Forrás: © Wikimedia Commons
Szemle

Leó pápa első éve (első rész)

2026.05.20.  Mártonffy Marcell

Természetes, hogy XIV. Leó pápa megválasztásának első évfordulóján világszerte értékelések látnak napvilágot. Ezekből kiderül, hogy bár egyetlen év történései alapján nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a pápa egyházvezetői irányvonalát illetően, a legutóbbi konklávé óta eltelt időszak pápai megnyilatkozásai jól érzékeltetik Leó stílusát, de bizonyos mértékig tanítóhivatalának tartalmi összetevőiről és diplomáciájának főbb hangsúlyairól is tájékoztatnak. 

Szemlénk folytatását hamarosan közöljük.

Arany középút?

Magyarországon nehezíti a tisztánlátást, hogy az egyházi publicisztika előszeretettel él az elmúlt másfél évszázad felfokozott pápatiszteletének ismétlődő közhelyeivel. Ezek értelmében Leóról joggal jelenthető ki, ami már az előző pápákról is elmondható volt: hogy az evangéliumot és az egyház teljes tanítását képviseli a politikai kereszténység reduktív vallási szólamaival szemben. Az viszont már kevésbé magától értődő leegyszerűsítés, amit az önmagát mértékadónak tekintő katolikus konzervativizmus az egyház belviszonyait illetően hangoztat – hogy tudniillik a jelenlegi pápa a katolikus tradicionalizmus és „liberalizmus” szélsőségeivel szemben megkérdőjelezhetetlen látásmódot képviselne: az igaz hitet és a tiszta evangéliumot. 

Nyilvánvalóan ez a feladata, erre is törekszik, és helyes, ha a tekintélytisztelet megelőlegezi számára a bizalmat. Mégsem fölösleges kísérletet tenni az egyes pápai ciklusok árnyaltabb megközelítésére és rávilágítani arra, hogy a végletesen maradi egyházszemlélet és vele szemben az előrehaladás nagyobb léptékét számonkérő tendenciák egységesen negatív besorolása hamis előfeltevéseken alapul. Az ilyen osztályozás ugyanis hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a katolikus hagyományőrzés vadhajtásai jóval közelebb állnak Rómához és általában is a magát mérsékeltnek tekintő konzervativizmushoz, mint a teológiai és intézményi megújulást szorgalmazó kritikus irányzat reformjavaslatai; és hogy utóbbiakat főként a kevéssé informált és nem mindig jóhiszemű klerikális zsurnalizmus szereti megbélyegezni a liberális jelzővel. Holott nem valamely eszményi ortodoxia áll szemben kétoldali szélsőségekkel. Az egymást követő pontifikátusok sokkal inkább kétféle hagyományfelfogás, egyrészt az önmaga változatlan fenntartására törekvő, másrészt az önmagát szüntelenül megújító tradíció imaginárius végpontjai között helyezhetők el, egyfajta csúszóskálán. Amennyire tiszteletet érdemel minden pápa, már pusztán felelősségének nyomasztó terhe folytán is, annyira különbözhetnek hagyomány-, illetve doktrínapolitikai kezdeményezései és hivatalgyakorlásának arculati jellemzői.

Kevés kockázatot vállal tehát, aki olyasfajta megállapításokkal avatja magát Vatikán-szakértővé, hogy Leó másképpen ugyan, de folytatja, amit Ferenc pápa megkezdett. E meglátás analitikus élét erősen tompítja, hogy mindegyik elemében tartalmatlan. Nem magától értődő, hogy mit kezdett meg Ferenc. Ha a szinodális folyamatra gondolunk, az ettől várt megújulás elsődlegesen retorikai létmódjával is számot kell vetnünk: nem látni, valójában merre tart a folyamat, ha tart egyáltalán. A globális szegénység elleni küzdelem iránti elkötelezettségre gondolva megint csak nehéz meghatározni, milyen konkrét intézkedések lépnek túl a szimbolikus gesztusokon és az eddig is működő egyházi karitász – kétségkívül tiszteletre méltó – eredményein. 

A Ferenc és Leó közti folytonosságról most még csak töredékes benyomásaink lehetnek. Az „ugyanaz másként” pontosabb meghatározásához kevés az a megfigyelés, hogy Leó pápa tradicionálisabb öltözékeket használ, mint elődje, vagy hogy visszaköltözött az Apostoli Palotába. Talán nem véletlen, hogy tevékenységének magyarországi bemutatása könnyen elkalandozik olyan másodlagos szenzációk felé, mint az angol nyelv bevezetése a pápai kommunikációba. Sajnálatos, mert Leóról ennél jóval több tudható és mondható. 

