Leó pápa első éve (második rész)

(Szemlénk első része itt olvasható »)

Szociális tanítás

A Herder Korrespondenz Leó-különkiadásának egy másik szerzője, Ursula Wollasch katolikus teológus, szociáletikus és publicista, évtizedeken át a németországi Caritas munkatársa a jelenlegi pápa és elődei szociális vonatkozású megnyilatkozásait vizsgálva az alábbi lényegbevágó észrevételt teszi:

A katolikus szociális tanítás alapját 

„az etikai alapelvek, az értékelési kritériumok és a cselekvési irányelvek képezik. XIV. Leó elhagyja a cselekvési irányelveket – ezzel VI. Pálhoz közelít, miközben távolodik II. János Páltól. A kontextushoz igazodó diskurzus mellett érvel, és mintegy mellékesen a latin-amerikai felszabadítási teológia szókincsét is felhasználja” (kiemelés: M. M.).

XIV. Leó névválasztása nem csupán tisztelgés névelődje, a „munkások pápája” előtt, aki a 19. század végén Rerum Novarum kezdetű enciklikájával az egyház társadalmi tanításának megalapozója lett, hanem a későbbi szociális megnyilatkozások hagyományát is folytatja. 

135 éves történetük során ezek témakörök sokaságát érintették, de amellett, hogy „az élet szinte minden releváns területével foglalkoznak”, módszerük és önértelmezésük is különböző. A szociális tanítás belső differenciáltságával fiatal teológiai tudományterület foglalkozik – többek közt ezeken a különbségeken alapul az egyház önértelmezésének számos konfliktusa és politikai magatartásának megoszlása. Filozófiai vagy teológiai kiindulópont, természetjog vagy fejlődő antropológia, szemléleti vagy strukturális reform, erkölcsi szigor vagy lelkipásztori nagylelkűség? A szociális tanítás története konfliktusok története, amelyen belül a felszabadítás teológiájával folytatott viták külön is szakítópróbát jelentenek.

Kevéssel megválasztása után, 2025. május 17-én Leó rövid beszédet intézett a Centesimus Annus Pro Pontifice alapítvány tagjaihoz. Programadó beszéde az igazság, a dialógus, a szabadság és az etikai reflexió témáit érintve vázol fel egy olyan szociális tanítást, amely nyitott az emberek kérdéseire és problémáira, és a velük folytatott párbeszédben keres megoldásokat. Az igazság keresése – amely az emberi méltóságot szolgálja és egyúttal kifejezi a felebarát iránti szeretetet – nem kizárólagos egyházi tulajdon vagy kiváltság. 

„Az egyház szociális tanítása […] nem azt kívánja hirdetni, hogy az egyház az igazság kizárólagos birtokosa, legyen szó a problémák vizsgálatáról vagy megoldásáról.” Az igazság olyan etikai érték, amely manapság – kivált az interneten, a médiában és a politikában elburjánzó álhírek fényében – fontosabb, mint valaha. Nem absztrakt ideál, hanem a közös úton járó, egy jobb és igazságosabb világ feltételeit kereső emberek közös értelemhorizontja. Ezért a szociális tanítás sem monolitikus egység, hanem folyamat: „multidiszciplináris út az igazság felé”.

A szociális tanítás nem nélkülözheti az eszmecserét a különböző társadalmi csoportokkal – így a tudományok művelőivel, azok kritikai kérdéseivel, sokrétű hipotéziseivel és bizonyított eredményeivel. Ezért is veti fel és nevezi korunk egyik döntő kihívásának már pápasága legelején a mesterséges intelligenciatémáját – és erről szól majd első, Magnifica Humanitas kezdetű terjedelmes enciklikája is (2026. május 15.). A technológiai fejlődés szorosan összefügg a katolikus szociális tanítás kérdéseivel. Az egyház szociális gondolkodásának a jövőben épp ezen a területen kell bizonyítania párbeszédkészségét, amellyel hozzájárulhat a „találkozás kultúrájának” kialakulásához. Ez mindenkit magában foglal, különösen azokat, akik a társadalom peremén élnek – a szegényeket, akik, Ferenc pápa szavaival, „sok tanulsággal szolgálnak számunkra” (Evangelii gaudium [EG], 198). A 2025. október 4-i keltezésű Dilexi Te kezdetű apostoli buzdításban – amelynek első vázlatát még Ferenc készítette – XIV. Leó részletesen kifejti ezt a gondolatot. 

