ezeknek az írásoknak a fényében nyilvánvalóan módosítanunk kell az ókori kereszténységről alkotott felfogásunkat. Az összkép sok új színnel gazdagodik, bizonyos összefüggések lényegesen bonyolultabbak, mint amilyennek eddig tűntek. A szerző értékelése a német-amerikai filozófus, Hans Jonas metaforáját idézi:
Képzeljük el a Sixtus-kápolna híres mennyezeti freskóját, mely színes ruhás alakokat ábrázol, köztük Évát a Tudás Fájával, Dávidot, amint megöli Góliátot, és ott van Judit is, előtte pedig Holofernész feje egy tálcán. Középen látható a leghíresebb részlet, az a pillanat, amikor Michelangelo jóvoltából a művészettörténet leghíresebb ujja nyúlik Isten felé: Ádám teremtése.
Ám ha a kereszténység egy más formája lett volna uralkodó, érvel Jonas, akkor Michelangelónak egészen mást kellett volna festenie. Képzeljük el újra a Sixtus-kápolna mennyezetét, ezúttal egy másik festménnyel. Egyszerre tűnik ismerősnek és furcsának, mintha torztükörben néznénk. […] Itt is van egy teremtő Isten, de körülötte más isteni lényeket is látunk: „jóval népesebb a sereg”.
Az új festmény helyenként lényegesen kevésbé vonzó. Alternatív Sixtus-kápolnánkban Isten észrevehetően megváltozott. A kereszténységnek ebben a változatában a Teremtő nem egy izmos Adonisz, hanem csúnya, torz teremtmény – „abortált magzat”, ahogy az egyik szöveg fogalmaz. Ádám teremtése itt is látható, de más hasonló jelenetek között, mivel először magát a Teremtőt kell megteremtenie az anyjának; szükséges továbbá egy kép az anya teremtéséről és egy másik az ő isteni lánya teremtéséről, aki megveti hencegő testvérét és meggyőzi az embereket arról, hogy ő az egyetlen Isten. És így tovább – isteni lények szerteágazó, burjánzó sokasága, előbb hét, aztán még harminc, majd több száz… Ebben a kereszténységben rengeteg a kétség, a nézeteltérés és a viszály, de mindenekelőtt: a sokszínűség.
A Nag Hammadi homokjából előkerült szövegekben nem is annyira egyik vagy másik kézirat narratív változatai fontosak. Az igazán megdöbbentő az, hogy a variációk egyáltalán léteznek. A kereszténység itt fennmaradt sajátos formája évszázadokig áthatotta a nyugati művészetet és irodalmat, amely hatalmassá és gazdaggá vált – olyannyira, hogy megengedhette magának a Sixtus-kápolna felépítését, és olyan művészeket bízhatott meg díszítésével, mint Michelangelo. De kezdetben nem ez volt az egyetlen forma.
A kereszténység többi formájának, írja Hans Jonas, „nem volt Michelangelója, aki elmesélhette volna a történetüket; nem volt Dantéja, ahogy Miltonja sem”. Ehelyett „a bibliai hitvallás szigorúbb fegyelme” győzedelmeskedett, az „új hitet megkérdőjelező” tantételek pedig a feledés homályába merültek. Írásos nyomaik ellenségeik könyveiben rejtőznek vagy az ókor óta a homokban hevernek. Művészetünk, irodalmunk és sok minden más teljesen másképp nézne ki, ha ez a másik üzenet győzedelmeskedett volna.” De nem így történt. (258–259)
Catherine Nixey „apokrif” szövegeket gyűjtött össze és mutat be könyvében annak igazolására, hogy Jézus életét és működését az első századokban szinte kezelhetetlenül sok változatban beszélték el. Nem kínál új forrásokat vagy kutatási eredményeket, ábrázolásmódja viszont annál élénkebb, sőt, sokszor kimondottan szórakoztató, például amikor leírja, hogyan kelti életre Péter apostol a már száradó szardíniát.
Nixey persze hajlamos a túlzásokra. Gyanítható, hogy a korai keresztény történelem bizonyos epizódjait nem azért tárgyalja részletesen, mintha annyira leleplezőek volnának, hanem a soron következő csattanó kedvéért. Aki mélyebbre akar ásni, annak érdemes előbb a forrásokat ellenőriznie.
A szerző Hans Jonast idéző nézetei az apokrifokról meglepő mértékben egybevágnak egy katolikus sztárteológus először 1968-ban megjelent sikerkönyvének gondolataival:
azok a kísérletek, amelyek […] eretnekségnek bizonyultak, nem csupán hiábavaló emberi kutatás sírkövei. […] Ellenkezőleg, minden eretnekség egyszersmind a maradandó igazság titkos jegye. […] Más szóval, ezek a kijelentések nem sírkövek, hanem építőkövek a katedrális számára, amelyeket azonban természetszerűleg csak akkor lehet hasznosítani, ha nem maradnak szanaszét szórva, hanem beillesztik őket az egészbe, éppen úgy, ahogy a pozitív módon elfogadott formulák is csak abban az esetben érvényesek, ha elégtelen voltuk is nyilvánvaló.17