Egyértelmű fellépés az új amerikai vallással szemben

Lényeges és üdvözlendő, hogy az amerikai egyházfő nem indított el restaurációs kurzust, noha látványos innovációt sem ígér pontifikátusának kezdete. Nem jó jel, hogy olyanok is elődjének megosztó személyiségét emlegetik és Leó megnyilvánulásaiban Ferenc kiegyensúlyozott ellenpéldáját dicsérik, akik előzőleg feltétlenül rajongtak az argentin pápáért. Sokan persze épp azt méltányolták benne, hogy – bár nem vonakodott a merész rögtönzéstől – a reformokat ő sem vitte túlzásba. Meglehetős zavar uralkodik tehát abban a tekintetben, hogy elindult-e vagy folytatódik-e az érdemi megújulás, és hogy pontosan mi volna az. A konzervatív fősodor, úgy tűnik, hasonlót remél Leótól, mint amit Ferenctől várt és voltaképp meg is kapott: ébresszen a reprezentáció és a mediális jelenlét szintjén rokonszenvet az egyház iránt, de kerülje a – leegyszerűsítő megközelítésben – Isten akaratából fennálló hierarchikus rend mélyrehatóbb reformját. Lehetőleg ne jusson eszébe, hogy „csúcsára állítsa a piramist”, ahogy Ferenc óhajtotta volna. S a kontinuitás lehetőleg múlja felül a legmerészebb álmokat is: íveljen át az elmúlt fél évszázad pápaságain.

A konzervatív megújulás fenti modellje, az igazságosabb világért síkra szálló, de struktúrájában és hatalomfelfogásában mozdíthatatlan egyházszerkezet a következetes reformok teológiai megalapozása felől nézve önellentmondást rejt. Minden áron való fenntartása valószínűleg már középtávon is csak nagy veszteségek árán lehetséges. Épp ezért kiemelten fontos, hogy merre veszi az irányt a két Amerika pápája, és hogy mekkora készséget mutat a kormányzás ama művészetének gyakorlására, amely egyszerre vet számot a tényleges, hatékony és (ha esedékessé váltak) akár radikális intézményi megújulás elodázhatatlanságával, valamint az egység megőrzésének egyidejű, sajátosan „péteri” – és egyre nehezebb – feladatával. 

Bár elsietett volna minden magabiztos állítás ezzel kapcsolatban, annyi már most bizonyosnak tűnik, hogy kitartó békefelhívása és az az elszántság, amely a Vatikán korántsem mindig ártatlan diplomáciai óvatosságának kereteiből kilépve ellene mond a magát gátlás nélkül „Jesus Christ Super Trump”-ként színre vivő világhatalmi tébolynak, a rendíthetetlen bátorság és a szív nemes nyugalma jegyében mutat egyszerre humánus és krisztusi példát. 

„Még Isten szent nevét, az élet Istenét is felhasználják a halálról szóló beszédeikben” – jelentette ki 2026. április 11-én nemcsak Iránra, hanem az USA politikájára is utalva a római békevirrasztáson mondott homíliájában, és így buzdított: „Legyen vége az önimádatnak és a pénz imádásának! Legyen vége a hatalom fitogtatásának! Legyen vége a háborúnak!”

Leó alighanem történelmi tettet hajt végre, amikor élesen bírálja az Egyesült Államok elnökének az emberi jogokat és az emberiesség normáit semmibe vevő, migrációellenes politikáját. Szelíden és eltökélten szembeszáll az erőszakkal, amely a kereszténységre hivatkozik, ugyanakkor a teológiai dilettantizmustól sem visszariadva verbális támadást intéz személye és az evangélium alapzata, a szeretetparancs és a nyolc boldogság etikája ellen. A kereszténység „démoni paródiája” (Northrop Frye) leleplezi magát. Thomas Assheuer német publicista így jellemzi Washington és Róma feszültségét:

„a MAGA-vallás a hatalom vallása – nyers, primitív és kegyetlen. Nem a felszabadításról és az igazságosságról beszél, hanem az állam imádását és az elnöki hatalom szentté avatását követeli. Imádja a kapitalizmust és banalizálja a halált. Tény, hogy a kereszténység véres nyomot hagyott a világtörténelemben. Ugyanakkor kétezer éve azt követeli, hogy az emberek váljanak jobbá, mint amilyenek. Ezzel szemben a MAGA-vallásban senkinek sem kell többé megváltoznia, már csak a gyilkolás terén van szükség önfejlesztésre.” Lehetséges, hogy főpapjai „azt az egyházi intézményt is szét akarják zúzni, amely hatalmi ábrándjukat annak nevezi, ami valójában: istenkáromlásnak.”