A béketeremtő, párbeszéüódre nyitott és módszertanilag megalapozott szociális tanítás „biztosítja az egyén szabadságához szükséges teret” – emlékeztet Wollasch.

„Az indoktrináció erkölcstelen, gátolja a kritikus ítélőképességet, sérti a lelkiismeret szent szabadságát – még akkor is, ha az téved –, és elzárkózik az új gondolatoktól, mert elutasítja az eszmék mozgását, változását vagy továbbfejlődését az új problémákkal szemben. A tanítás ellenben komoly, nyugodt és szigorú reflexió, amely elsősorban arra kell, hogy tanítson minket, hogyan közeledjünk a különféle élethelyzetekhez és főként magukhoz az emberekhez, továbbá segít, hogy bölcs ítéletet alkothassunk.” 

XIV. Leó szemében az igazság nem élvez elsőbbséget a szabadsággal szemben. Az evangélium hirdetése nem kényszerítheti rá az igazságot az emberekre, hanem meg kell szólítania a szabadságot – amint már Ferenc pápa is hangsúlyozta (EG, 165).

Leó e téren elődjéhez, VI. Pálhoz kapcsolódik, aki 1971-ben Octogesima Adveniens (OA) kezdetű körlevelében a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciójára, a Gaudium et Spesre hivatkozva megállapítja: 

a világszerte eltérő társadalmi, kulturális és politikai viszonyokra tekintettel nem szándéka és nem is feladata, hogy „mindenkire érvényes szót mondjon, vagy mindenhol megfelelő megoldásokat javasoljon”. Az egyes keresztény közösségek feladata, hogy – a Szentlélek segítségével, a felelős püspökökkel összhangban, valamint párbeszédben a többi keresztény testvérrel és minden jóakaratú emberrel – eldöntse, milyen lépéseket kell megtenni és milyen intézkedéseket kell hozni a valóban szükséges és halaszthatatlan társadalmi, gazdasági és politikai reformok megvalósítása érdekében” (OA 4).

II. János Pál pápasága során azonban a szociális tanítás, amelyet eddig (a jezsuita Hermann Josef Wallraff kifejezésével) „nyitott tételekből álló struktúraként” értelmeztek, szilárd tanrendszerré válik. A lengyel pápa a cselekvés irányelveit is a tanítás állandó és általános érvényű elemei közé sorolja, amelyek „nem időhöz kötöttek, hanem időtállóak (Sollicitudo Rei Socialis, 1987, 3). Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma (2004) átveszi ezt a meghatározást (81): a tanítás módosítható, de csak a pápa, a zsinat és a püspökök által (80). Az alapelveket, az ítéletalkozás kritériumait és a cselekvési irányelveket a hívőknek kétkedés nélkül, lojálisan és engedelmesen kell gyakorlatra váltaniuk. Az irányelvek ekként kivonódnak a kritikai diskurzusból.

Leó a szabadságot hangsúlyozza: az ítéletalkotás kritériumai segítenek megkülönböztetni a jót és a rosszat, a jó választása és a cselekvés azonban az egyén lelkiismereti döntésén alapul. 

„Az egyház szexuáletikai tanítása terén elengedhetetlen a vita, amely rávilágíthatna például arra is, hogy a fogamzásgátló eszközök használata milyen feltételek mellett megengedett, sőt, adott esetben etikai szempontból is indokolt; de akár arra is, hogy a gyermekek és a házastársak személyes boldogulása érdekében mikor megengedett vagy épp ajánlott a válás. Lehetőség nyílna annak bemutatására is, hogy a mesterséges megtermékenyítés milyen új életlehetőségeket nyit meg a család számára. Az azonos neműek közötti kapcsolatok tilalma helyett hangsúlyosabbá válhat a partnerek egymás iránti szeretete és hűsége. A kritériumok alapján az megállapítható lenne, hogy milyen feltételek mellett lehet etikailag is indokolt transznemű emberek nemi átalakító kezelése. Például e csoport világszerte aránytalanul magas öngyilkossági rátája olyan érvvé válhatna, amelyet az egyház többé nem tudna, de nem is akarhatna figyelmen kívül hagyni.”