Szinodális folyamat – megtorpanás vagy folytatás?

Leó erőteljes karakterjegye a világ eseményei iránti élénk érdeklődés. Beszédeiben – de a Dilexi Te kezdetű apostoli levélben is, amelyet még Ferenc pápa kezdett írni – 

„kifejezi a szegények iránti elkötelezettségét, kiállását a nemzetek közötti többoldalú erőegyensúly és az egységes világ mellett, de ugyanígy véleményét a klímakérdésről vagy a háborúkról, így az iráni háborúról, amelyet a Szentszék szerint – Parolin bíboros szavaival – nem igazol a nemzetközi jog; ha ezt aláássák, mindenki kárt szenved. Egyértelműen foglalt állást Ukrajna ügyében is, kijelentve, hogy hajlandó közvetíteni a felek között vagy legalábbis teret biztosítani a béketárgyalásokra.” 

Ezt már Reinhard Marx bíboros, müncheni érsek mondja, aki a Herder Korrespondenz című német havilap évfordulós különkiadásában Stefan Orth főszerkesztővel beszélgetve értékeli Leó első évét. Marx szerint a világpolitikát érintő, nagy súlyú megnyilatkozások mellett ugyanilyen fontos a Vatikán elhatározottsága a szociális célú adománygyűjtés volumenének és hatékonyságának növelésére, s még inkább, világszinten, a helyi egyházak önálló tevékenységének ösztönzésére az egyház szinodális átalakulásának keretében. 

A világegyházban sokfelé nagy várakozással tekintenek a Ferenc pápa által megindított reform alakulására. Leó hivatalgyakorlásában döntő szerephez kell, hogy jusson a hierarchikus elv és a hívők széles körét mozgósító – szinodális – döntési folyamat összehangolása. „Ezt a problémát még nem oldottuk meg – és végleg talán meg sem oldható, legfeljebb lépéseket tehetünk egy új egyházi valóság felé.” 

„Döntő fontosságú – mondja Marx –, hogy ne csak szinodalitásról beszéljünk, amint azt néhány püspök teszi, mintha csupán lelki stílusról és az egyetértés ápolásáról lenne szó. Hiszen a teljes konszenzus gyakran hangoztatott igényét tekintve az I. Vatikáni Zsinat (1869–1870) egyenesen katasztrófa volt. A kisebbségi véleményt képviselők otthagyták a gyűlést. Ma már az is elhangzik, a többség nem uralkodhat a kisebbség felett. Egyetértek. A cél az egyetértés, de az egyház történelmére tekintve ezt nagy kérdőjellel érdemes hangoztatnunk. Tanulnunk kell a múltból és jobban kell csinálnunk”.

Ferenc pápa 2028-ra tűzte ki a világszinódus következő római közgyűlését, addig a nemzeti egyházaknak kell vagy kellene felkészülniük rá és előkészíteni az esedékes reformokat. Marx bíborosnak meggyőződése, hogy a megújulás nem lehetséges a szinodalitás strukturális eleme nélkül: 

„nem ellenzem a püspökök végső felelősségét, de ennek szorosan kapcsolódnia kell ahhoz, ami a megelőző beszélgetésekben és a vitákban történt. A döntéshozatalnak és a döntések végrehajtásának egymásba kell olvadnia. Sokan félnek ettől. Én ebben a kérdésben nagyon bízom a Szentlélekben. Ugyanakkor a conversatio in spiritu, a lelki beszélgetés mint a szinódusi résztvevők eszmecseréjének formája nem mindenre alkalmas. Inkább bevezetőnek kell tekinteni: megteremtjük a kölcsönös meghallgatás légkörét. Utána viszont meg kell vitatni a kérdéseket, s végül szövegekről kell dönteni.”

Ami a német egyház önálló szinodális kezdeményezését illeti, Ferenc pápának súlyos aggályai voltak a Szinodális Út (Der Synodale Weg), „protestáns” vonásaival kapcsolatban – ezzel a megújulás szükségességét hangoztató magyar katolikus sajtó is fenntartás nélkül egyetértett. Holott, amint Marx bíboros fogalmaz, nem igazságos. 