Döntő fontosságú tehát, hogy az egyház társadalmi párbeszédre bocsássa saját megalapozott álláspontját, és ne engedje, hogy kizárólag előzetesen rögzített tilalmak és megkérdőjelezhetetlennek vélt igazságok irányítsák. Világossá kell tennie, hogy saját érdekeitől függetlenül, kizárólag az emberi személy méltóságának és jólétének védelme érdekében foglal állást.

Nők az egyházban Ferenc pápa után – óvatos előrelépés

A tematikus szám egyik kulcsfontosságú kérdését feszegeti Gudrun Sailer osztrák újságírónő, a Vatican News szerkesztőségi munkatársa, aki emlékeztet rá: Ferenc pápa egyre nagyobb felelősséget ruházott a nőkre. Utóda alatt fog kiderülni, vajon kezdeményezése tartós kulturális változáshoz vezet-e.

Ferenc – akárcsak a szinodális egyházkép és más reformelképzelések kapcsán – abból a feltételezésből indult ki, hogy az egyházi központban végrehajtott intézkedések mintául szolgálnak majd a világegyház egésze számára. Ha a nők tisztségeket kapnak a római kúriában, mindenütt nyilvánvalóvá válik, hogy a korábbinál szélesebb körben is viselhetnek felelősséget, sőt, kell is, hogy viseljenek. Az újságírónő vélekedése szerint XIV. Leó 

„nem nagy bejelentésekkel vagy látványos kinevezésekkel folytatja ezt az örökséget (…), stílusa sokkal inkább hosszú távú építkezésre utal”. Ferenc „jóval túllépett azon, ami előzőleg elképzelhetőnek tűnt. Pápasága végén olyan Kúriát hagyott hátra, amelyben megindult a diverzifikálódás”. Amint Anne-Marie Pelletier francia teológusnőt idézve Sailer megállapítja, Ferenc pontifikátusának „egyik legszebb meglepetése volt, hogy a pápa egyértelműen szorgalmazta a nők bevonását az egyházi döntéshozatalba”. A kinevezések nyomán pedig „az ember kezdi elhinni, hogy a nők jelenléte a legmagasabb szintű egyházi vezetésben is természetes dolog.”

A mérleg azonban mindent összevetve továbbra is vegyes. A német nyelvterületen sok hívő remélt további lépéseket. Például a női diakonátus témájával két vatikáni tanulmányi bizottság is foglalkozott, de döntés nem született. (Erről – tudniillik a bizottság megkérdőjelezhető szerepéről és munkadokumentumának vegyes minőségéről – itt írtunk; de előzőleg s mélyrehatóan tárgyaltuk a nők diakónussá történő felszentelésének lehetőségét; lásd itt.) Ferenc pápa álláspontja a világegyházi realitás és az aktuális reformvárakozások közötti feszültségmezőben helyezhető el. Ő olyan strukturális nyitást szorgalmazott, amely nem definiálja újra a katolikus egyház tisztségviselőinek hierarchikus rendjét, az egyházi rend hagyományos szentségét.

Azt a szituációt tehát, ahonnan XIV. Leó kormányzása elindult, a kezdeti lendület és a visszafogottság keveréke jellemzi.

„A pápa nem forgatja vissza, de nem is hajtja előre az idő kerekét. Megfontoltsága szinte régimódinak tűnik a politikában jellemző hangos bejelentések és elhamarkodott döntések korában.” Az újságírónő szerint „ez illik egy olyan pápához, aki stabilizálni kívánja a folyamatokat, mielőtt új irányvonalakat jelölne ki”. 