„Sajátos kultúránk van, amelynek jellemzője, hogy átélte az egyházszakadást. Most az ökumenizmus útján haladunk és tanulunk a többiektől, hiszen a szakadás a katolikus egyházat is szegényebbé tette. Ezt némelyek nem akarják elismerni.” 

Bizonyára jobb lett volna, ha a német egyház sűrűbben egyeztet Rómával, ám valószínű, hogy ha mindenre engedélyt akart volna kérni, az elmúlt évtizedek korábbi német kezdeményezéseinek fájdalmas tanulsága szerint nem haladt volna előbbre a helyi szinodális folyamat. Mindenesetre jelenleg fontos feladat a nemzeti és a világszintű kezdeményezések összekapcsolása.

Remélhető, hogy Róma elutasító magatartása Leó pápasága idején megváltozik. Ő arra törekszik, hogy mindenkit meghallgasson, nem akar spontán döntéseket hozni. Már a német püspökök 2022-es ad liminalátogatásakor ő – Robert Francis Prevost bíboros volt az, akivel a legnyíltabban lehetett beszélni. Már Ferenc pápa tervezte a kúria reformját, s valóban időszerű, hogy vegyes munkacsoportok jöjjenek létre, amelyek a püspöki konferenciákkal együtt igyekeznek előmozdítani a dolgokat. Akkor kölcsönösen elmondhatnánk:

„nektek problémátok van, nekünk pár kérdésünk. Egy munkacsoportban szétbontjuk és alaposan megvizsgáljuk a felvetéseket, megnézzük, hol van valódi nehézség. Nem elég egy kidolgozott javaslatra adott igen vagy nem. Még kevésbé megoldás, hogy évtizedeken át egyáltalán nem válaszolunk. […]. Ennek amúgy semmi köze a valláshoz, egyszerűen udvariasság és hatékony munka kérdése.”

Maradandó tiltás

Figyelmet érdemel az a körülmény, amelyre – más egyházi portálok mellett – az amerikai National Catholic Reporter hívja fel a figyelmet. Róma megtiltotta a német egyháznak, hogy liturgikus keretben homoszexuális párokat áldjon meg. Ezután a Hittani Dikasztérium bizonyos köröket (így a magyar katolikus egyházvezetést is) felháborító, ellenben a nyitottabb tanítóhivatali magatartásra számító katolikusokat lehangoló irata (Fiducia supplicans címmel) jóváhagyott egyfajta futólagos és rögtönzött, ámde nem hivatalos áldást az erre készséget mutató papoknak. Ám miután a német egyházvezetés levelet írt Rómának, amelyben mégis engedélyt kér a liturgikus keretben történő áldásra (közelebbről: Az áldást erőt ad a szeretetnek [„Segen gibt der Liebe Kraft”] című lelkipásztori segédanyag publikálására), válaszul a római hatóság közzétette és ezzel megerősítette másfél évvel korábban, 2024. novemberében írt negatív válaszát. 

Marx bíboros nemrég személyesen is beszélt Leó pápával, aki áprilisi afrikai körútjáról visszatérőben kitért a német egyház kérésére. A pápa hangsúlyozta ugyan, hogy „az egyház egységének vagy megosztottságának nem a szexuális kérdések körül kell forognia”, de azt is közölte az újságírókkal: a Vatikán egyértelműen tudomására hozta a német püspököknek, hogy 

„nem értünk egyet a párok, jelen esetben a homoszexuális párok… vagy a szabálytalan helyzetben lévő párok hivatalos megáldásával azon túl, amit Ferenc pápa kifejezetten megengedett, kijelentve, hogy az áldás minden embert megillet. […] Ha ezen túllépnénk, úgy vélem, a téma több megosztottságot okozna, mint egyetértést szülne, ezért olyan utakat kell keresnünk, amelyeken járva egységünket Jézus Krisztusra és Jézus Krisztus tanításaira építhetjük” 

Úgy tűnik, egyelőre Leótól sem várható el, hogy a szexuális etika vonatkozásában érdemi továbblépés történjen az óhajtott egység és a legitim sokféleség jegyében – ami egy lehetséges olvasat szerint a katolikus konzervativizmus önérvényesítő képességét és fékező energiáinak kifogyhatatlanságát jelzi, szemben a sürgető idővel.