Mit várhatunk középtávon a nőkérdésben XIV. Leótól, akinek pápasága hosszú évekig elhúzódhat? E kérdésre választ keresve Sailer annak igyekszik utánajárni, hogy milyen hatások értek az egyházfőt pápává választása előtt, amikor szerzetesként, majd püspökként, s végül a Kúria vezetőjeként szolgált. 

Úgy tudni, Prevost püspöknek, a későbbi Leó pápának is köze van ahhoz, hogy 2022 óta három nő is beleszól a vatikáni püspökkinevezésekbe. Ők 

„laikusokként teológusi és lelkipásztori munkájukból származó tapasztalataikat hozták be egy olyan folyamatba, amelyet eddig elsősorban klerikusi nézőpontból szabályoztak”.

A németországi Münster nyugalmazott püspöke, Felix Genn – aki 2013 óta tagja a püspöki kongregációnak – arról számol be, hogy 

„a tanácskozások során a nők véleményét hallgatják meg a legnagyobb figyelemmel. A nőket független hangoknak tekintik, akik a püspökjelölteket nem annyira egyházpolitikai szempontok, mint inkább együttműködési képességük alapján ítélik meg”.

A világszinódusról idején Prevost, még kúriai bíborosként, a hagyományos álláspontot és a konzervatív érveléslogikát („mindig is így volt…”) képviselte: 

„a nők klerikusi szerepe nem feltétlenül oldja meg a problémát, sőt, akár újabb nehézségeket is” generálhat; „nem lehet egyszerűen félredobni 2000 év hagyományát; fontosabb, hogy eljussunk a vezetés, a hatalom, a tekintély és a szolgálat újfajta megértésére az egyházban”.

Csiszár Klára romániai magyar pasztorálteológus, a linzi katolikus egyetem dékánja 2025 októberében, amikor Prevost már pápaként fogadta a szinódusi résztvevőket, Európa perspektívájából tette fel a kérdést: várható-e „az egyházban valódi kulturális változás, amely előmozdítja a nők és férfiak egyenlőségét?” Leó ekkor azt felelte, hogy a nők vezető egyházi pozíciójával szembeni ellenállás „kulturális okokra vezethető vissza – és ennek változnia kell”. Egyes kultúrákban 

„a nőket még mindig egyenlőtlenség sújtja, mintha másodrangú polgárok lennének”, ami az egyházra is rányomja bélyegét. Az „előítéletek és diszkriminációk egyértelműen ellentétesek az evangéliummal, ezért mindenképpen beszélni kell arról, hogy az egyház hogyan lehet az evangélium értékeinek megfelelően a kultúrák megtérésének és átalakulásának hajtóereje”.

A dél- és az észak-amerikai pápa közti legnagyobb különbség nem annyira döntéseikben, mint inkább hangnemükben rejlik. „Ferenc nagy reményeket ébresztett, ezeket azonban nem mind tudta beváltani.” Gudrun Sailer derűlátóan úgy gondolja, hogy mivel 

„XIV. Leó nem támaszt túlzott elvárásokat, anélkül folytathatja a megkezdett fejlesztéseket, hogy állandóan igazolnia kellene azokat a nyilvánosság előtt. (…) Úgy tűnik, tovább halad a Ferenc által megkezdett úton – kevesebb pátosszal, de nyitottan a hosszú távú változásokra.”

„Sok minden utal arra – összegzi megállapításait Sailer –, hogy Leo pápaságát nem a nagy átalakulások fogják jellemezni, hanem a kitartó munka, amelynek egyik célja, hogy „kifogja a szelet a vitatkozók vitorlájából.” Nem tudni, pontosan mit jelent ez. Mindenesetre a Vatikánban magasabb tisztséget betöltő nők eddigi történetének fontos tanulsága, hogy 

„olyan tekintély kerestetik, amely meghallgat, mérlegel és megosztja a felelősséget. Nyitott kérdés, milyen messzire vezet ez az út, egyvalami azonban biztosra vehető: irányát minden eddiginél nagyobb figyelemmel követik az egyházban”.

---